10.

Carlisle és Bella az asztal két oldalán ültek egymással szemben.
- Alice mondta, hogy álmodban ugyanazt láttad, mint ő az egyik látomásában – tért rögtön a tárgyra.
- Igen – bólintott a lány.
- Mondott valamit Alice, hogy mit jelenthet ez?
- Hát, nem igazán – válaszolt, miután átgondolta. – De gondolom azt, hogy ha átváltozok, akkor én is olyan leszek, mint Alice.
- Nos, igen.
Carlisle a gondolataiba merült pár percre, Bella is elgondolkozott, és eszébe jutott egy kérdés.
- Az, hogy ketten is láttuk ugyanazt, azt jelenti, hogy valószínűbb, hogy átváltozok?
Carlisle elmosolyodott.
- Én is pont ezen gondolkozom – kezdte. – Nem tudom biztosan, de valószínűnek tartom. Kérdezhetek tőled néhány dolgot az átváltozásoddal kapcsolatban?
- Persze – vágta rá izgatottan a lány.
- Kérlek, ne haragudj, lehet, hogy ugyanazokat is meg fogom kérdezni, amit Esme már korábban.
Bella a fejét rázta, hogy nem bánja.
- Nos, gondolom Edward mesélt már arról, hogy az átváltozás hatalmas kínok között zajlik – szünetet tartott, és kérdőn nézett Bellára, ő bólintott. – Helyes, akkor azt is tudod, hogy annak, aki megteszi, szintén hatalmas kínokat kell elszenvednie, nem csak a megfertőzöttnek, és persze az sem árt, ha teljesen biztos vagy abban, hogy az illető nem fog halálra szipolyozni téged.
- Edwardnak a múltkor is sikerült megállnia, akkor legközelebb megint meg tudná állni, igaz?
- Igen, nem mondom, hogy könnyebb lenne neki, mint az első alkalommal, de biztos vagyok benne, hogy megállna, akárcsak te.
- De ő maga, mégsem hiszi, hogy képes lenne rá – mondta csendesen.
- Edward nagyon szeret téged Bella, a legkisebb lehetőségétől is irtózik, hogy bántson téged, vagy fájdalmat okozzon neked.
Bella elpirult, mikor Carlisle azt mondta, hogy Edward nagyon szereti őt. A férfi nem vett erről tudomást és folytatta.

- Az első időszakban, nagyon nehéz uralkodni a szomjúságon.
- Mennyi idő, míg megtanulom uralni?
Carlisle a fejét csóválta.
- Ezt nem lehet megmondani előre, attól is függ, hogy ki harap meg, és persze legnagyobb részben attól függ, hogy neked milyen erős az önuralmad. Lehet, pár hét, de lehet több hónap is. Persze utána is mindig figyelned kell majd, de lényegesen könnyebb lesz emberek között tartózkodnod.
- Jaspernek azért nehéz még mindig, mert ő korábban nem volt vegetáriánus, mielőtt Alice-szel találkozott volna? – kérdezte Bella.
- Nem, Jasper korábban is vegetáriánus volt, mikor még egy másik családdal élt, Alaszkában. Neki egyszerűen csak azért nehéz, mert hosszú éveken keresztül nem volt emberek közelében, most meg, egy ideje közöttük él. Azonban Alice mielőtt, meglátta volna Jaspert a látomásában egyedül élt, és vadászott emberekre – Carlisle fürkészőn figyelte Bella reakcióját, de nem látszott ijedtnek a lány. – Amikor találkoztak, Alice elmondta Jaspernek, hogy látta, amint találkoznak velünk, és otthonra lelnek, azt is tudta Alice, hogy mi vegetáriánusok vagyunk, ezért az úton, amíg hozzánk nem értek, már csak állatokra vadászott. Nem mondom, hogy könnyű volt neki, nem volt, kicsit sem. De meg tudta állni, hogy ne támadjon emberekre, és fokozatosan lett egyre könnyebb neki. Biztosra veszem, hogy Jasper is nagyon sokat segített neki ebben.
- Az, hogy Alice már az elején is könnyedén ellenállt neked, míg Jaspernek figyelnie kellett, úgy gondolom azért volt, mert, mint mondta látta, hogy barátnők lesztek.
Bella feszülten figyelt a férfi beszédére, mikor felmerült benne egy-egy kérdés, ő még ki sem mondta, de az már válaszolt is rá.

- Carlisle, kérhetek valamit?
A férfi fürkészőn nézett rá.
- Nem ígérek semmit, de mondd csak – felelte végül.
- Ha a látomás bekövetkezik, és úgy néz ki, hogy ici-pici esély van arra, hogy túléljem anélkül, hogy átváltoztatnátok, ne válasszátok azt. Át akarok változni, ha Edward nem hajlandó, akkor tegye meg valamelyikkőtök.
Carlisle tűnődve nézte a lányt.
- Mégis melyikkőnkre bízol meg annyira, hogy megkérd erre? Mármint Edwardon kívül.
- Mindannyiótokban – felelte, minden habozás nélkül.
- Jasper nem akarja megtenni, sem Rosalie – Bella bólintott. – Sem Esme és Emmett.
- Alice és te megtennétek?
- Igen, ez nem jelenti azt, hogy a többiek nem akarják, hogy átváltozz, csak nem biztosak magukban, hogy meg tudnának állni.
Bella bólintott.
- Megértem.
- Mégis csalódottnak tűnsz.
- Pedig nem, csak nem hittem volna, hogy Emmett és Esme nem vállalja el. De örülök, hogy te meg Alice megteszitek.
- Félre érted Bella, nem ígértem meg semmit. Nem mondtam, hogy mi megtesszük, csak azt, hogy a többiek biztosan nem vállalnák el.
- Ezek szerint már beszéltetek róla – nézett kérdőn a lány.
Carlisle bólintott.
- Igen, mondanom se kell, hogy Edward, hogy kikelt magából mikor meglátta Jasper gondolataiban, hogy miről beszéltünk, amíg ő veled volt.
Bella sóhajtott.
- El tudom képzelni.
- Hát igen, pont ezért el kell mondanod neki is, még akkor is, ha ő már tudja.
- Már tudja?
- Igen, mikor megtudta, hogy miről beszélgettünk, akkor elmondtuk neki az egészet, tehát tudja, még ha teljesen ellene is van.
- Rendben, el fogom neki mondani.
- Helyes. Ennek ellenére – Carlisle közelebb hajolt Bellához, az asztal fölött – ha Edward nem hajlandó megtenni, mit szeretnél, hogy melyikkőnk tegye meg?
- Mindkettőtökben teljesen megbízom, igazán mindegy – látszott, hogy még nem fejezte be, mégsem folytatta.
- De jobb szeretnéd, ha Edward tenné meg – mondta ki, helyette a férfi.
- Igen.
- Nos, nem tudok megígérni semmit, de meg fogom próbálni, rábeszélni Edwardot ha majd így alakulna. Persze ne hidd, hogy ezek után hagyni fogjuk, hogy megtámadjon téged Victoria.
- De azt mondtad, hogy mindannyian támogatjátok, hogy én is vámpír legyek – szólt ijedten Bella.
- Igen, de ez nem csak úgy lehetséges, ha Victoria megpróbál téged megölni.
- Oooh – meglepetten fújta ki a levegőt. – Szóval, ha ti elintézitek őt, annak ellenére is át fogtok változtatni?
Carlisle sóhajtva dőlt hátra a székében.
- Esme úgy gondolja, hogy ez kettőtök között valóban nem csak olyan múló kamasz szerelem.
Bella tudta, hogy Esme ereje a szeretetében rejlik, hogy ő olyan csupa szív, a nő biztos felismeri, ha valódi érzelmeket lát, és ő tudta, hogy az, amit érez Edward iránt nem fog elmúlni, ha levágatja a haját.
- Így biztosabb vagyok benne, hogy nektek jobb lenne, ha te is közénk tartoznál. Ugyanakkor nem hagyhatja figyelmen kívül egyikkőnk sem Edwardot, nem fogom megtenni akkor, ha ő még mindig ennyire nem akarja, ha csak kicsit is beismeri, hogy igazunk van, még akkor is, ha ellenzi, lehet, hogy megteszem. De nem akarom kockáztatni a kapcsolatotokat, sem az enyémet vele, úgy szeretem őt, mintha a saját fiam lenne, azt akarom, ami neki a legjobb, és azt kell, hogy mondjam, hogy az te vagy. Szeretném, ha ezt meg kell értened.
- Megértelek – mondta halkan, tudta, hogy a férfi jót akar, és nem haragudott rá. – És Alice?
- Ő kicsit másként látja ezt az egészet. Alice megmondta Edwardnak is, hogy ő meg fogja tenni, ha te megkéred őt, lehet, hogy ezt nem kéne elmondanom. Azért döntött így, mert azt akarja, hogy Edwardnak ne kelljen folyton attól félnie, hogy kárt tesz benned, gondolom azt is látta előre, hogy Edward nem fog túl sokáig haragudni rá, ha megteszi. Néha irigylem Alice képességét.
Bella örült, hogy Alice mellette áll, és segíteni akar neki.
- Azért kérlek, gondold még át, mielőtt odaállsz Alice elé – szólt Carlisle, mintha csak látta volna a gondolatait. – Arra gondoltál már, hogy mi lesz Charlie-val, Renée-vel?
- Eszembe jutott már, de nem igazán tudom, mi lenne a helyes.
- Nem?
- Azt hiszem, az lenne a helyes, ha elmondanám nekik az egészet, de nem akarlak titeket veszélybe sodorni.
Carlisle bólintott.
- Én is így gondolom, hogy ezt kéne tenned. Nem helyes, hogy titkolóznod kell előttük.
- De akkor veszélybe kerülnétek – tiltakozott Bella.
- Ugyan, valóban úgy gondolod, hogy ha elmondod nekik, csak nekik, ők tovább adják, hívják a sajtót, vagy valami ilyesmi?
Bella megrázta a fejét.
- Nem tennének ilyet.
- Na ugye. Viszont nem hiszem, hogy hagynák, hogy vámpírrá válj.
- Ez az én döntésem – mondta határozottan.
- Persze – hagyta rá. - És ahhoz, mit szólnának, hogy vámpírokkal töltöd a délutánjaidat és a hétvégéidet? – kérdezte Carlisle.
- Miért kérdezed? Azt akarod, hogy ne jöjjek többet, hogy tartsam távol magam tőletek? – Bella hangja remegett, megijedt, hogy a férfi tényleg elküldi őt.
- Nem, ne haragudj, rosszul fogalmaztam. Azt akartam, hogy gondold végig, milyen nehéz lenne a szüleidnek feldolgozni ezt az egészet. Ne felejtsd el, hogy a legtöbb ember számára, mi csak a mesékben létezünk.
- Arról nem is beszélve, hogy ha mégis megtudnák, hogy léteztek automatikusan, azt hinnék, hogy gonoszak, veszélyesek vagytok – mosolygott a lány.
- Igen, mert valóban azok vagyunk, ha az ő szempontjukból nézzük, hiszen, még ha mi nem is, de a legtöbb fajtánk béli embereket eszik. Ez pedig eléggé ijesztő.
- Én nem érzek ilyesmit, mikor veletek vagyok.
Carlisle felnevetett.
- Igen, mondta Edward is, hogy szinte sose úgy reagálsz, mint ahogy azt a legtöbb ember tenné. Nekem úgy tűnik, javíts ki, ha tévedek, de úgy látom, hogy biztonságban érzed magad velünk, köztünk.
Bella bólintott, valóban így érzett.
Pár percig egyikőjük sem szólalt meg.
Eszébe jutott valami, amit már rég óta meg akart volna kérdezni.
- Kérdezhetek valamit?
- Persze.
- Rosalie, hogyan vált vámpírrá? Azt tudom, hogy azért szerettétek volna, ha csatlakozik hozzátok, mert Edward egyedül volt.
- Erre nem válaszolhatok, tőle kell megkérdezned. Valóban azt akartuk Esmével, hogy Edward ne legyen egyedül, és ezért csatlakozott hozzánk.
Bella bólintott.
- Értem.


Bella felment a lépcsőn, Edward valószínűleg a szobájában van. A folyosón Rosalie állt, pár lépésnyire a fiú ajtajától, Bellát nézte, szeme érdeklődően csillogott. Bella megállt, nem tudta miért nézi őt, noha a lány mostanában jelentősen kedvesebben viselkedett vele szemben, még nem mondhatta, hogy ismerné, pláne nem, hogy barátok lennének, így óvatosan viselkedett vele szemben.
Rosalie intett, hogy kövesse, átvágott a folyosón és a túlsó oldalon, bement az ajtón, pont szembe volt Edward szobájával. Bella némi fontolgatás után követte őt.
Mikor belépett az ajtón, az első, ami szemet szúrt neki az az volt, hogy itt is ugyanolyan üvegfalak vannak, mint Edward szobájában, és itt se volt erkély. A szoba azonban teljesen máshogy festett, mint a fiúé. Látszott, hogy itt ketten élnek, a berendezésekből is, és itt két hatalmas gardrób ajtaja volt a falba építve, fehér volt, akár a fal, ahol nem üvegből volt.
Az egyik sarokban egy hatalmas baldachinos ágy állt, négy ember kényelmesen elfért volna rajta, a kerete szintén fehér színűre volt festve, ennek ellenére látszott rajta, hogy a legkeményebb fából készült.
Puha, süppedős szőnyeg fedte az egész szobában a padlót, ez tenger kék színű volt, szinte rikított, mégis teljesen passzolt a szobához.
A falon az üveg és a szekrényajtók között polcok álltak, a padlótól egész a plafonig, de ezeken nem cd-k voltak, mint Edwardnál hanem könyvek, különböző méretű, színű és korú, némelyiken látszott, hogy már eléggé régi.
Rosalie az ágyra mutatott, hogy üljön oda, ő maga is leült, törökülésben az ágy közepére. Bella az ágyhoz lépett és óvatosan leült a szélére.
- Nem kell félned – mosolygott a lány. – Nem foglak megenni.
Bella is elmosolyodott, és kényelmesen fentebb ült az ágyon.
Rosalie szeme még mindig kíváncsian csillogott, Bellát nézte. A lánynak furcsa érzése támadt, nem tudta mit keres ő itt, ez a lány olyan csodálatos, gyönyörű nem értette, hogy ülhet itt vele szemben ilyen könnyedén.
- Kérdezni szeretnél valamit – nem kérdés volt, hanem kijelentés.
Bella először azt hitte, hogy a lány a zavarára gondol, aztán eszébe jutott, amiről az előbb beszélt Carlisle-lal. Meglepetten nézett a szőke lányra.
- Alice mondta – magyarázta és továbbra is érdeklődve, mosolyogva figyelte őt.
Bella akkor sem lepődött volna jobban meg, ha a lány kölcsönkéri az ő zokniját. Nem hitte volna, hogy Rosalie meg akarja osztani vele.
- Elmondod? – kérdezte végül, és ő maga is hallotta hangjában a meglepettséget.
A lány bólintott, pár másodpercig még őt fürkészte, majd lehajtotta a fejét. Mikor újra felnézett már nyoma sem volt a mosolynak, arca komor volt, szeme szomorúan fénylett.
Bella visszakozni akart, bánta, hogy ilyet kérdezett a lánytól, legszívesebben visszaszívta volna.
- Nem nagyon emlékszem az emberi életemre, csak néhány dologra, de Carlisle elmesélte, hogyan talált rám. Egy öreg földesúr kihívta Carlisle-t, hogy gyógyítsa meg a feleségét, mert nagyon beteg és az ő orvosának fogalma sincs róla, mi lehet a baja. Carlisle-nak nagyon jó híre volt, ő volt a legjobb orvos, ráadásul külföldön tanult, ő volt az öregember utolsó reménye.
- Carlisle kilovagolt hát, a férj a kapuban várta, amíg a feleségéhez kísérte őt elmondta, hogy az lovagolni volt délelőtt, sokáig nem jött vissza, furcsállta is, egyszer csak megjelent, a nő a ló nyakára borulva, mikor leemelték látták, hogy nagyon sápadt és lázas, mire beértek vele a szobába már remegett, óriási kínjai lehettek, mert sokszor felkiáltott. A szobalánya átöltöztette és észrevett a nyakán egy harapásnyomot. Megmutatta neki is, úgy gondolta, hogy valamilyen vadállat támadhatta meg a feleségét. Az orvos megpróbálta levinni a lázát, de nem ért el vele semmit, ekkor küldtek Carlisle-ért.
Bementek a nőhöz, Carlisle látta, hogy az nagyon fiatal, a férfihoz fordult és megkérdezte, hogy tényleg a felesége-e, azt mondta, hogy igen. Elmesélte, hogy fél évvel azelőtt találkozott vele, egy kocsmában dolgozott, ő hozta ki neki az ebédjét, akkor már halottak voltak a szülei a lánynak, és semmilyen más családtagja nem volt. A férfi ötven évesnek tűnt, ami akkoriban már jócskán az utolsó éveit jelentette.
Carlisle megvizsgálta a nőt, mikor megnézte a harapásnyomot, egyből tudta, hogy mi történt.
A seb már majdnem teljesen begyógyult, kiküldte a férjet és az összes szolgálót. Az ágyhoz lépett, és beszélgetni kezdett a nővel, az nem tudott válaszolni neki, de megértette őt. Elmondta neki, hogy mi történt vele az erdőben, hogy egy vámpír támadta meg őt, hogy az, ami most történik vele az a vámpír által a szervezetébe juttatott méreg szétterjedése miatt van, és, hogy ő is hamarosan vámpír lesz. Elmondta, hogy ő maga is vámpír, és hogy nincsenek egyedül, hogy ha gondolja, csatlakozhat hozzá és társaihoz, a nő beleegyezett.
Carlisle azt mondta, hogy még pár óra és elmúlik a fájdalom teljesen, befejeződik, a méreg szétterjed. Azt fogja mondani a férjnek, hogy meghalt és, hogy jöjjön be most és búcsúzzon el tőle, amíg lehet. Utána majd ő kijuttatja innen és elviszi a társaihoz, biztonságba.
Kiment, beszélt a férjjel, az bement és megsiratta a nőt.
Valamivel később Carlisle is bement a szobába, kiküldte a férjet mondván, hogy újra megvizsgálja a feleségét, az kiment. A nőhöz fordult Carlisle és mondta, hogy már bármelyik percben véget érhet a fertőzés, megvárták. Aztán Carlisle közölte a férfival, hogy a felesége elhunyt, az teljesen kétségbe esett, virrasztani akart a teste mellet, de Carlisle tudta, hogy ha a nő megérzi a férfi szagát valószínűleg megtámadja, így azt mondta, hogy nem tanácsos, mert fertőző, sürgősen szekérre tettette a testet, és távozott a kastélyból.
Bella döbbenten hallgatta a történetet, Rosalie elhallgatott, egy ideje már nem Bellát nézte, hanem a kezeit az ölében.
- Én voltam az a nő – mondta csendesen.
Bella érezte, ahogy a torkába gombóc keletkezik, szemeiben könnyek gyűltek.
Rosalie ráemelte tekintetét, mikor látta, hogy Bella sír elmosolyodott.
- Ne sírj Bella, nem tehetsz semmit ellene, már megtörtént.
- Tudom – hangja rekedt volt a könnyektől. – De akkor is szomorú, Rosalie én nagyon sajnálom.
- Mit?
- Azt, ami történt veled, és azt is, hogy miattam most újra át kellett élned, ne haragudj.
- Nem kell, úgy gondolom jobb, ha tudod, legalább ennyivel is jobban ismersz.
Rosalie vett egy mély levegőt, és folytatta.
- Mikor magamhoz tértem egy idegen szobában feküdtem, az ágyam mellett Esme ült, mikor észrevette, hogy felébredtem kedvesen rám mosolygott. Végtelenül hálás voltam neki ezért, de mielőtt bármit is kérdezhettem volna szörnyű vágy jelent meg a gondolataimban, olyan volt, mintha egy idegen tudat megszállt volna, nem éreztem a magaménak a gondolataimat. Mindegyik a vérengzésről, a vérről szólt, úgy éreztem, hogy ha nem adom át magam neki, akkor szétszakadok, szerencsére Carlisle segített. Behozott három szarvast a szobába, én úgy vetettem rájuk magam, mint egy állat. Később undorodtam magamtól azért, amit tettem. Napokig nem szóltam senkihez, Esme nagyon aggódott értem, hogy nem eszem semmit, emlékszem még sült húst is készített nekem egyszer, hogy hátha azt hajlandó vagyok enni. Persze attól se lettem volna jobban, de legalább valami életösztönt mutattam volna, de nem ettem abból se.
Végül bejött hozzám Edward, akkor láttam őt először. Leült mellém és elkezdett beszélni, olyan érzésem volt mintha ismerte volna a gondolataimat, megnyugtatott, elmagyarázott dolgokat, érzéseket, beavatott a titkos életükbe. Csak később tudtam meg, hogy valóban olvasott a gondolataimban. Lényegében kidumált a depresszióból, nagyon hálás vagyok neki ezért, még most is. Elvitt az erdőbe és megmutatta a képességeimet, megtanított vadászni, rejtőzködni, mindenre, ami új volt.
Persze a városba nem mutatkozhattam, mert mindenki tudta, hogy meghalt a földesúr felesége, nem bánkódtam miatta, sose szerettem őt.
Pár nap múlva elköltöztünk onnan, nehogy lelepleződjünk, ekkor Forks-ba jöttünk, Carlisle beállt orvosnak, mi előbb még csak Esmének segítettünk a ház berendezésében, de mikor ezzel végeztünk elindultunk felfedezni a környéket. Edward mindenhova elkísért, vigyázott rám és persze távol tartott az emberektől, Esme nagyon boldog volt. Csak később jöttem rá, hogy azért, mert azt hitte, hogy egymásba fogunk szeretni, ez persze sose történt meg, hamar megszerettem Edwardot de csak, mint testvéremet.
- Néhány évvel később találtam meg Emmettet, pontosabban ő látott meg engem. Épp vadászott. Én egy sziklán ültem, gondolkodtam, nem vettem észre, hogy a közelben vannak, azt hittem egyedül vagyok teljesen így nem zavart, hogy rám süt a nap, élveztem a melegét. Emmett és a társai körbevettek egy tisztást, ahol egy medve épp a folyóban halászott. A társai a jelre elindultak a medve felé, de Emmett nem volt ott, a szakadék túloldaláról engem nézett ekkor már én is észrevettem őt, de nem mozdultam, csak néztem őt. A medve elmenekült, egyenesen Emmett felé, mikor észrevette őt nekitámadt, Emmett lezuhant a szakadékba. Kétségbe esetten próbáltam megmenteni őt, rohantam utána, hátha túlélte a zuhanást, de közben megérkeztek a társai, el kellett rejtőznöm. Fentről látták őt, egyiküket leeresztették, hogy megvizsgálja él-e még, ott guggoltam egy bokorban, és arra vártam, hogy menjenek már el, sose éreztem még, hogy olyan lassan telik az idő, közel álltam hozzá, hogy az emberekkel mit sem törődve odamenjek hozzá. A társa megállapította, hogy halott, úgy döntöttek, hogy nem kockáztatják meg, nem próbálják meg felvinni a testét. Fél óra múlva, elmentek, imádkoztak érte, és körbe pakolták néhány kővel.
- Odamentem hozzá, éreztem a vére illatát, láttam, hogy eltört a lába és a karja, később kiderült, hogy a gerince is. Egyszóval valóban esélye sem volt arra, hogy felépüljön, de nem volt halott, az a férfi nem látta, de én hallottam, hogy ha csak enyhén is de dobog még a szíve. Elvittem hát Carlisle-hoz, hogy mentse meg, nem kellett megindokolnom, egyből megtette, utána elmondtam neki, Esmének és Edwardnak, hogy mi történt. Nem ellenezték a döntésemet. Aztán én vigyáztam Emmettre, úgy, mint rám Edward korábban, persze mindannyian segítettek, később kialakult az a szokásuk Edwarddal, hogy együtt elmennek vadászni, több napig.
Emmett azt mondta, hogy nem emlékszik semmire az életéből, csak rám, ahogy ott ültem a sziklán, néztem a távolba és ragyogtam. Nagyon sokat voltunk együtt, úgy, mit korábban Edwarddal mindenhova együtt mentünk, és Esme megint nagyon vidám volt, ekkor már jogosan.
Bella mosolyogva hallgatta a lányt.
- Lehet, hogy ezzel kárpótolt téged a sors – mondta végül. Rosalie elmosolyodott.
- Lehet.
- Tudod, én azt hittem azért utálsz, mert egyszerűen nem akarod, hogy egy idegen is tudjon a titkotokról.
- Nem utáltalak Bella. – szólt komolyan. – Egyszerűen csak nem értettelek, és rosszul viselem, ha valamit nem értek. Én nagyon sokáig bármit megadtam volna érte, ha emberként is lehetett volna saját életem, de nem volt. Mikor találkoztam Emmettel ez az érzés elmúlt, de most, jöttél te, akinek leghőbb vágya, hogy vámpírrá váljon, hogy eldobja az életét. Fel nem foghattam, hogy miért. De Emmett és Alice segített, és most már tudom, hogy azért akarod, mert szereted Edwardot, tehát ha úgy vesszük, van bennünk némi hasonlóság.
- Nem vagyok olyan gyönyörű, mint te, még csak halványan se hasonlítok rád – bukott ki Bellából, mielőtt végig gondolhatta volna. Rosalie elmosolyodott.
- Tudod, mikor én először léptem tükör elé vámpírként, és megláttam magam azt hittem, hogy valaki áll mögöttem, vagy a tükör mögött, mikor megnéztem és kiderült, hogy nem, egyszerűen nem hittem el, amit látok. Esme észrevette, hogy valami baj van. Én elmondtam neki, hogy én életemben nem így néztem ki, valami történt velem. Ő meg elmagyarázta, hogy ez normális, mármint velük is ez történt, ez része az átalakulásnak. Szóval igazán nem kell magad kevesebbnek érezned, ráadásul biztos vagyok benne, hogy Edward téged lát a leggyönyörűbbnek az egész világon.
Bella hálásan mosolygott a lányra.
- Bella – hangja újra komoly volt. – Szeretném, ha megértenéd, hogy azért mondtam, nemet arra, hogy átváltoztassalak, mert nem bírnám elviselni azt a hatalmas felelősséget, hogy miattam ér véget az életed.
- Edward is ezt szokta mondani – mondta Bella.
- Igen, de ő, azért mert szeret téged, ezzel szemben én szimplán önző okokból nem akarom megtenni, elmondtam neked, hogy sokáig szenvedtem amiatt, hogy nem volt saját életem, ez elmúlt, de félek, ha most megtenném ezt veled, újra előjönne és ezután sokkal nehezebben, szabadulnék meg tőle, ha egyáltalán meg tudnék.
- Megértelek.
Rosalie hálásan mosolygott rá.

Ekkor kopogtak az ajtón, majd Emmett dugta be a fejét, és Rosalie-ra vigyorgott.
- Zavarok? – kérdezte, Rosalie boldogan mosolygott a fiúra, és megrázta a fejét.
- Nem, arról meséltem Bellának, hogy hogyan lettem vámpír – Emmett arcáról leolvadt a vidámság. Becsukta maga mögött az ajtót, megkerülte az ágyat, és leült a lány mögé, átölelte a derekát. Rosalie felé fordította a fejét, látta, hogy Emmett nem érti, miért mondta el Bellának, elmosolyodott, jelezve a fiúnak, hogy nincs semmi gond. Visszafordult Bellához, Emmett közben adott egy puszit a nyakára.
- Elmeséljem én is, hogy lettem vámpír? – kérdezte Emmett Bellától.
- Az az igazság, hogy már elmeséltem – mondta Rosalie.
- Az nem jelent semmit – legyintett vigyorogva. – Az én verzióm izgalmasabb.
Rosalie nevetve nézett rá.
- Persze, mert szerinted élet-halál harcot vívtál a medvével, és mikor végeztél vele egy kavics megcsúszott a talpad alatt és ezért zuhantál le – nevetett a lány.
Bella mosolyogva figyelte őket, látszott rajtuk, hogy mennyire szeretik egymást Rosalie felszabadultan mosolygott, hátát a fiú mellkasának támasztotta. Emmett egyik kezével ölelte a lány derekát, a másikkal a kezét fogta, rajta is látszott, hogy nagyon mélyen szereti a lányt.
- Jó – szólt Emmett, és Bellára nézett. – Kivételesen elmondom neked, hogy mire emlékszem az életemből, azért mondom, hogy kivételesen mert ez olyan machós dolog, nem gyakran szoktam elmondani és majd megérted, hogy miért.
- Tudom – szólt Bella. – Rosalie elmesélte, hogy…
- Meg akarsz sérteni? – vonta fel a szemöldökét. – Az én verzión sokkal jobb, hidd el.
Bella mosolyogva bólintott. A fiú belekezdett, Rosalie hol Bellát figyelte, hol maga elé nézett, az ágytakaróra.
- Szóval, egy nap elmentünk vadászni három barátommal, találtunk egy fenséges medvét, amint épp a patakban halászott, egy kisebb tisztáson. Megbeszéltük, hogy körbevesszük, és a jelre egyszerre fogunk támadni, jaj ne értsd félre – szólt, mikor látta Bella kikerekedett szemeit. – Nem puszta kézzel akartuk elintézni, hanem fegyverrel. Miközben a helyem felé mentem, kerültem, hogy biztosan ne érezze meg a medve a szagomat, úgy esett, hogy egészen egy szakadék széléig jutottam. Furcsa csillogást láttam egy sziklaoszlopon, ami teljesen megközelíthetetlen volt, az emberek számára legalábbis, pedig nem volt olyan messze onnan, ahol én álltam. Alig akartam hinni a szememnek, mikor felismerte, hogy az egy nő, egy gyönyörű nő, hosszú szőke haját fújta a szél, nem bírtam levenni róla a szememet. Rosalie ott ült, először nem vett észre, a távolba nézett, én meg csak álltam ott, mint akit megbűvöltek. Egyszer csak felém, fordította a fejét, nem tudom mennyi ideig, néztük a másikat, teljesen megszűnt a külvilág, komolyan.
Aztán lövéseket hallottam, magamhoz tértem és reflexszerűen fordultam a hangok irányába, a többiekhez kellett mennem, visszafordultam, hogy még egy utolsó pillantást vessek rá, hogy meggyőződjek, hogy nem képzelődöm, de ő már nem volt ott. Ekkor meghallottam, a kiáltásokat, majd a medve üvöltését nem sokkal mögöttem. A többire nem emlékszem, csak arra, hogy mikor magamhoz tértem Rosalie felém hajolt, lent voltunk a völgyben, éreztem, hogy minden porcikám fáj, valószínűleg elájultam, mert a következő kép már az, hogy Esme jön be a szobába. Mikor Rosalie-t is megláttam, furcsán ismerősnek tűnt, csak később jutott eszembe, amit most elmondtam.
Bella csodálkozva hallgatta a fiút, nem hitte volna, hogy Emmett a Rosalie iránt érzett érzelmeiről fog neki beszélni.
- Na már most – folytatta a fiú, tettetett szigorúsággal nézve Bellára. – Ne hidd, hogy túl gyakran szoktam ilyenekről beszélni, mondhatni soha – mikor ezt mondta, Rosalie és Emmett elmosolyodtak, Bella megértette, hogy min mosolyognak, és fülig pirult, amin még jobban elmosolyodtak. – Szóval ne mondd el senkinek.
Bella kérdőn vonta fel a szemöldökét, Emmett értette.
- Mindannyian ismerik a történetet, de nem így, nem ugyanazt a verziót hallottad, mint a többiek, ha érted mire gondolok.
- Értem, köszi, hogy elmondtad.
Emmett bólintott.
- Neked is köszönöm Rosalie, hogy elmondtad.
- Szívesen, remélem így már tényleg jobban meg tudjuk majd érteni egymást.
Bella bólintott, majd elköszönt tőlük és kiment az ajtón.

Emmett kíváncsian ült át Rosalie-val szembe, hogy lássa őt.
- Miért mondtad el neki?
- Alice, mondta, hogy Bella meg fogja kérdezni Carlisle-tól, hogy hogy lettem vámpír, de ő azt fogja neki mondani, hogy kérdezze meg tőlem. Alice rábeszélt, hogy ez egy remek lehetőség arra, hogy jobban megértsem Bellát, így belementem.
- És sikerült?
- Azt hiszem, hogy igen. De te meg Alice is rengeteget segítettetek benne. Kiderült számomra, hogy hasonló a helyzete az enyémhez, amilyen akkor volt, mielőtt találkoztunk volna, még ha csak nagy vonalakban is.
- Hogy hogy?
- Egyszerű, azért akar vámpír lenni, mert szereti Edwardot, és örökre vele akar maradni. Én meg azért békéltem meg a vámpírsággal, mert te segítettél benne, hogy ne bánkódjak azon, hogy nem vagyok ember és, hogy nem volt normális életem – némi hallgatás után halkan hozzá tette. - Nagyon hálás vagyok ezért neked.
Emmett elmosolyodott.
- Én is hálás vagyok neked, amiért megmentettél – mondta.
Közelebb hajolt Rosalie-hoz és megcsókolta.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés