(Bella szemszöge)

Ránéztem az órára, ami fél hatot mutatott, ezért úgy döntöttem, hogy nem fekszek vissza aludni, inkább gondolkoztam.
Az agyam folyamatosan az álom jelentését kutatta, de választ nem igazán találtam rá.
Azonban ezzel úgy elment az idő, hogy már indulhattam is az iskolába. Ami meglepett, hogy most sütött a nap. Tudtam, hogy ma se Cullenék, se Anthony nem fog bejönni, pedig az utóbbival szívesen beszéltem volna.
Bár délután úgyis találkozni fogunk – ismételgettem magamban.
A napon zökkenőmentesen haladt. Edwardot sem emlegették folyton és tulajdonképpen nem volt olyan szörnyű az iskolában eltöltött idő, mint amire számítottam. De azért akadtak problémák ennek ellenére is. Például Jessica az ebédnél ismét beszédbe elegyedett velem, ami még nem is lett volna baj, de olyan témát is felhozott, amiről én egyáltalán nem akartam beszélni…
- Bella, hallottam, hogy elfelejtetted Edwardot – mondta, a hangjában szomorúságot tettetve, de a szemében egyáltalán nem látszott, hogy tényleg szomorú emiatt, valahogy mintha örült volna neki.
Ezt már nem bírtam ki anélkül, hogy ne mondtam volna semmit, kikívánkozott belőlem, amit gondoltam.
- Jessica, ne csinálj úgy, mintha sajnálnál! Látszik rajtad, hogy még örülsz is neki, hogy elfelejtettem Edwardot!
- De hát én nem is… - kezdte, de aztán valószínűleg rájött, hogy átlátok rajta, így inkább függőben hagyta a mondatot.
- Egyébként honnan tudtad meg? – kérdeztem.
- Hát…
- Tudod mit, ne is válaszolj! – szakítottam félbe, mer ekkor rájöttem, hogy értelmetlen a kérdésem, hisz a suli elsőszámú pletykafészkével beszéltem.
- Jó, én csak beszélgetni akartam egy kicsit, de ha te nem akarsz, akkor megyek is – vágott Jess sértődött arcot, majd elviharzott, én pedig hangosan sóhajtottam egyet. Nem értem, hogy mért csinálja ezt velem. Talán direkt akar megbántani, hogy folyton Edwardról beszél?
A Jessicával való beszélgetésem után viszont egész problémamentesen folytatódott a napom. Miután vége lett a tanításnak, hazamentem és elkezdtem készülődni, hiszen Anthony azt mondta, hogy elvisz valahová, de a pontos helyet nem mondta meg.
Mivel nem tudtam, hogy hová visz, ezért csak egy sima farmert és egy kékszínű pólót vettem fel.
Ez biztosan jó lesz, hisz már nincsen olyan meleg, mint délelőtt, mert nem süt a nap – mondtam magamban, miután felöltöztem.
Hamarosan meghallottam, amint egy kocsi dudálni kezdett, mire kinéztem az ablakon és megláttam Anthony ezüst kocsiját, melyben már ültem, amikor elvitt a Cullen házba.
Kiléptem az ajtón, majd bezártam az ajtót és beültem Anthony mellé a kocsiba, aki ekkor rám mosolygott. Majd ezután már indultunk is.
- Még mindig nem árulod el, hogy hová viszel? – kérdeztem, mert nagyon kíváncsi voltam.
Anthony válaszképp csak megrázta a fejét.
- Majd, ha már a közelébe értünk – mondta, majd egy kicsit gyorsított a kocsin, aminek én nem nagyon örültem.
Anthony látva a bosszús arckifejezésemet, kissé visszább vett az autó sebességéből, de nekem még ez is gyors volt, de úgy döntöttem, hogy inkább nem foglalkozok vele, csak arra gondolok, hogy Anthonyval lehetek. Hamarosan azonban megszólalt.
- Már közeledünk, szóval elárulom, hogy egy olyan helyre megyünk, amit egy ismerősöm ajánlott. És igazán szép, amikor süt a nap. Már volt szerencsém megnézni – mondta.
Egy emlék azonban megzavart abban, hogy ezután is rá figyeljek…
A furgonomban ültem és megint Edwarddal beszélgettem. Amikor egy emlékkép beugrik, abban általában mindig csak vele vagyok.
- Azon gondolkodom, vajon hová megyünk – hazudtam megint.
- Egy helyre, ahová szeretek kirándulni, amikor szép az idő.*
Aztán megint Anthony kocsijában találtam magam…
- Jól vagy, Bella? Csak nem egy újabb emlék? – kérdezte Anthony félve.
- Jól vagyok, semmi gond… És igen… megint egy emlék volt.
- Ez egyre gyakoribb. Hamarosan talán… - suttogta, de a végét már annyira halkan mondta, hogy nem hallottam.
Ezután nem igazán kezdeményezett beszélgetést és én sem akartam megszólalni, így egy darabig szótlanul ültünk.
- Megérkeztünk – mondta Anthony, de nem volt annyira lelkes, mint a bevillanó emlékképem előtt, inkább úgy éreztem, mintha kicsit félne, bár nem egészen értettem, hogy miért.
Kiszállt a kocsiból, de mielőtt még én is kiszállhattam volna, kinyitotta nekem az ajtót és kisegített a kocsiból. Ez valami nagyon emlékeztetett, de hogy mire, arról fogalmam sem volt.
Azonban inkább arra koncentráltam, hogy kiderítsem, most mi vár rám.
- Tehát hová is megyünk pontosan?
- Egy rétre – válaszolta megadóan Anthony.
- De én nem látok a közelben egy rétet sem.
- Mert nem is a közelben van – mondta, mire elsápadtam.
- Ugye nem fogunk túrázni? – kérdeztem, mire Anthony csak felnevetett és valami olyasmit mormolt, hogy „Ez igazán jellemző rád.”
- Futni fogunk, nem túrázni – felelte néhány másodperc múlva.
- Én, futni? De én nem tudok úgy futni, mint a… - Nem tudtam befejezni a mondatot, mert rájöttem, hogy még nem mondtam ki nyíltan Anthonynak, hogy tudom róla azt, hogy vámpír. Persze biztosan rájött már, hogy tudom, de akkor is elég furcsa volt a helyzet.
- Vámpírok – fejezte be a mondatomat végül. – Mondd csak ki nyugodtan.
Én hirtelen szóhoz se tudtam jutni, így mivel Anthony látta, hogy ebben a pillanatban nem igazán tudok megszólalni, ezért inkább ő kezdett el ismét beszélni.
- Neked nem kéne futni… Én futnék…
- De, ha te futsz, akkor én hogyan jutok arra a rétre? – kérdeztem, de Anthony nem válaszolt, viszont néhány másodperc múlva megértettem, hogy hogyan is gondolta, de ettől csak a szédülés és a hányinger kerülgetett.
- Semmi baj, csak hunyd be a szemed – mondta, miután észrevette rajtam, hogy nem gazán tetszik az ötlete, majd felkapott a hátára.
Én engedelmeskedtem neki és becsuktam a szememet, bár még így is néha rámtört egy kis hányinger, de komolyabb gondom szerencsére nem volt.
Mire megérkeztünk a nap is újra kisütött, beborítva szikrázó fényével egy káprázatos rétet.
- Ezt a rétet már láttam – suttogtam magam elé.
- Hogy mit mondtál? – kérdezte szinte kővé válva Anthony.
- Csak azt, hogy én már jártam itt, de… de…
- De micsoda? – kérdezte kissé sürgetően.
- De Edwarddal – fejeztem be végül.
Erre már, ha lehetséges mégjobban elsápadt.
- És honnan tudod, hogy voltál itt? – kérdezte, miután nagyjából sikerült rendeznie az arcvonásait.
- Benne volt az egyik emlékemben – mondtam, de nem tudtam Anthony szemébe nézni, mert nem akartam, hogy lássa rajtam azt a zavartságot, amely most éppen bennem volt.
Anthony azonban nem válaszolt erre semmit, csak azt vettem észre, hogy megfogta a kezemet és a rét közepe felé húzott, mire felnéztem rá, de ekkor már mosolygott.

(Edward szemszöge)

- Lehet, hogy Edwarddal is voltál már itt, mert történetesen Alice ajánlotta ezt a rétet – mondtam, miután egy darabig egyikünk se szólalt meg.
Erre Bella csak bólintott egyet, majd nem is foglalkoztunk ezzel többet.
Elég sok időt elbeszélgettünk ezután. Többek közt olyan dolgokról is, amikről én már tudtam, de jó volt hallani, ahogyan Bella beszél.
- Még mindig nem akarod elmondani az emlékeidet, amik mostanában eszedbe jutottak? – tettem fel a kérdést, ami igazán foglalkoztatott.
- Hát… Igazából, mindig Edwardot látom benne és magamat, de Edward arcát sosem látom rendesen – mondta, mire az ő számára nem hallhatóan felsóhajtottam. Akkor még mindig nem tud semmit. De hamarosan úgyis ki fog derülni minden, hiszen vagy én magam mondom el neki, vagy magától fog emlékezni, mert egyre gyakrabban emlékszik Bella egy-egy kis emlékfoszlányra.
- És elmondod, hogy eddig milyen emlékek jutottak eszedbe? – kérdeztem kíváncsian.
- Inkább nem szeretném – mondta tiltakozva.
- Rendben. Ha nem akarod, akkor nem kel elmondanod, csak kérdeztem.
Ezek után beszélgettünk Jessicáról is. Elmondta Bella, hogy Jess ma is beszélt vele ebédnél.
Komolyan mondom, hogy az a lány igazán idegesítő tud lenni. Ezért is örülök, hogy Bellának ott van még Angela is, mint barátja…
Miután ezt is megbeszéltük Bella az életemről kérdezgetett, aminek nagy részéről igazat mondtam, de azért néhány dolgot nem mondhattam el neki. Ilyen volt például a családom, hiszen akkor rögtön rájött volna arra, hogy én vagyok Edward.
Annyira elment az idő, hogy már majdnem besötétedett, így el kellett indulnunk haza.
Ismét futva vittem Bellát, aki ennek nem igazán örült, de azért belement, mivel nem akarta az utat visszafele gyalog megtenni.
Mikor már visszaértünk a furgonhoz, letettem Bellát a saját lábára.
- Nagyon jól éreztem magam – mondta. – Igazán jó volt veled beszélgetni és máskor is eljöhetnénk ide.
- Persze, szerintem is – mondtam, majd nem tudom, hogy mi ütött belém, de ellenállhatatlan vágy támadt rám, hogy megcsókoljam Bellát. Már egy ideje nélkülöznöm kellett ajkainak puhaságát, és már nem bírtam tovább. Egyre közelebb és közelebb hajoltam hozzá és ő nem húzódott el…

(Bella szemszöge)

Nem igazán értettem, hogy mért csókol meg, de ebben a pillanatban nem törődtem semmivel. Tulajdonképpen szeretem és mivel megcsókolt, ezért gondolom, hogy ő is szeret.
Azonban boldogságom megzavarta egy pillanatra elmém elémvetített képe, mely ismét egy emlék volt.
Ismét azon a csodálatos réten voltam, ahol az imént Anthonyval is, csak annyi különbséggel, hogy Edward volt velem.
- És akkor az oroszlán beleszeretett a bárányba… - suttogta, és én lehajtottam a fejem, nehogy meglássa, milyen boldog izgalmat keltett bennem ez a szó.
- Micsoda buta bárány! – sóhajtottam.
- Micsoda beteg, mazochista oroszlán!**
Ekkor véget ért az emlék…
Miután a csóknak is vége szakadt, a szemeim felpattantak és szólásra nyitottam a szám.
- Edward… - suttogtam.

*Idézet a Twilight-ból.
**Idézet a Twilight-ból.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés