-… Egy bálon találkoztunk, gyönyörű volt, minden tekintetben, kellemes és illedelmes társaságnak bizonyult. Két év kellett hozzá, hogy mind a "családom", mind én megbízzak benne annyira, hogy elmondjam az igazat. Akkoriban még nem tudtam, hogy embervéren kívül mással is táplálkozhatnék – végig a teraszajtó előtt állt, elködösült tekintettel kémlelve az erdő némán ringatózó fáit. – Félt tőlem, de a bizalma felém nagyobb volt, mint a félelme. És én visszaéltem ezzel. Ahogy a mondás szól: Lassú víz, partot mos, ami késik, nem múlik. Folyamatos veszélynek tettem ki azzal, hogy hagytam hogy velem éljen. Apám időközben meghalt, így rám hárult a villa felelőssége. Tudod, ez a hely olyasmi, mint egy vámpírszálloda. – itt halvány félmosoly ült ki az arcára, de nem tűnt túl őszintének. - A vámpírok ritkán élnek "családban", mint a Cullenek, leginkább magányosan vagy párban utazgatnak. Mindig máshol táplálkoznak, hogy ne keltsenek feltűnést, de gyakran visszatértek ide, mint valami főhadiszállásra.
Szóval a villa "üzemeltetése" rám maradt, egymást váltották a "vendégek", hamar híre ment, hogy Inez velem él. Egy halandó lány, egy emberevő vámpírral? Abszurd, igaz? Ami a legérdekesebbnek tűnt a kívülállók számára, az az volt, hogy sikerült visszafognom magam. Soha nem bántottam, minden rendben volt, békés és nyugodt.
Aztán egyszer beütött a mennykő és megjelent James, Victoriával az oldalán. Szórakoztatónak találta azt, ahogyan Inezt védtem mindenkitől, nagyon érdeklődött utána, többször is megkérdezte, nem adom-e neki. A válasz természetesen mindig ugyanaz a dühödt nem volt. Újra és újra, egyre erőszakosabban viselkedett Inezzel, többször megfenyegette, hogy ráijesszen.
Egyszer, egyik éjjel, amikor vadászni indultunk, Inezt a villában hagytam. Soha nem vittem magammal, de azon az éjjelen kifejezetten úgy éreztem nem szabad otthon hagynom. Mégis itthon maradt, vesztünkre.
Mikor hazafelé tartottunk, meghallottam a sikoltását és azonnal tudtam, baj van. A nagy szalonban voltak az emeleten, de mire felértem, Inez saját vérében úszva feküdt a padlón, a vére pedig ott volt mindenütt a falon, a bútorokon, az ablakon. James eltörte a gerincét, az egyetlen megoldás hogy életben tartsa, az az volt, ha olyanná teszem, mint én vagyok. Mindenki ezt tanácsolta. Bár alig fél órája ettem, mégis annyira elborította az agyam a vérének íze, hogy nem tudtam egyszerűen csak megharapni. Megöltem. A saját kezemmel, a saját valómmal, kiszívtam a vérét és a teste a karjaimban hűlt ki, James pedig kitűnően szórakozott.
Anabelle, Jonathan és a többiek próbáltak visszafogni, vagy elrángatni tőle, nem sikerült. Először a vérének mámor utána, egyenesen belehaltam lelkileg. Hihetetlen volt számomra és belül reméltem, hogy az egész csak egy rossz álom, egy fikció, ami meg sem történhet.
Hetekig voltam öntudatlan vagy talán csak olyan, mint egy zombi. Gyűlöltem magam és mindenkit, aki nem akadályozta meg a tettem, bezártam a villa kapuit és egyedül tengettem napjaim. Remeteségben, némán gyűlöltem magam, és ha lehet még annál is jobban Jamest. Bosszút esküdtem, többször a keresésére indultam, akkoriban sokat utaztam, még Japánban is jártam.
Mikor visszatértem, Anabelle és a haverjai dorbézoltak a villában, természetesen elküldtem őket a pokolba, rajcsúrozni… Ezért is hívja Jonathan őket bitorlóknak… Ők támadtak ránk, amikor itt jártunk is. Soha nem hagyják őrizetlenül a helyet, bezzeg a felújításban nem segítettek…
Körülbelül egy éve újból James és Victoria nyomára akadtam, de mire utolértem őket már valaki más végzett a gyilkossal. Mások… Ezért mentem Forksba, de vissza kellett térnem és lezárnom magamban Inez halálát. Gyenge voltam, de már felnőttem, van önuralmam.
Egyébként pedig Anabelle alig egy hete visszatért ide a villához és békét kötöttünk. Most is itt van, segít a papírmunkában.
- Azt akarod mondani, hogy itt van egy másik vámpír a villában?
- Igen, de nem is értem ez az információ miért törpül el amellett, hogy megöltem valakit, aki pontosan olyan volt, mint te. Mert Inez is szőke volt, kék szemű, törékeny, játék baba alkatú és az illata, az illata pedig végképp olyan volt, mint az utóbbi időben a tiéd is.
- Ez is fontos, persze, de itt van egy vámpír, és még véletlenül se figyelmeztetsz? Egyáltalán ki ez az Anabelle?
- Én volnék, Bess. Othello Charling "Anabelle", tudod az Othellót nem szívesen használom, mert emlékeztet Shakespeare darabjára, úgyhogy szólíts csak Anabelle-nek!
A szobába egy hollófekete hajú magas nő lépett, ha nagyon akartam volna Claude-hoz is hasonlíthattam volna, mert két vörös-arany szeme szörnyen emlékeztetett a férfiéire, de a kisugárzása elütött az övétől. Úgy beszélt velem mintha régi ismerősök volnánk, ami meglepett. Az utolsó találkozásunkhoz képest kifejezetten pozitív irányba mozdult el a kapcsolatunk mércéje… de ennyire… Hiszen ezelőtt meg akart ölni!
- Örülök a találkozásnak – néztem fel rá a szófán ülve kissé bizonytalanul.
- Megijeszted! – vádolta Claude miközben gyorsan közénk lépett.
- Nem, nem ijesztett meg, csak meglepődtem – magyarázkodtam, megfogva a kezét, a látóteremből eltávolítandó.
- Nem is csoda, amilyen első benyomást tettem!
- Hát igen… - adtam igazat neki. Claude és Anabelle egymást szuggerálva "beszélgettek", olyan gyorsan, hogy csak valami mormogás hallatszott belőle, ami kicsit idegesített, mert nem látszott az arcukon miről folyik a diskurzus – Mi a baj?
- Hamarosan itt lesz Jonathan, szeretne látni, de mint említettem Belle és ő nem igazán vannak oda egymásért…
- Ja, oké. Már azt hittem rólam beszéltek… - enyhe vád hallatszott a hangomban, ami Claude-ot nem törte meg, viszont Othelló vetett a férfira néhány zavarodott pillantást, amiből megállapíthattam, hogy úgy volt, ahogy hittem.
Pár pillanat hallgatás után Jonathan viharzott be és vetette le magát mellém szédítő sebességgel, és mint valami könnyű bábot, magához húzott és átölelt.
- Isteni illatod van, kedves! – jegyezte meg széles mosollyal miközben elengedett. Mindhárman nagyokat pislogtunk, azonban Claude gyorsan összeszedte magát és gyors, csöppet sem kedves pillantást küldött a szőke vámpír felé.
- Köszönöm és neked is szia – álltam fel. Úgy éreztem legjobb, ha Claude mellé állok és előadom magam Jonathan előtt. A férfi mellé sétáltam és a szőkének hátat fordítva, fél oldalammal Claude-nak dőlve, átkaroltam a nyakát és hozzábújtam.
- Attól függetlenül, mit tettél Inezzel és másokkal, még kedvelhetlek. Már nem vagy olyan gyenge, ahogy te mondtad, engem sikerül meggyőznöd arról, hogy bízhatok benned. Hiányoztál – közöltem. Bár színészetnek indult az egész, mégis jóleső érzéssel töltött el, hogy újra megérinthettem, megfoghattam a jéghideg kezét.
- Akkor el sem bírod képzelni, te mennyire hiányoztál – átkarolt és az arcát a hajamba temette. Évezredekig képes lettem volna így állni, ha Jonathan meg nem köszörüli a torkát magára vonva a figyelmet.
- Bocsánat, de mit keresel itt egyáltalán, édes? – Claude ismét egy figyelmeztető pillantást küldött a vámpír felé, de a férfi nem tágított.
- Tudod, meghaltak a nagyszüleim, ma volt a temetésük.
- Részvétem. Meddig maradsz?
- Még néhány napot, aztán vissza kell mennem a vizsgáim miatt. Holnap felolvassák a végrendeletet, lehet, hogy megöröklöm a házukat és ideköltözöm.
- New Yorkba?
- Igen.
- Hiszen ez csodás! – ragyogott fel Claude arca – Akkor itt leszel a közelemben.
- Én is örülök neki, bár inkább azt kívánom, ne haltak volna meg a nagyszüleim. Olyan furcsa az egész… a rendőrség tanácstalan, se egy nyom, egy jel. Álmukban haltak meg, minden fájdalom nélkül, de mégis! Pont egyszerre, hogyan?
- Nem tudhatjuk.
- Sajnos nem… Egyébként pedig ideje mennem, apám izgulni fog. Ti csak intézzétek a vámpír-ügyeket, én majd felbukkanok néha.
- Majd meglátogatlak, ha tehetem – ígérte Claude, ami jól esett. Hát mégsem élt bennem a remény feleslegesen.
- Ahogy én is – tette hozzá Jonathan. Miért érzem úgy, hogy ezek értem versengenek?
- Rendben – egyeztem bele. Imádkoztam érte, hogy ne egyszerre jöjjenek majd. Azt hiszem, könyörgésem meghallgattatott…



Annak a hétnek a végén hazautaztam. Nehezen sikerült visszaszoknom a tanulásra, de megérte, a vizsgáim végül jól sikerültek. Még a bizonyítványosztást is eltűrtem, kedvesen mosolyogtam az összes évfolyamtársra, akik mind úgy csináltak mintha már ezer éve barátok volnánk. Nem értem miért változnak meg néhány eseményen az emberek ilyen szinten. Utána, amikor elmentünk vacsorázni, apám bemutatta nekem Tesst. Apa olyan rajongással vette körül, hogy a szívem annyira meglágyult, hogy elfelejtettem rosszindulatú lenni. Ha egyszer szereti, nem tudok mit tenni, bár anya emléke még bánt. Bánt hogy hűtlen hozzá, de nincs mit tenni, az ő élete. Ráadásul beköltöztem New Yorkba, innentől nem érdekel. Claude és Jonathan viszont annál inkább.
Nagyon gyakran látogatnak, különböző ajándékokkal, apró figyelmességekkel halmoznak el. A színesebbnél színesebb, nagyobbnál nagyobb, szebbnél szebb csokroktól szinte alig férek el, mindenütt egyetemi, ösztöndíjas papírok szaladgálnak a lakásban. Clarie erre mindig azt mondta: " Nem is értem miért Elisabeth lettél, amikor akkora rumlit csinálsz, mint a Katrina hurrikán!"
Igaza is volt, a lakás nagyjából úgy nézett ki mintha átsöpört volna rajta egy hurrikán. És végtelenül üresnek tűnt Clarie és Peter nélkül. Még a kávé sem volt olyan ízű, mint amikor még… itt voltak. Rémes kávékat főztem az elején, úgyhogy úgy döntöttem inkább veszek műkávét, ami sokkal finomabb.
Aztán felvettek ide, New Yorkba, irodalom- és kultúratudományi karra, aminek nagyon örülök, de a nyári szünetet még túl kell élnem. Mármint itt arra gondolok, hogy kissé bizonytalan voltam azzal kapcsolatban, hogy Claude-dal ismét "járni" fog-e velem, de szerencsére minden rendbe jött. Claude ismét randizgat velem, bár ezek részéről csak kötelező, mókás tiszteletkörök.
Jonathan úgy tűnik, nem örül neki, hogy mi ketten újra boldogok vagyunk együtt, vagy lehet hogy ez csak az én képzeletem szüleménye? Az arrogáns dühvel telt szemek fájdalmas pillantásai, az elejtett kihívások árnyai, az összetört szív szilánkjainak csörrenése csak kitaláció volna?



"Egy párkapcsolat sokféle háborúságot, válságot, gyötrelmet rejthet magában. Hűtlenséget is. Hirtelen felszikrázó vad indulatokat. Mégis azt mondom, mindaddig érdemes csinálni, amíg a "szív szeme" átlát a viharok felhőin."

Müller Péter




To be continued…

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés