Edward ígéretéhez híven másnap elvitt vadászni. Bár Forks környékén voltunk, és már jócskán közeledtünk október végéhez, aznap mégsem esett, így aztán bőséges volt a választék. Két percbe sem telt bele, és már is megéreztük egy nagyobb szarvascsorda illatát, és a nyomukba szegődtünk. Edward már egy ideje nem engedett engem teljes sebességgel futni, de egészen hamar utolértük őket. Mindketten kiválasztottunk magunknak egy idősebb példányt, hogy ne borítsuk fel a vadállományt, aztán kicsit gyorsabban nekifutva ráugrottunk. A két állat elterült a földön, nem hagytuk menekülni őket. Éreztem az ösztönös vonzást, ami húzott engem a nyaki artéria felé, ahonnan a leggyorsabb, és legtöbb vért reméltem. Fogamat az állat nyakába mélyesztettem és szívni kezdtem. A vér illatát már jó ideje megszoktam, ha meg nem is kedveltem még egészen. Az ízével eddig azonban nem volt semmi problémám. Eddig.
Szomjúságomat feledve húzódtam arrébb, nem kívántam a vérét. A szarvas azonban már túl gyenge volt ahhoz, hogy elmeneküljön, csak vergődött a földön; még meg is sajnáltam. Tudtam, mit érez, és neki kétségkívül rosszabb volt, mint nekem. Én anno akartam érezni azt a mérget a testemben, ő viszont egész biztos nem fontolgatta a vámpírrá válást...

Edward néhány másodpercnyi késéssel észlelte, hogy nem stimmel velem valami - ez is a fantasztikus akarat erejét bizonyítja: neki láthatóan semmi gondja nem volt a vérrel, de miattam könnyedén abbahagyta.
- Bella, valami baj van? - nézett rám aggódva.
- Nem ízlik - vallottam be.
Edward elcsodálkozott. Volt is rá oka, ha belegondolunk, mennyit vadásztam az utóbbi időben, és hogy mennyire nehezen bírtam, amikor Ben... Ebbe mégsem szerettem volna belegondolni.
- Úgy érted, nem kívánod a vért, vagy csak ennek az állatnak a vére nem ízlik? - kérdezte egy kis idő után. - De ugye jól érzed magad? Nem szédülsz? Nincs hányingered?
Megráztam a fejem, de az első kérdésre nem tudtam ilyen hamar választ adni.
A levegőbe szagoltam, ahol erőteljesen szállt a vér illata. Torkom égni kezdett, tehát egyértelműen szomjas voltam. Azonban ha csak rágondoltam, hogy ezt a vért igyam, beleborzongtam. Ellenben más ízt el tudtam képzelni...
- Csak ez nem kell - feleltem végül elcsigázottan. Fel is álltam, és leporoltam magam. - De például egy grizzly vére... Ó, igen! Kifejezetten a grizzly vért kívánnám most...

Edward furcsán nézett rám.
- Különös dolgokat művel a terhesség - motyogta. Aztán hangosabban folytatta. - Hazamegyünk az autómért, mert ennyit nem futhatsz, aztán elmegyünk a legközelebbi medve-lelőhelyre, rendben? A Kecskesziklára sajnos most nincs időnk...
- Nem, nem kell! Igazán kibírom még egy darabig, nem kell most azonnal elmennünk - ellenkeztem. De ő már talpra szökkent, és karon fogott, hogy induljunk.
- Szeretnék mindent megadni nektek, amire csak szükségetek van. Ha te grizzlyt kívánsz, nekem kötelességem neked megszerezni!
- Legalább te fejezd be a vadászatot - torpantam meg újra. - Nem bírom nézni, ahogy szenvednek, jobb nekik a gyorsabb halál!
Lemondóan sóhajtott, aztán visszalépdelt a szarvasokhoz...

Fél óra múlva már valóban Edward autójában ültünk, és egy kisebb vadrezervátum felé száguldottunk.
- Nem lesz itt feltűnő, ha egyszerre több medve is elpusztul, rejtélyes körülmények között? Úgy emlékszem korábban azért nem jöttünk erre...
- Csak egy medve fog elpusztulni - rázta meg a fejét. - Én nem vadászom majd itt, igazából még a pénteki vadászattal is hetekig húzhattam volna, most hogy már nem dolgozok a kórházban.
Megnyugodva dőltem hátra az ülésben, és arra gondoltam, milyen szerencsés vagyok én. A terhes nők kívánósak, ezt mindenki tudja, de szerintem nem sok férj van, aki akkor is azonnal útra kel, hogy beszerezze a kívánt ételt, ha az több órányi autóútra van. Edward ráadásul vadászni sem engedett. Ő maga keresett egy alkalmas példányt, szintén egy idősebbet, és én csak azután mehettem a közelébe, amikor Ő már ártalmatlanná tette. Mit ne mondjak, rendkívül jó dolgom volt...

Másnap reggel korán felébredtem, pedig az előző nap meglehetősen fárasztó volt. De én izgultam Edwardért, hiszen aznap volt az első munkanapja az új helyen. A jelek szerint helyette is én izgultam, mert Ő teljesen magabiztosan csókolt meg, aztán vigyorogva ült be a Volvójába.
- Sietek haza, Édes! - kiáltott még a lehúzott ablakból. - Vigyázz magatokra!
Még be sem csuktam az ajtót, de Alice már kopogott is, és fél perc alatt körülbelül tízféle lehetőséget sorolt fel a nap kellemes eltöltésére. Én viszont teljesen használhatatlannak éreztem magam.
Valahogy úgy telt a napom, mint mikor azt vártam, hogy Edward hazatérjen az állásinterjúról. Persze Alice társaságában azért jóval szórakoztatóbb volt. Főleg Leóról beszélgettünk, rendezgettük egy kicsit a szobáját, mert barátnőm hazaszaladt, hogy áthozzon pár új holmit. Bár még mindig rengeteg időnk volt a baba születéséig, azért örültem neki, hogy a szoba egyre jobban alakult.

Újra idegesen pislogtam az órára: fél kettő múlt. Még másfél óra, míg véget ért a munkaideje, és akkor még újabb fél óra, hogy hazaérjen...
- Bella, kérlek, fejezd már ezt be! - kérlelt félig nevetve, félig bosszúsan Alice. - Hidd el nekem, láttam, hogy minden teljesen rendben fog menni, két autót is elad, hatalmas mosollyal, és nagyon elégedetten fog hazajönni.
Bocsánatkérően pislogtam rá, de nem bírtam magammal. Nem mintha nem hittem volna neki, de izgultam Edwardért, és ismertem már magam már annyira, hogy tudjam, addig nem nyugszom meg, amíg tőle nem hallom, hogy minden jól sikerült.
Alice-t kicsivel később hazaküldtem azzal, hogy túl sokat hagyja magára Jaspert. Hogy elüssem valamivel a hátralévő időt, takarítani kezdtem, de rá kellett jönnöm, hogy ha az ember nagyjából vámpír és egy másik vámpírral él együtt, akkor viszonylag kevés takarítani való van. Azért gondosan felmostam, és megpucoltam mindent. Már csak fél óra volt hátra, az utazással együtt is egy óra... Eszembe jutott, hogy sem Anya, sem Charlie nem tudnak még a névválasztásról. Charlie még dolgozott, ezért úgy döntöttem őt majd később hívom fel, de Reneének írtam egy e-mailt.

Ezután megint nem volt mivel elfoglalnom magam... Bekapcsoltam hát a tévét, de csak váltogattam a csatornákat. Aztán hirtelen meghallottam a friss híreket.
- ...medve tetemét találták meg - olvasta a bemondónő.
Egy rövid beszámoló következett arról, hogy egy Forks közeli rezervátumban ma reggel találták meg az állat maradványait. Az állatorvosok, vadőrök értetlenül állnak az úgy előtt, és egy darabig fokozott felügyeletet rendeltek a területen.
Bizsergett az arcom: már megtanultam, hogy ez a pirulás vámpír módra. Tulajdonképpen egész hasznos volt, mert csak én éreztem, nem látszott. De mégis furcsa. Szégyenkezve kapcsoltam ki a készüléket. A kis ízlés problémámmal jó nagy galibát okoztam. Ha a vadőrök különösen figyelmesek lesznek a környéken, akkor a családomnak is óvatosabbnak kell majd lennie. Reméltem, hogy nagyobb bajunk nem lesz belőle, minthogy messzebbre kell majd vadászni menni. Nem éppen azzal szerettem volna meghálálni a sok jót, és szeretetet, amit tőlük kaptam, hogy magunkra szabadítom a vadőröket, a rendőrséget...
Utólag már bántam, hogy nem néztem végig a tudósítást, így most azt sem tudom, mire gyanakszanak az emberek... Késő bánat.

Pontban fél négykor ért haza, és én abban a pillanatban megnyugodtam, ahogy megláttam derűs, sőt elégedett mosolyát. Alice-nek valóban megint igaza volt, minden rendben volt.
- Gyerünk, mesélj már! - sürgettem, amint belépett a házba.
Ő azonban előbb tőle szokatlan lassúsággal bezárta az ajtót, lepakolt, és a nappaliba sétált. Majd megőrültem, pedig már biztos voltam benne, hogy jó napja volt. Ezúttal a nyugalma idegesített, nyilvánvaló volt, hogy engem akar bosszantani.
Próbáltam közömbös arcot vágni, ahogy leültem mellé, de nehezen ment. Szerettem volna végre hallani valamit, de Ő csak egyre elégedettebben vigyorgott. Elhatároztam, hogy kénytelen vagyok más módszerekhez folyamodni. Nagy szerencse, hogy mióta magam is vámpír voltam, sikerült néha valami elkápráztatáshoz hasonlót tennem Vele, ha el akartam érni valamit. Persze erre ritkán volt szükség, Edward a legtöbbször minden jelentéktelen, gondolat szintjén felmerülő kívánságomat ugrott teljesíteni. Így aztán ezt a módszert csak az ilyen helyzetekre tartogattam.
Kezem mintegy véletlenül a combjára tettem, miközben arcát fürkésztem. Semmi változás.
- Na, kérlek, mesélj valamit! Milyen volt? - kérdeztem, próbáltam olyan elbűvölően nézni, ahogy Ő szokott - ezt még sajnos gyakorolnom kell -,és a kezemet feljebb csúsztattam a lábán. Láttam, ahogy nagyot nyel, de az arca csak éppen hogy megrezzent.
- Semmi különös.
Az egész módszert tőle tanultam, így hát egy-két kivétellel a saját fegyvereit szoktam ellene fordítani, most is így tettem. Villámgyorsan közelebb csúsztam hozzá a kanapén, előredőltem, és a füléhez hajolva suttogtam.
- Légy szíves!

Még egy hosszú másodpercig mozdulatlan maradt, azonban utána ennek tökéletes ellentétét tette. Olyan gyorsan húzott magához, és csókolt meg, hogy felfogni sem volt időm, és már az ölében ültem. Kezem a hajába túrt, és felsóhajtottam. Végül is, nem ez volt az elsődleges célom, de azt hiszem így sem olyan rossz. Karjait derekam köré fonta, szorosan ölelt magához.
Az ilyen alkalmakkor az idő múlását képtelen voltam érzékelni, a helyzettől függően mindig máshogy, de mindig irreálisan fogtam fel. Néha egy röpke csókra hittem, hogy órákig tart, máskor egy hosszú, forró ölelés éreztem túl kevésnek... Így nem tudtam, mennyi idő is telt el, míg Edward végül mesélni kezdett. Ölelésén azonban semmit sem lazított, így én még mindig ugyanott ültem, de nem volt ez ellen semmi kifogásom.
- Remekül ment minden - kezdett bele. - Egyetlen aprócska hiba volt csak: a főnök szerint nem tesz jót a cég imidzsének, ha az eladó Volvója áll a parkolóban... Megpróbált rávenni, hogy alkalmazotti kedvezménnyel vegyek egy Mercedest, de én ragaszkodtam a saját autómhoz. Végül sikerült megegyeznünk abban, hogy két utcával arrébb teszem le a kocsimat. Elfelejtettem neki felajánlani, hogy akár gyalog is mehetek...
Tartott egy rövid kis szünetet, talán a saját viccét élvezte.

- Két autót is sikerült eladnom, az egyik vevő már járt itt korábban, szóval ő nem az én sikerem, mert én csak az utolsó bátorítást adtam meg neki, de a másik most jött be először az üzletbe. És rengetegen voltak, akik nézelődtek, ajánlatokat kértek, talán később meg is veszik az autókat. Eleinte kicsit tartózkodóak velem szemben, de ha rátok gondolok, akkor sikerül elég barátságosnak látszanom, hogy az embereket meggyőzzem...
Elmosolyodtam, de egy kicsit féltékeny is lettem a gondolatra, ahogy Edward győzködi a vevőket. Mindig tökéletesen, gyönyörűen festett, de ha még direkt akarta ezt, ha barátságosnak akart tűnni az emberek szemében... Annak már a gondolatata is észveszejtő volt. Ha valaki például a feleségével érkezett, hát ott nem sok dolga lehetett, még a külön erőfeszítések nélkül is elég volna ránéznie az asszonyra és az már maga kérné a férjét, hogy vegyék meg azt az autót...
Folyton újabb és újabb kérdéseket tettem fel neki, de a válaszok alatt néha elkalandoztak a gondolataim. Bűntudatom volt a medvés-ügy miatt, és egyszerre éreztem a sürgető vágyat, hogy megbeszéljem ezt Vele, és gondoltam arra, hogy jobb volna eltitkolni.

Végül nem bírtam magamban tartani, és mikor Ő lélegzetvételnyi szünetet tartott egy különös vásárlóról szóló előadásában, közbevágtam.
- Edward, beszélnünk kell! - jelentettem ki, de nem mertem a szemébe nézni. - Sajnálom, tudom, hogy az én hibám, mert ha...
- Bella, ugye nincs semmi baj? Mindketten jól vagytok? - kérdezte aggodalmasan, miközben az állam alá nyúlva feljebb emelte a fejemet.
- Persze, nem ilyesmiről van szó! - siettem megnyugtatni. Várakozóan nézett rám. - A tegnapi vadászatról van szó... Szóval, láttam a tévében, hogy...
Megint félbeszakított, ezúttal azonban vidáman csengő nevetésével. Most én értetlenkedtem, mégis mi olyan vicces ezen?
- Csak erről van szó? - kérdezte megkönnyebbülve. - Én is hallottam a rádióban, de nem kell, hogy félj! Gondolom, nem hallgattad végig, vagy nem mondták be, hogy mik a találgatások. De én hallottam, és ne aggódj, semmi okod rá, mert a legkisebb gyanú sem terelődhet ránk.
- Igazán? - kérdeztem elcsukló hangon.
- Hát persze! A legbiztosabb felvetésük az, hogy valaki megmérgezte az állatot, és a mérget injekcióval juttatta a vérébe, amitől az... hát, nem találtak jobb kifejezést, mint: eltűnt. Megjegyzem, ez egészen helyénvaló leírása a mérgünknek, de nincs gond. Legfeljebb a quileute-oknak juthatnánk eszükbe, bár ennyire pontosan ők sem ismernek minket, tőlük a lehető legmesszebb vadásztunk, és különben sem hinné el nekik senki, ha vámpírokról pletykálnának - mosolygott fölényesen. - Arról nem is beszélve, hogy megszegnék az egyezséget, és azt nyilván nem akarják, hogy betegyük a lábunkat az ő területükre... De ha még valamiért a családunkat meg is vádolhatnák, akkor sem a te hibád volna. Én vittelek oda vadászni, ezt ne feledd! Csak az enyém a felelősség!
- De csak azért, mert nekem nem felelt meg a szarvas vér! - Edward válaszra sem méltatott, egyszerűen megölelt, és tovább folytatta a beszámolóját.

Másnap már nem izgultam érte, tudtam, hogy minden rendben fog menni. Jó érzés volt látni, hogy hosszú idő után Edward újra mosolyogva megy dolgozni, nem pedig kínkeserves arccal, ahogy tette azt a kórházi munka utolsó heteiben. Bár eleinte azt is szerette, de nem jutott eszembe semmi, ami miatt az új munkahelyét is megutálná. Hacsak nem az, hogy nem marad a szalonban autó, mert az összest eladja.
Alice újra átjött, és közölte velem, hogy most azonnal indulnunk kell Port Angelesbe. Halálra rémülve kérdeztem tőle, hogy mi történt Edwarddal.
- Semmi az égvilágon - nevetett fel. - Ha azt nem veszed tragédiának, hogy az egyik vevő gyereke összetollazta az ingét, mikor felügyelt rá, amíg a szülei körül néztek...
- Vigyázott egy kisgyerekre? - kérdeztem ezúttal elérzékenyülten.
- Igen, igen. De amiért mi oda megyünk, az nem Edward, hanem az áruház! - arca felragyogott már csak a vásárlás gondolatára is. - Láttam, hogy milyen remek, márkás kismamaruhák érkeztek, és muszáj odamennünk, venni neked párat! Csak három farmernadrágod van, és kell még felső is! Elvégre ki tudja mikor lesz még egyszer ilyen remek alkalom?
Így aztán órák hosszat válogattunk drágábbnál drágább kismamaruhák között, és persze egy csomót meg is vásároltunk belőlük. Hiába hajtogattam, hogy teljesen felesleges, mert ahogy Leo nő, nő a hasam is, szóval nem fogok tudni sokáig hordani egy-egy darabot, Alice megállíthatatlan volt.
A legjobb része az volt a dolognak, hogy három előtt pár perccel végeztünk, és barátnőm egyenesen a Mercedes autószalon elé vitt.
- Hazaviszem a cuccokat, Edward még itt van - tett ki a kocsiból egy kacsintás kíséretében.

Félénken léptem be az üzletbe. Ismertem néhány embert, aki nem szerette, ha a munkahelyén meglátogatták a családtagjai, ismerősei. Reméltem, hogy Edwardot nem fogja ez zavarni. Hiszen két perc múlva vége a munkaidejének, és Alice sem tett volna ki nála, ha úgy látta volna, ezzel gondot okozhat. Épp ellenkezőleg...
A nyakamat nyújtogatva néztem körül az üzletben, elég nagy volt, de azt így is láttam Edward nincs itt. Bizonyára az irodában van, és egy újabb autót ad el, lehetetlen, hogy Alice tévedett.
Igazán halkan jöhettem be, mert a tőlem pár méterre álló férfi csak most vett észre, és fordult felém. A korábbi leírásból rögtön ráismertem Edward főnökére. Egy amolyan vevőcsalogató mosolyt varázsolt az arcára, és aztán hozzám sietett.
- Jó napot, kisasszony! Segíthetek valamiben?
- Jó napot! A férjemhez, Edward Cullenhez jöttem, remélem nem gond. Úgy tudom, mostanság fog végezni... - Reméltem, hogy a főnököt sem zavarják a betérő családtagok.
- Ó, igen! Üdvözlöm Mrs. Cullen! A férje perceken belül itt lesz, azt hiszem éppen a kabátjáért ment el. Addig nézzen csak körül, hátha magácska ráveszi majd, hogy vegyen egy új autót.
Mosolyogva köszöntem meg a segítséget, aztán a javaslat szerint elkezdtem nézegetni az autókat. Nem mintha sokat értettem volna hozzájuk, de ezt inkább nem említettem, lehet, hogy nem tenne jót Edward állásának. Mint ahogy azt sem tettem szóvá, hogy igazából magam sem szeretném, ha lecserélné a Volvót, annyi szép emlék kötődik hozzá... Elsősorban például az az este, amikor felfedte előttem valódi kilétét...

- Az új E-osztály limuzinja - lépett mögém, és ölelt át hátulról. Fejét a vállamra téve folytatta, csak a fülembe suttogva. - Remek választás, Mrs. Cullen.
- Hallgatóztál? - kérdeztem mosolyogva, miközben közelebb simultam hozzá.
- Megéreztem az illatodat, és kíváncsi lettem. Na, mit gondolsz, a szakálla vagy a kopaszsága a vonzóbb?
- Huh, nem is tudom, tényleg nehéz kérdés.
Együtt nevettünk, aztán megfordultam, és egy rövid csókkal üdvözöltem. Többet azért itt nem akartam, főleg, hogy éppen abban a pillanatban léptek be újabb vásárlók az ajtón. Edwardra pillantottam.
- Ők már nem az én dolgom. Egyedül veled kell foglalkoznom - mosolygott csibészesen. - Szóval, ez tetszik, hölgyem? - bökött az autóra. - Valóban kitűnő választás, nyolchengeres motor, háromszáznyolcvannyolc lőerő, és alig több mint öt másodperc alatt gyorsul százra...
- Biztos - morogtam. Ebből most vajon értenem is kellett volna valamit? - Nekem csak a külseje alapján tetszett meg. Különben meg el ne mondd a főnöködnek, de én a régire szavazok.
- Én is - karolt belém, és megindultunk a kijárat felé. - Egyébként, minek köszönhetem a kellemes meglepetést?
Röviden elmeséltem neki, hogy Alice-szal voltunk vásárolni. Időközben kiléptünk a szabadba.
- Tudod, kicsit messzebb állok. Van erőd sétálni, vagy inkább megvársz itt? - kérdezte gondoskodóan. Válasz helyett elindultam az utcán, és húztam Őt is magam után.

Már láttam az utca végén a csillogó autót, amikor kellemes illat csapta meg az orromat. Mélyet szippantottam a csípős őszi levegőből, a forrását keresve és ijedten vettem észre, hogy egy kislány felől jön. Igyekeztem nem levegőt venni, de közben rájöttem, hogy valami nem stimmel. A torkomban nem égett a száraz szomjúság, sokkal inkább a gyomrom reagált az illatra, ami jobban átgondolva nem is hasonlított a vér illatához. Újból beszívtam a levegőt, és most még erősebben éreztem, pedig a kislány már elhaladt mellettünk. Azonnal ráismertem: sütemény. És valóban, fél méterre tőlünk egy nagyobb cukrászda állt. Edward észrevette, mit nézek, és elmosolyodott.
- Szeretnél bemenni? - kérdezte.
- Igen! Most hirtelen úgy megkívántam valami édeset - ujjongtam. Hirtelen kisgyereknek éreztem magam. Ő is így lehetett vele, mert kioktató hangnemben folytatta.
- Rendben, de fagylaltot nem kapsz, ahhoz már túl hideg van - fenyegetett meg játékosan az ujjaival.
Miután gond nélkül megettem három szelet süteményt, valóban hazaindultunk.

A napok csak úgy repültek, és kezdett kialakulni egy új rendszer az életünkben: reggel együtt keltünk - bár én néha elaludtam, de ha nem keltett fel, akkor megharagudtam -, Ő végig ülte, míg én megreggelizem, aztán elindult dolgozni. Ezt az időt én nagyrészt Alice-szal és Esmével töltöttem, de időnként Charlie-t is meglátogattam. Mikor Edward hazaért, én már otthon vártam, és minden nap érdeklődve hallgattam meg az újabb vicces, vagy érdekes történeteket, bár gyakran nem értettem a poént, mert nem értettem eléggé az autókhoz. A délutántól kezdődően minden percünket együtt töltöttük, de mégsem unatkoztam egy percig sem. Az, hogy képesek voltunk órákig csak feküdni és a másikban gyönyörködni, szerintem maximálisan bizonyítja, hogy a közös öröklét jár nekünk! Az első pillanattól tudtam, hogy sosem fogom megunni Edwardot...
A hétvégék kicsit másképp alakultak, ilyenkor nem kellett időben felkelni, amit gyakran ki is használtam, és délig aludtam. Az egész napot együtt töltöttük, csak pár órára ugrottunk néha át a nagy Cullen-házba. Rendszerint ilyenkor mentünk vadászni is, kivéve, ha én már hét közben túlságosan szomjas voltam. Előfordult, hogy Alice jött velem, mert egy butikban tört rám az olthatatlan szomjúság...

Így aztán villámgyorsan elérkezett november második hete, a következő vizsgálat napja. Ideges voltam, mert észrevettem, hogy a korábbiakhoz képest sokkal kevesebbet nőtt a hasam. Reméltem, hogy Carlisle ad majd valami megnyugtató magyarázatot erre.
A vizsgálat előtti napon Alice szobájában beszélgettünk, és mutatott néhány újabb fényképet is. Amikor Esme hívta, hogy segítsen neki, én egyedül maradtam a szobában. Nem zavart, sok időt töltöttem már ott, szinte már otthon éreztem magam. Barátnőm sokáig volt távol, így hát én felálltam, és sétálgatni kezdtem. A könyvespolcon aztán észrevettem azt a terhességről szóló könyvet, amelynek segítségével a várható méreteimet próbáltuk kiszámolni a menyasszonyi ruhámhoz. Megkerestem a megfelelő részt, ahol a terhesség szakaszai vannak leírva. A baba előző, hirtelen növekedése felülmúlta a könyvben írtakat, a jelenlegi lassulással viszont visszatért azokhoz. Nem értettem, miért megy ez ilyen szabálytalanul, ezért tűkön ülve vártam a vizsgálatot.

- Minden rendben van, Bella - jelentette ki Carlisle hosszú, néma vizsgálódás után. - Leo fejlődésének üteme újra lelassult, de nem hiszem, hogy ez aggodalomra adhatna okot. Várjatok egy percet!
Azzal otthagyott minket az ideiglenes rendelőben. Kérdőn Edwardra néztem, de Ő csak megrángatta a vállát.
- Csak azt tudom, hogy a dolgozószobájába ment valamiért - közölte. Egy kis szünet után folytatta. - Nem kell, hogy aggódj, szerelmem, az a legrosszabb. Hidd el, minden rendben van vele, Carlisle is megmondta, hogy teljesen másképp fejlődik, mint az átlagos babák, nem kell megijedni ezektől a furcsaságoktól.
Azon gondolkoztam, hogy ezzel vajon önmagát, vagy engem próbált-e megnyugtatni. Valószínűleg mindkettőnket, mert nem tudtam elképzelni, hogy pont Ő ne aggódna. Csak nem akarja ezt kimutatni előttem, mert tudja, hogy akkor én még jobban megijednék, ami viszont tényleg nem tenne jót a babának.
- Amúgy pedig, ha bármi nem is stimmelne, ha lenne valami, ami miatt félnünk kellene, arról akkor sem te tehetnél - tette hozzá. - Csak azért mondom, mert annyira hajtogattad magadban, hogy: Istenem, add, hogy ne legyen semmi baja, add, hogy nem követtem el hibát - idézett. Fülem mögé simította az egyik tincsemet, és megnyugtatóan rám mosolygott.
De itt volt a hiba. Valóban magamat okoltam a furcsaságokért, be kell, valljam kicsit bűntudatom volt. Arra gondoltam, hogy Leo talán azért nem fejlődik most annyit, mert én csökkentettem az emberi ételek fogyasztását. Azt az egy sütis alkalmat kivéve egyszer sem fordult elő, hogy csak úgy ettem volna, és a többi étkezésnél is igyekeztem csökkenteni az adagokat. Mindezt azért, mert saját magam, mindenféle orvosi ismeret nélkül úgy véltem, hogy a fiamnak jobb, ha a vérre helyezem a hangsúlyt. Pedig, elég csak arra gondolni, hogyan fuccsoltak be az anyai megérzéseim a fiú-lány kérdést illetően... Nem szabadott volna a saját fejem után mennem egy ilyen fontos ügyben. Bár, Carlisle nem talált semmi rendellenességet, szóval talán mégsem hibáztam...

- Ezt szerettem volna megmutatni nektek - tért vissza Carlisle rövidesen, kezében egy papírlapot lengetett.
Közelebbről már láttam, hogy egy grafikon az, mely a Leo fejlődése címet viselte.
- Folyamatosan beírom az újabb adatokat, szóval ez a vonal a fejlődése ütemét mutatja - bökött egy szabálytalanul mozgó, hol gyorsan emelkedő, majd szinte vízszintesbe álló vonalra. - Nézzétek meg! Magatok is láthatjátok, hogy az egyetlen dolog, ami rendszeres benne, hogy váltakozik. De ezek időtartama, bekövetkezése már teljeséggel zavaros. Egyelőre semmihez nem tudom kötni, nem találok rá magyarázatot...
A kezünkbe adta a lapot, ami még meleg volt, bizonyára most nyomtatta ki, és mindketten érdeklődve hajoltunk közelebb. Valóban nem lehetett semmi rendszert találni... De mivel nem volt semmi hasonlítási alapunk, nem tudhattuk, hogy ez a normális-e.
- Tényleg, Carlisle, sikerült már találnod már bármit hasonló babákról? - kérdezte Edward az én gondolataimat folytatva. Hiába olvasgatott bennük az utóbbi hónapokban egyre gyakrabban, engem még mindig nagyon zavart. Kevés alkalmat kivéve, köszönöm szépen, nagyon megfelelt nekem, hogy a gondolataimat megtarthatom magamban.

- Nem, eddig semmi. A minap sikerült elérnem egy nálam jóval idősebb, tapasztaltabb régi ismerősömet, de ő sem hallott még ilyen esetről. Persze Leót konkrétan nem említettem neki, nem tudom, mit szólnának hozzá mások, úgy adtam elő, mintha csupán orvosi érdeklődés lenne - mosolygott. - Nem hiszem, hogy sok hasonló baba lenne a világon. Elég abba belegondolnunk, hogy milyen ritka a kapcsolat ember és vámpír között, és ugye egy vámpírnő nem foganhat meg, még embertől sem, ami még jobban szűkíti a kört. Amikor mégis előfordul egy-egy ilyen kapcsolat, akkor is ritka az olyan nagy önfegyelem, amit Edward tanúsított. És aztán még akkor sem biztos, hogy a hölgy túléli az első... szerelmes éjszakát. - Szemlátomást zavarba hozta a téma, de aztán már ugyanolyan fesztelenül, majdhogynem lelkesen folytatta. - Az is lehet, hogy ha a terhes nő ember alakban marad, nem is képes kihordani a babát, valamelyikük nem éli túl... Aztán azt sem tudhatjuk, mi volna, ha hosszabb idővel a fogantatás után változna át? Lehet, hogy az tenne kárt a babában. Elképzelhetőnek tartom, hogy egy ilyen különleges apróság csak olyan helyzetben születhet, mint a tiétek. De ha ezt elfogadjuk, akkor könnyen lehet, hogy Leo lesz az első félvámpír gyermek. Hiszen, mint mondtam, már a romantikus kapcsolat kialakulása is ritka a két faj között, annak az esélye pedig, hogy a fogantatás után szinte közvetlenül megtörténik az átváltoztatás minimális. Meg merem kockáztatni, hogy a baba fogantatásához az apa mérgére is szüksége van... Persze ezek mind csak felvetések, de akármelyiket is fogadjuk el, be kell, lássuk, nem sok esély van, hogy találjunk egy hasonló esetet - fejezte be.
Zsongó fejjel bólintottam, kissé elkeseredtem, de a sok információtól fel is dobódtam. Azt hiszem, lesz mit átgondolnom ma este.

Valóban, vacsora közben egyikünk sem szólalt meg, az elhangzottakon rágódtunk - illetve én a húson is. Felpillantottam, és láttam, hogy Edward a távolba mered, összeszűkült szemekkel. Folytattam az evést, bár sem gusztusom, sem energiám nem volt hozzá.
A grafikon azért egy kicsit megnyugtatott: ezelőtt sosem fogtam vissza direkt az emberi ételek fogyasztását, és mégis volt már korábban is lassulás a fejlődésében, vagy legalábbis lassab rész, mint a legutóbbi ugrás. Mégis nyugodtabb lettem volna, ha lenne valami, pontosabban valaki, aki többet tud erről, aki pont olyan, mint Leo; hogy biztosak lehessünk a dolgunkban. De ha Carlisle barátja több évszázadnyi - sőt, talán egy évezrednyi - tapasztalattal nem ismert senkit, akkor hatalmas szerencse kéne, hogy mégis megtaláljuk. Mert abban én is maradéktalanul biztos voltam, hogy nem sok félvámpír csemete szaladgál a világban. Ha egyáltalán született már egy is Leo előtt.
Minden aggodalmammal együtt is, boldog és büszke voltam. A sors, Isten, vagy nevezzük akárhogy, minket, a mi szerelmünket talált elég kitartónak és erősnek, hogy megajándékozzon egy ilyen különleges kisbabával. Egy csodával.
A húsnak a felét sikerült legyűrnöm, és a köretből is jócskán ettem, úgyhogy semmi kifogás nem lehetett ellenem. Ennél többet azonban képtelen voltam legyömöszölni a torkomon.

Az emeletre menet is hallgatásba burkolóztunk, Edward csak akkor törte meg a lassan egy óra hosszat tartó, és kissé kínossá váló csöndet, amikor már mindketten az ágyban feküdtünk.
- Azt hiszem, félek egy kicsit - jelentette ki. - Attól, hogy nem ismerjük őt. Hogy alig tudunk valamit róla, és félek, hogy nem lesz elég hozzá, nem tudok majd mindent megadni neki...
- Szerintem ez az egyetlen, amitől nem kell félned, tökéletes apa leszel, bármilyen is lesz Leo. Tényleg ijesztő, hogy ilyen kevés információnak van róla, de idővel majd talán többet tudunk. Mindig van megoldás - bátorítottam magunkat...
- Igazad van. Azt sem tudtuk, velünk mi lesz, hogy túléled-e a velem töltött perceket, erre nézd meg, milyen gyönyörűen alakult minden! - Egy puszit nyomott a fejem búbjára. - Nekünk eddig semmi sem jött össze egyszerűen, de minden sikerült megoldanunk. Mondanám, hogy sajnálom, amiért folyton ilyen bizonytalan, kétes helyzetekbe kerülsz miattam, de nem lennék őszinte. Ronda, önző dolog talán, de boldog vagyok, mert velem vagy!
- Egyáltalán nem rossz, sőt jó! Hidd el, akármi jön is még, én sosem bánom meg, hogy így alakultak a dolgok. Sokkal nagyobb eséllyel haltam volna bele abba, hogyha nem lehetünk együtt, mint egy veszélyes kalandba. Amíg együtt vagyunk, én mindent vállalok - siettem biztosítani.
Nagyon jólestek a szavai, és éreztem, hogy bár már fizikai képtelenségnek tűnt, mégis megint, még jobban beleszerettem.
- Akkor minden rendben, lesz megoldás, ígérem, minden jól fog menni - húzott közelebb magához. Aztán eligazgatta rajtam a takarót. - Jó éjt, bárányka!

Mivel másnap szombat volt, reggel a hosszú, pihentető alvás után már mindent jobb színben láttam. Leo szépen fejlődik, épp csak szabálytalanul, de egy átlagos babához képest nincs lemaradva, sőt, most pont egy szinten van velük. Nagyjából. Azért reméltem, hogy Carlisle megtalálja a választ a kérdéseinkre, mert elég sok problémánk adódhat majd abból, ha a kicsi a születése után is a saját, egyedi ütemében fog fejlődni. Hetekig nem nő majd, aztán meg hirtelen háromhónapnyit növekedik két hét alatt... Azt hiszem, ezt egy kicsit nehéz lenne megmagyarázni az embereknek, még akkor is, ha elköltöznénk. Egy furcsán növekedő baba mindenhol feltűnő. Az egyetlen megoldás abban az esetben az lenne, ha valahányszor gyanússá válna, tovább állnánk. Valószínűleg körül utaznánk a világot, mire felnőne...

Edward bizonyára észrevette már, hogy felébredtem, de hagyta, hogy a gondolataimba merüljek, és én kezdeményezzek beszélgetést, csak a karomat cirógatta lágyan. Úgy döntöttem, nem számít mi lesz, csak Leo egészséges legyen, és mind együtt maradjunk. Pont, mint amikor rájöttem, hogy Edward vámpír. Akkor is a szeretetem, a szerelmem volt erősebb, és azt hajtogattam, nem számít. Erre a gondolatra elmosolyodtam, és megnyugodtam: akkor is jól alakultak a dolgok, most is rendeződni fognak!
- Jó reggelt! - nyújtózkodtam.
- Jó reggelt, Édes! - magához húzott, és megcsókolt.
Kellemes borzongás futott végig a gerincem mentén, és még közelebb bújtam hozzá, hogy mélyen beszívhassam kábítóan édes illatát.
- Szebb nem is lehetne - mormoltam.
Huncut fény csillant a szemében.
- Biztos vagy benne?

Edwarddal később azért alaposan átbeszéltük az összes kétségünket, de ugyanoda lyukadtunk ki: jelenleg semmit sem tudunk tenni, csak várni. És amíg szeretjük egymást, addig mindenre megtaláljuk a megoldást. A beszélgetés ettől függetlenül nem volt hibavaló, jó volt megosztani egymással a félelmeinket, már az is segített, hogy kimondtuk őket. Többet nem is hoztuk szóba a témát. Úgysem jutottunk volna előbbre, és szerencsére voltak ennél vidámabb megbeszélnivalóink is. Elsősorban a babaszoba berendezése.
Edward úgy gondolta, hogy az a biztos, ha időben beszerezzük a legapróbb kellékeket is.
- Nem mernék nélküled dönteni - kacsintott.
Arra gondolt, hogy a baba akármelyik percben úgy dönthet, hogy újra olyan gyorsan kezd el nőni, és akkor nekem a nagy hasammal már nehezebb lesz közlekedni. Bár a hasam az utóbbi időben alig növekedett...

November vége volt, Edward már több órája elindult dolgozni, én pedig éppen igyekeztem át a Cullen házba. Otthon nem volt semmi dolgom, olvasni éppen nem volt türelmem, és a tévé sem kötött le. Noha az út futva fél percbe sem telt, és egyáltalán nem is fáztam, Leóra való tekintettel kabátot kellett húznom. Bezártam az ajtót, és egy szempillantással később már kopogtam is a másikon.
- Bella, szívem, mondtam már, hogy nem kell kopognod! - dorgált mosolyogva második anyám. - Na, gyere beljebb, mielőtt megfáztok!
Ahhoz képest, hogy négy vámpír lakta a házat, kellemesen meleg volt, bizonyára bekapcsolták a fűtést...
- Esme, ugye nem miattunk költötök ennyi pénz a fűtésre? - kérdeztem gyanakodva.
- Nem, mindig bekapcsoljuk, bár nekünk nem sokat használ - nevetett. - De milyen lenne, ha a forksi télben, amikor mindenki megfagyni készül, a Cullen család nem fűtene?
- Gyanús - ismertem el.
Ekkor Carlisle bukkant elő a konyhából, kezében egy gőzölgő bögrével.
- Á, Bella! - derült fel. - Alice mondta, hogy ma átjössz, már vártalak! Tessék, ezt idd meg!
Gyorsan felakasztottam a kabátomat, hogy elvehessem a bögrét. Meglepetten pislogtam Carlisle-ra, vajon miért várt már?
- Kérlek, gyere velem, szeretnék veled beszélni - folytatta. Bizonyára észrevette, hogy megijesztett, mert barátságosan mosolyogva fordult vissza. - Ne félj, nincs semmi baj, csak tisztázni szeretnék veled pár apróságot...
Esmére pillantottam, de csak megrázta a fejét. Belekortyoltam a teámba, ami a hűvös kezemben hamar elkezdett kihűlni, aztán utána indultam.

Carlisle a dolgozószobájába vezetett, és hellyel kínált. Remegő gyomorral ültem le, sejtettem, hogy nem a legújabban vásárolt babajátékról akar velem csevegni.
- Bella, ne haragudj, hogy így letámadtalak, de csak most van esélyem veled négyszemközt beszélni. Ígérem, gyors leszek, hogy legyen még időd Alice-re, aki kinyuvaszt, ha túl sokáig foglallak le - röviden felnevetett, aztán folytatta. - Szeretnék veled megbeszélni valamit, Leóval kapcsolatban, és úgy gondolom, jobb, ha ebből Edwardot kihagyjuk.
Nem tudom, hogy azt a kis bevezetőt megnyugtatásul szánta-e, engem mindenesetre csak megijesztett vele. Biztatóan mosolygott rám, aztán belekezdett a mondanivalójába.
- Szóval, erről az érdekes fejlődési ütemről volna szó. Úgy sejtem - de persze nem lehetek benne biztos, ezért kérem a segítségedet -, hogy megtaláltam rá a választ. Be kell vallanom, nagyon foglalkoztatott a dolog, attól függetlenül, hogy nem egy átlagos babáról beszélünk, nem találtam helyénvalónak az egészet. Órák hosszat tanulmányoztam a grafikont, próbáltam olyan tényezőket keresni, amik összefüggésben állhatnak ezzel. És akkor észrevettem, hogy a legutóbbi lassulás szinte rögtön az után kezdődött, hogy rosszul lettél. Így aztán ezen a vonalon, az étkezéseddel kapcsolatban kezdtem tovább kutakodni.
Az arcom már megint bizsergett a nem létező pirulásomtól, sejtettem, hová fog kilyukadni Carlisle, de csak újabb kortyot ittam a teából, és csöndben vártam a folytatást.

- Az első egy-két hónapban a fejlődése egyenletes volt, majdhogynem átlagos. Végig gondoltam, és az idő tájt a táplálkozásod is kiegyensúlyozott volt: rendszeresen, velünk együtt, hetente, kéthetente vadásztál, ugyanakkor minden nap ettél emberi ételeket is, Charlie kedvéért. Aztán hirtelen megugrott a fejlődés, körülbelül az esküvő utántól. Ekkor költöztetek össze Edwarddal, és ő gyanútlanul megemlítette nekem, hogy főzni tanul, és hogy milyen nagy adagokat készít. Tudtam, hogy az a véleménye, a babának nagy szüksége van az emberi ételekre, ő ezt tartja Leo számára az elsőrendű tápláléknak. Ezért aztán szinte biztosra vettem, hogy gondoskodik róla, hogy rendszeresen, és sokat egyél.
Elérkezett a rosszulléted napja, amit aztán a fejlődés lassulása is követett. Eleve már az alátámasztani látszott az elméletemet, hogy te reménykedve felvetetted, a babának talán nincs szüksége ételekre. De eszem ágában sem volt téged alaptalanul megvádolni, és most sem szeretnék semmi ilyesmit tenni, tudom, hogy te is a legjobbat akarod neki! Azonban Edward ekkor váltott munkát, és azóta napközben dolgozik, tehát az ebédedre, és a köztes étkezéseidre nem tud figyelni. Alice-től, aki ilyenkor veled szokott lenni, megtudtam, hogy nem sokat eszel, csak ebédet, és akkor is csak pát falatot, esetleg egy szendvicset.
Mindez megerősítette mindkét elméletet, Edwardét, és az enyémet is: Leo fejlődése az elfogyasztott emberi táplálékkal van összefüggésben, és most azért lassult le, mert te egy kicsit kevesebbet eszel.

Némán ültem, csak tátogni bírtam. Carlisle cseppet sem volt dühös, nem vádlón közölte velem mindezt, csupán, mint egyszerű tényeket, én mégis úgy éreztem magam, mint egy bűnöző, akinek most olvassák a fejére vétkeit.
- Nem akarok neki rosszat - suttogtam végül megsemmisülten.
- Hát persze, hogy nem! - értett egyet. Megértően mosolygott, és aztán elmélázva magyarázott tovább. - A legutóbbi vizsgálat szerint nem is tettél semmi ilyesmit, mégis azt mondom, jobb, ha ezzel vigyázunk, mert Leo életével játszunk. Elképzelhető, sőt, egészen biztosra veszem, hogy képes életben maradni csak a vér fogyasztása mellett is. De úgy látszik, attól teljesen átlényegül vámpírrá: nem változik, nem fejlődik. Ezért aztán, ha azt szeretnénk, hogy minden rendben menjen, és feltűnést se keltsünk, akkor újra egyensúlyba kell hoznod az étkezésedet, több emberi étel fogyasztásával. Persze, nem azt várom, hogy tömj magadba mindent. Gondolom, hogy nehéz, mivel általában nem kívánod ezeket az ételeket, de mégis arra kérlek, hogy addig egyél, amíg úgy érzed, Leónak jól esik. Mert azt sem szeretném, ha te rosszul lennél. Természetesen a vadászatot sem kell felfüggesztened, könnyen előfordulhat, hogy arra is ugyanúgy szüksége van. Menni fog?
Sietve bólintottam. Többet az életben nem kockáztatom a fiam életét! Akármit legyűrök, csak ő jól legyen!

Azzal is egyetértettem, hogy Edward is megijedne, ne adj' Isten, ezért is magát okolná. Ezért aztán abban állapodtunk meg, hogy elég lesz, ha Ő csak a finomított verziót ismeri meg: Carlisle rájött, hogy az emberi ételek mennyiségével van összefüggésben Leo fejlődése, ezért meg többet kell ennem.
Arra is megkértem, hogy segítsen nekem. Ezért aztán mutatott táblázatokat, könyveket, amikben leírják, miket kell enni egy terhes nőnek. Hosszú időbe telt, de sikerült magamban összeállítanom a terveimet, hogy miként, és mennyit fogok enni mostantól. Carlisle szemlátomást elégedett volt a munkájával.
- Megtennéd, hogy itt maradsz, Bella? - állt fel az asztaltól. - Edward hamarosan hazaér, és akkor felküldöm ide. Az asztalomon van egy-két papír, amit ki kell töltenetek...
Bólintottam, aztán hallottam, ahogy az ajtó becsukódik mögöttem. Megállapítottam, hogy még legalább tíz perc, míg Edward hazaér.
Körül pillantottam, és ekkor tudatosult bennem, hol is maradtam egyedül: Carlisle dolgozószobájában, a rengeteg izgalmas festmény közt. Izgatottan pattantam fel, hogy végre enyhíthessek kíváncsiságomon.
Hosszasan bámultam a képeket, gyönyörködtem az egyedi, varázslatos tájképekben, és alaposan tanulmányoztam a portrékat is. Néhányon felfedeztem Carlisle-t is, furcsa volt őt jelenlegi külsejével régi ruhákban látni. Legjobban mégis a kisebb méretű képek kötöttek le, volt valami hátborzongató és tiszteletre méltó abban, ahogy az icipici vásznon olyan élethűen és pontosan ábrázoltak valamit vagy valakit.
Hirtelen megakadt a szemem egy ilyen festményen, és kővé dermedtem. Két arcot ábrázolt, egy nagyon ismerőset, és egy teljesen ismeretlent...
Mi ez? - dübörgött az agyamban.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés