Ami Forksban csak annyit jelentett, hogy a nap sütötte órák száma kábé két órával nőtt, és nem esett annyit az eső. Ugyan úgy sűrű felhőréteg fedte el számomra az oly szeretett égitestet. Fájó szívvel gondoltam Phoenixre. Ott valószínűleg a hőmérséklet közel járt a 30 fokhoz, és mindenki ujjatlan felsőben járkált ide-oda.
De nem bántam.
Nem, mert ha Phenixben lennék és nem itt, ha még mindig otthon lennék, akkor soha nem találkoztam volna vele. Őszintén szólva miatta érdemes itt lenni.
Edward miatt. Az én Edwardom miatt.
Most is őt vártam. Ma is átmegyünk hozzájuk. Minden második nap náluk voltunk. Charlie szinte már meg se próbálta megakadályozni. De sajnos csak szinte. Kicsit se volt kedvesebb Edwarddal, pedig, mint a mellékelt ábra mutatta igen sok időt töltöttünk együtt.
Még mindig megvan a tizenegy órás szabály… hétvégére. És a kilenc órás szabály hétköznapokra. Igen még nyáron is. De ma szombat van, szóval tizenegyig maradok ki.
Charlie már rég elment horgászni, és most kivételes alkalommal nem a szobámba vártam rá. Persze eddig mindig úgy volt, hogy Charlie kitette a lábát a házból, ő meg rögtön itt volt, de most nem. Majdnem aggódtam. Mondjuk mi árthat egy vámpírnak? Tudom, hogy fölösleges, és értelmetlen dolog, amit csinálok, de nem bírom megállni, hogy ne aggódjak. A konyhaablakból néztem kifelé, és vártam, hogy megjelenjen a Volvójával. De nem jelent meg. Már tíz perce vártam. A reggelimet rég megettem, fel voltam öltözve, mindennel kész voltam. Nem értettem.
Miért nincs már itt? A fantáziám elszabadult és egyre rosszabb dolgok jutottak eszembe. Hogy balesetet szenvedett, hogy letartóztatták, és ami a legrosszabb, hogy elmentek. Nélkülem. És nekem nem szóltak. Már nem csak Edwardról volt szó. Bár kétségkívül ő hiányozna a legjobban. Hanem az egész Cullen családról. Féltem, hogy mind elmentek. Hogy nekem nem szóltak, hogy itt hagytak.
Lassan, de biztosan kezdtem elhinni, hogy már nincsenek Forksban. Legbelül tudtam, hogy hülyeség, hogy nem hagyna itt egyikük se. Vagy legalább szóltak volna, ha mennek. Mégis, már majdnem elhittem,hogy elmentek.
Tizenkét perc alatt valaki meg tud őrülni? Nos én leszek az első. Talán, ha mással foglalkoznék, amíg ideér, akkor kevésbé aggódnék. Elindultam a hűtő felé, hogy csináljak magamnak egy kakaót. Tudom, hogy kisgyerekek isznak kakaót, de most szükségem volt rá. Próbáltam minél jobban odafigyelni, koncentrálni, de nem találtam a kakaót. Hát akkor iszok tejet.
Miért remeg a tej? Na jó. Ez kezd nevetséges lenni. Remeg a kezem? Nagyon ideges voltam.
Végre meghallottam a Volvo hangját. Rögtön megnyugodtam. Halk sóhajt adtam ki a számon és az ajtóhoz ugrottam, majd rögtön kitártam. És ott volt.
Ott állt a megtestesült tökéletesség a kedvenc félmosolyommal az arcán. Csak álltam és néztem. Pedig sokkal szívesebben vettettem volna magam a karjai közé. De egyelőre nézni is elég volt. Ez is megnyugtatott.
Nem mentek el. Nem lett balesete, nem tartóztatták le. Itt volt, és ez elég volt.
Én csak álltam, ő meg közelebb lépett, és a keze hátuljával megsimogatta az arcomat.
- Szia.
- Szia. – Az én hangom az ő angyali hangja mellett egy traktor zörgésének tűnt. De most nem ez foglalt le. A kezét lecsúsztatta a nyakamra. Onnan a derekamra és magához húzott. Én meg engedelmesen simultam a jéghideg karjai közé és arcom a vállgödrébe temettem. Éreztem, hogy beleszagol a hajamba, majd finoman eltol magától.
- Késtél. – mondtam neki egyszerre vádló és kétségbeesett hangon. Lebámultam a cipőmre és le se vettem onnan a tekintetem.
- Elnézést. Később értünk haza, mint terveztük. – A kezével megfogta az állam és kényszerített rá, hogy a szemébe nézzek. A szeme ugyan olyan csodálatos volt, mint minden más rajta. Megbabonázott.
Tényleg. Vadászni voltak. Miért kellett elfelejtenem? Annyi aggódást megspórolhattam volna.
- Aggódtál? – láttam, hogy az arca egyszerre gúnyos és megértő. A félmosoly megint feltűnt az arcán.
- Nem. – Mindig pocsékul hazudtam most se sikerült. Kiérződött a hangomból, hogy de hogy nem.
- Legközelebb szólok, ha kések. Rendben? - kérdezte, és megfogta a kezem majd kihúzott az ajtón.
- Jó. – Föladtam a küzdelmet, hogy egyszerre hazudjak és megkönnyebbüljek. Inkább átadtam magam annak a csodálatos érzésnek, amit mindig érzek, ha vele vagyok. – Mi a mai program? – kérdeztem ártatlanul remélve, hogy azt mondja, hogy egész nap együtt leszünk, és senki nem zavar minket.
- Alice és Rosalie mára lefoglalt. – Láttam, hogy neki se tetszett annyira ez az ötlet, mint amilyen derűs hanggal mondta. – Bementek Seattle-be vásárolni. Ajánlom nekik, hogy hamar hazahozzanak. – Mintha egy kis fenyegetés is lenne a hangjában, de nem nagyon értettem miért.
- Alice rendben, de Rosalie…- Kicsit se változott a kapcsolatunk a jameses eset óta. Miért akar velem együtt vásárolni?
- Nem mondom el. Ne haragudj!
Na jó. Ez a nap kezd egy kicsit furcsa lenni. Először Edward –ismeretségünk óta először- elkésik. Most meg Rosalie vásárolni akar velem. De úgy döntöttem, hogy nem érdekel. Talán most Rose is másképp fog velem viselkedni.
Túl hamar értünk a házhoz. Amint kiszálltam rögtön megjelent Alice és a lélegzetelállító nővére.
- Szia Bella! Remélem sokat aludtál! Ez egy hosszú nap lesz. Minimum tíz üzletet akarok végignézni. És ebből öt ruhabolt. Jesszus Bella! Mennyit aludtál te az éjjel? Tíz percet? – A kis fekete energiabomba puszit nyomott az arcomra.
- Nem Alice! Rendesen aludtam, csak nyugtalan volt az álmom... – Tényleg rosszul aludtam. Egész este forgolódtam.
- Szia Bella!
Hűha! Késés, vásárlás és most Rosalie köszönt nekem. Itt valami készül.
- Szia Rosalie!
Rose közben beült a Mercedesbe és várakozásteljesen nézett rám meg Alice-re.
- Gyertek már! Sok dolgunk van még ma.
Alice rögtön bepattant az anyósülésre én meg visszafordultam, hogy elköszönjek Edwardtól. Nem számítottam rá, hogy közvetlenül mögöttem állt így a mellkasának ütköztem. Rögtön átölelte a derekam, hogy el ne essek.
- Muszáj mennem, igaz?– motyogtam az ingébe. Vele akartam lenni, amennyit csak lehet. És egy egész napot nélküle eltölteni nem tűnt túl csábítónak.
- Igen. – Az ő hangja is csalódottnak hangzott. – Hamar végezni fogtok, ne aggódj!
- De én veled akarok maradni!
- Én is. – Megpuszilta a homlokom és ajkaival egyre lejjebb haladt. Én már most lassan zihálni kezdtem, mert tudtam, hogy mi jön. A szám felé közelített, és amikor végre elérte azt úgy éreztem, hogy csak mi vagyunk a világon. Mámorítóan gyengéd csókunkat még Rosalie dudálása és „Gyerünk már, Bella!” kiabálása se zavarta meg. Edward óvatosan közelebb húzott magához én meg hiába próbáltam jól viselkedni. Kezeimet a nyaka köré fontam és a hajába túrtam. Ő a derekamat és a hátamat cirógatta. Tudtam, hogy nemsokára sok lesz neki, de nem bírtam elengedni. Hozzásimultam és még közelebb húzódtam hozzá. Egyre gyorsabban szedtem a levegőt. Nem akartam, hogy vége legyen, de Edward lassan eltolt magától majd még egy puszit adott a számra.
- Menned kell! – mondta Edward Alice és Rosalie türelmetlen dudálásaira célozva.
- Hiányozni fogsz!
- Te is nekem. Vigyázz magadra Bella!
Mélyen a szemébe néztem majd elindultam a kocsi felé. Nem néztem rá még egyszer. Tudtam, ha visszafordulok, akkor ma egyikünk se megy Seattle-be. Miért ilyen nehéz elmennem mellőle? Miért nem akarok egyetlen percet se nélküle tölteni? Eddig is voltak kétségeim, de ma különösen nem akartam tőle távol lenni, mintha valami kellemetlen dolog következne. Alice-szel és Rosalie-val a vásárlás lehet kellemetlen? Lássuk csak.
Két majdnem nővér megtömött bankszámlával egy piros Mercedes-szel egész nap velem akar lenni. Mi ebben a rossz?
Becsusszantam az autó hátsó ülésére, és mélyen magamba fordultam. Alice hiába csacsogott az első ülésen, Rosalie hiába volt jóval kedvesebb, mint ezelőtt. Most én voltam magamba fordulva.
Nem is nagyon figyeltem arra, hogy Alice mit mondd, csak akkor tűnt fel, hogy hozzám beszélt, amikor teljes felsőtestét kifordítva kezét meglengette az arcom előtt.
- Bella! Hahó! Hozzád beszélek! Veszünk neked egy cuki kis kék koktélruhát meg egy pár cipőt is, oké?
- Nekem is kell egy új cipő. Az egyik teljesen tönkrement. – szólalt meg Rose.
- Hogy ment tönkre? – kérdeztem csak, hogy megszólaljak.
Meglepetésemre mind a ketten nevetni kezdtek. Nem tudtam, hogy mi olyan vicces egy pár cipő tönkremenetelében.
Mind a ketten felém fordultak és ecsetelni kezdték, hogy mit tett Emmett szegény cipővel. Egymás szavába vágva próbálták elmesélni, hogyan kell egy magas sarkúval baseball-ozni. Be kell vallanom igazán klassz sztori volt.
Mind a hárman nevettünk. Én inkább csak kényszeredetten a két lány meg kirobbanó jókedvvel. Nem értettem, hogy Rosalie mi okból ennyire kedves. Eddig alig szólalt meg a jelenlétemben most meg majdnem be nem állt a szája. A furcsaság listámra felkerült a túláradó jókedv is mind a két lányból. Túlságosan boldogok ahhoz, hogy csak egy vásárlásról legyen szó.
Rosalie nem nagyon figyelt az útra. Még mindig felém fordult.
Egy terepjáró hangos dudálását hallottam. Éreztem, hogy a nevetés mindhármunk torkán akad. Láttam a rémületet a két lány arcán, és tudtam, hogy nem saját magukért aggódnak. Hallottam a hatalmas csattanást. Éreztem, hogy a kocsi a fejére fordul.
AJÁNLOM AZ OLDALT
