Borongós, esős napra virradt Forks városa. Az eső kopogására ébredtem fel. Vidáman ugráltam ki a fürdőbe, nem is sejtve, hogy a mai naptól megváltozik az életem.  Hamar elkészültem, ezért úgy döntöttem, hogy reggelizek. Fél nyolc előtt jött értem Edward. Boldogan ültem be mellé.  Láttam, hogy a szemében egy kis fájdalmat, de nem tudtam mire vélni a dolgot. A suliban Edward mindig mellettem volt és furcsán viselkedett néha, amit nem értettem. Ebédszünetben az asztaluknál is csend volt. Alicera ránéztem és róla is csak a szomorúság, a bánat és a sajnálat látszódott. Már nyitottam volna a szám, hogy megkérdezzem, hogy mi a baj, de pont becsöngettek. Az utolsó óra után az Cullenék hamar elmentek, csak Edward maradt velem. Hazavitt és a ház előtt álltunk.
- Mi a baj? –kérdeztem.
Szerelmem szeme elkomorodott.
- Bella, én elmegyek ma.
- Mi? De miért?
- Rájöttem, hogy nagy veszélyt jelentek a számodra.
- Ez nem igaz. Pont te vagy, aki megóvsz a tragédiáktól.
- Bella, kérlek, értsd meg. A te érdekedben teszem.
- Nem! Nem! Hát nem szeretsz? Erről van szó? Akkor mond meg, ne mással takarózz!
- Szeretlek, soha életemben nem szerettem ennyire senkit, mint téged.
- Akkor nem értelek.  Mért teszed ezt velem? – kérdeztem már sírós hangon.
- Számomra is nehéz elmennem, de muszáj, vagyok. A Te érdekedben.
- Kérlek, maradj itt mellettem – s átöleltem.
- Mennem kell. Sajnálom Bella, hogy így alakultak a dolgok. Remélem, az életed jobbra fordul – mondta és finomat felemelte az államat és megcsókolt.
Elkezdett újból cseperegni az eső. Elváltunk, Edward beült a kocsiba és elhajtott. Ott álltam a könnyeim patakokban folyt végig az arcomon. Nem akartam elhinni, ami néhány pillanattal ezelőtt történt. Az eső hirtelen szakadni kezdett. Pillanatok alatt bőrig áztam. Tíz perccel később másztam be a házba. Csurom vizes voltam és fáztam. Fürdés után bemásztam a biztonságot nyújtó ágyba, bekapcsoltam a CD lejátszót és magamhoz öleltem egy párnát. Neszt hallottam, azonnal felültem és szememmel Edwardot kerestem, de nem volt sehol. Visszazuhantam az ágyba és halk sírás tört ki belőlem.
Másnap fáradtan másztam ki az ágyból. Vörösek voltak a szemeim a sok sírástól. Az arcom sápadtabb volt a kelleténél.  Összeszedtem magamat és kiléptem a házból. Az ezüst Volvo nem volt ott, hiába reménykedtem. Beültem a furgonomba és a suli felé vettem az irányt. A parkolóban egyetlen egy Cullen autót sem láttam. Tehát, akkor igaz. Elmentek. Örökre.
Bementem az épületbe. Jessicával futottam össze a folyóson.
- Szia Bella. Mi a baj? Mi történt?
- Semmi. Minden rendben van.
- Összevesztetek Edwarddal?
A név hallatán összeszorult a szívem.
- Nem. Nem akarok róla beszélni.
Azzal otthagytam a barátnőmet. Bementem az első órára, majd később a többire is. Fájó szívvel léptem be az ebédlőbe. Azonnal megrohantak az emlékek.
Mikor először láttam. A szemei feketék voltak és szívdöglesztően nézett ki.
Gyorsan elhessegettem az emléket. Leültem csendben a többiekhez és az életemet kezdtem el piszkálni. Senki nem szólt hozzám, látták, hogy valami nagydolog történt és nem volt nehéz kitalálni. Az asztalra pillantottam, ahol még tegnap barátok körében ültem. Amint vége lett az utolsó órámnak, siettem a kocsihoz. Haza kocsikáztam. Felmentem a szobámba és becsuktam az ajtót magam mögött. Újabb emlékek rohamoztak meg.
Edward az ablakon keresztül látogatott meg egy este, aminek az lett a következménye, hogy végül minden este az összes estéjét itt töltötte.
Az ágyra borultam, az arcomat egy párnába fúrtam és zokogásba törtem ki. Este mikor Charlie hazajött pont vacsoráztam. Neki is szemet szúrt a rossz kedvem, de ő legalább nem firtatta a dolgot és ezért nagyon hálás voltam neki. Éjszaka álmatlanul forogtam az ágyban. Hajnalban nyomott el az álom. Reggel még a csörgő órára se ébredtem fel. Charlie keltett fel.
- Bella, jól vagy? – kérdezte.
- Nem. – válaszolta tömören.
- Beszólok a suliba, hogy ma nem mész.
- Kösz.
Magamra hagyott és hallottam, ahogy felhívta a sulit.
- Öltözz fel. Elviszlek orvoshoz.
- Nem kell.  Jól vagyok.
- Nem úgy tűnik. Gyerünk! Lent várlak.
Dünnyögve tettem úgy, ahogy apám mondta.  Néhány perc múlva, miután megérkeztünk a kórházba, tudtak fogadni. Átvizsgált az új doktor. Tehát akkor Carlisle is elment.
- Semmi baja nincs. Annyi, hogy kimerült a szervezete. Erre a hétre kiírom. Minél többet kell pihennie – közölte és azzal ott hagyott.
Hazamentünk és én úgy tettem, ahogy az orvos javasolta. Elvonultam a szobámba és lepihentem. Lecsuktam a szemem és a gondolataiba merültem. Felcsendült a fejemben az altató dal. Könnyek kezdtek el végig folyni az arcomon.
Újabb emlékek…….. Edward a zongoránál ült és épp ezt a számot játszotta el nekem, mikor megismertem a családját. Alice milyen boldog és barátságos volt velem. Előre tudta, hogy mi jó barátok leszünk.
„- Ó Alice!” – gondoltam magamban.
Esmére és a többiekre gondoltam. Ők is nagyon hiányoztak, még Rosalie is. S persze ott volt Edward. Nagyon hiányzott. Mindig ő járt az eszemben. Vajon én is hiányzok neki, vagy már elfelejtett? Merre jársz most?
Halk kopogtatást hallottam. Felültem az ágyban.
- Gyere be! – szóltam.   

Charlie jött be.
- Jobban vagy már?
- Nem igazán – fordítottam el a fejemet róla.
- Bella, tudom, hogy neked ez most nem könnyű, de el kell elfogadnod. Ők így döntöttek, hogy elmennek, akkor te nem tehetsz ellen semmit. Biztos találtak valami jobb, melegebb várost.
Csak nyögtem egy nagyot. Ha tudná, hogy mi is az igazság!
- Most magadra hagylak – mondta és kiment a szobából.
Azt az egy hetet pihenéssel töltöttem. Sokszor voltam egyedül, így tudtam egy kicsit gondolkozni.
Rájöttem, hogy muszáj változtatnom a kedvemen, mert így a maradék kevés barátomat is elvesztem. A bánat és a fájdalom tovább élt bennem, de próbáltam változtatni a tényeken
Hétfőn mikor újból suliba mentem, próbáltam pozitívabban viselkedni. Jobb kedvem nem lett, csak a barátaim előtt mutogattam a mosolyomat és hozzászóltam egy-egy témához, ha úgy volt. Otthon újból csendes és szomorú voltam.
A hétvégén nagy dologra szántam el magam. Úgy döntöttem, hogy elmegyek a Cullen házhoz. Szombat reggel ébredés után indultam el. Lassan vezettem, alig találtam meg az utat. Nagyot fékeztem a ház előtt. Óvatosan kiszálltam és felsétáltam a lépcsőn.  Lenyomtam a kilincset és az ajtó kitárult előttem. Üres volt a szoba. Csak a csupasz, fehér falak voltak ott. Elindultam a lépcsőn fel fele. Fent is ugyan az fogadott mint lent. Semmi nem volt ott. Üres volt az összes szoba. Mindent elvittek.  Felértem a legfelső szintre. Elindultam a szoba felé, ahol sok időmet töltöttem. Kitártam az ajtót. Meg se lepődtem már. Ugyan az fogadott, mint a többi helységben. Besétáltam a szobába. Felderengtek az emlékek, hogy hol mi volt. Az ablakhoz léptem és kinéztem rajta. Az erdő csöndes és nyugodt volt. Éreztem, ahogy egy könnycsepp végig száguld az arcomon. Összeroskadtam és a falnak dőltem. Egyre jobban sírtam. Órákig ültem ott és néztem a fehér falakat. Sötétedett, mikor úgy döntöttem, hogy hazaindulok. Apám nem volt otthon így nem kellett senkinek magyarázkodnom, hogy hol is voltam valójában.
A következő hét se volt valami izgalmas. Ugyanazok az órák és dolgok voltak.
A tesi óra kicsit balul sült el, mint ahogy kellett volna. Röplabda volt az órán és én próbáltam játszani bénázás nélkül.  Ebből azt lett, hogy egy ideig minden simán ment, de aztán egy rossz becsúszás után felhorzsoltam a térdemet és a csuklóm is zúzódott.  Eddig tartott az én szerencsém.
Az óra után a kocsimhoz bicegtem. Sétálás közben a közeli erdőre tévedt a szemem. Kiszúrtam egy fa mögött álló alakot. Nem láttam, hogy ki az, de nem foglalkoztam vele. Mire újból oda néztem már nem volt ott senki. Otthon elmeséltem, hogy mi volt ma a suliban, ettem és elvonultam a szobámba.
 

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés