2. fejezet: A fájdalom enyhe kifejezés arra, amit érzek

Miért?

A kérdés, amit az elmúlt három hétben kábé milliószor tettem fel magamnak. Miért pont aznap mentetek vásárolni? Miért nem mentem veletek? Miért jött az az autó? Miért nem látta Alice? Miért nem ébredtél még fel?

Persze ezekre a kérdésekre van magyarázat. Majdnem mindegyikre. Csak arra nem, hogy még miért nem keltél fel. Vagy százszor elképzeltem, hogy felébredsz és akkor minden ugyan olyan lesz, mint régen. Mint a baleset előtt.

Carlisle se tudja, hogy miért nem kelsz fel. Súlyosabb károsodás nem ért. Csontod tört nem is egy, de más nem történt. A lányok nem vették észre, hogy a fejedet beverted volna, ezért nem tudjuk, hogy miért vagy kómában. Csak a tény van meg, hogy nem vagy eszméletednél.

Fáj, hogy nem vagy itt. Ennek is én vagyok az oka.

Ha veled megyek… Ha nem engedlek el… Ha nem ismerjük meg egymást…

Akkor most nem feküdnél itt így, mint egy kiszolgáltatott rongybaba. Szenvednék a hiányodtól. De még az is jobb lenne, mert akkor nem kéne kómában lenned.

Láttam rajtad aznap, hogy nem akarsz elmenni mellőlem, és komolyan mondom, én se akartalak elengedni. De el kellett, hogy menj. Biztos feltűnt neked, hogy kések, pedig soha nem csináltam ilyet. Azt is furcsállhattad, hogy Rosalie is veletek megy vásárolni. Amilyen jó megfigyelő vagy, biztos minden apró furcsaságot észrevettél.

Aznap akartam megkérni a kezed, és megmondani, hogy átváltoztatlak.

Ezért kellett elmenned, hogy mindent előkészítsek. Ezért késtem. Rosalie ezért volt kedves, mert tudta, hogy hamarosan semmi különleges nem lesz benned. Most meg ahelyett, hogy együtt szenvednénk Alice esküvői terveitől, te csak fekszel.

Soha nem volt még ilyen baleset Forksban. Négy lányból három épen előjön a negyedik meg kómában fekszik. Persze Alice és Rosalie a látszat kedvéért vállaltak egy gipszet meg egy kötést a kezükre. De az semmi hozzád képest. Még a terepjáró vezetője is megúszta egyetlen karcolás nélkül.

Leah Clearwater volt az.

Ami megmagyarázza Alice miért nem látta a balesetet. Kiderült, hogy Leah vérfarkas, Alice meg nem látja a vérfarkasokat a látomásaiban, ezért nem látta a balesetet sem.

Senki nem hibáztatja őt, mégis nagyon bántja, ami történt. Ő is bejön minden nap hozzád és marad pár órára. Ő is szeretné, ha felébrednél. Olyan rossz ránézni. Máskor állandóan mosolyog, most meg olyan, mintha eltűnt volna az öröm a világból. Soha nem nevet vagy mosolyog.

A Cullen családban ismeretlen szó lett a boldogság. Még Rosalie-t is bántja a bűntudat.

Mindenki mosolyogna, ha felébrednél. Emmett megint vigyorogna minden emberi megmozdulásodon, Esme és Alice újra örülne. Rosalie-t se bántaná a bűntudat. És én... Én jobban örülnék, mint mindenki együttvéve. Csak ébredj fel Bella és ígérem, hogy soha nem esik bántódásod. Mindent megteszek azért, hogy többé ne kerülj ilyen helyzetbe.

- Edward! Lejárt a látogatási idő. Menned kell.

- Megyek.

De visszajövök pár percen belül. Az egyik ápoló minden nap pontban hétkor elküld. Még ő se tudja, hogy állandóan melletted vagyok. Csak Carlisle meg a családom.

Rossz volt elmenni mellőled. Talán pont ezekben a másodpercekben ébredsz fel, amikor én a kocsim felé tartok. És én nem lehetek ott, mert fenn kell tartani a látszatot.

Őrült sebességgel hajtottam végig a házunkig vezető úton. Minél hamarabb hazaérek, annál előbb futhatok vissza hozzád.

A nappaliban mindenki ott ült kivéve Carlisle-t. Ő most éjszakai műszakban volt. Esme a távirányítót nyomogatta, mintha érdekelné mi megy a tévében. Emmett és Rosalie csak ültek és maguk elé bámultak. Alice és Jasper meg halkan beszélgettek. Rosalie-ról már levették a kötést, de Alice még hordta a gipszet.

- Semmi változás? – kérdezte Esme és felnézett rám.

- Semmi. – Minden nap felteszi ezt a kérdést. Én is szeretném, ha végre azt mondhatnám, hogy felébredtél. De nem mondhatom ezt, mert nem igaz. Alice úgyis látná, ha változás történne.

A konyhán keresztül kimentem az erdőbe és újra a kórház felé igyekeztem. Nem kellett volna annyira sietnem, mert még esti vizit volt. Mégis sokkal gyorsabban szaladtam. Minél hamarabb oda akartam érni. Megálltam az ablakod alatt. Valaki volt melletted.

Charlie. Nem csak ő. Carlisle is ott volt.

- ...lassul az agyműködés. Ilyen esetben nem tudok mit tenni.

- Ez nem lehet igaz! Csináljon valamit! Ő a lányom! – Charlie hangja hisztérikus volt. Teljesen reménytelen.

- Sajnálom Charlie. Tudom, hogy nagyon nehéz. Attól tartok itt csak a csoda segíthet. – Carlisle hangja együtt érző volt.

- Nem. Nem. Biztos van valami, amit lehet tenni. Egy gyógyszer, egy műtét, egy... egy akármi.

- Sajnálom. Annyira sajnálom.

A szívem, ha még dobogna, akkor most biztos megállna. Megállna, és ezer darabra törne, hogy senki ne tudja összeragasztani. Ez lehetetlen. Nem lehet, hogy meghalhatsz. Ez képtelenség. Ha valaki elveszi az életed mi értelme tovább létezni. Ha eltűnik az egyetlen valaki, aki miatt érdemes élni.

- Edward! Gyere be! – Carlisle kiküldte Charlie-t még egy vizsgálat ürügyével.

Carlisle hangja olyan volt, mint egy sivatag. Kopár, reménytelen és sehol nem volt fénysugár. – Sajnálom Edward. Most érkeztek meg az eredmények. Bella agyműködése egyre gyengül. A reflexei majdnem érzéketlenek…

És csak mondta, de már nem hallottam. Csak azt érzékeltem, hogy nem vagy jól, és nem is leszel jól. Hogy nem kelsz fel. Hogy nem nyitod ki a szemed, és nem nézel rám többet. Nem hallod meg többet, hogy én azt mondom „Szeretlek”, és te se mondod ezt nekem. Nem érinthetlek meg többet úgy, hogy rögtön utána elpirulsz. Nincs szükséged több emberi percre. Nem fekhetem többé melléd. Nem lopózok be a szobádba, mert nem lesz ott senki, aki miatt odamenjek.

- Edward! Figyelj rám! Csak egy valami mentheti meg. – Carlisle a szemembe nézett, és remélte, hogy megértem az utalást.

És én megértettem, hogy mit kell tennem ahhoz, hogy élj.

Csak egy esélyed volt, hogy élj. Csak egy esélyem van, hogy élj.