49. fejezet – Lázas reggel


Lávafolyamban úsztam, beláthatatlan messzeségben a biztonságot nyújtó parttól. Az izzó forróság körbevett, nem volt belőle kiút, akárhogy is kapálóztam.

- Nessie… – a hang ezüst nyílként cikázott végig az elmémen. – Ébredj!

Mintha két többtonnás acélajtót kellett volna felfeszegetnem egy-egy szál ványadt fogpiszkálóval, a szemhéjam olyan vonakodó lassúsággal adta meg magát erőtlen akaratomnak. Mikor pedig sikerült, azon minutumban maró verejték csurgott a szemembe, s a forróság olyan erővel kerített hatalmába, hogy már könnyen el tudtam képzelni, miként érezheti magát a csőben sült csirkemell.

- Forró… – nyögtem. – Segíts leszedni rólam… Éget!

Kapkodó kezek neszezését hallottam, majd cipzár zizzent-csikorgott hangosan, s a testemre hosszú vonalat rajzolt a levegő hűvös ujja.

- Jobb már? – Jacob elmosódott alakját láttam fölém hajolni – s ez valami belső tudatszinten hatalmas megkönnyebbüléssel töltött el. (Hát itt van!) Még akkor is, ha aggódó szavai újból az égő fájdalomra terelték a figyelmemet. – Jó ég… te csupa verejték vagy, Nessie. A bőröd kipirosodott, és… – hatalmas tenyér érintette könnyedén a homlokomat – tűzforró. Még én is érzem. Magas lázad van!

Az utolsó mondat hitetlenkedő eréllyel csattant, és olyan hangosan, hogy az a többiek figyelmét is nyomban felkeltette. Még kettőt sem pisloghattam, máris kisebbfajta csoportosulás gyűlt össze a sátor bejáratánál, kőtorlaszként gördülve a hűvös légáram útjába.

- Levegőt. Hagyjatok neki levegőt…!

Nahuel furakodott be a sátorba, s fogta két keze közé az arcomat.

- Menina – szólított gyengéden, ahogy fölém hajolt. Egy hosszú félpercig – mialatt én súlyosakat pislogva próbáltam kiélesíteni a látásomat – nem mondott semmit, csak nézett rám, és figyelmesen vizsgált. Aztán halkan megszólalt: – Szóval eljött az idő.

- Az idő? – kérdeztem vissza kábán, s az agyam mélyén egy korábbi beszélgetés halvány visszhangja kezdett ébredezni. – Ó, a francba…! – fakadtam ki, ahogy megértettem. – De miért pont most?

Nahuel megvonta a vállát. – Hát, valamikor túl kell esni rajta. Ez a dolgok rendje.

- Remek…! – krákogtam, s a láz fájdalmához most valami nyűgös dühféle is társult. Elkínzottan nyögtem fel. – Ez nem jó, menino, ez tényleg nagyon nem jó.

Nahuel bocsánatkérő fintort vágott. – Nem szívesen emlékeztetlek rá, hogy én előre szóltam… De hé! – váltott derűs hangra, és biztató mosollyal próbált lelket önteni belém. – Végre túlleszel rajta! Utána jöhet dögvész, csirkenátha, vagy akármilyen katonai szupervírus – mit neked világméretű járvány!

- Mégis miről beszéltek? Volnátok szívesek engem is beavatni? – Jacob, aki mindeddig értetlen némaságban követte párbeszédünket, most előredőlt, s Nahuel mellkasának támasztotta egyik kinyújtott karját. – Hé, hozzád beszélek, dzsungelfiú! – Majd, a választ meg sem várva, olyat taszított rajta, hogy Nahuel kizuhant a nyitott sátorbejáraton. – Ez a te műved, igaz? Te tehetsz róla, hogy beteg!

- Jacob, hagyd – nyögtem, s megpróbáltam elkapni a bokáját. De mielőtt fogást találtam volna rajta, ő már kiugrott a sátorból. Hasra hemperedtem, s úgy kiáltottam utána: – Nem az ő hibája, ne bántsd!

De Jacob rám se hederített. Az inge gallérjánál fogva megragadta Nahuelt, durván felrántott a földről, s addig húzta maga felé a hátára zuhant fiút, míg az orruk már szinte összeért. Láttam, hogy mozog az állkapcsa, hogy valamit Nahuel arcába sziszeg, s hogy a fiú hasonló modorban válaszol is neki, de a szavakat nem hallottam; a sátor körül állók izgatott sustorgása elnyomta kettejük fojtott beszédét. Csak egyetlen mondat jutott el a fülemig.

- Pihennie kell, mégpedig nyugodt körülmények között! – Nahuel e szavakkal kirántotta magát Jacob görcsként ráfeszülő szorításából, és anélkül, hogy felállt volna, négykézláb visszakúszott hozzám. – Gyere, menina – szólt szelíden –, az eleje a legrosszabb, s én nem akarom, hogy pont egy ilyen fülledt sátorban kelljen végigszenvedned.

A múló percek követhetetlenül röppentek tova. A társaság – olyan gyorsan, hogy az egyes fázisokat fel sem foghattam – szétkapta a sátrakat, precízen összecsomagolt, s minden cuccot kihordott a parkolóban várakozó kocsikhoz. Mintha egy szaggatva felgyorsított filmfelvételen láttam volna őket: az alakjuk egybemosódott, sürgölődésük hangja láztól eltorzítva érkezett a fülemig.

- Indulunk,

– hallottam Nahuel hangját, s a következő pillanatban eltűnt alólam az a takaróval borított szilárd földdarab, ahol egész eddig nyugton feküdtem. Nahuel felnyalábolt, s én mellkasára billenő fejjel hagytam, hogy lecipeljen a meredek-kanyargós ösvényen. Az ütemes rázás felkavarta a gyomromat, lehunytam hát a szemem, s megpróbáltam mélyeket lélegezni.

- Hé! – Az erőszakos hang korbácsként sújtott közénk. – Én akartam lehozni. Add ide! – Két parázsforró kar nyúlt alám, s rántott le egy hirtelen mozdulattal Nahuel mellkasáról, mintha egy csík hideggyantás szőrtelenítő lennék. A világ szédítő félfordulatot vett, ahogy Jacob irányba fordult velem, majd a korábbinál is szörnyűbb, gyomorkavaró hullámzásba kezdett. Hordárom óriási, ügető léptekkel haladt előre, mintha űznék, s a testéből áradó forróság minden megtett méterrel tovább fokozta a bennem tomboló pokoli hőséget. Mikor elértük a kocsit, s ő vigyázva befektetett a hátsó ülésre, kénytelen voltam felülbírálni a korábbi jelzőt, s utólag „forrógyantásnak” minősíteni magamat.

- Quil…

– türelmetlenkedett Jacob, miközben a zsebében turkált. – Nesze, itt a kulcs. Most te vezetsz. Én hátraülök Nessie-vel. – És már szállt is be mellém; direkt úgy helyezkedett és igazított el magán, hogy a nyakam pontosan combja izmos dombjának támaszkodhasson.

A forróság így a legrosszabb helyen égette a bőrömet: az érzékeny tarkón, ami jelen körülmények között százszor inkább vágyott volna jeges borogatásra, mint erre az acélkemény, égető támasztékra.

- Túl forró vagy neki, Jacob – jegyezte meg Nahuel. Ő is a hátsó ülést nézte ki magának, de ahelyett, hogy ölébe vette volna a lábaimat, s úgy ült volna be a túloldalra, félig kilógva csak állt a nyitott ajtóban, és két kinyújtott kezével jelezte, hogy forduljak meg. – Gyere,

. Az én testhőmérsékletemet most kifejezetten hűvösnek fogod érezni a magadé mellett. Megkönnyebbülés lesz, hidd el.

Újból az a távoli sugallat érintett meg, ami Jacob láttán korábban is elfogott. Ám ezúttal megnyugvás helyett tompa rosszérzés gyúlt bennem (Nem, nem volna szabad elhúzódnom…), de a nyakam pokolian égett, s az ajánlat túl csábító volt, hogy dőrén elutasíthassam.

- Segíts! – nyújtottam ki én is a kezem. Nahuel megragadott, finoman átfordított a maga oldalára, majd ő is beült, becsapta a kocsiajtót, s annak nekitámaszkodva úgy vont a mellkasára, hogy a nyakam kényelmesen megpihenhessen vállának gödrében.

Claire is bevágta magát az anyósülésre (boldogan, hogy végre elől is utazhat), és miután Quil vagy százszor leellenőrizte biztonsági övének pontos beállítását, lassan kifaroltunk a parkolóból, s megkezdtük panzióba vezető utunk gyötrelmes másfél óráját.

- Ne haragudj – próbálkoztam egy bocsánatkérő mosollyal. Jacob pontosan szemközt ült velem, így a fejemet sem kellett forgatnom, hogy a szemébe tudjak nézni. – De így tényleg kényelmesebb. A te bőröd most elviselhetetlenül forró volt nekem.

Jacob válaszul egy futó „ugyan, nem történt semmi”-mosolyt küldött felém, majd a tekintette feljebb rebbent, s az arca azon nyomban fintorba rándult.

- Most már hajlandó vagy végre felvilágosítani, hogy mi folyik itt? Vagy barkóbázzam ki a hazavezető úton? – A kérdés egyértelműen Nahuelnek lett címezve, a válasz mégsem tőle, hanem a jobb fülem irányából érkezett.

- Hát megfázott az este, nem? – tippelt Claire. – Szörnyű hideg volt, és esett is. A mi sátrunk picit be is ázott, igaz, Quil? Aztán meg akkorákat dördült az ég, hogy azt hittem, ránk szakad az egész. Féltem.

Quil rábólintott. – Ja. Tényleg akkorát szólt az ég, mintha szét akarna repedni.

Az én emlékezetemben is megmozdult valami. Igen, a dörgést magam is hallottam – mégpedig közvetlen közelből. Ó, istenem…! A kidöntött fenyők… és Jacob, ahogy őrjöng. Az eszmélés gyújtózsinórja villámgyorsan égett végig, s nekem egyszeriben minden, de minden eszembe jutott. A két fiú a földmélyedés közepén… a durva szavak, amiket egymáshoz vágtak… Nahuel kegyetlen őszinteséggel kinyilatkoztatott véleménye, amit kettőnk kilátástalan kapcsolatáról gondol…

A riadalom rugóként feszült meg bennem. Nyílt állásfoglalásként is értelmezhető testhelyzetem egyszeriben borzasztóan feszélyezni kezdett, s ha nem érzem magam gyengébbnek egy újszülött kiscicánál, biztosan lehemperedek Nahuel mellkasáról. De ő megérezhette a testemen végigcikázó szándékot, talán rosszullétnek vélte azt, ezért még biztosabb kezekkel szorított magához. Nagyon szelíd és türelmes hangon válaszolta meg a korábban feltett kérdését.

- Nessie pár napig gyengélkedi fog, Jacob. És nem, Claire, ez nem a hagyományos megfázás, illetve nem csak az. Ezt a folyamatot én magam is megtapasztaltam, mikor végérvényesen áttértem a kizárólagos emberi táplálkozásra. Néhány héttel az után, hogy utoljára vettem magamhoz friss vért, minden figyelmeztetés nélkül hirtelen megbetegedtem. Úton voltam éppen, a nagynéném, Huilen odahaza maradt, így nem volt senki, aki ápoljon, vagy számolja helyettem a napok múlását. Csak feküdtem az erdő mélyén, felváltva voltam eszméletemnél és valami furcsa kábulatban, miközben a szervezetem a legkülönfélébb betegségek testi tüneteit mutatta, majd heverte ki nagyon gyorsan, újból és újból.

Jacob arcán egy futó pillanatig szinte kéjes káröröm ragyogott. Aztán verejtéklepte homlokomra esett a tekintete, s a káröröm ideges aggodalomnak adta át a helyét.

- Nessie-re is ez vár? – kérdezte, és hirtelen lekapta rólam a pillantását. Megfejthetetlen arckifejezéssel meredt az ölébe, ahol két keze önkéntelenül simogatta ott pihenő lábszáramat.

- Igen – felelte Nahuel. – Nagy biztonsággal kijelenthetjük, hogy Nessie esetében sem lesz másképp. Az elkövetkező huszonnégy órában a rosszullét eléri csúcspontját, aztán kisebb-nagyobb visszaesésekkel megindul a napokig húzódó, lassú javulás.

- Milyen tünetekkel kell számolni? És hogyan lehet enyhíteni ezeket? – Jacob továbbra sem nézett felénk, a klinikai hidegvérrel feltett kérdéseket két mozdulatlanul heverő bokámhoz intézte.

- A tünetek? – Nahuel nagy levegőt vett. – Hát… arra mindenképp számítani kell, hogy még feljebb szökik a láza, s ami ezzel jár: fejfájás, erős verejtékezés, görcsök. Aztán jön a hidegrázás, a megbolydult tudatállapot, félrebeszélés, delírium.

- És te mégis hagytad, hogy ezt tegye magával!? Hát milyen perverz állat vagy te!? – Jacob hangja csikorgott, akár a faroló autógumi. A tekintete már nem a bokámon pihent, hanem Nahuelnek szegeződött, mint egy célra tartott kétcsövű fegyver. – Tudtad, hogy ez a mellékhatása, mégsem beszélted le róla!?

- Aligha tudtam volna… erőszak nélkül semmiképp. – Nahuel hangja higgadt maradt, sőt még a szorításán is lazított kicsit, hogy így demonstrálja: ő nem kényszerít rám semmiféle külső akaratot. – És bármit is gondolsz, Jacob, mulasztás vádja nem érhet engem ebben az ügyben. Világosan és részletesen elmondtam Nessie-nek, mire számítson. Tudja, hogy kellemetlenségekkel jár az átállás, ahogy azt is, mit nyer vele a végén.

Jacob prüszkölve felhorkantott. – Több napnyi emlékét annak, hogyan fetrengett lázgörcsök közepette az ágyban? Érdekes elképzeléseid vannak a jutalomról, dzsungelfiú! De nehogy azt hidd, hogy én ezt annyiban hagyom… Quil – ütögette meg a sofőrülés fejtámláját. – Ha elértük a leágazást a kanyonnál, fordulj rögtön délnek. Nem megyünk vissza a panzióba. Egyenest Carlisle-hoz hajtunk, Nessie-nek orvosra van szüksége.

- Jaj, ne! – A tiltakozás önkéntelenül bukott ki belőlem. Már-már félálomban voltam a felszökő láztól, azt mégis megfellebbezhetetlen józansággal tudtam, mire van most szükségem, s egy aggodalomtól felbolydult, szüntelenül káráló család, egy idegsokkos nagynénivel az élén épp a legutolsó volt a sorban. – Nem akarok hazamenni. Kérlek! Úgysem tudnának segíteni rajtam… Nahuel, magyarázd el nekik, légy szíves!

Nahuel készségesen eleget tett a felszólításnak, s már darálta is: – Nessie baján hagyományos orvoslással nem lehet segíteni. Úgy fogjátok fel ezt a dolgot, mint egy önfelemésztő allergiás rohamot. Azzal hogy áttért a szigorú ember-diétára, Nessie átmenetileg legyengült. Ahogy a kanyarhoz közeledő autónak is le kell lassítania, úgy az ő szervezete is alacsonyabb fordulatszámra kapcsolt, mielőtt újból felgyorsulhatna. Az adaptálódó test most jutott el arra a pontra, amikor valami átfordult benne, s mindent, ami a külvilágból érkezik – vírusok, baktériumok, vegyszerek – veszedelmesnek tekint, s ennek alapján is reagál rá. Gyakorlatilag megbetegíti magát, hogy az immunrendszere előállíthassa az új antitesteket. Hosszú és intenzív a folyamat, ami véleményem szerint a bekerült kórokozók folyamatos mutációjával is jár – de végül teljes lesz a győzelem. Nessie soha többé nem fog megbetegedni.

- Klassz! – Claire, akit a sofőr minden ellenirányú törekvése sem tudott az ülésben tartani, kicsavart derékkal figyelt minket. – Erre én is befizetnék.

Elhaló sóhaj jelezte egyet nem értésemet. Korábban én magam is így vélekedtem, ám a fájdalomnak megvan az a lehengerlő tulajdonsága, hogy egy csapásra képes homlokegyenest más belátásra téríteni az embert. Jelen pillanatban kérdés nélkül lemondtam volna jövőbeli szuperimmunitásomról, ha cserében valaki megszünteti a tagjaim mélyén dübörgő láz kínját.

A következő néhány órában sok más minden is kiderült. Például, hogy végérvényesen leszámolhatok ama illúziómmal, mely a fájdalmakat méltósággal viselő hősies énem kapcsán élt mindezidáig a lelkemben. A kocsiban még úgy-ahogy türtőztettem magam, de miután kiszállítottak, s emeleti szobámban ágynyugalomra helyeztek, végképp elpattant bennem a túlfeszített önuralom-húr. Cifra és innovatív készséget sem nélkülöző káromkodássziporkák röppentek fel ajkamról a nyögések és a görcs okozta némaság rövid szüneteiben. Sírni nem akartam, és a fájdalomtól nem is tudtam volna, ám – valami különös és orvosilag igazolhatatlan módon – a csúnya beszéd mintha szavanként oltotta volna belém a narkózis fájdalomenyhítő cseppjeit.

- Csak a delíriumtól van – próbált mentegetni Nahuel, miután egy különösen ízes szentségelés szakadt fel belőlem. – Rémlik, hogy annakidején én magam is vétettem párszor a kifogástalan beszédmodor ellen.

Ám Jacob ügyet sem vetett Nahuelre. Ahogy belőlem a fájdalom, úgy belőle az aggodalom oltotta ki mindenestől az erkölcsi aggályokat. Szemlátomást egy cseppet sem izgatta, milyen cifraságokat hordok össze fél-önkívületi rohamomban, csak nézett rám hatalmas sötét szemekkel, miközben az arca megtelt, majd apránként meg is tört a tehetetlenség végtelen fájdalmától. Végül nem bírta tovább: ellépett az ágyamtól, és két dübörgő lépéssel átszelte a lesötétített szobát.

- Csinálj valamit, te nyomorult! – A felkarjánál fogva rángatta oda az ágyamhoz Nahuelt. – Mert nem érdekel, hogyan mentegeted magad, ez a te hibád. És ne gyere nekem az életre szóló immunitás ócska kifogásával, Nessie korábban soha nem volt beteg, és nem is lett volna, ha te nem beszéled rá a diétára. Úgyhogy most találj ki valamit a fájdalmai enyhítésére, vagy isten a tanúm rá, két pillanaton belül te is így fogsz jajgatni a kezem között! Még az előtt, hogy szóra nyithatnád a szádat.

- Nincs rá gyógyszer, már mondtam – sziszegte Nahuel. Aztán felém fordult, és kérlelő hangon folytatta: – Hidd el,

, nem tudok rajtad segíteni.

nem.

nem. Bárcsak megtehetném.

Jacob gyorsabban megértette, mire céloz.

- Ez az! – kiáltott fel, és a nyakánál fogva tolta fölém Nahuelt. – Szuggeráld belé, hogy nem érez fájdalmat! Neked ez meg sem kottyanhat… most félreteheted a képmutatásodat. Gyerünk, mire vársz!?

Nahuel egy gyors félfordulattal kiszabadította magát Jacob markából.

- Mondtam már, hogy nem tudom! – szűrte fogai közt a szavakat, s remegő hangján érződött: csak egy hajszál választotta el tőle, hogy kiabáljon. – Melyik szót nem értetted meg az előbb? Nessie elméje körül olyan mentális pajzs van, ami minden betörési kísérletre azonnali önvédelemmel reagál. Oda-vissza tudja forgatni, mint Bella. Ők ketten az egyetlenek a földön, akiket soha nem lennék képes hipnotizálni! És ez nem képmutatás, hanem az igazság!

A két fiú néma farkasszemet nézett egymással, miközben az én fejemben egymást követték a lázas fájdalom hullámverései. A szitkozódó-kedvem átmenetileg elapadt, átvette helyét az apátiába forduló csendes kínszenvedés dagályként emelkedő árja. Nem hittem, hogy ilyen rossz lesz. Nem, álmomban sem képzeltem, hogy ennyire megvisel majd ez a váltás – amiről pedig Nahuel előre megmondta, mennyi szenvedést fog okozni. Szervezetem boszorkánykonyhája szünet nélkül keverte bennem a betegség és a gyógyulás koktéljait, egy pillanatnyi szünetet sem hagyva testemnek, hogy a kettő közt kicsit kifújja magát. S bár agyam egy távoli pontja tudta, ennek így kell lennie, mert az értékes dolgokat csak nagy ár ellenében válthatjuk ki, a számat édes kevéssé érdekelte az üzlet méltányossága.

- Akármi… – krákogtam kétségbeesetten. – Akármi jó lesz, csak egy pillanatra legyen vége. Kérlek!

Nem tudtam, kihez fohászkodom, a kérés talán magának a világmindenségnek szólt. A világmindenség ugyan magasról tett az én könyörgésemre, de a két fiú nyomban reagált, s a következő pillanatban már mély előrehajlásban tornyosultak felém.

- Akármi jó lesz – ismételtem meg, s rájuk bíztam, értelmezzék úgy, ahogy akarják. Ha egy szegekkel kivert bunkót hoznak, hogy azzal vágjanak fejbe, hát nosza! Csak legyen vége az eszméletnek.

- Talán egyvalami működhet – szólalt meg töprengőn Nahuel. A tekintete a szemközti falon vándorolt, úgy mormolta maga elé: – Ha tényleg nem bírod tovább, kipróbálhatunk valamit. A változás olyan mértékű benned, hogy már ez sem okozna visszaesést. A múltkor sem okozott… pedig akkor még csak a diéta elején voltunk. – Lenézett rám, és komoly arccal folytatta: – Emlékszel rá, mi történt veled ott a barlangban? Mikor nem tudtunk kijutni, úgy szakadt odakint, te pedig szinte ájult voltál az éhségtől.

- Nem – tiltakoztam, hosszú órák után először mutatva némi gerincességet. – Nem akarom tönkretenni, amit eddig elértünk. Nem iszom vért.

- Csak egy cseppet,

– erősködött Nahuel; most már tökéletesen meg volt győződve az igazáról. – Az visszaadná az erődet, és biztos vagyok benne, hogy nem okozna kárt. Úgy hatna, ahogy akkor: csupán táplálék lenne megviselt szervezetednek…

- Támogatom! – vágott közbe vehemensen Jacob, s már nyúlt is a hajgumija után, hogy copfba fogja vállát verdeső dús loboncát. – Nem is értem, miért nem jutott hamarabb az eszünkbe. Gyere, add a kezed, felhúzlak.

A pánik úgy söpört végig rajtam, hogy egy pillanatra még kínszenvedni is elfelejtettem. Minden eszembe jutott arról a legutolsó alkalomról, amikor megízleltem Jacob vérét, és egyszeriben sziklaszilárdan tudtam, hogy azt a végtelenül intim hatást most képtelen lennék józanésszel elviselni. Bele is halnék a szégyenbe, ha a két fiú előtt nyilvánosan is megismétlődne az a produkció!

De Jacob már húzott is ülőhelyzetbe, s én könyörögve néztem Nahuelre: „Kérlek, ne hagyd!”

- Hagyd csak, Jacob – szólt ő, és gyorsan lehuppant mögém az ágyra. – Majd én megitatom Nessie-t… csináltuk már.

Jacob arca finoman megrándult, de a tekintetét nem vette le rólam. – Nessie?

- Én… inkább Nahuel ajánlatát fogadnám el. – Lesütöttem a szemem, és hevesen kívántam, hogy ne értse félre.

Rövid csönd. Aztán:

- Semmi gond. – Ennyit mondott csupán, aztán kiegyenesedett, és furcsán rövid léptekkel hátrálni kezdett az ajtó felé. Nahuel eközben feltérdelt az ágyra, és segített a falnak vetni a hátamat. Izzadt hajamat gondosan félresöpörte az arcomból, biztatóan rám mosolygott, majd visszahúzódott, és akkurátusan nekiállt, hogy kigombolja az ingét a művelet előtt.

- Legalább azt várjátok meg, hogy kimenjek – szólt rekedt hangon Jacob. – Mert nem hiszem, hogy bírnám gyomorral, ami most következik.

Azzal hátraarcot vett, s mint akit üldöznek, kiviharzott az ajtón.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés