50. fejezet – Ahogy azt Nahuel elképzelte


- Hát ebbe meg mi ütött? – Nahuel homlokráncolva nézte az ajtót, ami finoman még most is vibrált Jacob lendületes becsukási technikájától. – Az előbb még ő akart lenni a vérdonor, most meg a látványtól is rosszul van? Na mindegy – legyintett, és visszafordult felém. – Ha megengeded, menina, egy pillanatra magadra hagylak…

Ványadt mosollyal üzentem, hogy minden oké, s nem is mozdultam, amíg vissza nem tért.

- Tessék, hajtsd fel. – Egy apró, tömzsi tequilás poharat nyomott a kezembe, amit félig töltött a vérével. – Ha nem elég, még megszúrhatom magam.

- Kösz. – Újabb erőtlen vigyort préseltem ki magamból, aztán számhoz emeltem a poharat, s egy hajtással leküldtem a félunciányi vért.

Szeretném azt mondani, hogy varázsütésre történt a dolog, de ezzel alighanem erőteljesen túllőnék a valóságon. Az enyhülés lassan következett be. Mint felszakadozó felhőzet, a fájdalom frontja foltokban vonult el az agyamról – ám a módszer tagadhatatlanul működött, s úgy tíz-tizenöt perc múlva már őszinte mosoly húzta szélesre a számat.

- Na milyen? – akarta tudni Nahuel, aki azóta már szépen visszavette az ingét, és a szomszédos ágyon ülve türelmesen várta, milyen végeredményt hoz a próbálkozás.

- Ég és föld – feleltem nagy sóhajjal, s a megkönnyebbülés óriási mértéke szinte bűntudattal töltött el. – Szégyellem magam, menino. Hiába mondtad, mire számítsak, én nem vettem komolyan az ügyet. Lélekben meg sem próbáltam felkészülni rá, sőt időközben meg is feledkeztem róla. – Leszegtem a fejem, és restelkedőn összehúzott szemöldököm alól néztem fel rá. – Ugye kritikán alul viselkedtem? Rémlik, hogy úgy káromkodtam, mint egy Tourette-szindrómás… a legkirobbanóbb formájában!

Nahuel egy „oda se neki” kézmozdulatot tett. – Roppant fantáziadús voltál, menina. Egy kiskötetre való szóláskülönlegességet lehetett volna lejegyezni… persze szigorúan csak ínyenceknek. – Nevetve megcsóválta a fejét, aztán komolyra fordította a szót. – Örülök, hogy segíthettem enyhíteni a fájdalmadat, de ne feledd, a javulás csak átmeneti. Persze ha újból súlyosbodik a fájdalom, visszatérhetünk a módszerhez, de ezt a, hm… nevezzük akklimatizációnak… dolgot sajnos ki kell böjtölnöd.

- Tudom – bólintottam –, és nem kell több vér. Megpróbálok „hős” maradni.

Ezután sokáig nem szóltunk egymáshoz. Nahuel a falnak dőlt, és csendes-távoli gondolataiba mélyedt, míg én megpróbáltam minél értékesebben kiélvezni a fájdalommentes perceket. Az éjszaka emléke persze nyomban felbukkant, s most, hogy az agonizálással nem kellett foglalkoznom, volt időm alaposabban is átgondolni az akkor hallottakat.

Az első érzés, ami világos körvonalat nyert bennem, a döbbenet volt. Hisz Nahuel kettőnk közös jövőjéről szőtt becsvágyó tervei szinte a nevetségesség határát súrolták. Még hogy megváltani a világot!? Ugyan már! Tudtam persze, hogy Nahuel tud és mer is nagyban gondolkodni, de azt soha nem hittem volna, hogy ennyire rám építi merész ambícióit. Gondolatban végigsöpörtem az együtt töltött hat hónap emlékét: kerestem a kritikus pontot, ahol talán voltam olyan botor, hogy elvessem benne ennek az ötletnek a csíráját – de egy ilyet sem találtam.

Nahuelben teljesen alaptalanul ébredtek ilyesféle gondolatok. A viszonyunk, bár oldott volt és szinte az önfeledtségig laza, soha egy pillanatig sem feszegette a barátság korlátait. S most is, ahogy itt ült velem szemben, elképzelni sem tudtam, hogy mondhatott olyanokat Jacobnak. Az a lassú szeretkezés dolog… Micsoda abszurdum! Milyen egetverő képtelenség! Csak reméltem, hogy miután aludt rá egyet, Jacob is felfogta, milyen bődületesen nonszensz és minden alapot nélkülöző perspektíva mindez. Hisz a vak is láthatja, hogy csak ártatlan érzelmek kötnek össze minket Nahuellel. A levegő nem izzik közöttünk, s a szexuális vonzódás sem vet képletes szikrákat, amikor összeakad a tekintetünk. És ez nem egy naiv lány elképzelése, hanem olyan majdnem-nő meggyőződése, aki már tökéletesen ismeri a kettő közti különbséget, s azt is tudja, hogyan fedezze fel a vonzalom külsődleges jeleit.

Bármit is mondott Nahuel tegnap este az erdőben, hazudott – a vonzalmáról mindenképp –, és nekem tudnom kellett, miért. Megköszörültem a torkom, és – miközben halvány fogalmam sem volt, ez hogyan vezet majd el a célomhoz – megkérdeztem:

- Menino, honnan tudtad, hogy rajtam nem fog a képességed?

Nahuel hirtelen kapta fel a fejét, és – nem, nem képzeltem – árnyalatnyi bűntudat futott végig az arcán.

- Oh… – A rádöbbenés enyhén szólva is gyomron bokszolt. – Szóval te már kipróbáltad rajtam… és felsültél.

Nahuel vonásai kínos fintorba rendeződtek. – Igen, nem tagadom, menina, valóba tettem veled egy-két próbát a tudtodon kívül. De – emelte fel a kezét védekezőn – mielőtt elítélnél, vedd kérlek figyelembe, hogy tudtam, milyen képességet birtokolsz, s abban a hitben próbálkoztam nálad, hogy úgysem sikerülhet. És nem is sikerült.

- És hogy bosszanthatott a dolog! – vágtam rá azonnal, és meg sem próbáltam kirekeszteni hangomból a sértettséget. Hah, mi van, ha sikerül neki, és olyan dologra vesz rá, ami sem akkor, sem most nem volna ínyemre!? Hirtelen az egész tegnapi bohóckodás irtó rossz színben tűnt fel előttem…

Intenzíven próbáltam csúnya arcot vágni, de Nahuel csak mosolygott az erőfeszítéseimen.

- Ugyan, menina – csóválta a fejét –, nem megy ez neked. És ne hidd, hogy bosszantott a sikertelenségem. Épp ellenkezőleg: teljesen le voltam nyűgözve!

- Mi!? – meredtem rá hűdötten. Nahuel dolgai egyre meredekebbek nekem! – Ezt hogy érted?

Nahuel nem válaszolt rögtön. Lehajtott fejjel előbb kicsúszott az ágy szélére, ráérősen előredőlt, két könyökét a combjára fektette, és összetámasztott ujjai felett nézett rám nagyon komoly pillantással.

- Próbálkoztál mostanában a kézrátételes trükkel, menina? Mert ha nem, készülj fel rá, hogy sokkal összetettebb képeket tudsz majd üzenni vele, mint korábban.

Kényelmetlen érzés töltött el, s feszengve kérdeztem vissza: – Honnan tudod?

- Hát – kezdte nagy mosollyal –, saját magamból indultam ki. A hipnotikus képesség bennem sem volt mindig ilyen erős. Persze korábban is tudtam hatni az emberekre – és ez akkoriban kapóra is jött a vadászatban. Egy-két szóval mindig meg tudtam nyugtatni őket, így soha nem okozott olyan bűntudatot a gyilkolás, mintha előtte halálra rémítettem volna az áldozataimat. Aztán… de hát te is tudod, mi történt. A kozmikus véletlenek úgy alakították, hogy megismerhettem a családodat és az ő szimpatikus étkezési szokásaikat, onnan pedig csak egy gondolati ugrásba került, hogy felfogjam: én megélhetek abszolút vérmentes koszton is. A vámpírösztönt mindenestől le lehet győzni, és nem kell szörnyetegnek éreznem magam. A testem ugyan legyengült valamennyire, de hát soha nem voltam olyan erős és gyors, mint egy tisztavérű vámpír… és a lemondásért cserébe kapott érzékelés bőven kárpótolt a „veszteségekért”.

- Szóval a hipnotikus képességed csak a diétád után lett ilyen erős?

- Igen! – bólintott rá nagy elánnal Nahuel. – De még milyen erős, uh! Épp ezért örültem, hogy van valaki, aki immúnis rá, s hogy épp te vagy ez a valaki, már-már túl szép is volt ahhoz, hogy igaz legyen.

Megcsóváltam a fejem. – Még mindig nem értem, miért tölt el ez téged ilyen örömmel. Hogy nekem jó és megnyugtató a dolog, az rendben van – na de neked?

- Pedig egyszerű, menina – felelte szelíden. – Amikor azt mondom, hiszek a szabad akarat felsőbbrendűségében, nem csak a levegőbe beszélek. A Sors furcsa fintora – még ha nem is hiszek benne –, hogy pont olyan képességgel ajándékozott meg, ami ezt a szabad akaratot képes minden lehetséges módon aláaknázni. – Nahuel rövid, csuklásszerű nevetésben tört ki. – Tudod te, menina, milyen óriási hatalom lehetősége van a kezemben? Csak tételezzük fel, hogy közelebbi ismeretségbe kerülök valakivel, aki, teszem azt, ismeri az elnök valamelyik titkosszolgálati ügynökét. Nem kerülne sok fáradságomba, hogy egészen a Fehér Házig hipnotizáljam be magam, s ha már ott vagyok, akár a világ legnagyobb hatalmú politikai vezetőjét is kezelésbe vehetném. Gondold végig, mikre vehetném rá azt az embert akár egyetlen mondatommal is! Fuh… ha kicsivel is több gonoszság lenne a szívemben, komoly fenyegetést jelentenék a világra.

Kiszáradó szemgolyóm döbbentett rá, hogy már percek óta nem pislogtam.

- Ugye, most csak viccelsz? – kérdeztem, s nagyon igyekeztem, hogy a hangom derűs maradjon. De a vonásaimnak nem tudtam parancsolni: azok vad vitustáncot jártak az arcomon.

Nahuelből kirobbant a fékezhetetlen nevetés.

- Hát persze, hogy nem gondolom komolyan, menina – zihálta nagy vígan. – Istenem, látnod kéne, milyen arcot vágsz. Mintha maga az Antikrisztus testesült volna meg veled szemben!

- Hogy mekkora ökör vagy! – Felkaptam a párnát, és alaposat rásóztam vele a fejére. – Az ilyesmi mostanában kapásból terrorfenyegetésnek minősül, s harminc év zárkával jutalmazzák a szigorított fegyházban, szóval nem kéne viccelni vele!

De Nahuel tovább kuncogott, s az se nagyon zavarta, hogy a párnával azóta is folyamatosan kalapálom. S ahogy így csépeltem rendületlenül, egyre fáradó tricepsszel, miközben ő már nem is nevetett, hanem életének mind a százötvenhét plusz-mínusz tíz évével szabályosan vihogott, az esti beszélgetés triplán abszurdumnak tűnt. Hát így fest az a férfi, aki szerelmes a másikba? Dehogy! Ez két barát, akik csak bolondoznak, és punktum.

Végül aztán megkegyelmeztem a párnának és rövid gondolkodás után Nahuelnek is, midőn nem kerestem új fegyelmező eszközt az elfáradt pehelysulyok helyett.

- Szóval mégsem dédelgetsz világuralmi terveket – szögeztem el a tisztánlátás kedvéért. – Ez megnyugtató, ugyanakkor továbbra sem értem, mi oka abbéli örömödnek, hogy engem nem tudsz befolyásolni.

Nahuel a nevetés maradékát is letörölte arcáról, és komoly képpel így felelt: – Te vagy az én beépített fékem, menina, arra az esetre, ha elveszteném az önkontrollt. – Megint előredőlt, és átnyúlva a két ágy közti közlekedőn lelkesen megpaskolta a combomat. – Csak képzeld el, menina, ha mi ketten összefognánk, és egyesítenénk a képességeinket, a világot is megrengethetnénk – persze csak jó értelemben. Az én erőm önmagában túl direkt és túl hatalmas, na de a tiéd, az, hogy a tenyered érintésével úgy tudsz átnyújtani egy köteg érzelmet, mintha egy virágcsokor volna, az belülről, a lelkük mélyéről változtathatná meg az embereket. Ez a különbség köztünk: én csak az agyukra hatok, de te a szívükre.

Kishitűen csóváltam a fejem. – Szerintem eltúlzod ezt a dolgot, én…

- Nem, menina – szakított félbe –, még a leggaládabb, legelvetemültebb ember is meghunyászkodna, ha te szembesítenéd saját romlott önmagával. Érj hozzá egy dél-amerikai drogbáróhoz, mutasd meg neki, mit gondolsz róla, és a szerencsétlen letaglózott keményfiú össze-vissza szégyelli magát azonmód. Ezt megtoldjuk egy kis szuggerációval, s emberünk maga lesz a megtestesült lelkiismeret.

- Túl sok ambíciót invesztálsz belém, menino – ingattam a fejem konokul. – Ez a kézrátétel dolog működik ugyan, de korántsem olyan erősen, mint te hiszed, és pláne nem olyan koncentráltan. Ilyenkor mindenféle érzés kifolyik belőlem… és őszinte leszek veled, nem szívesen használom a kommunikációnak ezt a formáját. Kiskoromban még automatikus és pofonegyszerű volt, de most, hogy már folyékonyan beszélek, inkább a számmal artikulálom a mondandómat. Az mégsem olyan, mintha a csupasz, lüktető szívemet tenném ezüsttálcán közszemlére. Mert ilyen, ha megérintek valakit. Túl direkt, és kegyetlenül őszinte… – és különösen az lenne egy bizonyos személy előtt – tettem hozzá gondolatban.

Megvártam, amíg leülepednek a szavaim, aztán nagy levegőt vettem. Nincs mese, gondoltam, muszáj letörnöm Nahuel nagytörő terveinek szarvát, és olyan finoman, ahogy csak lehet, az értésére adni: én nem leszek társa semmiféle világhódító projektben. Már ha az „A” terv nem fuccsol be időközben… – de erre a lehetőségre egyelőre gondolni sem mertem.

- Én egyébként sem mehetnék veled, menino – vágtam egyenesen a közepébe. – Jacob kötődik La Push-hoz, hosszabb időre nem szívesen hagyná el.

- Ó… – Nahuel arcáról fél pillanat alatt lefagyott a lelkesültség. – És arról szó sem lehet, hogy te… khm, hátrahagyd őt, és nélküle kezdj önálló életet?

Éreztem, hogy a beszélgetés döntő kanyarhoz érkezik, most kell nagyon határozottan fogalmaznom.

- Nem. Én… talán nem is tudnám hátrahagyni őt. – Gyámoltalan mosollyal néztem Nahuelre. – Igen, tudom, mit gondolsz most rólam… és én nem is akarok melodramatikus lenni, de egyszerűen ez a helyzet. Ha a saját boldogságomat tartom szem előtt – és vagyok annyira önző, hogy ezt tegyem – akkor vele maradok.

- És ha ő maga küld el? – vágta elém a kérdést, mint valami magas értékű lapot a pakliban, amit nem nagyon lehet felülütni. A szemében újra felpislákolt a korábbi hév. – Ha ő maga dönt úgy, hogy utadra enged, és belátja, hogy nem köthet örök életére magához? Akkor velem tartanál, menina?

A kordában tartott fájdalom fásultsága eddig elszigetelt a hevesebb érzelmektől, ám ez a követelődzőn rám zúdított kérdéssor – melyben oly élénken visszhangzott a tegnap éjjel emléke – most az elevenembe talált. Perzselő harag gyúlt bennem Nahuel iránt, ami aztán villámgyorsan ki is lobbant, és sajgó-döbbent megbántottságnak adta át a helyét, mintha valaki egy medicinlabdával talált volna gyomron.

- Ha Jacob a legjobb meggyőződése szerint döntene így – fogtam bele remegő hangon, miközben lesütött szemmel a takarót fixíroztam –, ha a szíve parancsára cselekedne ekképp, akkor aligha tehetnék ellene bármit is. Ha látnám rajta, hogy tényleg így akarja, akkor… – megrántottam a vállam, és nagy szusszantással engedtem ki a visszatartott levegőt – ugyan mi mást tehetnék? Erővel semmire sem akarnám rákényszeríteni. A szabad döntés ideája nem csak a te szívügyed, menino, én is őszinte érzéseket várok cserébe a sajátjaimért.

- De honnan tudod, mi az őszinte, és mi nem az? – Nahuel érvelésébe most némi durcásság vegyült, mintha egy kamasz fiú lenne, aki elkeseredetten próbálja kialkudni a maga igazát. – Szerintem te magaddal sem vagy még tisztában – miért döntenéd el máris, ki mellett horgonyzol le egy egész életre?

A fájdalom kezdett visszalopakodni a testembe.

- Nem döntöttem el semmit! – vágtam rá élesebben, mint szerettem volna. – Egyelőre várakozó állásponton vagyok, oké? Jacob épp elég fejfájást okoz nekem, s nem hiányzik, hogy még te is tetézd a nyűgjeimet. A legnagyszerűbb barát vagy, akit az ember csak kívánhat magának, és én tényleg őszinte szívvel szeretlek, de ez nem jogosít fel téged rá, hogy önkényesen beleavatkozz a dolgaimba. Értve vagyok?

Hosszan meredtünk egymásra, miközben Nahuel arcszíne szorgalmasan váltogatta a tónusokat. Egy pillanatra felötlött bennem, hogy ő talán mindvégig tudta: ott vagyok a földmélyedésre néző emelkedőn, s hegyezett füllel hallgatom őket, ezért most pontosan érti, mire céloztam, s talán bűntudatot is érez emiatt. Aztán a sejtelem tovaszállt, s arra gondoltam, milyen nevetséges ez az egész helyzet. A röpke hét évet élt félvámpír lány üti meg a kioktató hangot a másfél évszázados tapasztalati fölényben lévő másikkal szemben, miközben az úgy irul-pirul, akár egy leszidott kiskamasz.

Végül aztán Nahuel törte meg a csendet.

- „Értve vagy”, menina – bólintott túljátszott ünnepélyességgel, és az apró mosoly nyomban visszalopakodott a szája szögletébe. – Megígérem, hogy nem tetézem tovább a nyűgjeidet, és semmiféle önkényeskedésre sem vetemedek, hogy befolyásoljalak. Nem is tudnálak.

- És Jacobot sem bosszantod! – tettem hozzá gyorsan, amíg még meleg a téma. – Levetkőznöd is minek kellett előtte, amikor tudtad, hogy úgyis pohárból iszom meg a vért? Ő teljesen félreértette a dolgot. Ejnye!

- Mert ez egy hosszú ujjú ing – húzta ki magát önérzetesen. – Nem akartam összevérezni.

- Na persze… – mormoltam az orrom alatt. Veszettül igyekeztem kemény és méltóságteljes maradni, de az álca repedezett, s a kis mosoly csakhamar ki is bújt mögüle. Bármilyen kegyetlen szavakat puffogtatott is el ott az erdő mélyén (melynek kilencven százaléka, meggyőződésem, csak színház volt), Nahuel tiszta szívű, becsületes ember maradt a szememben, s ezen az sem tudott változtatni, hogy már sejtettem: némi stikli és ármánykodás a legszebb szívekben is gyökeret ereszthet, pláne ha a tulajdonosuk annyira vágyik valamire, ahogy Nahuel vágyott az én kizárólagos barátságomra – a hasznos úti társra világjobbító körútjához.

Szívfájdalmat egyedül a következmények végiggondolása okozott. Mert mi van, ha Jacob tényleg komolyan vette az elhangzott szavakat, és bedőlt Nahuel elbizonytalanító taktikájának? Habár – nyugtáztam elégedetten – a reggeli kakaskodásból nem az tűnt ki, mintha feladta volna. A régi Jacob ragadta grabancon Nahuelt, és sziszegett az arcába, nem pedig egy behódolt, hipnózissal agymosott változat.

Pár perccel később (miközben újraéledő fájdalommal visszadőltem az ágyra) már arra jutottam, hogy akár valami jó is kisülhet Nahuel mesterkedéséből. Azzal, hogy mélyebb gondolkodásra késztette Jacobot, Nahuel a legegyszerűbb módszert kínálta fel a dilemmám eldöntésére. Ha csakugyan létezik az a szerelmi varázst feloldó ellenszer, és Jacobnak sikerül felkutatnia, én bizony ragaszkodni fogok a végrehajtásához. Majd meglátjuk, mi marad a szerelméből, ha a vonzalom illúziója úgy válik füstté, akár a palackból kibúvó dzsinn, miután felszabadították rabszolgasorából.

- Gyere – intettem közelebb magamhoz Nahuelt. Mikor lehajolt, megragadtam a gallérját, lehúztam, és egy puszit cuppantottam az arcára. – Szeretlek, menino – mormoltam –, de ha megpróbálsz keresztbetenni nekünk, kíméletlenül fenékbe billentelek!

- Ezt észben tartom, menina – vigyorgott magabiztosan, és egy hasonlóan nagy cuppantással viszonozta a puszit. Aztán sarkon fordult, s elhagyta a szobát.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés