Annyira zavart voltam, mintha szédültem volna is. Hirtelen nehézkessé vált mindenem, alig bírtam a pajzsomat ellökni magamtól. Edward csak bólintott, mikor meghallotta kérdésem: „Magukra hagyjuk őket?”

-         Elmegyünk – tátogtam Jake-nek, aki a neki háttal ülő Nessie-t figyelte. Bólintott.

Az arca sima volt, de a szemei elsötétültek, soha nem láttam olyannak. Félt. Megpaskoltam arcát, még Edward is megszorította a vállát.

Az erdő túlsó felébe mentünk, egy fa tövébe ültünk le. Fájdalmas volt ez mindkettőnknek. Nem kísérleteztem, hogy meghallhatnám-e a beszélgetésüket. Edwardot bámultam, csak mert az erdő sötétnek tűnt. A percek, az órák lassan, mégis gyorsan peregtek. Edward mikor már nem bírta elrejteni idegességét, az ölembe hajtotta fejét, a szemembe nézve. Segíthet? Mint amikor a szigeten sírva ébredtem, szükségem volt rá. Beharaptam alsó ajkamat, kicsit még hezitáltam, de a mutatóujjam már ajkai vonalát rajzolta körbe. Megremegett, keserű vággyal teli tekintete megingott, lecsukta szemeit. Hozzám hajolt. Egyetlen mozdulatunk sem volt türelmetlen, mind arra törekedett, hogy nyugodtabbá váljunk. Ahogy levettem a ruháit, és ő az enyémet, végig egymás szemébe néztünk. A tekintetünk találkozása az ő arcát simábbá tette, az enyémre enyhe mosolyt csalt. Úgy láttam, nekem kell most erősebbnek maradnom, hogy ez sokkal inkább neki kellett, hogy segítsen.

-         Edward, Bella? – halottuk meg Jake hangját.

Beleszippantottam a levegőbe, émelyítő illata mellé Nessie illata is csatlakozott. Reménykedtem, hogy Nessie jobban van. Villámgyorsan magunkra kapkodtuk a ruháinkat. Néhány méternyire megálltunk egymás előtt. Jake sápadtnak hatott, s ezt nem értettem, mert Nessie a nyakában ült, látszólagos nyugalommal, de a lázas, értetlenkedő, ugyanakkor fenntartásokkal teli fény a szemeiben nem tetszett. Haja éppen csak a vállait súrolta. Így is tökéletes volt a szememben, de ezt sem értettem, miért most vágatta le a haját, és kivel.

-         Sajnálom, hogy megzavart titeket Rose – szólalt meg Edward. – Nem ellenkezett, mikor megkérted rá? – kérdezte Edward Nessie-től, enyhe mosolyt kipréselve magából.

-         Nem. Azzal vigasztaltam, hogy úgyis gyorsan visszanő – magyarázta, Edward pedig bólogatott.

Miért nem mond semmit Jake? Meg akar őrjíteni? Ránéztem, de ő csak Edwardot szuggerálta. Edward ismét csak bólintott, Nessie-ért nyúlva. Jacob intett egyet, futásnak eredt. Még láttam, ahogy a levegőbe ugorva átváltozik. Nessie annyira elmerült gondolataiban, hogy nem is reagált arra, hogy visszafutottunk vele a házunkba. Edward a kanapéra ültette. Nessie az ablakon bámult kifelé. Pánikolni kezdtem, de Edward nemet intett, mikor szólni akartam.

-         Átmegyünk Esme-hez, kicsim – mondta Edward. Renesmee bólintott, tovább merengve.

 Mikor a régi szobájába értünk, élettelenül csengett a hangja.

-         Sírni fogsz – kezdte, és én máris megremegtem, de a könnyek helyén csak a viszketés jelentkezett. – Haragszik ránk, azt hiszi, nem bíztunk benne. Azt gondolja, nem tartottuk eddig elég okosnak ahhoz, hogy megtudja az igazat. Jacobot elküldte, nem akar vele egy ideig találkozni. Csalónak tartja, ahogy minket is. Minden, amiben eddig hitt, kételkedéssé változott át benne. Tudja, hogy szeretjük, ezt érzi, de egyáltalán nem érti, miért nem mondtunk el neki mindent már hamarabb. Leginkább Jacobot nem érti. Ha tényleg ő a lenyomata, miért titkolta el? Ő mindig jól viselkedett, nem használja a képességét Charlie-n, nem mutatta meg, valójában milyen erős. Fél, hogy így akartuk őt büntetni azért, mert a legtöbb időt Jacobbal tölti. De még akkor is ott van számára a kérdés: és Jacob miért akarta megbüntetni? Kedvesnek tartja Jacob kijelentését, miszerint nem kell félni attól, hogy a testiséget elvárja tőle, vagy bárki mástól. Nessie nem kérte, hogy tartsa be, azt mondta, ha nekünk is és mások számára is jó, akkor, ha felnő, minden bizonnyal ő is hasonlóan fog cselekedni. Csak arra kérte Jacobot, legyen türelmes vele, nem tudja megígérni neki, hogy biztosan akarni fog ilyesfajta kapcsolatot vele. Jacob csak még inkább – uhm, szörnyű ezt kimondani -, de szerelmesebb lett belé. Most láthatjuk, hogy testileg még csak öt-hat évesnek tűnik, de értelmileg felnőtt. Egyelőre egyedül akar lenni, nem akar minket megsérteni azzal, hogy elhamarkodott kijelentéseket tesz. Oh, Bella, mi vagyunk a gyerekek, nem ő! Szörnyű apa vagyok! Nem foglalkoztam vele eleget!

-         Fejezd be, Edward – motyogtam, az ágyra roskadva. Nem érzékeltem az időt, esteledett, mire felfogtam a történteket.

Edward a kanapéra rogyott, kezeibe temetve arcát. Igaza volt, gyerekek voltunk, de nem volt szörnyű apa. Nekem kellett volna hamarabb észrevenni, hogy Nessie mennyire tökéletesen értelmes. Nem tartottam mentségnek sem a Volturikat, sem a költözés fontosságát. Kicsinyes volt azt hinnem, hogy Nessie a testi részétől fog félni. Nem tudta még, miért vágynak sokan a testi szerelemre, de attól, hogy nem tetszett neki, nem ítélkezett. Nem tartotta magát kivételnek, mint más egyén, aki kijelenti, hogy ő bizony sosem tenne ezt vagy azt. Nyitva hagyta a kaput Jacob kedvéért. Annyira szeretett minket, hogy inkább ezerszer megfontolta, mit fog nekünk mondani. A bűntudatom, ha tudott volna, megölt volna. Ért-e valamit a bocsánatkérésem, meg tudtam-e magyarázni neki, hogy csak féltettük őt? Meg tudok-e valaha bocsátani magamnak? Sohasem voltam anya, és nem azért mert túl hamar felnőtt. Hanem azért, mert nem tudtam kifejezni, hogy ő és Edward a legfontosabb nekem. Nem mutattam ki eléggé, hogy vakon bízok benne, és hogy ő is ugyanígy bízhat bennem. Átkaroltam a mellkasom, mint azokban az időkben, mikor Edward elhagyott. A fájdalom most is ugyanúgy jelentkezett fizikailag is. Hörögtem a száraz, égető sírástól. Őrült módjára ringattam magam, undorodtam magamtól. Mi lesz most?

Ismét Edwardot figyeltem, talán igaza volt régebben. Kárhozatra vagyunk ítélve, lélektelen létezésre kényszerülve örökre. De nem. Edwardnak gyönyörű lelke volt. És az enyém? Abban nem volt semmi anyai ösztön. A szerencsétlenségem csak felesősödött, ahogy vámpírrá lettem, a fizikai esetlenségem mentálisba csapott át. Nem láttam egy pillanatra az öröklét értelmét. Ahogy ezt éreztem, Edward felnézett rám. Minden újra értelmessé vált.

-         Nem a te hibád – suttogta lágyan, de én csak legyintettem.

-         Akkor kié? A sorsé? Istené? Jacobé? Merthogy a te hibád meg végképp nem lehet. Ne próbálj győzködni, Edward! Most az egyszer hagyd, hogy én dagonyázzak a bűntudatban!

-         Nem hagyhatom! Nem lehet, együtt kell megoldanunk! Nekem egyedül nem megy! Azt hittem apa vagyok, de csak egy zöldfülű senkinek érzem magam.

-         Sosem voltam anya – suttogtam meggyötörten.

-         Anya, apa? – hallottuk meg Nessie hangját a földszintről.

Elszorult a torkom a megszólítás hallatán. Edward arca eltorzult, a fájdalom és a meghatottság nem tudott külön-külön elférni vonásain, megkínozták szépséges arcát. Felálltunk, egymás kezébe kapaszkodva, és vártuk, hogy nyíljon az ajtó. Azon az ajtón két dolog jöhetett be még Nessie-n kívül: a vég, ami elragadja tőlünk a lányunkat, és az esély arra, hogy valódi szülőkké válhassunk.