Erősen ziháltam és az egész testem reszketett. Nem hallottam semmit, csak az emberek tekintetét éreztem magamon. A tekintetük olyan lehetett, mintha egy örült reszketne itt a földön. Senki sem jött segíteni. Még erősebben zihálni kezdtem és a számra folyt az izzadság. Már kezdtem elveszíteni az eszméletem, amikor azt éreztem emelkedek felfelé.

Valaki könnyedén a karjaiban tartott és védelmezőn magához húzott. Finoman simultam a jéghideg mellkashoz vagy csak én éreztem így? Kicsit felemeltem a fejemet, hogy tudjam, kinek a karjaiban vagyok, de a hajam az izzadt homlokomra tapadt és a szemembe lógott.

- Maradj nyugton! – kérlelt egy bársonyos hang, válaszként nyöszörögtem egy igen féleséget.

Lecsuktam a szemeimet és próbáltam ellazítani magamat. Amúgy sem láttam sokat a hajamtól és a szemem is káprázott. Egy hideg kéz kisimította a hajamat a szememből. Az érintése óvatos volt, mintha az hitte volna, megijedek. Az igazság pedig az volt, hogy ez az érintés igazán jólesett, mivel ettől a váratlan „rosszulléttől” igazán felhevültem. Egy nagy csapódást hallottam és utána már éreztem is az orvosi szoba kellemetlen szagát.

- Ó, Istenem! Mi történt vele? – kérdezte aggódóan a nővér.

- Nem tudom. A földön ült és reszketett, szerintem lázas lehet – magyarázta a bársonyos hang, miközben lefektetett a zizegő papírral fedett műbőr vizsgálóasztalra.

- Azonnal hozok jeges borogatást. Kérlek, mérd meg a lázát – mondta a nővérke.

A szemem még mindig csukva volt, így nem tudtam rájönni, hogy ki volt az, aki idehozott. A számba nyomtak egy lázmérőt és megszólalni sem tudtam. Ez az érzés iszonyat rossz. Nagyon fáztam, de közben melegem is volt. Az arcomról csurgott az izzadtság és a fülem erősen zúgott. Közben a nővér visszatért a vizes borogatással és a homlokomra nyomta. Türelmesen várt, hogy meg tudja nézni mennyi a lázam. Pár perc elteltével megszabadítottak a lázmérőtől.

- Harminckilenc – mondta a nővér. – Szerintem hívni kéne a mentőt, mivel nem sokat tudok segíteni.

- Hagyja csak, majd én beviszem a kórházba – mondta a kedves hang ismét.

- Nem hiszem, hogy ez a legjobb ötlet – akadékoskodott a nő.

- Kérem, tudok rá vigyázni! – csilingelte a bársonyos hang, de nem várta meg a választ felkapott és öles léptekkel keresztülhaladt a rendelőn.

Kiértünk az épületből. Megcsapott a hideg levegő és az arcomra esőcseppek estek. Még jobban a fiúhoz húzódtam, de ő hidegebb volt, mint a levegő. Vagy csak hallucináltam? A kocsija pityegését hallottam, majd finoman beültettet az első ülésbe… Gondolom. Becsukta az ajtót és már bent is ült mellettem. Nem szólt egy szót sem, csak beindította a motort és elindult. Az én szemem még mindig csukva volt és mélyen süppedtem az ülésbe. A fejemet az ablaknak támasztottam és jó mélyre beszívtam a levegőt.

- Minden rendben? – kérdezte a gyengéd hang.

Lassan kinyitottam a szemet és ránéztem. Edward Cullen volt az. Ő volt, aki összeszedte a jegyzeteim és most pedig ő visz a kórházba. Gyönyörűséges arcát, mély aggodalom lepte el. Szemöldöke ráncba szaladt és aranyszín szeméből is őszinte aggodalom tükröződött.

- Nem igazán – vallottam be halkan.

- Nem volt előtte ilyen rosszulléted? – kérdezte kedvesen.

- Sohasem… - nyöszörögtem – Ritkán vagyok beteg.

Nem szólt többet, csak illedelmesen bólintott és az utat nézte tovább. Az eső hangosan kopogott az üvegen, a fák nagyon gyorsan suhantak el mellettünk. De nem törődtem vele. Inkább az arcát tanulmányoztam. Profilból is nagyon szép volt, habár most az arca aggodalmat tükrözött. Bronzbarna tincsei összetapadva álltak szanaszét a feje tetején, karamella színű szeme néha rám villant. A szemem kezdett elnehezedni és mély, álmatlan álomba merültem.

Fehér fény ragyogott egy fura, ismeretlen, hófehér szobában. A plafonon egy erős fényű lámpa világította be a kórtermet. A szobában csönd honolt. Kicsit megemeltem a fejem, hogy körülnézzek. Senki sem volt itt. A két nagy ablakot a zöld szalagfüggöny fedte. Egy nagy vaskeretes, hepehupás ágyban feküdtem. Visszadobtam a fejem a párnára és mélyen belesüllyedtem. Na, jó én ezt nem bírom tovább. Nagy lendülettel felültem és kezemet szúrni kezdte valami.

- Au! A francba! – morogtam és kitéptem az infúziót a kezemből.

Az infúzió helye még egy kicsit fájt, de nem törődtem vele. Oldalra fordultam és a lábam nem ért le az ágyról. Egy lendülettel leugrottam és a talpam nagyon csattant a hideg kövön.

- Hé! Mit csinálsz? – rontott be Edward a szobámba.

- Hát, elmegyek. Nem érzem szükségét, hogy itt legyek – morogtam.

- Nem mész sehova! – mondta idegesen és a csuklómnál fogva visszahúzott az ágyra.

- Dehogy nem! – mondtam. – Nem vagy az orvosom!

- De az apám igen – sziszegte a fogain keresztül.

- Mi? – néztem rá idegesen a választ követelve.

- Az apám vizsgált meg téged, amikor behoztalak.

- Még mindig nem értelek? – motyogtam.

- Várjál, mindjárt idehívom. De nehogy megpróbálj elszökni, mert rajtad tartom a szemem – mondta egy csibészes mosoly kíséretében.

- Oké...

Micsoda szívdöglesztő a mosolya. Atyavilág! Még csak most ismertem meg, de kétszer megmentette az életemet, vagyis inkább egyszer.

Edward visszatért és mögötte jött az apja, vagyis az orvosom. Leesett az állam, magas volt, szőke volt… és jóképűbb, mint a legsármosabb filmsztár. A hófehér bőre teljesen beleolvadt az orvosi köpenyébe. A szeme lágy aranyszínű volt és sötét karikák húzódtak alatta. Dr. Carlisle Cullen volt az, a kórlapom a kezében.

- Nos, hogy vagy? – kérdezte kedvesen.

- Remekül – hazudtam. – Nem mehetnék haza?

- Sajnálom, de bent kell tartanunk Isabella.

- Mi? Hogy hívott? – kérdeztem.

- Sajnálom, csak a kórlapodon az áll Destiny Isabella Meyer.

- Semmi gond, csak tudja senki sem hív Isabellának. Inkább Destinynek vagy Desnek szólítanak. Apukám hívott így kicsiként mielőtt… - magyaráztam.

- Sajnálom – mondta bűnbánóan.

- Nem semmi gond – mosolyogtam kedvesen rá.

- Viszont van egy jó és egy rossz hírem. Melyikkel kezdjem?

- A rosszal – mondtam automatikusan.

- Hogy ma bent kell töltened az éjszakát, hogy kivizsgálhassunk.

- Na, ne! – morogtam – Mi a jó hír?

- A jó hír, ha minden jól alakul, akkor holnap délután, már haza is mehetsz.

- Remek! – mondtam és próbáltam egy kis vidámságot csempészni a hangomba.

- Édesanyádat sajnos nem tudtuk elérni, mivel Seattle-ben tárgyal.

- De ugye, nem üzentek neki? – kérdeztem, mivel anyu néha túlaggódja a dolgokat.

- Sajnálom, de igen – mondta még mindig a vakító mosolyával.

- Mindegy, azért köszönök mindent, Dr. Cullen.

- Nincs mit, ez a dolgom. Találkozunk az esti vizitkor és nyugodtan szólíts Carlisle-nak.

- Rendben – és megint a rossz érzés fogott el.

Hogy tudhattam a teljes nevét, hiszen senki sem mondta meg. Alice sem említette a nevén és Edward sem. Megint ez a különös érzés fogott el, észre sem vettem, hogy Edward még itt van. Megint belehasított a fájdalom a fejembe, ami az arcomon is tükröződött.

- Jól vagy,

? – kérdezte fájdalmas arccal.

- Igen, minden oké – válaszoltam. – De mióta hívsz te Bellának?

- A második neved Isabella nem?! Azt pedig lehet Bellának becézni – mondta mosolyogva. – Vagy talán nem szereted, ha így hívnak?

- Nem, mivel az apámra emlékeztet – motyogtam. – De, ha te így akarod…

- Sajnálom. Van kedved mesélni róla? – kérdezte kedvesen.

- Talán... - motyogtam. - Szóval anyám és az apám elváltak, mikor én még csak 5 éves voltam. Az apám rendszeresen csalta az anyut, ezért szétmentek. Mikor kicsi voltam, mindenki Isabellának hívott, de miután apám elment Destinynek hívattam magam. Akkor még Malibuban éltünk anyuval.

- Mikor költöztetek ide?

- Úgy kb. három éve.

- Mi okból? Miért ebbe a kihalt városba?

- Mert anyu örökölte a házat, amiben a nagyszüleim laktak. Így aztán leköltöztünk a régi, poros házba, ami mára már szépen rendben van. Én nem igazán szerettem itt élni, de megkaptam a kutyámat és kezdtem megkedvelni ez a helyet. Tényleg Spottyval mi lesz?

- Alice majd megeteti, mivel úgy tűnik édesanyád nem megy ma haza.

- Rendben, majd mondd meg neki, hogy köszönöm. Most viszont mesélj te valamit a családodról?

- Mit szeretnél tudni?

- Kérlek, mesélj nekem Alice-ről – kérleltem kiskutyaszemekkel.

- Valószínűleg hamarosan megérkezik, hogy meglátogasson.

- Mi? Alice meglátogat? – kérdeztem meglepetten.

- Igen, tudod aggódott miattad.

- Aggódott? De hiszen alig ismerjük egymást?

- Szerintem ő nem így gondolja – mondta mosolyogva Edward. – Most viszont pihenj, mivel Alice alaposan lefáraszt majd.

- Rendben – motyogtam és lefeküdtem.

Edward nem szólt többet, de tudtam, hogy még itt van bent. Azt hiszem, kezdem jobban megismerni Cullenékat és van egy olyan érzésem, hogy különleges kapcsolatom lesz mindenkivel. Edwaddal, Alice-szel, Emettel, Jasperrel és még Rosalie-val is. Carlisle és Esme pedig szinte a fogadott szüleim lesznek. Emlékképek rohamozták meg az elmémet. Láttam Alice-t és Jaspert kézen fogva, Rosalie-t és Emettet szintúgy. Esme és Carlisle pedig kedvesen mosolyogtak egymásra. Mellettük állt Edward és egy ismeretlen lány, aki majdnem úgy nézett ki, mint én. Szerelmesen átölelte Edward derekát és szenvedélyesen néztek egymásra. Mik voltak ezek a képek? Ki volt az a lány? És honnan tudtam ki-kicsoda az emlékképeken? Ezek a képet teljesen kimerítettek és mély álomba szenderültem.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés