xxx

Jacob komolyan gondolta, amit mondott. Haja hosszan pihent a vállain s, még akkor is, ha ősz csíkokat húzott bele az idő, valahol a régi fényét őrizte. Most, hogy arcát eltakarta a homokzivatartól, egészen izgatottan vizsgáltam őt. Olyannyira izgatottan, hogy a feszültségtől szúrni kezdett az oldalam, és ha képes lett volna dobogni a szívem, egészen biztosan megrohamozta volna minden porcikámat a vér.

Nem lehetett könnyű a kavargó portól, de az ujjainak résein át rám hunyorgott, és tagadni sem tudta volna, hogy meghökkent a kinézetemtől. Tekintete tovább siklott, majd visszanézett rám, és figyelmesen kereste rajtam azt a valamit, ami átlendíthetné a valóság és az álom közti határvonalon, hogy eldöntse, hogy valóban én, az egykori Bella Swan állok itt időtlen valómban.

A felkelő nap sugarai aranyos derengésbe vonták a tájat, Jacob rézszínű bőrét, és engem is. Bőröm úgy csillogott most akár, a tenger vize, és Jacob sötét szemének fekete tónusába most gyémántgyöngyök gurultak szerteszét csillogásomtól. Végre eltűnt arcáról az értetlenség.

Bizonytanul, fél karomat a dereka köré tekertem, majd mohón, követelőzőn vontam magamhoz, úgy hogy árnyékunk szinte összeolvadt, úgy ahogy bárki ölelné a barátját, akit nem látott immár százhúsz éve. A minket egybefűző széttéphetetlen köteléket végre újra éreztem, pedig Edward halála óta teljességgel megfeledkeztem róla, hogy valaha létezett. Az egész napot nála töltöttem, majd kénytelen voltam hazamenni, és rájöttem, hogy holnap reggel kikkel kezdtem az első órát…

xxx

Megint elkésett.

Ethan hanyagul dőlt be az ajtón, és hangtalan lépetekkel besurrant, majd Andrea mellett foglalt helyet. Hajszálain egy-egy esőcsepp gurult végig, le éles arccsontján át, egészen a nyaka alatt kigombolt piros ingje alá. Ahogy magam elé képzeltem az apró vízgömb további útját, hogy Ethan mely pontjain kalandozik tovább, egészen beleborzongtam.

- Lemaradtam valamiről, srácok? – kérdezte Ethan a többiektől, de leintettem, és átvettem a szót, lévén, hogy nincs szükség rá, hogy az órámon sem tudjak összefüggően gondolkozni miatta, pontosabban a hangja miatt.

- Azt hiszem ott tartottunk, hogy felkérjelek titeket egy nagyon izgalmas feladatra – mondtam. A testemben szeszélyesen örvénylett az adrenalin, de leginkább a gyomromat szűkítette apróra. – A félévhez elérve szeretnénk minél élvezetesebbé tenni a szünet előtti utolsó napot, és a vezetőség úgy döntött, hogy bátorságpróbát tartunk az erdőben péntek éjjel. - A hátsó padsorban Jane élénken csevegett a mellette ülő lánnyal, és valahányszor felé pillantottam, még harsányabban nevetett.

- A te részvételedre is számítok, Jane. – Fel sem nézve rám, szürcsölni kezdte az asztalán lévő dobozból a light kólát, és úgy tett, mint aki meg sem hallotta, hogy neki szóltam, majd mégis úgy határozott, hogy kihoz a sodromból.

Ethannak csak a tarkóját láttam, és elidőztem kemény karjának domborulatain, ahogy megtartotta magát a szék háttámláján, és hallottam a földre csapódni vizes hajáról az esőcseppeket. Mindemellett természetesen az ide nem illő, emberfelettien tiszta illatot is éreztem.

- Piát hozhatunk? – szólalt meg Jane. Igyekeztem leküzdeni a kárörömömet, de csak nem ment.

- Ittasan csak nehezítenéd a dolgodat, ahogy a párodét is. – Összekulcsoltam a kezem, és fél csípőmmel leereszkedtem a tanári asztal szélére, de amint felnéztem a fiúkra, hogy folytassam a mondandómat, utáltam magam ezért a kihívó mozdulatért. – A próbán csak a végzős diákok vehetnek részt, vagyis rajtatok kívül még körülbelül húszan. A csapatok két diákból és egy tanárból állnak majd.

Lecsúsztam az asztalról. Az előttem üldögélő tengernyi diák testrészei egy homályos szürke masszává mosódtak, és csak a tőlem alig egy méterre ülő Ethan csábos mozdulatsoromtól kettényílt ajka vált ki élesen. Utáltam magam érte, de újra felidéztem a csókját, ahogy a hideg padon magához von.

- Biztosra veszem, hogy Ethan és én tökéletes pár lennénk. Nekünk nem lesz szükségünk tanári közreműködésre! – Jane ezzel teljesen kijózanított! Ethan ezüstlánca villámsebesen törte meg a lámpa fényét, és a szék csikorgása vészjóslóan éles, sivító hangot hallatott, ahogy hátra sétált, és két tenyerével Jane padjára tenyerelt. Annyi időt sem hagyott, hogy kinyissam a számat, holott vámpír mivoltomból fakadóan ez tényleg hatalmas teljesítmény volt tőle.

- Szabad a hely? – kérdezte a Jane melletti székre utalva, és zavarba ejtően közel voltak egymáshoz.

- Na, erről beszélek, tanárnő! – nézett ki Ethan izmos bicepsze mellől Jane, de hangja valahogy furcsán csengett. – Számodra mindig szabad – felelte Ethan kérdésére.

Ethan megemelte a széket, és kijjebb mozdította, majd – még mindig le nem véve a lányról a szemét – kifordult előle, és már majdnem leült, mikor újra megszólalt.

- Sajnálom, hogy csalódást kell okoznom, de egy pillanatig sem veszem fontolóra, hogy veled bolyongjak a vaksötétben egy erdő kellős közepén. – Moccanni sem bírtam az apró közjátéktól, csak győzködtem magam, hogy „szólalj meg, tegyél valamit”!

Kínosabb volt a helyzet, mint bármikor, mert Ethan merően nézett. Engem. A többi diák remélve, hogy megértik a szituációt, felváltva néztek minket, de nem engedhettem, hogy a legkisebb lehetőségét megadjam a pletykáknak, ezért olyan lépésre szántam el magam, melyet tudtam, hogy később meg fogok bánni.

- Kérlek, hagyd el a termet a mai órára! – szóltam neki fagyosan.

- Nem tesz semmit. – Felnevetett és némán elhaladt a padok között. Kínos volt, ahogy karjának oldala súrolta az enyémet, majd szemérmetlenül felém fordult, hogy tudjam, ez a tettem sem bír akkora erővel, hogy távol tartsam magamtól.

Háttal az osztálynak egyik kezével nedves hajára húzta a kapucniját, a másikkal lazán intett egyet, majd eltűnt a folyosók labirintusában.

xxx

Egész nap nem láttam, sem a folyosókon, sem az ebédlőben. Nem tudtam eldönteni, hogy vajon tényleg megharagudott-e rám, vagy szimplán az őrületbe akar kergetni azzal, hogy felszívódott. Nélküle olyan jellegtelen volt minden, ami körülvett.
Így telt el a napom, egészen addig, míg Rosalie-hoz csatlakozva el nem mentem vadászni.

xxx

Másnap a büfé előtt várakozva láttam meg újra. Nyolc óra bőven elmúlt már, és sejtettem, mit – vagy inkább kit – keres ott. Rám várt. Ha racionálisan tudnék gondolkozni, nem engedném, hogy ilyet tegyen, és miattam mulasszon, de az eltelt 22 óra rettentően hosszúnak bizonyult nélküle. Hogy a látszatot fenntartsam, haragosan meredtem rá a távolból, és a hatás kedvéért még a karomat is összefontam.

- Rossz irányba indultál. Az órád arra lesz – mutattam a termek felé.

- Ellenkezőleg. Az órát itt akarom tölteni, veled. Itt, vagy kint, vagy bárhol. – Ez volt a legelső alkalom, hogy nyíltan kimondta, hogy akar.

- Felesleges vitatkoznod velem. Ezt nem hagyom… - Sorolni akartam volna az érveket, miért kellene csatlakozni a rengeteg fiatal lányhoz, aki tárt karral fogná valamelyik teremben, de tenyerével befogta a számat.

- Hiányoztál! – suttogta lassan, édes lélegzetével csiklandozva a fülem idegszálait. - Töltsük együtt a mai estét, és bemegyek órára. Megegyeztünk?

- Félelmetesek az alkuid! – vicsorogtam rá, majd elgondolkozva az ajkamba haraptam, amitől egy pillanatig azt hittem, hogy elveszti az önuralmát, és megcsókol, de nem tette. Vajon tudat alatt kergetem férfiúi ösztöneit az őrületbe?

- Boldogtalanná teszel, ha visszautasítasz, ugye tudod? – Nem, nem tudtam ellenállni ennek a hangnak, ennek a rábeszélésnek. Hogy őszinte legyek, már nem is akartam.

Babrálni kezdtem kabátjának zipzárját, majd kattanásig lehúztam, és zavaromban, hogy ilyet tettem, megpróbáltam volna visszailleszteni őket egymásba, de Ethan meleg ujjaival megakadályozott, helyette kezemet feszes mellkasára húzta. Zavarba jöttem, és gyorsan körülnéztem, hogy biztos kettesben vagyunk-e.

- Tegyük fel, hogy nem szeretném, hogy boldogtalan legyél. Ha így van, mikor találkozzunk? – Csomó dolgot végig kellett addig gondolnom, ezért nem akartam, hogy túl korai időpontot mondjon. Tudtam, hogy el kell mennünk a környező városokból, hogy nyugodtan tudjunk beszélni.

- Tegyük fel, hogy nyolckor nálatok leszek. Jó lesz így? – kérdezte természetesen lélegezve. Szorosan összezárt ajka önelégült mosolyba húzódott elképedtségem láttán. Hogy nálunk? Ha Rose meglátja, esélye sincs az életben maradásra, amilyen hirtelen haragú. Nem jó ötlet! Hogy juthat eszébe ekkora képtelenség?

- Hát nem. Ha meg akarod úszni ép bőrrel, én jövök érted nyolcra – feleltem ironikusan, hátha átérzi mit mondott az előbb.

- Ne aggódj értem, semmi vesztenivalóm! – Én nem nevettem, ő igen. Mézszínű szememmel élesen rámeredtem, mire leesett neki, hogy mit mondott.

- Ha nem akarsz velem randizni, akár szét is marcangolhat Rosalie – mondta játékosan.

Lehúztam a kezem mellkasáról, mire ő leheletfinom csókokkal végigsiklott az arcom minden pontján, és hagytam magam rábeszélni erre a képtelenségre…

xxx

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés