-Nem birom tovább,Alice! - hallatszottak e fájdalmas szavak az ajkamon.
-Tudom,hogy kifogod bírni,Bella.Ha már több mint 100 évet kibírtál,a többi ezredév sem fog már számítani.Találsz majd valaki mást idővel.Hidj nekem - Próbált nyugtatni,azzal a csilingelő hangjával.
-De miért?Miért kellett elmennie a Volturikhoz?Miért nem tudtuk megmenteni?Mind az én hibám!Nem kellett volna belépnem az életébe - Már a sírás határán jártam,mikor Jasper nyugalmat árasztott felém.
-Tudod mit? - éreztem,hogy a nővérem újabb ötlettel állt elő.-Munkát kellene keresned,addig az legalább lefoglalna.-hatalmas mosoly kerekedett az arcán,mint aki jól végezte dolgát.De nekem ez egyáltalán nem tetszett.

-Mi?Kizárt!Nincs az a munka,amit elbírnék viselni.Meg amúgy is...Ki venne fel akárhova is egy kétbalkezes,hülye libát?! - dőlt ki belőlem az undorodás.

-Hééé!Nyugi már,hugi! - szólt közbe Emmett,aki épp most ért be a nappaliba.-Egy kis kikapcsolódás senkinek sem árt.Mit szólsz mondjuk a pénztároshoz?-nevetett fel,és
várta a reakciómat.

-Emmett!Ne hülyéskedj már!Valami komolyabb és szórakoztatóbb munkahelyet gondoltam Bellának... - válaszolt Alice egy szemforgatással együtt helyettem.

-Nah jó...Akkor legyen valami oktató.Vezessen Kreszt.És ezt most nem viccből mondtam - Minden komolyságát összeszedve adta elő ezt a pár mondatot Emmett,csak azt nem értem,hogy hogy gondolta ezt az egészet,mikor én vagyok a legszerencsétlenebb vámpír?!Elég furán hangzik.

-Ez nem is olyan rossz ötlet,Bella.Érdekel? - Szegezte rám tekintetét Alice,és kérdően nézett rám.
-Komolyan gondoljátok,hogy nekem ez a megfelelő munka?Hiszen...Tudjátok miről vagyok ismert! - Minden bánatom elszállt,és inkább az ájulás kerülgetett.

-Ne becsüld alá magad.Amióta átváltoztál,megváltoztál.A képességeid erősebbek lettek,természetesen,csak a jók.Szóval? - Megpróbált rábeszélni,és mintha tényleg

megjött volna hozzá a kedvem.

-Nem tudom.Még át szeretném gondolni.

-Persze.Adunk egy kis időt,és utánna szólunk Carlislenak is.Rendben? - mosolygott.

-Várj!Már át is gondoltam.Beleegyezek.Mert mégis,mit ártana nekem?Semmit... - Hirtelen döntésemen mindannyian meglepődtek,még én is.

-Húhh..Gyors voltál - lihegett Emmett.

-Oké.Akkor gyere,beszéljük meg vele- Nyújtotta felém kezét Alice.

Elfogadtam a segítő kézfejét,és Carlisle felé vettük az irányt.Amikor elmondtuk neki ötletünket,boldogan fogadta,hogy végre túl tettem magam Edwardon.Mégha nem is teljesen.Ő azonnal intézkedett,és mivel senki sem szokott neki nemet mondani,felvettek.Holnap már kezdhettem is,aminek nem igazán örültem.Kicsit féltem,mi van ha

megölök valakit?Nem úgy,hogy kiszívom a vérét,hanem balesetet okozok.De erőt vettem magamon,és gondolataimat eltereltem valami másra.Valami...hízelgőbbre,valami

fájadalmasabbra.Edwardra.Azon fogtam magam,hogy éppen a párnát szorongatom,mintha ő lenne az.De nem!Muszály kivernem a fejemből.Egyszer még belebolondulok

a hiányába,viszont nem akarok senki mást helyette.Mindig oda képzelem magam elé azt a gyönyörű,tökéletes,és ellenállhatatlan "lényt",aki hozzám tartozott.Csak is hozzám.Álmodozásomat most mégis megzavarta valami.A nap felszállt.Amióta nem tudok aludni,mindig olyan lassan mentek az éjjelek.Most amilyen gyorsan csak tudott,eltelt.Induláskor beszálltam Edward kocsijába,mivel én örököltem meg tőle ezt az "apróságot".Mikor megérkeztem a kijelölt helyre nem láttam senkit.Egymagam voltam ott.Ígyhát bementem az irodámba,és megnéztem az ott levő iratokat.A tanulóimé volt.˝Zachery Whibley˝.Megakadt ezen a néven a tekintetem.Fogalmam sem volt miért,de valami vonzott benne.Elolvastam adatai minden egyes betűét,mintha ismertem volna.De valaki mindeközben ott állt fölöttem,én pedig nem vettem észre addig,amíg a végére nem értem.
-Hello - szólt egy édes,mámorító hang a hátam mögül.

-Jézusom! - Ijedségemben csak ennyit tudtam kibökni.

-Bocs.Nem akartalak megijeszteni! - Megfordultam,és egyenesen sötét barna szemeibe néztem."Ezt már láttam valahol!"Játszott le e mondat a fejemben,akárhányszor csak belepillantottam.
-Semmi baj.Amúgy te ki vagy?

-Zachery Whibleynek hívnak.Nem láttad az oktatót?Már egy órája járom körbe a telket,de még nem találtam meg.De te mit csinálsz az irodájában? - Hát ő az?Nem hiába éreztem már a neve elolvasásánál is,hogy vonz engem valami benne.Az a holló fekete haja,amit oldalt elválasztva hordott,és a szédítő illata megbabonázott.De elég hülyén éreztem most magam.Ez a gyerek mégis hány évesnek nézett?Igaz,hogy 19 éves korom óta nem öregedtem semmit,de akkor is!

-Megkérhetnélek arra,hogy ne tegezz?Én lennék az oktató.Nem értem miért néztél ilyen fiatalnak.

-Uhh...Elnézést!Komolyan nem tudtam,hogy maga az - Bocsánatkérése után,olyan mosolyt festett az orcájára,amitől azt hittem,hogy ott helyben elolvadok.

-Mi-mi olyan nevetséges? - zihálva nyögtem ki ezt a három szót.

-Hagyjuk - Fejét elfordította,de még mindig mosolygott,és szeme széléből figyelt engem.

Pár másodperces szünet vette kezdetét közöttünk,amit ő szakított félbe.

-Nem szeretném megzavarni áradozásában,de mikor fogjuk elkezdeni? - Tekintetét újra szemembe szegezte,és mosolyogva nézett le rám,mint aki egy bohócot látott volna.Kíváncsi vagyok milyen képet vághattam.

-Ig-igen...Eddig is rád vártunk - Próbáltam magabiztosnak látszani,de nem túl nagy sikerrel,mivel száját még nagyobb mosolyra húzta.

-Hát persze... - Igazat adva elfordult,és a kocsi felé vette az irányt.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés