A rövid szó hihetetlen hatással volt rám.

Rögtön éreztem, hogy a torkom égni kezd. Mintha valaki folyékony lávát öntött volna le rajta. Annyira égetett és fojtogatott, hogy odakaptam a kezemmel.

Viszont döntenem kellett. Vagy a tűz megszüntetése vagy a múltam története.

Ebben a pillanatban jobban érdekelt, hogy ki is vagyok. Elvettem a nyakamról a kezem és próbáltam nem figyelni az égető érzésre.

- Bella? – Edward aggódva nézett rám. A nevem ismét olyan szépen hangzott a szájából, mint egy dal.

Végiggondoltam az egészet. Tizennyolc éves vagyok, de egy újszülött egy olyan fajban, amiben senki nem hisz. És mivel idős vagyok, nyílván volt emberi életem is. És ha nem vámpírnak születtem, akkor valakinek meg kellett teremtenie…

- Hogyan? – kérdeztem teljes nyugalommal. Mindenki meglepődött arcot vágott. Nyílván nem erre számítottak. – Hogyan lettem vámpír? Nyílván előbb voltam ember, még ha nem is emlékszem rá. – fejtettem ki nézeteimet bővebben.

Mindenki csöndben volt. Most azt fontolják meg, hogy mit mondjanak, vagy azt, hogy mennyit?

- Egy nap bevásárolni mentünk. Rosalie, te és én. – Alice hangja nagyon halk volt és bűntudat csengett ki rajta – Nem figyeltünk eléggé, és balesetünk volt. – A szavaira hirtelen felvillant egy piros sportkocsi, ami felé mentem. Egy érzés is társult mellé. Egy fájó érzés. Majd egy hatalmas csattanás is bevillant. – Kómába kerültél. Az állapotod romlani kezdett. És nem akartunk elveszíteni. – A kis bájos Alice arca teljesen szomorú lett. Majdnem annyira fájdalmas, mint Edwardé volt. De teljesen más fajta fájdalom volt a kettő. Edwardé egy sokkal mélyebb fajta. Olyan, mint amikor végre megszereznél valamit, de akkor kiderül, hogy mégse a tied. Alice fájdalma inkább azért volt, mert magát hibáztatta a balesetért. Ami teljesen fölösleges volt.

Akkor valószínű innen ismerem a Cullenéket. Biztos jóban vagyok Alice-szel és a nővérével, ha már együtt mentünk vásárolni. Lehet, hogy egy iskolába jártunk. Ezért lehetett rögtön szimpatikus Alice. Éreztem, hogy a barátnőm volt.

- Ne haragudj Bella! De nem volt más lehetőségünk.

Miért gondolják azt, hogy haragszom? Én teljesen megértem őket. Én is éreztem már olyan mély ragaszkodást, hogy el se akartam mellőle menni. Tudom, hogy éreztem már ilyet. Csak azt nem, hogy ki iránt.

- Én nem haragszom. – mondtam és Edward hitetlenkedve, Alice megkönnyebbülten nézett rám, a többiek tekintete meg nem rajtam volt. - Megértem. És én is inkább…

Egy szellő jött a nyitott ajtó felől. Éreztem a fű illatát, a folyó melletti virágokat. Valami rozsdás illatot is éreztem…

… és vért is. Több szarvas haladt el a folyótól nem messze. A torkomban ismét felizzott a szomjúság. De most még erősebben, mint az előbb. Éreztem, hogy méreg gyűlik a számban, és az izmaim megfeszültek.

Szinte öntudatomon kívül cselekedve felálltam és az ajtó felé rohantam. Hihetetlen gyorsasággal haladtam. Fogalmam se volt, hogy mit csinálok. Egyik pillanatban még békésen ülök és beszélgetek, a következőben meg őrülten rohanok egy szarvas után. Hallottam, hogy valaki jön mögöttem, de nem érdekelt. Most csak azzal tudtam foglalkozni, hogy minél előbb igyak. A szarvastól tíz méterre megálltam és az alkalmas pillanatra várva figyeltem. Majd ugyan olyan gyorsan, mint ahogy futottam nekitámadtam. Esélye se volt menekülni. Fogaimat a nyakába mélyesztettem és élvezettel ittam ki az utolsó cseppig a vérét.

Miután végeztem, kijózanodtam. Mit csinálok? Teljesen elvette az eszemet a vér illata. Megfordultam, hogy visszamenjek, de Emmettel és Edwarddal találtam szembe magam. Emmett szemtelenül vigyorgott, Edward arcáról meg semmit nem tudtam leolvasni.

- Jól csináltad hugica! Már tanítani se kell! – Emmett vigyorát semmi nem varázsolhatta le onnan. – De azért legközelebb várj meg minket is.

- Hugica?

- Hát persze! Már te is Cullen vagy!

Már én is Cullen vagyok. Mintha ez többet foglalt volna magába a név felvételénél. Mintha egy elkötelezettség, egy életvitel lenne.

- Én azt hiszem, visszamennék. Még van egy pár kérdésem. – tétovázva mondtam ki a szavakat. Féltem, hogy viselkedésem irritálja őket. És persze attól is, hogy nem válaszolnak.

Aggodalmam viszont feleslegesnek bizonyult, mivel Emmett egész úton a „csodálatos” zsákmányomról beszélt. Edward viszont meg se szólalt. Csak meredten nézett egy darabig, majd felém se pillantott. Valami bántotta, és ez engem is zavart. Ez az érzés jobban elragadott, mint Emmett öröme. Edward sokkal mélyebben hatott rám.

Hiába ettem meg egy egész szarvast még mindig szomjas voltam. Már sokkal kevésbé, de még mindig égett a torkom. Próbáltam figyelmen kívül hagyni, de olyan, mint egy zene dallama, amit nem tudsz kiverni a fejedből. Mindig ott van, és nem tudod elfelejteni.

Emberi tempóban haladtunk, bár ki tudja miért. Észre se vettem, hogy ekkora távot megtettem ennyi idő alatt. Már tíz perce gyalogoltunk és épp meg akartam kérdezni, hogy nem futhatnánk-e, amikor végre megláttam a házat.

Gyönyörű volt. Három emeletes palota üveggel, pasztellszínekkel és fával. Azt hiszem, ha nekem lesz valaha házam, az enyém is pont ilyen lesz.

Mindenki pont ugyan úgy ült, mint kirohanásom előtt. Senki nem szólt egy szót se, és csak bámultak maguk elé. Én megint elcsodálkoztam a család tökéletességén és hirtelen büszke lettem arra, hogy én is ebbe a családba tartozom. Hogy én is Cullen vagyok.

Visszaült mindenki oda, ahol a helye volt. Úgy döntöttem, hogy bátran kérdezek. Túl sok a kérdés, és úgy éreztem, hogy túl kevés az idő.

- És mióta léteznek vámpírok?

- Talán az idők kezdetétől Bella. Nem tudjuk. – Carlisle válaszolt nekem, és úgy éreztem, hogy most vele fogok komoly beszélgetést folytatni, ezért rá is néztem.

- És ebben a családban ki volt az első?

- Én. Utána Edwardot teremtettem meg. Majd Esme-t, Rosalie-t és végül Emmettet. Alice és Jasper pedig ránk találtak.

- És én? Engem is te teremtettél meg?

- Nem. Téged Edward teremtett.

Az említett fiú felé kaptam a fejem. A szemei már megint nagyon zavarosak voltak. Rengeteg érzelem volt benne, amit hirtelen nem tudtam azonosítani. De egyet felismertem. Megbánás.

- Megbántad Edward? – kérdeztem és meglepetésemre a hangom teljesen fenyegető volt. - Sajnálod, hogy élek, ahelyett, hogy már meghaltam volna? – A mondat végére már majdnem kiabáltam.

Nem értem, hogy miért kaptam fel ennyire gyorsan a vizet. Talán nem is az zavart, hogy valaki megbánta, hogy élek, hanem az, hogy ő bánta meg. Az, hogy ő gondolja így.

- Ez egyáltalán nem erről szól, Bella. Már az vagy, ami. Nincs más lehetőség. – Hirtelen teljesen lenyugodtam. Az, hogy megszólalt máris jó hatással volt rám.

- Én nem ezt kérdeztem. Azt kérdeztem, hogy megbántad-e, hogy megmentetted az életem. – Megint megpróbáltam egyenesen a szeméből kiolvasni az érzéseit, de nem láttam semmi célravezetőt. Inkább csak azt, hogy hagyjam ezt a témát, és beszéljünk másról. Jól van Edward, de nem menekülsz! Egyszer ezt a beszélgetést úgyis folytatjuk! Újra Carlisle felé fordultam.

- Bella fontos tudnod valamit. Mi nem hagyományosnak mondható vámpírok vagyunk. Mi nem fogyasztjuk emberek vérét. Csak állatokon élünk. Amit te már el is kezdtél. – itt némi kuncogást hallottam a hangjában. – Természetesen nem kényszerítünk. Ha te nem akarod ezt az életformát folytatni, egészen nyugodtan elmehetsz. De ha velünk maradsz, akkor el kell költöznünk. Az újszülöttek nehezen kontrolálják a szomjukat.

- Azt hiszem inkább veletek maradok. – És bizony ennek sok oka van. Kezdjük azzal, hogy ismeritek a múltam. Folytassuk azzal, hogy úgy látszik, bizony szerettek, és elfogadtok. Na meg itt van a bájos kis Alice. És itt van Edward is.

- Hol vagyunk?

- Forksban.

- És hova megyünk?

- Nem tudjuk. Mivel te itt éltél, nem lenne tanácsos, ha bárki összefutna veled az utcán.

- Mesélnétek az emberi életemről?

Mindenki elnémult. Most meg mi van?

- Úgy gondoljuk, hogy nem lenne jó, ha mindent elmondanánk. Jobb lenne, ha neked jutna eszedbe minden. Az amnézia egy veszélyes dolog, mert a temporális lebenyed sérült Ilyenkor teljesen tiszta a fejed. Olyan, mint egy lap, amire senki nem írt. Jobb hagyni, hogy te magad emlékezz.

- Te, ugye orvos vagy Carlisle?

- Igen. Az vagyok. – mondta mosolyogva.

- És ti?–néztem a többiekre

- Mi egyszerre minden és semmi. – mondta Alice – Mivel soha nem öregszünk ezért annyit tanulhatunk, amennyit szeretnénk. De pont ugyanebből az okból örökre annyi idősek vagyunk, amikor átváltoztunk.

- Nem öregszünk? - Szuper. Örökké tizennyolc. – És nem is változunk?

- Nem. Ami előny a ruhatárunkkal szemben. – Rosalie kicsit hiún ejtette ki a szavakat. Mondjuk megértem. Az ő tökéletes külsején nem is kell semmit változtatni. Örökké ilyen szépnek lenni nagyon jó lehet.

- Van még kérdés, Bella? – kérdezte Carlisle sürgetően.

- Mindössze egy millió. Esetleg kettő. – Meglepetésemre Edward elnevette magát. Nem hangosan, és nem is örömmel. Inkább csak kuncogott.

- Sajnos nekem mennem kell dolgozni, de a többiek szívesen válaszolnak neked.

Carlisle rám mosolygott én meg vissza rá. Megcsókolta Esme-t, és elment. Miért van olyan érzésem, hogy valamit nem mondanak el? Valami nagyon fontos részletet. Valamit, ami a leglényegesebb. Úgyis kiszedem belőlük.

- Mi elmegyünk vadászni.

Alice felpattant és megfogta Jasper kezét. Esme is velük tartott. Rosalie meg Emmett felvonultak a szobájukba. A vadászat említésére újra feltört bennem a szomjúság. Viszont nem fogok állandóan erre az egy dologra koncentrálni. Megígérem magamnak, hogy mással is foglalkozom, míg újszülöttnek nyilvánítanak.

Ez mindösszesen három másodperc alatt lezajlott én meg együtt maradtam Edwarddal a nappaliban.