Az ágyamon feküdtem és körbenéztem a szobámon. Ismét nagy üresség… senki sehol…
A szobámban rendet tartottam (Nina segítségével…).
Felültem a párnák közül és odasétáltam az ablakomhoz. Rátámaszkodtam a hófehér párkányra ahol volt egy cserép orchidea, a kedvenc virágom… kinéztem a csillogó üvegen túlra és láttam a sok-sok zöld fát, a terebélyes lombokat, ahogy minél magasabbra törnek a napfényért küszködve… A gyönyörű fénytől elzárt aj növényzetet, amelyek a résenkénti világosság beszűrődésénél dúsabb volt. Helyenként már teljesen eltűnt.
Azután rápillantottam a garázs kijáratára, mikor egymás után két kocsi is kigördült a poros útra. Egy koromfekete Porsche benne Katy és Ian. Az utána lévő fehér BMV pedig Billé, aki Edgárral az anyósülésen elszáguldott. A többi vámpírokat „régi barátokat” mentek meglátogatni és bemutatni nekik Katet.
Én Colin és Nin felügyeletével voltam… bár egyikük sem jött be…
Visszamentem az ágyamhoz és elterültem rajta. Olyan hiányérzetem volt. Nina nem rontott be az ajtón szórakozottan. Colin pedig nem kopogott udvariasan és nem nyitotta ki lassan az ajtómat. (nem, mint „egyesek”) sőt, az utóbbi két hétben nem is voltak ilyen esetek amióta megtudták, hogy hangokat hallok eltűntek előlem… mikor a többiek is ott vannak, ahol én boldognak tűnnek, de mikor egyedül vannak, előjön a fájdalmas arcuk, amit annyira, de annyira gyűlöltem…
Az igazat megvallva az utóbbi két hétben a hangot sem halottam.
Ebédidő volt, de nem jöttek be, pedig erre általában mindig nagyon figyelnek… de most úgysem voltam éhes. Inkább elmentem lezuhanyozni, utána megszárítottam a fekete hosszú hajamat. Visszamentem a szobámba és egy új ruha összeállításon törtem a fejem. Úgy kb. fél óra válogatás után meg is találtam. Egy sötét szinte majdnem fekete farmer, egy halványsárga topp és egy fehér strasszos pulóver. Természetesen a fekete tornacipőmmel. Az után leültem a számítógépem elé, mert meg akartam nézni az új emaileket. De nem tudtam bejelentkezni, mivel már két éve nem használtam, letiltott. Duzzogni kezdtem, de ez nem tartott sokáig, mert félbeszakított egy mély, keserves gyomorkorgás és rám tört az éhség.
Elindultam a konyha felé, de Nin szabálya előtt megálltam, mert halottam, ahogy beszélgetnek, de nem értettem mit mer halkak és gyorsak voltak, úgyhogy inkább morgásnak hangzott. Csak egyetlen egy szót tudtam kivenni belőle. Ez épp elég is volt: „a hangok”. Rám tört a düh és ettől a hirtelen érzelemváltozásból erőt merítve berontottam a szobába.
- Elég volt ebből! Most mondjatok el mindent! Én ezt nem akarom tovább tettetni! –förmedtem rájuk, amire ők ártatlan arckifejezéssel feleltek
- Mégis mit kell tettetned? –kérdezte Colin
- Az ég szerelmére! –törtem ki –Hát azt, hogy semmi sem zavar, hogy nincsen semmi baj. De van, a HANGOK, és nem kaptam még meg a magyarázatot! – teljesen össze voltam zavarodva és feltűntek a járomcsontomon a könnycseppek. – Colin? Miért kerülsz engem?!
- Én nem… - kezdte, de inkább elhallgatott és vett egy mély levegőt.
- KÉRLEK…
- Linda, nem akarlak veszélynek kitenni!
- De, tudnom kell Colin szükségem van a magyarázatra! Miért kerülsz? Az iskolában is csak Nin lépked mellettem ő is csendben, te messze tőlünk… egyedül.
- Linda kérlek…
- Colin elég ebből… - a könnyeim gyorsabbak lettek
- Lids, ez a legjobb dolog a számodra… ha nem tudsz semmit. Ezt csak úgy lehet elérni, ha távol vagyok tőled… és hogyha ez az ára, akkor megteszem.
Minden átlagembernek vannak kívánságai… sok-sok kívánság… gyakran apróságok… értelmetlen buta dolgok, amikkel elvesztegetik az idejüket…
Nekem is voltak kívánságaim… de mind eltűnt… már egy sem kell…
De keletkezett egy új… egyetlen egy kívánságom van… egy, amit minden áron meg szeretnék kapni…
És ez… ez nem más mint az életem értelme… COLIN!
Ezt tudatni akartam vele.
- Colin szeretlek és kérlek, hogy ne kerülj el és… és mond el a HANGOK… miért?
- Linda!
- Co… Colin –mondtam elhulló hangon és minden sötét lett…
Mikor magamhoz tértem éreztem az én Colinom langyos bőrét, ahogy az ölében feküdtem. Azután rájöttem miért történt ez velem, de hirtelen nem érdekelt, mert ismét az Ő közelében voltam.
- Kérlek, mond el –mondtam keserűen
- De…
- Semmi de! - mondtam és felültem Nin fakó kanapéján
- Rendben elmondom. –mondta és gyorsan adott egy puszit a homlokomra és megfogta a ball kezemet. – A hangokat Nin is meghallotta… de akárhányszor ez történt hozzád rohantunk, alaposan átvizsgáltuk a házat és a környékét, de nem találtunk semmit. Azután… volt egy nyom. Mikor ezt utoljára hallottuk akkor túl hirtelen történt az eltűnéshez és a fürdőszobában maradt, az ablakpárkányon egy darab rongy és minden összeállt. Azok a hangok egy igazi, hús-vér lénytől származtak…
- Milyen lény?
- Mint mi, csak tapasztaltabb a rejtőzködés terén… azt hiszem, te kelessz neki, de ez nem történik meg, soha, nem hagyom. Fogalmam sincsen, hogy miért történik ez, gondoltam, amiről nem tudsz, az nem fáj. De, félek, hogy ezek után, hogy tudunk sok mindent, nagyobb erőfeszítéseket fog tenni irántad.
- Szóval ismét minden miattam van?
- Nem tudom Linda. Sajnos halványlila gőzöm sincs. Ennek nincs semmi értelme…
- Most semminek sincs értelme… sőt… az én létezésemmel csak mindenkit veszélybe sodorok…
- Dehogy is.
- Dehogy nem! Folyton ez történik… régen, most és mindig…
Megrázta a fejét és elment ebédet csinálni nekem, de nem leszek képes befalni semmit sem…
Mikor megláttam, hogy Nina szégyenlősen oson ki a szobából elmosolyodtam az értelmetlen próbálkozásán.
- Nin?
- Igen? –mondta reményteli szemekkel, hogy talán nem vettem észre a tevékenykedését…
- Nina kérlek, ne használd rajtam a képességedet. Ennyi bőven elég volt belőle…
- Reméltem, hogy nem jössz rá, túl jól következtetsz.
- Erre pofon egyszerű volt rájönnöm. De ígérd meg nekem…
- Jaj! Ígérem. –mondta vonakodva
Azután visszamentem a saját szobámba és leültem az ágyam sarkára.
Mikor már teljesen elmerültem a gondolataimban, ismét meghallottam… az ijedségtől ledermedtem.
„Linda Hoch” suttogta a hang. „Linda”
- Hagyj békén –szóltam vissza alig hallhatóan, ezt is csak nagy erőlködéssel tudtam kimondani, félig összezárt ajkakkal.
„Linda, miért?” Kérdezte a hang és a gardrób ívénél megjelent egy sötét alak. „Miért nem adod fel?”
- Kérlek… merj… menj innen… - válaszoltam akadozottan, nem kaptam levegőt, fogalmam sem volt, hogy mit csináljak, a halál itt volt tőlem három méterre.
- Nincs okom rá, hogy elmenjek és elszalasszam ezt. –mondta halkan és határozottan. Egy szempillantás alatt az ablak előtt állt és lehúzta a csuklyát a fejéről. Egy nő volt az, hosszú barna haj, vörös szemek és fehér bőr, bár nagyon alacsony volt, még nálam is alacsonyabb.
- Mit akarsz tőlem? –kérdeztem remegő hangon, sikítani akartam, de nem ment.
- Mit?! Hogy én mit akarok?! – ordításnak tűnt, de nagyon halk volt.
- K… kér… lek – a könnyes szemeimen keresztül bámultam a szépségét és az ovális szempárban lévő elszántságot és fenyegetést.
- Mire kérsz? Hogy hagyjam meg a nyomorult kis életedet? Vagy, hogy ne álljak bosszút a teremtményeim eltűnéséért az örökkévalóságba? Vagy mit ne? Mire kérsz kicsi, törékeny ember? –mondta és haraggal, szárazon kuncogott
- Ne…
- Mit ne? A többiekkel is ezt teszem majd, csak nehezebb lesz.
- Ne! Inkább ölj meg engem, minthogy a családomat bántsd!
- Milyen családot Linda? Az nem család, csak pár elkeseredett élet unott lény.
- Fogd be… nem hagyom, hogy bántsd őket…
- Ha-ha-ha és hogyan akadályozod meg?
- Nem mindegy az neked?
- Én tudok ezen segíteni… csatlakozz hozzám és nem bántom őket, átváltoztatlak és eltűnünk, nekik nem esik bánkódásuk… nos?
- Ha ennek ez az ára… akkor…
- Kezdjünk is hozzá. –mondta felvillanó szemekkel.
- Várj…
- Mi van? Oké három… kettő… egy…
- Hallgass végig… - próbáltam időt nyerni – Matt? Te voltál ugye?
- És ha igen?
- Miért?
- Mert megláttam a benned rejlő lehetőségeket… és megbíztam az egyik mutánsomat, hogy változtassa át, de jöttek ezek az idegesítő vámpírok és mindenkit eltűntettek. Engem nem vettek észre, szerencsére időben elmenekültem.
- Te tetted ezt? Mindennek te vagy az oka?
- Ne vedd úgy magadra ember… de, ezelőtt összetalálkoztam az egyik taggal a te idióta kis „családodból”. És megmentette az új zsákmányomat is…
- Katy?
- Ja, úgy hívták.
- Te szemét! –ordítottam és reméltem, hogy Colin és Nin nem halotta, mert nem akartam, hogy veszélyben legyenek…
- Szóval ugrott a csatlakozásod, rendben. –mondta és nekivágott a padlónak, halottam a kezemben lévő csontok roppanást. Az óriási fájdalomtól sikítottam.
Az ajtón Colin és Nina rontott be és nekiugrottak a nőnek. Azután halottam, ahogyan kitörik az ablakom és Colin lezuhan vele együtt.
- Colin!
- Nyugi, nem lesz semmi baja… - mondta Nina
- Nin kélek ne hasz… - akartam mondani, hogy mellőzze a képességét, de késő, már nem is voltam magamnál.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés