52. fejezet – Kommunikációs zavar


- Szabad! – kiáltottam ki a diszkréten felhangzó halk kopogásra. Gyorsan feltoltam magam fektemből, és igyekeztem vendégfogadó pozitúrába rendezni szétvetett tagjaimat.

- Szia… – Az óvatos ellenőrzősandítást követően Jacob lendületesen tárta ki az ajtót s lépett be a szobámba. – Hallom, újból felszökött a lázad.

- Igen – dünnyögtem morcosan –, és látom, ez kellett hozzá, hogy végre eszedbe jussak.

Jacob leereszkedett az ágyam szélére, és finoman ráncolt szemöldökkel kezdett méricskélni.

- Valaki harapós hangulatban van ma… Tessék, ezen vezesd le a mérged – azzal két ujja közé csippentette az állam, finom eréllyel lehúzta, s a nyelvem alá dugott egy akkora lázmérőt, amivel egy masztodont is nyársra lehetett volna húzni a kőkorszakban.

- Tísz persze szinc, hogy megnésztük – zsémbeltem pöszén (a nyelvem alá ékelt otromba pálcika némileg zavart a helyes artikulációban).

- Csitt! – Jacob két ujjával most az ajkaimat csippentette össze. – Bírd ki még öt percig. Első kézből származó diagnózist akarok, és nem érem be a dzsungelhaverod szavával. Már rég nem volna szabad lázasnak lenned.

Ez való s igaz volt. Az első öt nap fokozatosan visszavonuló lázrohamai után háromnapnyi száraznátha következett, s csak ma délután lett ismét hőemelkedésem. Ez a kötelező visszaesés, vélte Nahuel, egy utolsó bukkanó a végső felépülés előtt. Szóval felesleges ez a macera…

- Maradj már nyugton – fogta le a kezem Jacob, mikor ki akartam húzni a lázmérőt. – Úgysem engedek a dologból. Szóval vagy a szádban tartod, vagy hasra fordítalak, s úgy mérem meg a lázad, ahogy a kisbabáknak szokták.

Vizuális típus lévén azonnal megjelent előttem a kép, s ettől egyszerre akartam kiköpni és tövig nyelni a lázmérőt. Csak remélhettem, hogy az előbb felkínált lehetőség egyben nem a pálcika személyes szakmai karrierútja. Vagy ha az, akkor a legutóbbi használat után alaposan megmosták.

- Amúgy meg – folytatta csevegő modorra váltva Jacob – nem azért nem jöttem, mert megfeledkeztem rólad, hanem mert Rachel vendégeit kellett pesztrálnom. Tudod, a kenutúra.

- Má’ megin’? – értetlenkedtem, miközben a féloldalt kimeredő pálcikával a számban úgy éreztem magam, akár egy szerencsétlenül járt kardfogú tigris. – Mi fan, Ms. Melody ennyire hiányolta az újabb víszbefúlászt?

Jacob rövid mosolyt nyomott el az orra alatt.

- Ez már egy másik csapat, Nessie. Melody meg a többiek már rég visszautaztak Bostonba… És ha hiszed, ha nem, most szinte visszasírom őket. Mert ez az új bagázs még náluk is rosszabb.

A féltékenység vödörnyi epét zúdított a gyomromban. Kis híján kettéharaptam a lázmérőt.

- Hülye libák! – fakadtam ki, ezúttal hibátlan artikulációval.

- Hát ez alkalommal inkább gúnárok, de a hülye jelző stimmel. – Jacob most már meg sem próbálta elrejteni a vigyorát. Feketén tündöklő, kihívó szemekkel nézett rám. – Vagy te a férfi vendégekre is féltékeny vagy?

A szégyen millió apró csőrrel kezdte csipkedni az arcomat; éreztem, hogy fejbúbig vörösödök. Mi a fene ütött belém? A testhőmérsékletemmel fordított arányban vagyok elővigyázatos, és láztól eltompult aggyal most már nyílt féltékenykedésre vetemedek?

Jacob észrevehette kínomat, mert hirtelen lekapta rólam zavarba ejtően mohó tekintetét.

- Ezt figyeld! – szólt nagy élénken, miközben fél fenekét felemelte, s egy gyűrött papírdarabot húzott elő a farzsebéből. A kezembe nyomta. – Olvasd.

„Örömmel értesítjük, hogy az Amerikai Kennel Klub elfogadta nevezését az augusztus 12-én, Seattle-ben tartandó nemzeti kutyaszépségverseny területi selejtezőjére. Ezúton hívjuk fel szíves figyelmét, hogy az Önt és kutyáját érintő „herélt, vadkanfogó kan kopók” kategóriájának versenyére délelőtt 10 órától kerül sor a…” – eddig jutottam az olvasásban, mikor Jacob egy újabb félbehajtott levelet nyomott a markomba.

- Hogy teljesítsem a feltételeket – kommentálta komoly arccal. – Gyerünk, hajtsd csak szét!

A második levél egy Dr. Alderton állatorvosi rendelőjéből érkezett visszaigazolás volt, ami a folyó hó 23-ra kitűzött sterilizációs műtét időpontját erősítette meg.

- Hát… – vettem nagy levegőt, miközben a két levelet lázmérőstől visszaszolgáltattam tulajdonosának – Rosie tényleg mindenre gondolt. Mert ez csak az ő műve lehet.

- Ja. – Jacob elkeskenyedett szemmel már a lázmérő higanycsíkját leste, s csak mellékesen vetette oda: – Azért remélem, a herélést altatásban képzelte el…

- Sajnálom – mormoltam félhangosan, mire Jacob meglepetten kapta felém a tekintetét.

- Mit sajnálsz?

- Hát ezt – böktem a levelekre. – Meg úgy az összes többit. Lexikonokat lehetne megtölteni azzal, hányszor és hányféleképpen bosszantott fel Rosie az elmúlt hét évben. És ez részben az én hibám, hiszen soha nem próbáltam leállítani. Komolyan legalábbis nem.

- Harmincnyolc – közölte a végeredményt Jacob, s egyetlen laza csuklómozdulattal lerázta a hőmérőt. – Rosie ugratási miatt meg ne fájjon a fejed. Kifejezetten hiányozna, ha felhagyna velük. Már így is aggódom… ez a kutyaszépségverseny dolog… mintha kezdene kiesni a formájából.

- De akkor is – húztam el a számat. – Engem bizony zavarna, ha a helyedben lennék. Túl sokat tűrsz miattam. És ez így volt kiskoromban is. – Valami furcsa beszédinger ragadott magával. Talán a sok ágyban fekvéstől, vagy talán attól, hogy a lányok szorgalmas látogatásai ellenére is számkivetettnek éreztem magam beteg magányomban (még Nahuel is felhagyott világmegváltó terveinek propagálásával, s ha bejött, csak ült a szomszédos ágyon, olvasott, szundított, és nem gerjesztett semmiféle vitát), szóval mindezek miatt tetemes mennyiségű fecseghetnék halmozódott fel bennem, s most azon kaptam magam, hogy hangosan idézgetem múltbeli emlékeimet. – Milyen nevetségesek lehettünk kívülről nézve! A pöttöm kislány kézen fogva a nagydarab pasassal, aki anyamedveként védelmezi, s úgy ajnározza körbe, mint a világ legelhivatottabb dadusa. Mary Poppins a köbön! Plusz két láb és egy farok.

- Engem nem zavart – jegyezte meg csendesen Jacob. – Olyan tündéri voltál.

- Eh – legyintettem ingerülten. – Ne mondd nekem, hogy soha nem érezted terhesnek a babusgatásomat. Csüngtem rajtad, mint egy pióca, és személyes sértésnek vettem, ha egy pillanat erejéig valaki mással is foglalkoztál. Kis zsarnok, aki soha nem ad pihenőt a kedvenc rabszolgájának – ez voltam én.

- Hé, ne már! Kölyök… – Jacob játékosan megrángatta az egyik arcba lógó tincsemet. – Nehogy kitaláld nekem, hogy nem voltak muris dolgaink.

- Ja persze, az örökös hajszalonosdi! – forgattam a szemem. – Ha a fejembe veszem, hogy bedauerollak, te azt is megengedted volna. A farkadat is addig kergetted a kérésemre körbe és körbe, amíg szédülten ki nem dőltél. Egyszer szánszándékkal a cserszömörcébe dobtam a frízbit, de te oda is bementél utána!

- Mégis miféle ördög bújt beléd, te lány, mi!? – Jacob elképedve hőkölt hátra; az ujjáról lepöndörödő hajtincs rugóként csapódott vissza, egyenesen bele a szemembe. – Ezerszer megmondtam már neked, és megmondom most is: soha, egy pillanatra sem hittem, hogy mindez nevetséges vagy terhes lenne. Imádtam a borzas kis buksidat, meg az örökös karattyolásodat is. Komolyan mondom, vannak pillanatok, amikor visszasírom azokat az éveket, s azt kívánom, bárcsak gyerek lennél újra! Akkor legalább még kiismertelek…

A matrac rúgója hangosan megnyikordult, ahogy Jacob lendületet vett róla a felálláshoz, s engem villámcsapásszerűen ért a pánik: nem engedhetem elmenni! Így nem.

- Várj, várj! – kaptam utána rémülten. – Nem ezt akartam… Én sajnálom… Kérlek!

Jacobot centinként kellett visszaédesgetni az ágyam szélére (nem kétséges: direkt kérette magát). A csuklójától kiindulva araszoltam felfelé az alkarján, át lenyűgöző bicepszén egészen a válláig, amibe kampóként akaszkodtam bele, s két kézzel úgy húztam le magam mellé, mintha dugót akarnék visszaerőltetni egy bőven spriccelő pezsgősüvegbe.

- Én tényleg sajnálom – folytattam a szabadkozást abban a pillanatban, ahogy a matrac lesüllyedt teljes testsúlya alatt. Hagytam is magam egy kicsit rácsúszni, miközben a vállát – biztos, ami biztos – továbbra is kemény kézzel markoltam. – Nem akartalak megsérteni… épp ellenkezőleg: sajnálom, hogy miattam kimaradtál sok mindenből. Hat egész év, amit szinte csak rám és a pesztrálásomra fecséreltél, ahelyett hogy… – más lányokkal ismerkedtél és randiztál volna – futott át az agyamon, de hangosan inkább így fogalmaztam: – sok más hasznos dolgot csináltál volna. Összerakhattál volna mondjuk egy… Airbust.

Jacob arckifejezése a megfejthetetlen érzelmek rébusza volt, ahogy halkan, s a szemembe se nézve azt mondta:

- Később megtérülő befektetésnek tűnt.

A tartalom és a múlt idő kínzóan kétértelművé tette a kijelentést. Nem tudtam, örüljek-e, amiért ezt gondolta, vagy búslakodjak, amiért nem jelen időben gondolja mindezt. Már nem tűnik annak? Csak tűnt?

Nem tudtam, mit mondhatnék, ezért próbáltam tréfára venni a dolgot.

- Hát, tudod, egy kis árfolyamkockázattal mindig számolni kell… de én végső soron mégis optimista lennék a helyedben. – A gyomrom jó tíz centit zuhant attól az átható pillantástól, amit ezért a kijelentésért kaptam. A kezemet átforrósította Jacob válla, amin a bőr egyszeriben mintha belülről lángolt volna, s az onnan áradó illat, akárha a bűnös vágyak szelencéjének fedelét csapták volna fel hirtelen, rohamszerűen ostromolta meg az érzékeimet, hogy valósággal beleszédültem. A következő pillanatban már azon kaptam magam, hogy idült vigyorral cirógatom a vállát és a mellizmait, miközben így motyogok: – Huh… nem fájt, amikor ekkorára nőttek?

Jacob tekintete, ami eddig az arcomon cirkált, most jó húsz centit zuhant lefelé, és lustán állapodott meg a hálóingem kivágásán. A pimasz vigyor már ott ígérkezett a száján, de Jacob végül kihagyta a ziccert, és nem kérdezett vissza, hogy: „És neked?”

- Nem – felelte kissé kásás hangon. Nagy erőkkel torkot köszörült, de a tekintete mintha beszorult volna a két mellem közé, egyszerűen nem bírt felnézni rám. A tenyerét emelte az arca elé, s az ujjain át szűrte a szavakat: – Nem fájt. Inkább olyan volt, mintha rossz mosóprogramba raktak volna. Túl magas hőfok. Túl sok keményítő. Garantált kinyúlás. De legalább arányosan történt.

A szívem eddig is összevissza kalimpált zavarodott vágyában, de ez az utolsó megjegyzés végleg betette nálam a kaput. A kezem szép lassan lecsúszott Jacob mellkasáról, s erőtlenül pihent meg a takarón. De a tekintetemet nem tudtam elszakítani a barna testről, ami a szoba lefüggönyözött sötétjében szinte pogány módon izmosnak, erősnek és nyersnek tűnt, és – ó, istenem – valóban hatalmas volt, a széles válltól kezdve az izmoktól roskadozó mellkason át egészen az erős, hosszú lábakig. Minden fedetlen porcikája belülről feszítő életerőtől duzzadozott – ahogy duzzadt néha az az egyetlen ruha-takarta testrészlet is, amibe most menthetetlenül beleakadt a piszkosabbik fantáziám, és egyre csak körözött felette, mint valami félénk kismadár. Vajon Jacob ott is ilyen hatalmas?

Egyszeriben Nahuel szavai ugrottak be – „nem vagytok kompatíbilisek” – meg a kíméletlen stílusban feltálalt „leigázó” szexről vallott meggyőződése, amiben szerinte nekem lenne részem, ha közel engedném magamhoz Jacobot. Halvány ijedtség és buja bizsergés egyszerre öntött el a gondolattól, s habár bizton tudtam, hogy semmi félnivalóm a velem szemben ülő férfitesttől, alig észrevehetően mégis megremegtem, s önkéntelenül a falhoz simultam. Ám a tekintetemet csak Jacob torokköszörülésének hallatán bírtam felemelni.

- Nessie, te… félsz tőlem? – Úgy nézett rám, mint aki nem hisz a szemének. A tekintete apránként végigkövette hálóingbe bújtatott testemet: két állig húzott lábamat, meg a karjaimat, amik védelmezőn fonódtak köréjük. Aztán a pillantásunk találkozott, és én megláttam magam Jacob éjsötét íriszében: a megszeppent kislányt, aki félelemtől remegve bújik meg összehúzott végtagjai között. Milyen félrevezető látvány!

- Nem, dehogy félek – tértem észhez, s azonnal lazítottam „beijedt” testtartásomon. – Tőled soha nem féltem, és nem is fogok.

- Akkor miért remegsz?

- Mert… – kezdtem bele védekezőn, de képtelen voltam kinyögni a valós okot: hogy a testem egy aljas áruló, és ha a párja a közelébe kerül, nyomban nekiáll nagyon sűrűn és nagyon aprókat lélegezni; hogy egyetlen buja gondolat olyan átkozottul elsöprő és irányíthatatlan vágyat gerjeszt benne, amit az izmaim csak ezzel a buta remegéssel tudnak levezetni. – Biztos a láz.

- Akkor miért nem fekszel le? – Jacob valamelyest megenyhült ugyan, de a tekintetéből nem költözött ki a gyanakvás, s míg felemelt takaróval azt várta, hogy eligazítsam magam az ágyban, egy pillanatra sem vette le fürkésző pillantását az arcomról. – Magadra hagyjalak, hogy nyugodtan alhass?

Hevesen ráztam meg a fejem. – Ne, ne menj ki. Már szörnyen unom az egyedüllétet, inkább beszélgessünk valamiről.

- Rendben… ha ezt akarod. – Jacob leült a szépen kisimított takaró szélére. – Miről szeretnél beszélgetni?

Hirtelen csak egy dolog jutott eszembe.

- Milyen nap van ma?

Jacob megmondta, mire engem áramütésként ért a felismerés.

- Akkor holnap megyünk is haza?

- Bizony – bólintott Jacob. – Gyorsan eltelt a két hét, igaz? Kár, hogy a felét az ágyban kellett töltened. – Itt némi hatásszünetet tartott, és gorombán tette hozzá: – A kis barátodnak tartozol ezért köszönettel. Ahol csak felbukkan, kavarja a sza…

- Hagyd már – intettem le gyorsan. – Nem az ő hibája, hogy megbetegedtem. – Az oldalamra gördültem, és félkönyökre támasztott fejjel mosolyogtam fel rá. – Alig több mint egy hónap, és kezdődik a suli – már úgy várom!

- Várod? – Jacob hitetlenkedve csóválta a fejét. – Nem is a kihegyesedő szemfogad lesz a legfurcsább benned, hanem ez. Inkább ne hangoztasd; a menők rögtön kinézik maguk közül a strébereket.

Megrántottam a vállam. – Nem baj. Az se fog érdekelni, ha engem tartanak a legnagyobb lúzernek. Végre egy helyen járhatom ki az iskolaévet, és a kajával se kell majd trükköznöm a menzán. Ezért csináltam végig ezt az egészet. Ezért, meg hogy a jövőben se tartsanak vissza ilyesféle akadályok. Ismerkedni akarok, még több barátot szerezni, itt és majd az egyetemen is…

- Ez tényleg ilyen fontos neked? – Jacob, aki eddig a körmei tanulmányozásába mélyedt, most éles, kissé gondterhelt pillantással nézett rám. – Úgy értem, az, hogy folyton emberek közt légy… hogy tanulj… és talán, hogy utazz is?

Támadt valami alacsony frekvenciájú feszültség a levegőben, ami arra figyelmeztetett, legyek nagyon óvatos, ez a téma, minden ártatlansága ellenére, könnyen veszélyessé is válhat.

- Hogy fontos-e nekem a tanulás? – kérdeztem vissza, hogy időt nyerjek. Semmi rosszat nem láttam az őszinte válaszban, ezért határozottan rávágtam: – Persze. A tanulás nekem mindig inkább öröm volt, mint kötelesség. És kihívás is. Már alig várom, hogy pályaválasztásra kerüljön a sor – ha csak rajtam múlik, minimum nyolc szakterületet fogok kitanulni. Időm, úgy néz ki, bőven lesz rá.

Jacob óvatos arccal tovább puhatolódzott.

- Na és merrefelé tervezed ezt a „kitanulást”?

- Ó, az nem lesz gond – vágtam rá önfeledten. – Több egyetem is van az államban, biztos, hogy találunk megfelelőt.

- Na igen… – Jacob tűnődőn meredt a semmibe, s mintegy magában nyugtázva jegyezte meg: – De a legjobbak a keleti parton vannak. Harvard… Yale… – Hirtelen rám kapta a tekintetét, és kesernyés mosollyal kérdezte: – Majd kibújsz a bőrödből, hogy odajárj egyetemre, igaz?

- Hát, persze – feleltem szelíden, habár kissé megütköztem a támadó hangnemen. – Nem volna egy utolsó dolog, ha mondjuk, a Harvardon szerezném az első diplomámat.

- Nem, hát persze hogy nem. – Jacob csak a szájával mosolygott, a szeme jéghideg maradt. – És azért gyakran hazajárnál?

- Az ország túlfeléről? – csodálkoztam. – Mi az ördögnek? A nyári és a téli szünetekben, legfeljebb. A családom persze hiányozna, de valahogy majd csak kibírnánk – itt megpróbálkoztam egy csábos, sokat ígérő mosollyal, ami gyakorlat híján, és a fejemben keringő lázas bódulattól nyilván nem sikerülhetett túl jól, mert Jacob arckifejezése, ahelyett, hogy felderült volna, csak még sötétebb és keserűbb lett.

- Azért jó tudni, hogy te így tervezed a jövőnket – morogta maga elé gúnyosan. Két szeme keskeny réssé szűkült, s olyan gyanakvással kémlelt a sarkából, mintha egy testrabló lennék, aki jogtalanul bitorolja valaki más külsejét. – És azt is, hogy az elszakadás nem fog különösebben nagy gondot okozni neked… De hát mit is vártam!? – csuklott fel félig nevetve, félig nyögve. – Dél-Amerikába is úgy mentél el, mint akit üldöznek. Vagy mint akit leküzdhetetlen magnetikus vonzerő csábít oda… Mondd csak, Nessie, a keleti partnak is van egy ilyen titokzatos, ember formájú vonzereje?

A döbbenet felrántott fektemből.

- Mégis mi bajod van, Jacob? – tártam szét a karom, és tényleg nem értettem. – Én azt hittem, te is ezt szeretnéd. Hogy ha majd egyetemre megyek, akkor te is jössz velem.

- Ugyan, hagyd a süket rizsát! – förmedt rám villámló szemekkel. A halántékán lévő ér eszeveszett lüktetésbe kezdett, vállának és mellkasának izmai pedig mintha ki akartak volna törni a bőre alól, ami most vékony filmrétegben síkos-fényes volt a verejtéktől. – Nagyon is tisztában vagy vele, hogy én innen nem mehetek el olyan messzire! És pláne nem olyan hosszú időre! Minek kell kitalálni ezt a mesét – ha el akarsz menni, hogy vele légy, akkor mondd ki kereken, és ne próbáld megédesíteni a keserű pirulát!

- Miről beszélsz? Hé… várj már! – Összezavarodottan és rémülten kaptam a keze után, de Jacob ezúttal gyorsabb volt nálam. Dübörgő léptekkel szelte át a szobát, és mire újból megtaláltam a hangom, már a kilincset markolta. – Hová mész? – sikoltottam.

- Csak ki innen – felelte összeszorított fogakkal. – Mert valakit muszáj lesz megfojtanom, és nem akarom, hogy te legyél az.

Fülsiketítő, egész panziót megremegtető döndüléssel csapódott be mögötte az ajtó, az ablaktáblák rezegni kezdetek keretükben. Jacob távolodó léptei kemény visszhangot vertek a lépcsőn, aztán hirtelen elhaltak, ajtó nyílt, majd csukódott iszonyatos üveghangú csördülés közepette, és azzal vége lett.

Nem is láttuk őt viszont, míg másnap délután sárosan-piszkosan elő nem csörtetett az erdőből, hogy, mintegy terhes kötelességként, visszafuvarozzon minket Forksba.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés