53. fejezet – Az igazság


Kettes gomb, gyorstárcsázás.

Néztem, néztem, aztán megnyomtam. Jó hosszan. Már megint.

Majd vártam…

Tíz perc leforgása alatt már ez volt az ötödik próbálkozásom, s a remény apránként morzsolódott bennem elkeseredett óhajjá. Én mégis kitartó konoksággal szorítottam fülemhez a készüléket; szívem a lélegzettel együtt tartotta vissza dobbanásait, még mindig bíztam: hátha most sikerül, hátha a szilaj kitartás ötödik nekirugaszkodása meghozza eredményét – de semmi. Az éles sípszó ezúttal is könyörtelenül hozta tudomásomra: Jacob továbbra sem elérhető.

Csalódott sóhajjal fújtam ki a visszatartott levegőt – ennek így semmi értelme. Ellöktem magam a tornác faoszlopától, és leszegett fejjel visszakullogtam Kimék apró nappalijába. Odabent lázas sietséggel folyt a tervezés: anyós-após, a közelebbi pereputty, valamint a feltüzelt jegyespár izgatottan egyeztették az előkészületeket. A két család a kezdeti húzódzkodás ellenére apránként kezdett hozzászokni a gondolathoz, hogy az esküvőt mégsem augusztusban, hanem egy egész hónapot elspórolva már ennek a hétnek a rémítően közeli végén lesznek kénytelenek megtartani.

Öt szédült nap telt el a hazaérkezésünk óta. Ebből kettőt otthon töltöttem, a család visszamenőlegesen érzett aggodalma közepette, a pótlólagos figyelem össztüzében, miközben az akklimatizáló betegség elvégezte rajtam utolsó fájdalommentes simításait. Ahogy az a gyógyulófélben lévő fertőzöttekre jellemző, a felszakadó slejm sárgásbarna szökőárként patakzott minden nyílásomból; nyálkahártyáim olyan bőséggel ontották váladékukat, hogy az korszakos rekordként vonulhatott volna be a vonatkozó orvosi szakirodalomba. Finoman szólva sem éreztem magam vendégfogadó hangulatban, így – bár a szívem fájt, s a lelkiismeretem szüntelenül mart belülről – nem vettem különösképp zokon, amiért Jacob nem virraszt a betegágyam mellett, és az egy-két tapogatózó sms-t leszámítva kerüli a személyes kapcsolatfelvételt.

Harmadnap virradóra aztán bekövetkezett a várva várt fordulat, s én hosszú idő után végre újból frissen, tiszta fejjel és szelelő orrlyukakkal ébredtem, amit azon nyomban egy régóta esedékes telefonhívással szándékoztam megünnepelni. Kozmikus rosszindulat a köbön, hogy a százszor újracsiszolt és átfogalmazott bocsánatkéréssel akkor sem tudtam előhozakodni, mert Jacobot aznap megint a hegyekbe szólította a kötelesség, s csak néhány futó szót tudtunk váltani a recsegő éteren át, mialatt ő a kialakult krízishelyzetet próbálta felszámolni. Mindvégig csípős és türelmetlen volt a hangja, a gondolatai kétségkívül csak a probléma körül jártak, rám nem nagyon figyelt, így nem is erőltettem a dolgot. Majd később beszélünk, ígértem búcsúzóul, és hagytam, hogy rám csapja a telefont.

A nyers bánásmódon sokat töprengeni szerencsére nem jutott időm. Kim kitartó nyaggatására, hogy akkor mégis melyik augusztusi hétvégét válasszák, Alice a legoptimistább nekiállással sem tudott kielégítő javaslatot tenni. A jövő hónap csupa esőt és folyamatos borút tartogat, jósolta nekünk sajnálkozó mosollyal, majd felvidulva tette hozzá, hogy a július viszont még összamerikai mértékkel mérve is napos lesz, a küszöbön álló hétvége egyenesen ezerágú tündöklést ígér – miért nem hozzuk előre a menyegzőt?

Így esett, hogy az elkövetkező két nap szinte mindenestől ráment az esküvői tervek újraszervezésére, amit számtalan, korábban nem látott bürokratikus akadály nehezített meg és sodort nem egyszer a megvalósíthatatlanság peremére. Kezdetnek mindjárt új helyet kellett találni a rezervátumbeli park helyett, amit ugye Jared és Kim nem foglalhatott le időben, s amit a közterület fenntartók épp a héten túrtak fel, majd hagytak legyalulva az újbóli füvesítés előtt. Teljes tanácstalanság lett úrrá a társaságon, és már az egész tervet a lefújás veszélye fenyegette, mikor Claire előállt egy merész javaslattal: legyen a mi kis titkos öblünk a ceremónia helyszíne! Annál szebb és diszkrétebb környezetet keresve sem találhatnánk.

Ami első hallásra képtelenségnek és kivitelezhetetlennek tűnt – mert mégis hogy az ördögbe jussanak le oda a vendégek? –, néhány áthidaló javaslat után kezdett egyre vonzóbb színben feltűnni. Elvégre néhány csörlő és csiga segítségével összeügyeskedhetünk egy amolyan felvonófélét, amit benzines generátor hajtana, s a vendégek úgy ereszkedhetnének le benne, ahogy a nagyvárosi ablakmosók is mozognak a hatalmas toronyépületek üvegfalai előtt.

Az első gyakorlati probléma ezzel el is hárult, ám a gondok oroszlánrésze meg mindig megoldásra várt – és ennél a pontnál lépett közbe a mi titkos fegyverünk. Nahuel, aki a cél érdekében boldogan vetette latba mágikus meggyőzőerejét, minden olyan hivatalos szervnél közben járt, és mondott egy-két „jó szót”, mely vélhetőleg nem nézné jó szemmel a mi utolsó pillanatban véghez vitt, teljességgel rendhagyó előkészületeinket. Hála neki, a reménybeli násznép egyre kedvezőbb színben kezdte látni a jövő, s már teljes szívvel támogatta az előrehozott lagzi ötletét. Különösképp a várományos ara tűnt felcsigázottnak.

- Á, Jacobnak ez könnyed ujjgyakorlat lesz! – legyintett épp apjának azon feltevésére, hogy mégis miként tervezik megoldani a felvonószerkezet távirányítását. A gondterhelt atya ugyan szkeptikusan fintorgott, ám Kim bizakodása töretlen maradt, és mikor telefonomat szorongatva visszaültem a kanapéra, sürgetően csettintgetett felém az ujjaival. – Na, mi van vele, visszajött már a hegyekből? Ő még nem is tud erről az egészről, ami enyhén szólva is aggasztó, hisz nélküle aligha boldogulunk.

- Nem értem el – feleltem fakón, miközben megpróbáltam fáradtságnak álcázni mélységes csalódásomat. – Ki van kapcsolva a telefonja, csak a hangposta válaszol.

- Pedig már visszajöttek – kottyantotta közbe Seth. – Beszéltem Leah-val, tőle tudom, hogy valamikor tegnap délután érkeztek.

És azóta nem tudta töltőre dugni a telefonját? – ötlött fel bennem a logikus kérdés, amit azon nyomban meg is válaszoltam. Nem, nyilván ezt a kényelmes kifogást is kihúzhatom a listámról. Jacob önszántából tart távolságot tőlem, s nem csak a lemerült mobil akadályozza meg abban, hogy válaszoljon a hívásaimra.

Levertségem egy csapásra nyomasztó letargiává súlyosbodott, s mikor harmincpercnyi hektikus egyeztetéssel később utunkra lettünk bocsátva, én megkönnyebbülten s szinte pánikszerű gyorsasággal szabadultam ki a zsivajgó társaságból.

- A szalvétákért menjünk el előbb, vagy inkább a lampionokat hozzuk el a kölcsönzőből? – Nahuel elmélyülten böngészte a teendők listáját, és oda sem figyelve szíjazta be magát az anyósülésen. – Mit gondolsz, menina?

- Nekem mindegy – rántottam meg a vállam, s már kanyarodtam is ki a felhajtóról. Kényelmes városi tempóban hajtottam végig La Push főutcáján, a ritkásan álló házak apránként maradoztak el mögöttünk. Már rég kiértünk a lakott területről, de én továbbra sem növeltem a sebességet, valami lélektani Tempomat nem engedte 30 mérföld fölé szökni a mutatót.

Lassú araszolásunk mintha fel sem tűnt volna méla utastársamnak: Nahuel csendes-merengőn nézett ki a ködmaszatos tájra, a lombkoronát itt-ott áttörő vékony sugárnyalábok bágyadt fénnyel villantak fel borostyánszín szemén. Nem szólt, nem mosolygott, és szemlátomást semmiféle késztetést nem érzett rá, hogy megtörje a hosszúra nyúló csendet. Mintha egy kisebb kapacitású erőforrásra kötötték volna, Nahuel így viselkedett, amióta hazatértünk a panzióból. Korábbi vibráló személyisége odalett, csendes merengései mostanában inkább szomorúnak, mintsem elmélyültnek tűntek. Tőle szokatlan mélabús aura kezdte körülfonni mindig töprengő alakját, jóllehet családtagjaim kínosan leplezetlen szeretete és nyílt, már-már tolakodó körülrajongása legfeljebb szabadkozó távolságtartásra jogosíthatta volna fel őt. Nahuel persze soha, egyetlen pillanatra sem esett ki az udvarias látogató szerepéből, kedves mosollyal fogadta (tűrte?) a családom kiapadhatatlan figyelmét, de a felszín alatt valamit titkolt, egy húrnyi feszültséget – amire csak azért nem kérdeztem rá, mert a saját bajom épp eléggé lefoglalt. Újabb önző bizonyítéka volt ez gyarló énemnek!

Mert ép ésszel továbbra sem tudtam felfogni, hogyan végződhetett úgy az az öt nappal korábbi beszélgetés, ahogy aztán mégis végződött. Gondolatban többször visszajátszottam akkori szavaimat, s mindahányszor elképzeltem, Jacob hányféleképpen értelmezhette őket. Hogy a legnagyobb hibát én vétettem, azt egyszer sem tagadtam, mégis: egy bátortalan kishang bennem, ami mintha a makacs önvédelem szószólója lett volna, ódzkodott attól, hogy mindenestől magára vállalja a felelősséget. Gyötrő belső monológok egész sora játszódott le a fejemben, s mindegyik valahogy így hangzott:

Hogyan lehettél ennyire óvatlan!? Végtelenül önző és durva dolog volt ilyen kíméletlenül Jacob arcába vágni, mennyire elvágyódsz itthonról!

De hát én vele együtt képzeltem el a dolgot…

Ó, akkor talán nem ártott volna világosabban fogalmazni!

Lázas voltam… valahogy elkerülte a figyelmemet a helyes nyelvtani szerkezet.

A láz nem kifogás! Megbántottad őt, és ami még ennél is rosszabb: készpénznek vetted, hogy majd első füttyentésre ugrik, miattad itt hagy csapot-papot, és hűséges kutyaként veled tart bárhová, ahová csak úri kedved elszólít! Micsoda egy képmutató vagy te, hallod! Pár nappal korábban még ezzel az érvvel próbáltad leszerelni Nahuel, mondván, nem mehetsz vele, hisz Jacob ide van kötve, s te úgyse hagynád magára. Hogy is mondják, mit csinál ilyenkor az ember a saját szájából…?

Az két különböző dolog. Nahuelt gyorsan kellett lehűteni, az én egyetemi beiratkozásomig pedig még két teljes iskolaév hátravan. Rengeteg idő, hogy megbeszéljük Jacobbal a terveinket… hogy végül kompromisszumos megoldásra jussunk.

Igen, és szerinted van ilyen? Ne lény naiv, nagyon kérlek! És pláne ne légy hálátlan! Ő hét hosszú évet áldozott rád az életéből, mindvégig úgy alakítva személyes terveit, hogy az a te zsarnoki igényeidnek is megfeleljen. A seattle-i években mint az őrült ingázott oda-vissza a nagyváros és La Push között, csakhogy egyik kötelességét se mulassza el!

Az nem csak miattam volt. Jacobnak sportösztöndíjat ajánlott fel az egyetemen, botorság lett volna tőle, ha nem használja ki. És ez az út még mindig nyitva áll előtte. Jacob, ha akar, továbbtanulhat velem, szakosodhat valamilyen irányban.

Már megint a saját álmaidat akarod a nyakába varrni! Ő tökéletesen boldog azzal, amije van, nem kell professzorrá képeztetnie magát alkalmazott fizikából, hogy szétszedjen, majd újból összeszereljen egy autót. A megszállott tudásvágy csak a te vesszőparipád… ahogy a lelkes szocializáció és a nyüzsgő diákélet is.

És ez miért alsóbbrendű óhaj? Azon a mozis estén nem magyaráztam el elég érthetően, miért olyan fontos nekem az önigazolás? Hogy a dél-amerikai út is azért volt elkerülhetetlen, mert a származásommal kapcsolatos aggályokat és kérdéseket csak ott tisztázhattam; hogy különös fajtám szuverén létezéshez való joga csak ott nyerhetett megerősítést?

Nem, nem volt érthető! Mert csak Nahuel nevével dobálóztál, holott jól tudtad, ez a téma érzékenyen érinti Jacobot! Ő nem látta be és soha nem is fogja belátni, miért aggaszt téged a félvámpírságod, és őt sérted meg azzal, ha ezt a témát tovább forszírozod. Hogyan juthatott például eszedbe felhánytorgatni azokat a régi történeteket, a farok-kergetést, a frízbi-dobálást, meg amit akkoriban a hajával műveltél!? Igen, néha még bolondot is csinált magából a kedvedért, de csak mert szerette azt a pöttöm kislányt, aki akkoriban voltál! Mégis hová tetted a józan eszedet, amikor megkérdőjelezted ezt a sokszor bizonyított odaadást!?

Nem akartam megbántani vele, a bűntudat ugrasztotta ki belőlem azokat a szavakat. Hisz olyan rossz érzés belegondolni, mi mindenről maradt le miattam, és… igen, talán csak megerősítést vártam viszonzásul, hogy hevesen tiltakozzon, hogy azt mondja… hát, amit végül is mondott.

Épp ezért nem értem, miért esett nehezedre kinyögni néhány kedves szót. Miért nem mosolyogtál rá hálásan, és mondtad azt: „Köszönök mindent, Jacob.” Az ilyen egyszerű szavak néha csodákat művelhetnek.

Utólag könnyű okosnak lenni! És… különben is: hogyan lehetne elvárni tőlem, hogy valamennyi helyzetben kifogástalanul reagáljak és viselkedjek!? Még csak hét éves vagyok, az isten szerelmére!

Csakhogy az IQ-d nagyobb, mint amilyen magas vagy centikben!

Ugyan hol számít az!? Semmilyen szuperagy, vagy lexikális tudás nem készítheti fel erre az embert. Épp csak kilábaltam egy elsúlyosbodott önértékelési válságból, rájöttem, ki vagyok, és mit akarok, s máris egy újabb akadállyal szembesített az élet – hát igazságos ez ilyen fiatalon és ilyen tapasztalatlanul? Hogyan tudnék megbirkózni mindezzel, anélkül hogy ne követnék el hibákat? Senki sem mondta meg, milyen lesz majd feleszmélni ebben a fura új testben, ami néha mintha megfeledkezne róla, ki is irányítja valójában, s úgy viselkedik, eped és lázad, akárha önálló lény lenne. Zavarodott vagyok, majdhogynem kétségbeesett, egy esetlenül csetlő-botló kamaszlány, aki vértezetlenül csöppent az érzelmeknek egy olyan világába, ahol nem csak örömet, de ugyanúgy fájdalmat is lehet kapni, mégpedig végtelen könnyedséggel. A nap minden éberen töltött órájában szüntelenül emészt a kétség, oda-vissza kóválygok balsejtelmeim útvesztőjében, miközben egyszerre tudnék sírni, nevetni és üvölteni, amiért ez az őrülten gubancos érzés nem hagy nyugodni. Egyszerűen szerelmes vagyok, s hogy még bonyolultabb legyen a dolog, őrülten féltékeny is! Ezek után hogyan lehetne tőlem akár egyetlen józan cselekedetet is elvárni?

Hát akkor miért nem vallod be neki? Csak egy rövid mozdulat az egész, egy könnyed érintés, s minden, amit érzel, hiszel és gondolsz, fájdalommentesen kiszakad belőled…

A Mercedes nem mehetett többel harmincötnél, a gumik mégis csikorogva faroltak ki, mikor beletapostam a fékbe.

- Mi történt? Miért álltunk meg? – Nahuel pislogva ocsúdott fel néma merengéséből. Jobbra-balra forgatta a fejét, hol az útpadkára nézett ki, hol pedig az én arcomat fürkészte értetlenül. – Forksig még két kilométer… Jól vagy, menina? Kicsit sápadtnak tűnsz.

- Én jól, csak… – de nem volt mit hozzátennem. Zsibbadt agyam egyre csak a legutolsó gondolatot jártatta, csendesen és óvatosan, ahogy a motor duruzsolt alattunk. „Miért nem vallod be neki?” Tényleg, miért is nem adtam több sanszot ennek a megoldásnak?

Utólag nem tudtam volna megmondani, meddig álltunk ott egy helyben, s hogy Nahuel ez alatt kérdezett-e tőlem valamit, csak a mind erősebbé váló elhatározás maradt meg bennem, az a „most vagy soha”-típusú érzés, ami csak elvétve és valami különös sugallatra fogja el az embert.

- Nem baj, ha most rögtön visszafordulunk? – pislogtam rá Nahuelre, magam is zavarodottan, amiért ilyen hévvel uralkodott el rajtam a késztetés. – Be akarok ugrani Jacobhoz. Csak egy perc lesz az egész… nem baj?

Nahuel rövid ideig habozott, aztán megvonta a vállát, és haloványan elmosolyodott.

- Dehogy baj, menina, ugorj csak be nyugodtan. Én majd megvárlak a kocsiban.

Nem kellett kétszer mondani, már kaptam is félre a kormányt, s olyan lendülettel vágtam át a felezővonalon, majd fordultam éles szögben menetiránnyal szembe, hogy a hátsó kerekek egy pillanatra üresben pörögtek. Aztán a kocsi megragadta az aszfaltot, és a korábbi csigatempót alaposan megfejelve nyolcvan mérföldes sebességgel hasított visszafelé a hosszú kanyarokkal teli úton.

Öt percnél aligha telhetett többe, s máris Jacobék házának felhajtója előtt álltunk.

- Mindjárt jövök – ígértem Nahuelnek, s fél lábbal már kint is voltam a kocsiból.

Kocogó tempóban vágtam át a ház előtti gyepen, aztán, mint a villám, megkerültem a sarkot, s csak az elvadult hátsó kert fedezékében lassítottam lépésre. Bevett útvonalam volt ez, amit nagy előszeretettel alkalmaztam a hagyományos „én itt csak vendég vagyok, tehát illenék csöngetni”-megoldás helyett. Jacob apja, Billy ugyanis azon kevés közeli ismerőseim közé tartozott, akinek a jelenlétét, ha csak tehettem, mindig igyekeztem elkerülni. A pillantása – bár soha nem sugallt nyílt rosszindulatot, vagy lenézést – a maga zavarba ejtő bölcsességével úgy tudott rám szegeződni, hogy attól nyomban viszketni kezdett a bőröm, s ha óvatlanul belenéztem, a ki nem mondott üzenetet szinte perfektül olvastam a szeméből: „Ó, dicső Nagyszellem, mégis miféle különös teremtmény ez!?”

Billy Black fürkésző fekete szeme ide vagy oda, ahogy haladtam előre a kert kusza bozótjain át, már tudtam, hogy most miatta feszengenék utoljára. Tényleg arra készülök, hogy megvalljam Jacobnak legbelső zavaros érzéseimet, hogy leplezetlenül elétárjam a szívem, és olyan magától értetődő egyszerűséggel nyújtsam át neki, mint egy színesen zsúfolt virágcsokrot?

A saspáfrányon túl már látszott is Jacob szobájának ablaka, innen visszafordulni még önmagam előtt is gyávaságnak tűnt volna. Csak egy röpke érintés lesz az arcán – biztattam magam –, csak néhány másodperc, amíg szavak nélkül közlöm vele azt, amit mindezidáig nem volt se alkalmam, se bátorságom bevallani. Őrültség vagy sem, így legalább egyszer s mindenkorra túl leszek rajta, s többé nem kell a szüntelenül torzsalkodó hangokra figyelnem a fejemben. Rábízom magam a sors kezére – hisz eleve az ő átkozott akarata kevert bele ebbe az egész ügybe.

Egy utolsó nagy levegőt vettem hát, és azzal a szilárd elhatározással kapaszkodtam bele az ablakkeretbe, hogy ha törik, ha szakad, keresztülviszem az elgondolást, megérintem Jacob arcát, aztán pedig (hacsak le nem fog) úgy iszkolok el, mint a csapdából szabadult kisegér, s hagyom, hadd rágódjon rajta nyugodt magányában. Ha lesz hozzáfűznivalója, tudni fogja, hol talál meg.

Fél térddel feltámaszkodtam a párkányra, s behúzott nyakkal úgy rugaszkodtam el a földtől, hogy két kifeszített, ablakkeretbe kapaszkodó karommal még rá is segítettem kicsit a lendületre. Huss! A célszalagot kidüllesztett mellkassal átszakító hosszútávfutó diadalával vetődtem be a szoba légterébe, ahol aztán – puff! – rögvest utol is ért a szóban forgó atléta balvégzete, s én – minden kecsességet feláldozva a hatékonyság oltárán – békaszerűen szétvetett tagokkal fogtam talajt a szoba padlóján. Produkcióm fényét külön emelte, hogy mindezen atletikusság közepette még arra is maradt időm, hogy fél pár papucsomat valahogy hátrahagyjam, s ezért kénytelen legyek kidüllesztett fenékkel kihajolni érte az ablakon.

Öröm az ürömben, hogy Jacob perpillanat szobán kívül tartózkodott, így megaláztatásaimat nem tetézte tovább ama látvány, melyben ő részesült volna, ha az elkövetkező pillanatok bármelyikében lép be az ajtón. Cica ugyanis, akit padlón landoló testem zaja ébresztett fel déli szunyókálásából, rögtön fantáziát látott ingerlően kapálózó bokámban, s a rákövetkező pillanatban húsz karommal beleékelődve képezett rajta félkilónyi fájdalmas ellensúlyt. Az orvtámadás olyannyira felkészületlenül ért, hogy rémületemben még az előtt kaptam fel a fejem, hogy elővigyázatosan behúztam volna az ablakon. Reccs! A felső keret éktelen roppanással jelezte territoriális jogát, mire én fájdalomtól sziszegve tolattam vissza a szobába, és tottyantam le annak kellős közepére.

- Te kis bitang – nyúltam le Cicáért, aki továbbra is húsz karommal ragaszkodott hozzám. – Hát ez a hála, amiért kimentettelek abból a szemetesből? Mi!? Te rosszcsont jószág!

Cica a következő pillanatban már ezerrel dorombolt, s örömében azt sem tudta, pofájának jobb- vagy balfelét dörgölje kinyújtott mutatóujjamhoz. Megragadtam szőrös kis testét, s még mindig szivárványkarikákat káprázó szemekkel feltápászkodtam vele a padlóról.

Jacob ugyan nem volt a szobában, ám napi rutinjának tanújelei szerteszét szórva hevertek mindenütt. Egy lehajított hátizsák a ruhásszekrény tövében, egy farmersort a szék karfáján, és egy – ezt némileg pirulva vettem észre – összegyűrt alsónadrág a feltúrt ágy sarkában. Nem tudtam arrébb fordítani a tekintetemet, a márványosra gyűrt lepedő látványa gyomorszorítóan izgalmas érzéseket ébresztett bennem, hogy hirtelen kedvem lett volna befúrni magam a ráncok közé, amelyek oly nyilvánvalóan viselték az egész éjszaka forgolódó, finom verejtékkel lepett férfitest nyomát. Vajon milyen lehet az illata…?

Már-már azon voltam, hogy előrelépek, és finoman beleszippantok a textíliába, amikor a fürdőszoba felől zaj támadt, s Cica olyan eszeveszett fészkelődésbe kezdett a kezemben, hogy kénytelen voltam letenni. A folyosó padlója ütemesen fel-felnyikordult, szokatlanul puha léptek neszeztek rajta. Cica farolva kanyarodott ki a küszöbön, hogy gazdája elé siessen; magamban még meg is mosolyogtam, hogy lám, a kezdeti vonakodás után milyen meghitt lett köztük a viszony – amikor halk, furcsa hangú mormolás ütötte meg a fülemet.

- Mi van kis nyavalyás… te legalább szeretsz engem, igaz?

Egész testemben megmerevedtem, s akár az autó fénycsóvájába rekedt őz, révült mozdulatlansággal néztem végig, hogyan lejt be a szobába magabiztosan, macskával a kezében, a meztelen Leah.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés