- Nina kérlek, ezt ne csináld többet, belefájdult a fejem. –mondtam mikor magamhoz tértem Edgár rideg szobájában.
- Bocsáss meg, de ezt nem szabadott látnod – felelte –különben is, így nem érezted, a fájdalmat a kezedben mikor helyre raktuk és begipszeltük.
- Mi? –értetlenkedtem és rápillantottam a karomra, hófehér anyag borította. Megérintettem és kő kemény volt…
- Ugye, majd csinálhatok valamit a gipszeddel?
- Ugye nem akarod aláírni?
- Á, dehogy is, mert az nem megy az összes ruhádhoz… inkább el kellene picit takarni. - mondta és elkezdtünk kuncogni, de végigperegtek a szemem előtt az elmúlt események.
- COLIN?
- Jól van… - mondta és komorrá változott –ha nem lép közbe a „rejtélyes” hősöd te már nem lennél és mi sem. Konstans nagyon erőteljes és bosszúálló típus volt.
- Milyen megmentő?
- Úhhh!
- Nina! Ki… ki az? –bizonytalanodtam el.
- Linda, hallgass végig kérlek…
- Nina ne csináld ezt velem!
- SZERETLEK! – ordította
- Oh… én is téged Nin. –mikor ezt kimondtam a szemei csillogtak és olyan volt mintha sírna, de könnynek nyoma nem volt. Átölelt és a puha hideg ajkait az arcom jobb oldalára nyomta. –Ezt most miért kapom?
- Linda kérlek, hallgasd meg, amit mondani fogok. Végig. Colin is imád téged és nem akar fájdalmat okozni. Ezért azt mondta, úgy lesz… ahogy te akarod. Ha másképp döntesz, elfogadja.
- Nem tetszik ez nekem!
- Hallgass végig! Kérlek, ne szólj majd közbe.
- Mikor ezt utoljára halottam mindenem eltűnt!
- Lids kérlek –ismételte –hallgass végig.
- Rendben. –mondtam sóhajtva
- Úgy gondolta az a bizonyos ember, nevezzük: Stewartnak, hogy úgy lesz a legjobb, nevezzük: Linának.
Szóval hogy Linának az lesz a legjobb, ha elhagyja, és azt hiszi, hogy halott, mert félt, hogy a félvérűsége megöli mindkettőjüket. De… egy idő után „átlagos” vámpírrá vált. – egy mukkot sem értettem – Ez úgy lehetséges, hogy egy mutáns sem élt elég ideig hogy ezt megtudják. Mivel ez megtörtént, Stewart eldöntötte, hogy ismét megszerzi magának Linát és boldogan élnek a végtelenségig. De volt egy nem várt fordulat. Lin szíve már Col… akarom mondani Franké. De Lina „családja” imádja a lányt és nehezen engednék el, viszont félnek, hogy nagyon mérges lesz rájuk az újabban kiderült titkok végett. Azt akarják, ami a legjobb a Linának. Ha ő úgy dönt, hogy Matt kell neki, akkor elfogadják.
- Matt?! – hirtelen rájöttem mit hord itt össze nekem. Azt hiszem a szememen látni lehetett a mérhetetlen haragot. –Hol van jelenleg Stewart?
- A nappaliban. –mondta félénken Nina.
Vettem egy mély levegőt és kivágtam a szoba ajtaját, dühösen lerohantam a lépcsőn, csak a lábamat figyeltem. Nyeltem egy nagyot és rápillantottam a kanapéra. Ahogy sejtettem ép Billel beszélgetett. Valami furcsa késztetés kerített a hatalmába és engedtem neki.
- Matt! –ordítottam
- Linda, hát itt vagy… - a szemi boldogan suhantak végig rajtam, miközben felpattant a díványról.
- Matt! Hogy tehetted ezt velem?! Miért hagytál itt és miért kellett hazudnod mindenről?! –törtem ki
- Édesem, nem hazudtunk neked. Ha nem mentem volna el meghaltam volna.
- Nem vagyok az édesed! Legalább ne titkoltad volna! –a könnyeim folytak –Colin legalább te elárulhattad volna! –vetettem elé az egészet
- Linda nyugi! Most már itt vagyok. Újra együtt. Örökre, csakis veled. Te és én! –mondta Matt lágyan és átölelt
- Matti! –lihegtem
- Elmegyünk innen jó? –mondta és megragadta a kezem.
Ránéztem Colinra és láttam a szúrós tekintetét Mattre szegeződni. Azután rám nézett és olyan keserűnek láttam, mint még soha az elmúlt évek alatt. Amit… amit vele töltöttem el. Nekem COLIN kell!
- Matt én…
- Tudom-tudom, de már itt vagyok édesem…
- Állj! –sikítottam, de a kezemet még nem engedte el. Senki nem mozdult meg. Körbenéztem a szobán és már a többiek is visszaértek a látogatásról.
- Mit akarsz még? –kérdezte akadozva
- Matt. Ó, Matti te teljesen félreérted a helyzetet. Én… én már Colinhoz tartozom.
- Ne butáskodj Lids.
- Kérlek Matt. Egyszer te hagytál el és én engedtem. Most rajtad a sor. Neked kell elengedned engem. –a kezei lezuhantak csípőjéhez, le az enyémről. Majd elindult az ajtó felé.
- Matt én annyira…
- Elég! –szólt rám
- Matt?
- Linda… most… most idő kell.
Végignéztem, ahogy ismét elmegy. Láttam a tekintetét. Olyan volt mint egy kimerevített kép. A vörös szemei… a fekete haja… az ismét rózsaszín ajkai…
- Kérlek… bocsáss meg –suttogtam elhalkuló hangon és a térdemre rogytam. A sok-sok könny eláztatta a járólapot és a felsőmet.
Colin letérdelt mellém és átölelt.
- Szeretlek. –mondta védelmezőn –köszönöm neked Linda Hoch, hogy nem hagytál el. –ezzel picit lenyugtatott
- Én is szeretlek Colin.
A karjai közé szorított és én átkaroltam. Talán órákig csináltuk ezt és én csak sírtam és sírtam és sírtam. Azután felemelt és felrohant velem a szobámba, letett az ágyra és betakart.
- Kérlek, ne hagy itt.
Meglágyult fekete szemekkel nézett rám és lefeküdt mellém.
A kezét átrakta a derekamon. Az arcomat pedig a mellkasába temettem. Hallgattam a légzését. Olyan nyugodt volt. A mutató úját újra és újra végighúzta a gerincoszlopom vonalán, amíg el nem nyomott az álom.
Mikor kinyitottam a szememet Colin tekintetével találkoztam.
- Kösz hogy nem hagytál egyedül.
- Többé nem foglak. Soha.
Végighúzta az ujjait a gipszemen.
- Itt olyan mint egy vámpír keze –jegyezte meg
- Igen. –sóhajtottam
- Matt vissza fog jönni.
- Tudom. Ez az, amitől félek.
- De hiszen szereted mi a baj ebben? Bár sajnos nem tudom, hogy barátként szereted-e.
- Colin… ezt sajnos én sem tudom.
- Tudnod kell, hogy akárhogyan döntesz én… én el… el fogom fogadni –mondta sóvárogva.
- Colin. Téged szeretlek jobb… - akartam mondani, de elbizonytalanodtam. Matt visszajött és él. Én pedig egyszerre nekiestem az idióta kérdéseimmel.
- Látod Linda?
- Mit, segíts nekem Colin semmit sem értek már… - fakadtam ki
- Mattnek azért kellett minél távolabb lennie tőled, hogy enyhüljön benne a szomj. Mi elvittük. Félt, hogy bajod esne mikor mindent elmagyaráztunk neki. Azt mondta vigyázzunk rád. De én beléd szerettem. Úgy hittük, hogy nem tud veled lenni a fajtája miatt. Mikor enyhült mindene, eltűnt a félvérűsége úgy egy év után.
- És most olyan, mint ti?
- Igen.
Tovább gondolkodtam. Szóval ezt is miattam tette? Mindennek én vagyok a kiindulópontja?

Miért pont én?

- A nő: Konstans. Mit akart?
- Téged… látott benned valamiféle képességet.
- Bennem?
- Igen. Persze csak akkor jönne felszínre akár mi is az, ha vámpírrá válnál.
- Valóban?
- Igen. De azt én sosem fogom engedni.
- Miért nem?
- Mert nem teszem tönkre az életedet!
Lezuhanyoztam és felvettem egy fehér rövidnadrágot, a zöld toppommal és a hajamat felcopfoztam. A frufrumat pedig felcsatoltam.
Visszamentem a szobámba és Colin reggelivel várt rám.
- Jó étvágyat. –mondta és átnyújtotta nekem a tálcát.
- Köszönöm.
- Nincs mit. –mondta és én boldogan befaltam a rántottámat, és leöblítettem egy kevés őszi lével.
Colin elvette a kezemből a tálcát, rajta a kiürült edényekkel és levitte a konyhába, egy másodpercen belül visszajött.
- Colin?
- Igen?
- Lehetne egy kérdésem?
- Persze.
- Vigyél el valahova…
- Ez nem kérdés…
- Mert azt kérdezem, hogy lehetséges-e hogy elvigyél valamilyen partra, erdőbe, tisztásra? Bárhová.
- Most?
- Igen, el akarok menni ebből a házból, régen nem voltam máshol, az iskolán kívül. És szombat van, előttünk a nap.
- Gyere. –mondta.
Felkapott és leugrott velem az emeletről, kiszaladt az erdőbe és csak futott. Élveztem a szelet, ahogy a levegő elsuhan mellettünk. Távol a nagy fehér épülettől. Távol mindentől, egyedül. Végre, semmi teher.
Mikor megállt körbenéztem és elmosolyodtam. Az erdő szélén egy tisztásszerű folyópart.
- Megfelel?
- Csodálatos. Az üde zöld fű, ahogy a part közelében átmegy világos homokká. Az égbe „szárnyaló” fák. Az óriási lombkoronákkal. Fantasztikus. Ahogy a nap sugarai tükröződnek a vízen és játszanak a szőke hajadon. A szemed csillogása. Minden gyönyörű. –megdöbbentem az őszinteségemen
Mosolygott és átölelt. Olyan… majdnem olyan hideg volt a bőre, mint a jég… a szemei feketék.
- A bőröd…
- Tudom, sajnálom. –mondta és elhúzódott
- De eddig mindig kellemes langyos bőröd volt, most pedig mint a jég. A szemed pedig fekete… hogy lehetséges ez?
- Hát, vadásztam. Mikor elég régen iszom, az állati vért akkor emberibb leszek.
- Oh. Egészen pontosan meggyi időközönként?
- Nem tudom. Ez attól függ, mennyire vagyok szomjas, de ez az érzés már eléggé elkopott bennem.
- Milyen a vérszomj?
- Iszonyú.
- Én ölnék embert? Vajon milyen képességem lenne?
- Linda! Ezen ne is törd a fejedet! Nem fog bekövetkezni! Nem engedem meg! SOHA!
- De Colin…
- Lids! Nem és kész! Téma lezárva!
Próbáltam ezért mérges lenni rá, de nem ment. Tudtam, hogy nem akarja, hogy bajom essen, túlságosan szeret. Én viszont… fogalmam sincs, hogy mit tegyek. Matt! Colin! Én! Úr Isten! Ennek nem lesz jó vége!
Colinra néztem és ismét elmerültem a vakítóan fényes hófehér bőrében…
Vajon Matt milyen a napfényben?
„Állj! Erre ne is gondolj Linda! Elég!” – szóltam magamra.
Colin elnézett a sűrű erdő felé és sóhajtott egyet, a szemei kivehetetlenek voltak.
- Linda, mennem kell… te maradj itt.
- Colin! Nem hagyhatsz itt egyedül! –szóltam rá de már el is tűnt
Elnéztem az erdő felé, kerestem, hogy mit láthatott. Semmi. Csak a sötét, fák mögötti homályos terület.
Azután megpillantottam egy fénycsóvát, és próbáltam fókuszálni. Megvan! De… ez!
- Szia, Linda. – mondta a fekete hajú, vörös szemű vámpír.
- Colin. Bocsáss meg nekem, amiért ordítottam. Sajnálom.„Bárcsak tudnék több szinonimát arra, hogy sajnálom.”
- Semmi baj Lids. Jogos volt. –mikor kimondta, hogy”Lids” beleborzongtam és elnéztem róla.
- Mi az?
- Én, úgy szeretlek. –mikor kimondtam a vörös szemei megvillantak – De Colint is szeretem. –ismét komorrá változott. –Kérlek, ne menj el! Nem akarlak újra elveszíteni! Maradj… velünk…
- De te Colint választottad. Amit meg tudok érteni. Én… én, majdnem megöltelek Linda. –olyan mély érzésekkel mondta ki a nevemet, hogy elpirultam.
- Matt… én sem tudom biztosan. De azt hiszem, nekem rá van szükségem. De te! A jelenléted! Az amennyire szeretlek. Megrémít.
- Linda mit hordasz itt össze?
- Hát nem érted? Szeretlek Matti!
- De akkor… Colin és Nina és Edgár és Ian és Bill. Tőlük el kell szakadnod. Meg persze Katitől. Aki számomra is fontos.
- Nem!
- Értem.
- Nem érted Matt! Semmit sem értesz!
- De azt igen, hogy nem én, kellek neked. Most ár biztos vagyok benne.
- Matt… - mondtam és a könnyeimen megcsillant a napfény. Ő elmosolyodott és a hüvelykujjával letörölte.
A kezét nem vette le az arcomról és egyre közelebb hajolt. Én ledermedtem és moccanni sem bírtam. Az ajkai az enyémre tapadtak. Még mindig nem tudtam mozdulni. A szája az enyémen, én pedig mozdulatlanul egy helyben. Semmi. Mikor elengedett még mindig semmi.
- Bocs.
Még mindig semmi.
- Sajnálom.
Ugyan az.
- Linda?
Semmi.
Egyszerűen nem moccantam. A hangszálaim meg feladták a szolgálatot. Még pislogni sem tudtam, amitől megfájdult a szemem és odakaptam a kezem a hirtelen szárazságra.
Végre!
A létezésem első jele. Most pedig megpróbálok beszélni. A hangszálaim kezdtek működni, de az is csak egy pici nyögés volt.
- Ghgh – értelmes beszéd még nem ment. Mintha újraindult volna az agyam.
- Linda?
- Colin… - szűrtem a fogaimon keresztül. Ez az! Ismét életre keltem.
- Pfff! Hát persze.
- Colin!
- Linda!
- Colin! Mit tettél matt?
- Megcsókoltalak azt hiszem és… kiváltottam vele egy furcsa hatást.
Haza akarok menni! Ezt biztos hallotta Colin. Istenem ne! Legszívesebben olyanokat mondtam volna Mattnek amit később biztosan megbánnék. Láttam napfényben. Itt a válasz a kérdésemre –tereltem el a gondolataimat. Colin valahogy elragadóbb. Jobban szeretem. Nincs kétség. (Csak egy egészen pici.)
- Vigyél vissza a házba. Most!
- De…
- Semmi de! –vett egy mély lélegzetet, felkapott és hazavitt. Nem volt élvezetes vele futni. Semmi különös érzés.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés