Némán ültem Carlisle irodájában, és gondolataimba merültem.
Bella annyira különleges vagy. Rögtön megelégszel állatokkal, ahelyett, hogy rendes újszülött lennél. Úgy viselkedsz, mint aki több éve vámpír és nem egy pár órája. És nem is állandóan a vérre gondolsz. Kontrolálod az érzelmeid és teljesen ura vagy önmagadnak.
Erre Jasper is felhívta a figyelmem. Teljesen meg van döbbenve ő is, de nem jobban, mint én. Mindenki arra számított, hogy őrült gyilkos leszel. Persze mondhatni, hogy mindenki magából indult ki. Egyedül Carlisle hitt abban, hogy tudod majd kontrolálni magad.
És neki volt igaza. Hihetetlen milyen önuralommal rendelkezel. El se hiszem, hogy így féken tartod a szomjad. Hogy ennyire ura vagy önmagadnak.
Bella annyira hiányzol. Annyira szeretnélek megérinteni, úgy, mint régen. Szeretném érezni a bőrödet. Meg akarlak ölelni. Átfogni téged és érezni, hogy tényleg itt vagy, és soha nem mész el. Hogy örökre az enyém vagy. De nem akarom, hogy megrémülj. Nem akarom, hogy félj tőlem.
Amikor megkapnálak, rögtön elveszítelek. Amikor végre együtt lehetnénk, és nem csak úgy, hogy bármelyik pillanatban megölhetlek, akkor mégse vagy az enyém. Nem, mert nem tudod, ki vagyok. Nem tudod, hogy mennyire szeretlek. Fogalmad sincs, hogy mennyi minden történt veled és velem. Lehet, hogy jobb lenne, ha nem kerülnék hozzád olyan közel. Lehet, hogy el kéne mennem, amíg újra emlékszel mindenre. Hogy teljesen fel tudd építeni az új önmagadat. Hogy vámpírként is önálló légy.
De nem hagylak el. Soha nem tenném meg. Nem tudnám megtenni. Nem tudnálak elhagyni. Egy napot se bírnék ki úgy, hogy ne lássam az arcodat, ne halljam a hangodat. Ne érezzem az illatod, ami még így is elbűvölő. Megvárom, amíg újra emlékezni fogsz. És akkor újra együtt lehetünk.
Az ajtó kinyílt és Carlisle teljes nyugalommal fogadta, hogy ott vagyok. A nevelőapám leült velem szembe és rám nézett. Láttam, hogy a kérdéseimet várja.
- Amnézia? – tettem fel a teljesen nyilvánvaló kérdést.
- Igen. – Carlisle vontatottan válaszolt.
De nyílván téged nem ez érdekel.
Igaza van. Nem ez érdekel. Tudja, hogy mikor mi bánt. Most is tudja.
- Nem mondhatom el neki, ugye? Hogy mi… hogy én…
Ez zavart igazán. Hogy nem mondhatom meg mennyire szeretlek. Hogy nem csókolhatlak meg.
- Edward, ha el szeretnéd mondani, akkor mondd el. De számíts rá, hogy nem fog rögtön a nyakadba ugrani. Sőt. Az is lehet, hogy ingerkedni fog tőled, hogy majd nem szeretne a közeledben lenni a múltatok miatt. Gondolj arra milyen kellemetlen helyzetben van. Bekerült egy olyan közegbe, amiről semmit nem tud. És egy ilyen szoros érzelmi kötődést nem biztos, hogy szívesen venne.
- Tudom. És megértem. – Meg kell értenem. Érted Bella. – És miért ennyire más?
- Ezt én se tudom. De valljuk be ez teljesen pozitív. Úgy látszik ő átugorja az újszülött állapotot.
- De miért ugorja át? Jasper teljesen ki van tőle borulva. Állandóan Bellát ellenőrzi, de semmi. Amint ideges lenyugtatja saját magát. A szomját is irányítja. Teljesen… más.
- Be kell látnunk Bella emberként se volt mindennapi. Nem csoda, hogy vámpírként se megszokottként viselkedik. Jasper miatt meg fölösleges aggódnod. Ő élte át a legproblémásabb újszülött kórt.
Magam elé meredtem. Nem akartam Carlisle-ra nézni.
- Jasperen keresztül éreztem mit érzett Bella, amikor elmondtuk neki, hogy vámpír. Hálát érzett Carlisle. Hálát. Hogy érezhet valaki hálát az iránt, aki szörnyeteggé tette? Aki elvette mindenét, ami csak volt?
- Fiam. Bella mindennél jobban szeretett téged. Valószínű, hogy még most is szeret, csak nem tudja. Ezt akarta. Olyan akart lenni, mint mi, hogy veled legyen. Ne legyen lelkiismeret furdalásod miatta. Megmentetted az életét. Ha nem változtatod át időben, akkor meghalt volna. Ő is azt mondta, hogy örül az életnek.
- Nem tudom elhinni, hogy nem haragszik rám.
És tényleg nem tudtam elhinni. Szeretném, hogy ne ezt érezzem. Szeretném, hogy elhiggyem, de nem tudom. Még nem megy.
Az ajtó kinyílt és Alice nézett be rajta.
- Elnézést. Bejöhetek egy kicsit? – Alice hangja kicsit kétségbeesett volt. Biztos látott valamit.
Meredten néztem rá, és próbáltam kiolvasni, hogy mit látott, de szándékosan nem arra gondolt. Csak egy Beethoven darabot ismételgetett magában. Alice árnyékaként Jasper is bejött az irodába. Ő viszont nem tartotta vissza a gondolatait.
- EZ NEM IGAZ!!! – kiáltottam fel hirtelen. Carlisle megdöbbenve nézett rám. Nem tudta, hogy mi lehet a gond.
Tudtam, hogy így fogsz reagálni!
- Mégis, hogy reagáljak??? – kiabáltam Alice felé.
Ő viszont rögtön nyugtatni kezdett, Jasper meg nyugalomhullámokat küldött felém.
- Edward csak azt láttam, hogy jönnek. De semmit nem csinálhatnak, hisz Bella már vámpír.
- Nem akarom. Azonnal el kell költöznünk. – Ha elvesznek tőlem, akkor mindennek vége. Nem, élhetek az életem nélkül. Nem létezhetek nélküled.
- Gondolkozz Edward! Hogy aztán kövessenek minket mindenhová? Meg kell őket várnunk. Akkor majd látják, hogy Bella már nem ember, és békén hagynak.
Teljesen igaza volt Alice-nek.
- Jön a Volturi? – Carlisle békés hangja betöltötte az egész szobát, miközben rám nézett.
- Igen. – felelte Alice. – Nem tudom, mikor jönnek és a szándékot se látom tisztán, de idejönnek. Pontosabban mondva követeket küldenek. És azt hiszem a szándékot is sejthetjük, ha csak követeket küldenek. Ha nem maradunk itt, ha menekülünk, akkor megtámadhatnak. És azt hiszem azt senki nem akarja. Látniuk kell, hogy Bella már vámpír, hogy betartottuk az ígéretünket. Elviszik majd a hírt a Volturinak és akkor minden rendben lesz.
- Alice-nek igaza van, fiam. Itt kell maradnunk. – Carlisle döntött, és igaza van.
- De ha elveszik Bellát… ha valami történik vele…
- Edward semmi nem fog történni. Csak azt kell látniuk, hogy Bella már közénk való. Semmi baj nem lesz.
- Azt hiszem, mi megyünk. Szólunk a többieknek. Jobb, ha ők is tudják, hogy egy ideig még itt lakunk. – Alice csilingelő hangja teljesen nyugodt volt. Bár csak én is olyan derűlátó lennék, mint ő. Ha én is el tudnám hinni, hogy semmi baj nem lesz.
Éreztem még, hogy Jazz egy utolsó nyugalomhullámot küld felém és mind a ketten távoznak.
Nem lesz semmi baj. Már nem bánthatják Bellát. És ha akarnák is, azt hiszed, nem védenénk meg Edward? Kérlek, gondolkozz logikusan.
- Tudom! – úgy viselkedem, mint egy durcás kisgyerek. – Akkor nem költözünk.
- Egy ideig még nem. Meg várjuk a követeket. Nem lesz semmi baj.
- Érts meg Carlisle! Bella az életem, a mindenem. Ha ő nincs akkor én se.
- Tudom fiam. De fölösleges dolgok miatt ne aggódj!
Könnyű azt mondani. Tudtam, hogy egyszer eljönnek majd ellenőrizni, de nem számítottam rá, hogy ennyire hamar. Miért nem tudtak még várni egy kicsit? Addig, amíg túl nem esel a nehezén. Bár a te helyzetedben nem is hívhatjuk nehezének az újszülött létet.
Éreztem, hogy már ideje mennem. Az ajtó felé indultam, de Carlisle gondolata megállította a kezem a kilincs felett.
Nem mondod el neki, ugye?
És nekem nem kellett többet mondani, hogy megértsem kinek és mit nem fogok elmondani.
- Nem. – mondtam és komolyan is gondoltam.
Nem fogom elmondani, hogy hogyan érzek irántad Bella.
Némán ültem Carlisle irodájában, és gondolataimba merültem.
Bella annyira különleges vagy. Rögtön megelégszel állatokkal, ahelyett, hogy rendes újszülött lennél. Úgy viselkedsz, mint aki több éve vámpír és nem egy pár órája. És nem is állandóan a vérre gondolsz. Kontrolálod az érzelmeid és teljesen ura vagy önmagadnak.
Erre Jasper is felhívta a figyelmem. Teljesen meg van döbbenve ő is, de nem jobban, mint én. Mindenki arra számított, hogy őrült gyilkos leszel. Persze mondhatni, hogy mindenki magából indult ki. Egyedül Carlisle hitt abban, hogy tudod majd kontrolálni magad.
És neki volt igaza. Hihetetlen milyen önuralommal rendelkezel. El se hiszem, hogy így féken tartod a szomjad. Hogy ennyire ura vagy önmagadnak.
Bella annyira hiányzol. Annyira szeretnélek megérinteni, úgy, mint régen. Szeretném érezni a bőrödet. Meg akarlak ölelni. Átfogni téged és érezni, hogy tényleg itt vagy, és soha nem mész el. Hogy örökre az enyém vagy. De nem akarom, hogy megrémülj. Nem akarom, hogy félj tőlem.
Amikor megkapnálak, rögtön elveszítelek. Amikor végre együtt lehetnénk, és nem csak úgy, hogy bármelyik pillanatban megölhetlek, akkor mégse vagy az enyém. Nem, mert nem tudod, ki vagyok. Nem tudod, hogy mennyire szeretlek. Fogalmad sincs, hogy mennyi minden történt veled és velem. Lehet, hogy jobb lenne, ha nem kerülnék hozzád olyan közel. Lehet, hogy el kéne mennem, amíg újra emlékszel mindenre. Hogy teljesen fel tudd építeni az új önmagadat. Hogy vámpírként is önálló légy.
De nem hagylak el. Soha nem tenném meg. Nem tudnám megtenni. Nem tudnálak elhagyni. Egy napot se bírnék ki úgy, hogy ne lássam az arcodat, ne halljam a hangodat. Ne érezzem az illatod, ami még így is elbűvölő. Megvárom, amíg újra emlékezni fogsz. És akkor újra együtt lehetünk.
Az ajtó kinyílt és Carlisle teljes nyugalommal fogadta, hogy ott vagyok. A nevelőapám leült velem szembe és rám nézett. Láttam, hogy a kérdéseimet várja.
- Amnézia? – tettem fel a teljesen nyilvánvaló kérdést.
- Igen. – Carlisle vontatottan válaszolt.
De nyílván téged nem ez érdekel.
Igaza van. Nem ez érdekel. Tudja, hogy mikor mi bánt. Most is tudja.
- Nem mondhatom el neki, ugye? Hogy mi… hogy én…
Ez zavart igazán. Hogy nem mondhatom meg mennyire szeretlek. Hogy nem csókolhatlak meg.
- Edward, ha el szeretnéd mondani, akkor mondd el. De számíts rá, hogy nem fog rögtön a nyakadba ugrani. Sőt. Az is lehet, hogy ingerkedni fog tőled, hogy majd nem szeretne a közeledben lenni a múltatok miatt. Gondolj arra milyen kellemetlen helyzetben van. Bekerült egy olyan közegbe, amiről semmit nem tud. És egy ilyen szoros érzelmi kötődést nem biztos, hogy szívesen venne.
- Tudom. És megértem. – Meg kell értenem. Érted Bella. – És miért ennyire más?
- Ezt én se tudom. De valljuk be ez teljesen pozitív. Úgy látszik ő átugorja az újszülött állapotot.
- De miért ugorja át? Jasper teljesen ki van tőle borulva. Állandóan Bellát ellenőrzi, de semmi. Amint ideges lenyugtatja saját magát. A szomját is irányítja. Teljesen… más.
- Be kell látnunk Bella emberként se volt mindennapi. Nem csoda, hogy vámpírként se megszokottként viselkedik. Jasper miatt meg fölösleges aggódnod. Ő élte át a legproblémásabb újszülött kórt.
Magam elé meredtem. Nem akartam Carlisle-ra nézni.
- Jasperen keresztül éreztem mit érzett Bella, amikor elmondtuk neki, hogy vámpír. Hálát érzett Carlisle. Hálát. Hogy érezhet valaki hálát az iránt, aki szörnyeteggé tette? Aki elvette mindenét, ami csak volt?
- Fiam. Bella mindennél jobban szeretett téged. Valószínű, hogy még most is szeret, csak nem tudja. Ezt akarta. Olyan akart lenni, mint mi, hogy veled legyen. Ne legyen lelkiismeret furdalásod miatta. Megmentetted az életét. Ha nem változtatod át időben, akkor meghalt volna. Ő is azt mondta, hogy örül az életnek.
- Nem tudom elhinni, hogy nem haragszik rám.
És tényleg nem tudtam elhinni. Szeretném, hogy ne ezt érezzem. Szeretném, hogy elhiggyem, de nem tudom. Még nem megy.
Az ajtó kinyílt és Alice nézett be rajta.
- Elnézést. Bejöhetek egy kicsit? – Alice hangja kicsit kétségbeesett volt. Biztos látott valamit.
Meredten néztem rá, és próbáltam kiolvasni, hogy mit látott, de szándékosan nem arra gondolt. Csak egy Beethoven darabot ismételgetett magában. Alice árnyékaként Jasper is bejött az irodába. Ő viszont nem tartotta vissza a gondolatait.
- EZ NEM IGAZ!!! – kiáltottam fel hirtelen. Carlisle megdöbbenve nézett rám. Nem tudta, hogy mi lehet a gond.
Tudtam, hogy így fogsz reagálni!
- Mégis, hogy reagáljak??? – kiabáltam Alice felé.
Ő viszont rögtön nyugtatni kezdett, Jasper meg nyugalomhullámokat küldött felém.
- Edward csak azt láttam, hogy jönnek. De semmit nem csinálhatnak, hisz Bella már vámpír.
- Nem akarom. Azonnal el kell költöznünk. – Ha elvesznek tőlem, akkor mindennek vége. Nem, élhetek az életem nélkül. Nem létezhetek nélküled.
- Gondolkozz Edward! Hogy aztán kövessenek minket mindenhová? Meg kell őket várnunk. Akkor majd látják, hogy Bella már nem ember, és békén hagynak.
Teljesen igaza volt Alice-nek.
- Jön a Volturi? – Carlisle békés hangja betöltötte az egész szobát, miközben rám nézett.
- Igen. – felelte Alice. – Nem tudom, mikor jönnek és a szándékot se látom tisztán, de idejönnek. Pontosabban mondva követeket küldenek. És azt hiszem a szándékot is sejthetjük, ha csak követeket küldenek. Ha nem maradunk itt, ha menekülünk, akkor megtámadhatnak. És azt hiszem azt senki nem akarja. Látniuk kell, hogy Bella már vámpír, hogy betartottuk az ígéretünket. Elviszik majd a hírt a Volturinak és akkor minden rendben lesz.
- Alice-nek igaza van, fiam. Itt kell maradnunk. – Carlisle döntött, és igaza van.
- De ha elveszik Bellát… ha valami történik vele…
- Edward semmi nem fog történni. Csak azt kell látniuk, hogy Bella már közénk való. Semmi baj nem lesz.
- Azt hiszem, mi megyünk. Szólunk a többieknek. Jobb, ha ők is tudják, hogy egy ideig még itt lakunk. – Alice csilingelő hangja teljesen nyugodt volt. Bár csak én is olyan derűlátó lennék, mint ő. Ha én is el tudnám hinni, hogy semmi baj nem lesz.
Éreztem még, hogy Jazz egy utolsó nyugalomhullámot küld felém és mind a ketten távoznak.
Nem lesz semmi baj. Már nem bánthatják Bellát. És ha akarnák is, azt hiszed, nem védenénk meg Edward? Kérlek, gondolkozz logikusan.
- Tudom! – úgy viselkedem, mint egy durcás kisgyerek. – Akkor nem költözünk.
- Egy ideig még nem. Meg várjuk a követeket. Nem lesz semmi baj.
- Érts meg Carlisle! Bella az életem, a mindenem. Ha ő nincs akkor én se.
- Tudom fiam. De fölösleges dolgok miatt ne aggódj!
Könnyű azt mondani. Tudtam, hogy egyszer eljönnek majd ellenőrizni, de nem számítottam rá, hogy ennyire hamar. Miért nem tudtak még várni egy kicsit? Addig, amíg túl nem esel a nehezén. Bár a te helyzetedben nem is hívhatjuk nehezének az újszülött létet.
Éreztem, hogy már ideje mennem. Az ajtó felé indultam, de Carlisle gondolata megállította a kezem a kilincs felett.
Nem mondod el neki, ugye?
És nekem nem kellett többet mondani, hogy megértsem kinek és mit nem fogok elmondani.
- Nem. – mondtam és komolyan is gondoltam.
Nem fogom elmondani, hogy hogyan érzek irántad Bella.
AJÁNLOM AZ OLDALT
