Hitetlenkedve bámultam az apró festményt. Fogalmam sincs, milyen hosszan néztem mozdulatlanul, még levegőt sem vettem. Nem értettem semmit, becsapva éreztem magam. Azonnal magyarázatot vártam, de közben rettegtem is tőle. Tényleg tudni akarom? Nem tudtam. Úgy éreztem, már semmit sem tudok, semmit sem értek, és egyedül vagyok.
Higgadj le, biztos van ésszerű válasz - csitított az optimistábbik felem. Nagyon remélem!
Sikerült erőt vennem magamon, és közelebb léptem a miniatűr festményhez. El kellett ismernem, a készítője remek munkát végzett, legalábbis, az általam is ismert személyt elképesztően élethűen festette le, nagyon aprólékosan.

Fejemben ezernyi kérdés cikázott, ahogy alaposabban szemügyre vettem a képet, és mielőbbi választ vártam rájuk. Próbáltam megnyugodni, Leóra gondolni, de nem sikerült. Kell, hogy legyen valami teljesen ártatlan, tökéletes magyarázat! Csak túlreagálom az egészet, nem szabadna ennyire idegesnek lennem! De a szívem mélyén mégis azt éreztem, hogy nem tévedek túl nagyot...
Csak azt nem értettem, mit keres azon a képen, egy ismeretlen lány mellett? Kije volt ez a lány Edwardnak? És miért nem említette soha? Mert az ott Ő a képen, az biztos!
Még közelebb léptem, hiába láttam már az előbb is tökéletesen minden apró ecsetvonást, meg akartam bizonyosodni az igazamról. De a kép jobb oldalán minden kétséget kizárólag Edward arca volt. Pontosan úgy nézett ki, mint most, egyetlen apró kivétellel. Szeme nem aranyló barna volt, vegyült bele valami sötétvöröses árnyalat is... Ezt leszámítva azonban akár tegnap is készülhetett volna a kép: pont ilyen féloldalas, elnéző mosollyal nézett rám, amikor kijelentettem, hogy nem kérek több zöldséget. És ez a mosoly volt az, ami megijesztett. Ki ez a lány, akire így mosolyog? Úgy, ahogy rám szokott?

Van rá magyarázat, biztos! - hajtogattam, de magamnak sem hittem.
Most a lány arcát kezdtem tanulmányozni, és sorra vettem, ki lehet az. Edward sosem említette, hogy lett volna egy húga, csak a szüleiről beszélt. Ettől függetlenül még elképzelhető lett volna, csak hogy a lány egyáltalán nem hasonlított rá. Haja egészen világosbarna volt - még ha megfakult is a festmény, akkor sem volt hasonló a színe. A szeme pedig kéken csillogott, szinte mosolygott, bár arca kifejezéstelennek tűnt. Ha a szeme nem is, Edward mellett annyira szabálytalannak tűnő arca végképp biztosított róla, hogy ember. Vajon ki volt ő, és mi történt vele?
Hát nem én voltam az első nő Edward életében? Szeretett mást is előttem? Ebben már kevésbé voltam biztos. Edward arca a lány felé fordult, őt nézte, de szemében nem láttam az ismerős, szerelmes csillogást, a féltő tekintetet, amivel rám szokott nézni.
Úgy éreztem, kettészakadok. Az egyik felem azt gondolta, ez semmiség, és az új felfedezés után diadalmasan felkiáltott: Na ugye! Téged szeret, és előtted sem volt senki! De a másik oldalról mardostak a kétségek, hiszen ez egy nagyon kicsi alkotás, akármilyen ügyes volt a készítője, képtelenség volna, Edward szemében az érzelmeket is ábrázolni.
Tudtam, hogy erre az egészre csak tőle kaphatok választ, de erősen kételkedtem, hogy ez megnyugtat-e majd...

Mintegy végszóra meghallottam, ahogy csöndesen lépkedve közeledik az iroda felé. Füleltem, és elégedetten állapítottam meg, hogy egyedül van; nem akartam ebbe Carlisle-t is belekeverni. Bár az azért érdekelt volna, hogy miért őrizgette ő ezt a képet.
- Szia, Édes! - lépett be a szobába mit sem sejtve. Magam sem tudom miért, de igyekeztem elrejteni előle a gondolataimat. - Ó, látom, a festményeket nézed!
Közelebb sétált, de mégis csak megérezhetett valami, mert felém nyúló kezét hirtelen az oldala mellé engedte.
- Ki ő, Edward? - kérdeztem nyugalmat erőltetve a hangomra. Habár úgy éreztem, lehetne rá okom, mégsem akartam bizalmatlannak tűnni. Házsártos feleségnek meg aztán semmiképpen.
- Ki csoda? - kérdezett vissza, aztán követte a tekintetemet.
Udvariasan érdeklődő arca meg sem rezdült, de szemében láttam felvillanni valamit. Ismertem, túlságosan is jól, ahhoz, hogy akárcsak ilyen apróságok is elkerülhessék a figyelmemet. És ezt Ő is pontosan tudta. Emiatt voltam biztos benne, hogy őszinte lesz hozzám, mert ha gondolatolvasó nem is vagyok, de Őt már kiismertem. No meg azért, mert jár nekem az igazság.
- Ő... Senki. Egy nagyon hosszú múlt, nagyon régi, megfakult szereplője. Ne foglalkozz vele, Bella - felelte hosszú hallgatás után.
- Van időnk! Szeretném tudni! Nem hiszem, hogy túlságosan jelentőségtelen, ha itt van a képe a falon. Mellesleg veled együtt - feleltem. A hangom jóval csípősebb lett, mint akartam. Mély levegőt vettem, hogy lehiggadjak. - Kérlek, meséld el!
Edward egy darabig szinte könyörögve nézett rám, aztán látta, hogy nem adom fel. Fáradtan felsóhajtott, aztán kihúzta nekem a széket, amin az előbb is ültem.
- Rendben, te akartad. De kérlek, ülj le, tényleg hosszú... és szörnyű. - Leültem a székbe, és intettem, hogy kezdheti, a kíváncsiság majd szétfeszített - a félelemmel együtt. - Mit akarsz tudni?
- Kezd talán azzal, hogy ki is a lány...

- Diana... - suttogta. Volt valami ismerős abban, ahogy kiejtette a nevét. Ismerősen csengett a név, pedig egyetlen ilyen nevű ismerős sem jutott az eszembe.
Vártam, hogy folytassa, de Ő hosszú ideig gondolataiba merült. Mégsem szóltam közbe. Bár továbbra is gyanakodtam, és átverve éreztem magam, valahogy azt is megértettem, hogy nehéz neki erről beszélni, láttam, ahogy a fájdalom megcsillant a szemében, ha a képre pillantott. Fájdalom? Vagy inkább bűntudat? Agyam azonnal drámákat kezdett gyártani: talán Diana és Edward közt volt valami? Lehet, hogy ő is teherbe esett, de nem élték túl... Ez megmagyarázná, miért került engem sokáig, miért küzdött az érzelmei ellen, és hogy miért ment el, amikor kiderült a terhességem. Aztán gyorsan elhessegettem ezeket a buta feltételezéseket. Nem kéne rögtön ilyeneket kitalálnom!
- Abban az időben történt, hogy elhagytam Carlisle-t, körülbelül tíz évvel az átváltoztatásom után. Végig az Államokban maradtam, de összevissza kóboroltam. Mindenhol csak addig maradtam, amíg el nem kaptam, és meg nem öltem az összes bűnözőt. Akkoriban hősnek képzeltem magam, úgy hittem, jobban döntöttem, mint Carlisle - mondta undorodva. - Sokkal kevésbé kellett fegyelmeznem a szomjúságomat, és még a társadalomnak is hasznot hajtottam.
Már több mint három éve távol voltam, amikor Denverbe mentem, mert hallottam, hogy megszaporodtak arrafelé a bűntények. Nem kellett figyelnem, hogy ahova megyek, milyen az éghajlat, mert csak éjszaka jöttem elő, pont, mint a táplálékom... Talán két-három hónapot is ott töltöttem. Ennyi idő alatt persze feltűnővé válik a sok haláleset, főleg, hogy csupa bűnöző! Hiszen hetente többet is elkaptam! A rejtekhelyem a város szélén volt, arra felé már csak egy-két ház volt, és mindig megvártam, amíg a gondolataik akadozni kezdenek, csak azután indultam útnak. Az egyik házban élt Diana.

- Valamelyik éjjel nem figyelhettem eléggé, mert észrevett. Figyelni kezdett engem, és észrevette, hogy ha feltűnök, másnap találnak egy holttestet - mert gyakran ott hagytam az áldozataimat, kezükben a bizonyítékkal. A lakóknak hátborzongató lehetett, de a rendőrség nem nyomozott. Örültek, hogy nem nekik kell elfogni a bűnözőket. Szóval rájött, hogy kapcsolatban állok a gyilkosságokkal, hasonlóan jó megfigyelő volt, mint te. Látott engem futni, és mert az apja tehetős művész volt - a képet is ő készítette -, némi adománnyal sikerült megtudnia, hogy a holttesteknek nincs vére. Szerette a misztikus történeteket, hitt is bennük, és mivel csak éjszaka bújtam elő, biztos lett benne, hogy vámpír vagyok.
Miután rájött, hogy mi vagyok, kivárta, hogy újra elmenjek, és amikor visszaértem ott várt rám. Teljesen egyedül, minden félelem nélkül. Akárcsak te, ő is bátor volt. - Összerezzentem, amikor másodjára is hozzá hasonlított, és vártam a folytatást. Noha a kezdte egész más volt, féltem, hogy a dolgok kezdenek majd úgy alakulni, mint a mi történetünk.

- Túl bátor volt, vakmerő! - idegesen a hajába túrt, és a falhoz beszélve folytatta. - Elmondta, hogy tud rólam mindent, és alkut ajánlott. Azt kérte, hogy meséljek neki magamról, a vámpírok világáról, és cserébe ő nem beszél rólam senkinek. Elrohantam, mert megijedtem. Nem akartam bántani, még ha le is leplezhetett volna, mert tudtam, hogy ártatlan. De féltem, ha belemegyek, akkor egyszer csak elveszítem az önuralmamat. Több bűnöző is megmenekült, mert nem mertem előbújni. Magam előtt is féltem bevallani, de vágytam a társaságra, épp csak nem hittem, hogy egy védtelen lány a legjobb beszélgető partner. A szomjúságom kínzott, és míg én kényszerpihenőn voltam, az egyik kiszemeltem megölt egy nőt. Nem bírtam hát tovább, és újra vadászni mentem.
Természetesen ott várt engem, és követelte, hogy döntsek. Az illata ezred annyira sem volt vonzó, mint a tied, és mivel előtte ittam, úgy hittem, ki tudom bírni. Megállapodtam vele, hogy a vadászatok után mindig odamegyek majd hozzá, és kérdezhet. Néhány hét alatt mindent tudott rólam, azt is, milyen veszélyes vagyok, mégsem félt. És kifogyhatatlan volt a kérdésekből, ha lehet, még nálad is kíváncsibb volt. Olvastam a gondolataiban, de egy idő után feleslegesnek tartottam. Mindent, ami megfordult a fejében, ki is mondott. Nem kellett volna abbahagynom, ha jobban figyelek, akkor nem... - Leült a mellettem lévő székbe, és arcát a kezébe temette.

Ezúttal sem sürgettem, és az eddig elhangzottak alapján is volt bőven mit átgondolnom. Szóval ez a lány, Diana, felfedezte Edward titkát, és azt kérte, hadd ismerhesse meg jobban. El sem tudtam képzelni, hogy ne tetszett volna meg neki Edward, hiszen olyan tökéletes, olyan gyönyörű! Talán éppen ezért kérte, hogy találkozgassanak, mert ő is beleszeretett? Na és vajon Edward hogyan érzett iránta? Azt említette, hogy vágyott a társaságra, lehet, hogy később szorosabb szálak is összefűzték őket.
Utolsó, befejezetlen mondata után biztosra vettem, hogy a lány meghalt, vagy legalábbis nagy baja esett. Ha nem lett volna fontos neki, most nem ülne ilyen összeroskadva. Legszívesebben átöleltem volna, hogy megnyugtassam, kértem volna, hogy fejezze be, nem kell többet mondani. De nagyon kíváncsi voltam, és bár úgy határoztam, megvárom a történet, és a magyarázat végét, nem akartam, hogy azt higgye, kicsit sem haragszom. Ha ennyire letaglózza a visszaemlékezés, akkor bizonyára fontos volt a számára. És igazán lett volna már ezer alkalma megemlíteni nekem. Többször is tettem fel olyan kérdéseket, amik válaszába beleszőhette volna Dianát is. Akkor még megelégedtem volna egy mondattal is, a lányról, akivel a magányosan töltött évek alatt ismerkedett meg, és akivel ez és az történt. Nem kérdeztem volna többet, mert most is rögtön leszűrtem, hogy fájdalmas téma ez neki. De így, hogy titkolta, felhívta rá a figyelmemet, és tudni akartam. Mindent.
Csöndben kivártam, míg nehézkesen folytatta, ezúttal az asztalhoz intézve mondanivalóját.

- Túlságosan kíváncsi volt, és túl vakmerő! Egy éjjel, amikor látta, hogy újra vadászni megyek, követett. Bízott bennem, és úgy vélte, ha lebukik is, én meg tudom őt védeni a bűnözőtől. Talán működött is volna, talán életben maradt volna akkor is, ha én veszem észre.
Ha szóltam volna neki, hogy aznap éjjel egy vámpírra vadászom, akkor talán nem jött volna utánam. De pont azért nem szóltam, mert attól féltem, az csak még jobban felkelti a kíváncsiságát. Annak a vámpírnak már négy gyilkosság száradt a lelkén a környékről. Ráadásul azt hitték, az eddigi jótevőjük az, aki már ártatlanokat öl. Vártam rá, tudtam, hogy kit szemelt ki áldozatául.
A küzdelem megkezdődött, és én eleinte győzelemre álltam. Aztán elcsíptem egy emberi gondolatot, nem tudtam, hogy Diana az, de megijedtem, és egy pillanatra elterelődött a figyelmem. Ez elég volt a másiknak, hogy előnyt szerezzen velem szemben. Tudtam azonban, hogy velem ellentétben ő egy hete nem evett, és ezért gyengébb volt. De Diana nem tudhatta mindezt, és ezért mikor látta, hogy az a földre küldött, felsikított.
A másik vámpír azonnal felé rohant, hogy elkapja, és megölje, és én nem hagyhattam. Nem csak azért, mert ismertem, mert tudtam, hogy egy ártatlan, jólelkű, tizenöt éves lány, hanem mert nem bírtam volna a tudatot, hogy hagytam még egy embert meghalni! Láttam, hogy ráugrik, és utána rohantam, hogy letépjem róla.
Tudod, mit éreztem Phoenixben? A múlt ismétli önmagát! Úgy éreztem, újra élem azt az éjszakát, hogy megint... - Újra elhallgatott és szörnyű emlékeibe merült. Megborzongtam, mert én is visszaemlékeztem...

- És mi történt aztán? - suttogtam. Hirtelen elfelejtettem minden előítéletemet, együtt éreztem a lánnyal, aki csak jót akart, aki túl kíváncsi volt. Aki egy éhes vámpír karmai közé került...
- Megöltem a vámpírt. A dühöm, és a félelmem elég erőt adott, hogy könnyen legyűrjem. Gondolom, azt nem kell, részletezzem, hogyan... Utána rohantam Dianához. Abban a hitben mentem oda, hogy pár sebet kell majd bekötöznöm rajta, és ki kell majd hozzá találnunk egy hiteles magyarázatot. Aztán meghallottam, hogy zihálva kapkodja a levegőt, és néha halkan felsikolt. Odaértem mellé, és bár még nem láttam semmit, a vére illatán már éreztem, hogy... - Pontosan tudtam, mire gondol. Megharapták. Már sejtettem a történet végét, és az még erősebben megmagyarázta, Edward miért nem akarta kiszívni a mérget a balett-teremben. Mint ahogy azt is, miért nem akart erről beszélni.
Nem is vártam már, hogy befejezze, de Ő mégis mondta tovább, bár hangja nem volt több halovány suttogásnál.

- Addigra már mindent tudott, érezte a lángolást, és amikor meg tudott szólalni azért könyörgött, hogy öljem meg. Nem akart vámpírrá válni. De én kijelentettem, hogy nem vetek véget az életének, találok egy másik megoldást. Ő maga javasolta, hogy próbáljam meg kiszívni a mérgezett vért... Ezerszer jobban bízott bennem, mint kellett volna. De addig nyüstölt, míg belementem. Az előző két nap is vadásztam, arra gondoltam, meg tudok állni időben. De nem sikerült - újra a kezei mögé rejtette az arcát, és hangtalanul felzokogott. Alig értettem az utolsó mondatait. - Eltemettem, mert nem akartam ott hagyni. Írtam egy levelet az apjának, és eltűntem onnan. Az apja ismert engem, mert Diana ragaszkodott hozzá, hogy lefessen minket. Hallottam a gondolataiban, hogy kedvel engem, és őt is megbántottam, megöltem a lányát! Megöltem! Ekkor döntöttem el, hogy újra az állatokat választom. De már késő volt...
Kéthónapnyi keresés után megtaláltam Carlisle-t és Esmét, és azóta újra velük élek... Innentől tudsz mindent. Ez életem legsötétebb titka, amit csak ketten ismertek...

Újabb hosszú hallgatás következett.
Nem tudtam megszólalni, nem tudtam gondolkodni sem. A festményre néztem. Sajnáltam mindkét szereplőt, nem tudtam haragudni a lányra, amiért ő is beleszeretett ebbe az isteni lénybe... De mégsem nyugodtam meg. Voltak még kérdéseim, csak azt vártam, hogy Edward jobban legyen. Aztán kifaggatom, legyünk rajta túl most.
Haragudtam rá. Akármennyire is sajnáltam, és átéreztem, hogy milyen rossz neki, haragudtam rá. Pedig én abba is bele akartam halni, hogy majdnem bántottam egy ártatlan embert. Ő meg is ölte. De nem ezért haragudtam, ezt könnyen elfogadtam, hiszen, ha nincs velem, ma már Ben sem élne. Az bántott, hogy erről eddig nem beszélt nekem. Nem azt vártam volna, hogy az idézőjeles első randinkon, a réten egyszerűen közölje velem, de valami említést tehetett volna. Hiszen a történetéből kiderült, hogy hónapokig szinte minden napot együtt töltöttek, és látszik, hogy megrázta a halála. Elég fontos személy volt az életében ahhoz, hogy az elmúl két évben említést tegyen róla! Elvégre Ő öt éves koromig visszamenőleg életem minden szereplőjéről kifaggatott.
Talán ronda dolog volt, de némileg vígasztalt a tudat, hogy Diana nem szerette Őt annyira, hogy vámpírrá akarjon válni...

- Nem volt belém szerelmes, semmi ilyesmi - szólalt meg hirtelen. Úgy tűnik, elfelejtettem külön figyelni a gondolataimra.
Lényem egyik fele erősen tiltakozott, hogy feltegyem a kérdést, ami a nyelvem hegyén volt, de végül megtettem. A fájdalom is jobb lesz, mint a bizonytalanság.
- És te? Szeretted? Szerelmes voltál belé?
- Nem... Nem tudom - felelte elgondolkodva. - Azt hiszem, kedveltem. Sőt, talán sokáig azt hittem, hogy szeretem, amíg meg nem ismertelek téged. Akkor jöttem rá, hogy mi az amikor igazából szeretek valakit, hogy mi a szerelem. Az ő halála után visszatértem a családomhoz, és próbáltam minél nagyobb önfegyelmet tanulni. Ha téged valaha elvesztenélek, akkor megtalálnám a módját, hogy utánad mehessek.
Most már legalább azt is érted, hogy miért nem akartam közel kerülni hozzád! Féltem, hogy újra megölök valakit. Valakit, aki teljesen ártatlan, az egyetlen hibája, hogy bízik egy vámpírban. Az, hogy sokáig fontolgattam, hogy elhagyjalak, az is azt bizonyítja, hogy téged szeretlek igazán. Az ő életét kockára tettem, a tiedet megpróbáltam megmenteni... De túl önző vagyok. Mindig túl önző voltam, és ezért teszek végül tönkre mindenkit: Dianát, és téged is... – hangja újra suttogássá halkult, aztán teljesen elhalt.
Nyilván rájött, honnan fúj a szél, ezért hajtogatta, hogy engem szeret jobban. Már ismertem, úgyhogy tudtam, hogy nagyon fontos volt neki Diana, de szerelmes valóban nem volt belé.
Kár, hogy azt az utolsó mondatot is hozzá tette. Ha ordítva közli, hogy nem szeret, az sem fájt volna jobban. Ő tényleg úgy látja, hogy tönkre tett azzal, hogy átváltoztatott? Azt hittem, ezen már túl vagyunk...

Edward lassan az ablakhoz sétált, ellenben én megmoccanni is képtelen voltam.
Bár tudnám, hogyan értette! Nem akartam újra bizalmatlan lenni, mint amikor eltűnt, ezért keményen küzdöttem a feltörekvő kétségeim ellen. De ezt nagyon megnehezítette az a tudat, hogy elhallgatott előlem valamit. Ha sosem került volna szóba... Ha nem beszélt volna arról a pár évről, amit Carlisle-tól távol töltött, akkor nem érezném magam így. De mesélt, és egyetlen szóval sem említette Dianát, csak a bűnözőkről beszélt.
Igyekeztem figyelni rá, hogy lezárjam az agyam, bár mivel sokáig semmi szükségem nem volt erre, nem igazán tudtam, hogyan kell. Semmiképpen sem akartam, hogy meghallja akármelyik gondolatomat, nem akartam, hogy félreértse. Még magam sem tudtam, mit is gondolok igazából, és amíg ez nem kristályosodik ki bennem, addig Vele sem akartam megosztani. Csak rá kéne jönnöm, mit érzek!
Képtelen voltam a festményre nézni, fájt látni, ahogy mosolyog arra a lányra. Akit legalább háromszor hasonlított hozzám, és talán csak egyszer helyezett engem előbbre.
Ez legalább választ adott a kérdésemre, vagyis a válasz töredékét. Féltékeny vagyok. Hiába halt meg szegény lány hetven éve, én féltékeny vagyok rá, amiért hónapokat tölthetett Edwarddal, amiért megismerhette minden titkát, amiért Edward őt előbb szerette, mint engem.

Meglepett, de kicsit megkönnyebbültem, hogy sikerült ezt beismernem magamban.
Azt is kénytelen voltam bevallani, hogy mindezek ellenére én még mindig ugyanúgy szeretem Őt. Ha nem jobban. De valami érthetetlen vágy lángolt fel bennem, ami bosszút, haragot követelt, amiért ezt elhallgatta. Pedig én nem akartam veszekedni, sem hasonlók.
Ám rá kellett jönnöm, a megbocsátóbb, engedékenyebb felem is tiltakozott az ellen, hogy az asztal alá söpörjem a témát. Lassan felfogtam, hogy csalódtam. Csalódtam Edwardban, az egyetlen személyben, akiben maradéktalanul megbíztam, akiről azt hittem, minden fontosat tudok. Ez okozta a bosszúvágyat, az idegességet.
Tisztában voltam vele, hogy mindezek ellenére el fogjuk simítani az ügyet. Már csak Leo kedvéért is, nem szeretném, ha neki is egyetlen szülővel kellene felnőnie. Magamért sem terveztem hosszú mosolyszünetet, mert tudtam, hogy szükségem van Edwardra, immár jobban, mint a levegőre, vagy a vízre. Nélküle nem látnám értelmét az életemnek.
Megegyeztem magammal, hogy ma megőrzöm a büszkeségemet, és nem jelentem ki, hogy nem számít. Úgy is esteledik már, éjjel még néhányszor átrágom magam ezen, és holnap szépen megbeszéljük.

Bár nem terveztem, hogy azonnal elsimítsuk a dolgokat, goromba sem akartam lenni. Így aztán nem is értem, hogy a kimért búcsúzás helyett mi mondatta velem a következőket:
- Más nincs?
Edward felém fordult, szemében mérhetetlen fájdalom csillogott. A múlté vagy a jelené, nem tudtam. Hangja halk, és tompa volt, amikor válaszolt.
- Semmi. Megértem, ha... - kezdte, de a szavába vágtam. Ezúttal igyekeztem tartani magam az elhatározásaimhoz.
- Jó, hagyjuk. Most nem akarok erről beszélni, majd... - Aggodalmasan álltam fel. Nem volt ez túl bíztató?
Egy valamiben biztos voltam: az őszinteség a legfontosabb, ezért határoztam el, hogy holnap mindent alaposan átbeszélünk, elmondom, hogy mi fájt, és annyi.

Tétován elindultam az ajtó felé, ám Edward két lépéssel átszelte a szobát, és elém lépett.
- Bella, sajnálom, tudom, hogy már nem lehet változtatni, de én tényleg... - Míg beszélt kezét lassan az arcomhoz emelte.
Ugyanaz az erő, a pusztító, bosszúálló énem, aki az előbb olyan élesen kérdezte meg, hogy titkol-e még valami, most arra kényszerített, hogy elhajoljak felém nyúló keze elől.
- Szia... - motyogtam gyorsan, aztán kiléptem a szobából. Engedélyeztem még egy pillantást: Edward mozdulatlanul, még mindig felemelt kézzel állt.
Rohanni kezdtem, le a lépcsőn, meg is botlottam. A nappaliban ült Carlisle és Esme.
- Szívem, mi történt? - pattant fel Esme.
- Semmi... Nem érdekes - ráztam a fejem, és tovább rohantam, ki az ajtón.

Kilépve rádöbbentem, hogy a kabátomat bent hagytam, de feleslegesnek láttam visszamenni érte. Megkétszerezett sebességgel átrohantam a házunkhoz, és csak akkor jöttem rá, hogy a kulcsom a kabátomban volt. Nem akartam visszamenni, de megfagyni sem állt szándékomban. Egy darabig az ajtó előtt toporogtam, aztán eszembe jutott, hogy a konyha ablakát nyitva hagytam. Odarohantam, és sikerült is bemásznom rajta.
Az első utam Leo szobájába vezetett, magamra zártam az ajtót, és elterültem a szőnyegen.
Az zavart a leginkább, hogy nem értettem saját magam. Akkor pedig hogyan magyarázzam el Edwardnak, és hogyan béküljek ki vele, ha én sem értem, mit érzek. Utólag visszagondolva nevetséges volt, hogy elrohantam, amikor meg akart érinteni, de akkor úgy éreztem, felrobbannék, ha maradok. Miért? Elképzeltem, mi történt volna, ha nem futok el, és rögvest megtaláltam a magyarázatot. Ha hagyom, hogy Edward hozzám érjen, sőt talán meg is csókoljon, minden csalódottságom, zavarom elolvadt, semmivé foszlott volna. Nem akartam érezni, hogy mekkora szükségem van rá...
Már csak arra kellett rájönnöm, hogy ez miért volt így. Hogy miért nem akarok még mindig megbocsátani...

A padlón fekve lassan derengeni kezdett előttem a válasz: túl büszke voltam. Sértett, hogy nem avatott be életének egy ilyen fontos momentumába, és arra vágytam, hogy előbb Ő kérjen bocsánatot. Ne pedig én zárjam le az ügyet.
Már éppen kezdtem megenyhülni, ennyi büntetés éppen elég volt neki, gondoltam. Aztán hirtelen ráébredtem, hogy Edward nincs itt. Hogy nem könyörög az ajtó előtt...
Azt hittem, vagy talán inkább reméltem, hogy a nappaliban ülve, idegesen várja, hogy előbújjak, hogy aztán Ő bocsánatot kérhessen, és megbeszélhessük mindezt. Ezért aztán szépen feltápászkodtam, és lementem, de a ház teljesen üres volt. Edward sehol.
A düh újra fellángolt bennem: hát még arra sem méltat, hogy utánam jöjjön? Mélyeket lélegezve próbáltam lehiggadni, a kisbabámra gondolni.
Bementem a konyhába, és vacsora gyanánt megettem két tábla csokoládét, és egy doboz fagylaltot. Kicsit émelyegni kezdtem a sok édestől, de a hangulatomnak jót tett. Azelőtt sosem tettem ilyesmit, sem a bosszúvágy, sem a mértéktelen édesség evés nem volt rám jellemző. Kinéztem az ablakon, amely pont a nagy Cullen-házra nézett. Odakint már vaksötét volt, és a házból is csak kevés fény szűrődött ki: csak az alsó szinten égtek lámpák. Edward tehát vagy még a vaksötét szobában áll, amiben azért erősen kételkedtem, vagy a családjával beszélget, és nem érdekli, mi van a feleségével.
Hogy a hosszú idő, vagy a csokoládé tette-e, nem tudom, de minden indulatom szomorúsággá szelídült. Egyszeriben nagyon fáradtnak éreztem magam, ezért aztán visszamentem az emeletre, és a fürdő felé vettem az irányt.
Előtte még egyszer bepillantottam Leo szobájába. A tekintetem a papírlapra esett, amin a nevek álltak. És akkor hirtelen beugrott, miért tűnt olyan ismerősnek, ahogy Edward kimondta Diana nevét: a legelső alkalommal, amikor a nevekről beszélgettünk, még Ő sem volt olyan biztos benne, hogy fiú lesz, és mondott lány neveket is. Köztük a Dianát. Többször is felvetette, és én nem étettem, hogy miért ragaszkodik annyira hozzá… Igaz, rá sem kérdeztem.

A hosszú, forró zuhany sem segített, ugyanolyan nyomorultul éreztem magam utána is. Utoljára körülnéztem a házban, de az még mindig üres volt. Bemásztam az ágyba, ami most szokatlanul hidegnek, és hatalmasnak tűnt.
Tudtam, hogy addig úgysem fogok tudni aludni, amíg nem tisztázom legalább magamban a történteket. Gondolatban újra lepörgettem a nap eseményeit, a festményt, amely fájdalmasan ivódott be a memóriámba, Edward hosszú, szomorú meséjét, és a saját megmagyarázhatatlan viselkedésemet.
Addigra már teljesen eltűnt a dühöm, és egész lényem készen állt a megbocsátásra. Maradék büszkeségem megőrzésére - mert rájöttem, hogy a hazarohanással meglehetősen nevetségessé tettem magam - mindössze egyetlen bocsánatkérést vártam. Rosszulesett, hogy nem beszélt nekem erről, de beláttam, hogy nyolcvan évet elmesélni nehezebb, mint tizennyolcat, és ez nagyon fájdalmas emlék a számára.
Gondolataimat egyre inkább a jelen foglalta le, mint a múlt. A szomorúságom oka már nem az volt, hogy soha nem beszélt Dianáról, hanem az, hogy órák óta felém sem néz. Vajon miért nem jött még haza? Megint elment? Vagy csak nincs most kedve nekem magyarázkodni?

Csöndben vártam, hátha hallok valamit. Az időérzékemet újra elvesztettem - bár sohasem volt túl jó - de azt hiszem, még legalább egy óra eltelt, míg meghallottam a kulcs csörgését. Vártam a lépcsőn halkan koppanó léptek zaját, de semmi nem történt. Még jobban figyeltem, ám csak nagyon halk motozást hallottam lentről, aztán az is elcsendesedett. Szóval fel sem jön. Meg sem nézni, élek-e vagy halok. Na, jó, halhatatlan vagyok, de igazán legalább bekukkanthatott volna hozzám. Ennyire nem érdeklem? Vagy Ő még büszkébb, mint én?
A lelkem mélyén éreztem, hogy nem erről van szó, de minthogy a választ nem találtam meg, ez a megérzés nem nyugtatott meg. Csendben sírni kezdtem, hiányzott, szükségem volt rá. Miért nem jön? De közben magamra is haragudtam, amiért még mindig túl büszke vagyok, hogy én magam menjek oda hozzá.
Sírva aludtam el, de az éjszaka többször is felébredtem. Úgy éreztem, itt van mellettem, de mindig csalódnom kellett.

Reggel aztán nem mertem kinyitni a szemem. Azt reméltem, az egész csak egy rossz álom volt, Edward mindjárt megneszeli, hogy felébredtem, és egy csókkal rávesz, hogy kinyissam a szemem. De hiába vártam, nem történt semmi, és kezdtem rájönni, mindez a valóság volt. Végül a gyomrom korgása rávett, hogy felkeljek. Előbb azonban a fürdőbe mentem, hogy rendbe szedjem magam. A hideg víztől, amivel arcomat mostam, ötletet reméltem. Hogy mit mondjak neki, amikor lemegyek. Hogy hogyan adjam a tudtára, hogy megbocsátottam a titkolózást, anélkül, hogy közben elveszteném maradék kis méltóságomat. Egyáltalán miért vagyok én hirtelen ilyen büszke? Sosem voltam az! Ha továbbra ez fogja vezérelni a tetteimet, akkor még sokáig nem békülünk ki.
Ennek az új elhatározásnak hála, mire felöltöztem, és leindultam, megszületett az új tervem. Lemegyek, és bár nem borulok a nyakába, megkérem, hogy beszéljük meg. Elmondom, hogy mi esett rosszul, biztosítom, hogy bennem megbízhat, és bármit elmondhat, bármikor. Aztán lezárjuk a témát. Én megbocsátok, és soha többet nem beszélünk Dianáról. Ma még talán kicsit hűvös lesz a légkör, de szépen lassan felenged majd.
Mert arra már rájöttem, hogy nem bírom nélküle. És, hogy nekem szabályosan fájdalmat okoz, ha nincs köztünk minden rendben...

Alaposan keresztül húzta a terveimet. A ház ugyanis megint üres volt, Edward sehol. Az órára pillantva rájöttem, már munkában van. Úgy tűnik, az időérzékem tényleg teljesen magzavarodott, én ugyanis azt hittem, szombat van, nem péntek. Újfent csalódtam, bár ez talán inkább az én hibám volt. Szóval most órákat kell várnom, amíg hazajön. Remek!
Szívesen ettem volna megint egy csomó édességet, de tudtam, hogy ezzel Leónak ártanék, a reggeli fontos, valami táplálót kell ennem. A fagyi pedig különben is elfogyott. Végül a gyümölcsös müzli mellett döntöttem, amit Esmével vettünk néhány napja. Eszembe jutott, hogy a nagy festményes felfedezésen kívül még valami történt tegnap: Carlisle-lal megbeszéltük, hogy mit kell ennem. A mostani reggelimet megfelelőnek találtam, de hogy biztosra menjek az adagot illetően, kétszer repetáztam belőle. Ezután elmosogattam, aztán a nappaliba mentem.
Igazából nem tudom, mit kerestem, de valami nyomot arra, hogy Edward mit csinált tegnap éjjel. Habár, mint mindig, most is elpakolt maga után, a könyvek sorrendjéből - amit nem emlékszem, mikor jegyeztem meg ilyen pontosan - láttam, hogy sokat olvasott éjjel. Legalábbis többe is belekezdhetett. Azt is észrevettem, hogy a fényképalbum, amit Alice-től kaptunk egy polccal feljebb van téve, talán ezt nézegette? De miért?

Ledőltem a kanapéra, mert nem volt semmi ötletem, amivel lefoglalhattam volna magam, amíg hazaér. Ami legalább négy óra... Bosszantott, hogy ennyit kell várnom, tétlenül, de semmihez sem volt kedvem. Mennyivel egyszerűbb lett volna, ha itthon találom!
Nem haragudhattam rá, amiért elment dolgozni, nem kockáztathatja az új állását. Sőt, azt, hogy elment, akár pozitív jelnek is tekinthetem, hiszen a munkát csak miattam, pontosabban Charlie miatt vállalta, nem lett volna rá szükség. Szóval, ez jelentheti azt, hogy fontos vagyok neki, és Ő is pont úgy ki akar békülni, mint én. És hogy azért ment el, hogy ne legyen még több problémánk... Inkább erre próbáltam gondolni, mint arra, hogy azért ment dolgozni, hogy addig se kelljen velem lennie. Nem akartam letargiába süllyedni, sem pedig rosszat feltételezni róla. Egyetlen titok miatt nem szabad minden bizalmat elvesztenem!
A biztonság kedvéért igyekeztem nem Rá gondolni, mert tudtam, hogy akkor egész idő alatt ezen rágódnék, teljesen feleslegesen. Helyes döntést hoztam, amikor a megbeszélés-megbocsátás mellett döntöttem, nem kell ezen változtatni. Azonban nem jutott eszembe semmi más, ami elterelhette volna a figyelmemet. A percek pedig csigalassúsággal teltek.

Valaki kopogott az ajtón, aztán választ sem várva benyitott. Bár nem volt rossz előérzetem, ijedten pattantam fel a kanapéról. Alice dugta be a fejét a nappaliba.
- Szia, Bella! Nem zavarok, bejöhetek? - kérdezte halkan.
Csak biccentettem, mire ő szokatlanul lassan besétált a szobába, és leült a fotelba. Mindketten egymásra meredve hallgattunk, nekem nem volt semmi mondanivalóm, és különben is féltem, hogy akaratom ellenére vele is goromba leszek.
- Gondoltam, megnézem, minden rendben van-e veled - próbálta meg barátnőm beindítani a beszélgetést. Általában nem voltak ilyen hosszú szünetek, ha mi ketten beszélgetni kezdtünk.
- Megvagyok, köszi - feleltem kimérten, aztán a szomorúságom felszínre tört, és keserűen folytattam. - Jó, hogy legalább téged érdekel, hogy mi van velem. Edward felém se nézett, tegnap éjjel jött haza, és mire felkeltem, már el is ment itthonról.
Alice szemlátomást azt fontolgatta, mit feleljen erre, mi lenne a legjobb válasz. Vagy talán, hogy mennyit árulhat el...
- Bella, emiatt ne haragudj rá! Azt hiszem, adódott köztetek egy kis félreértés, de ezt magatoknak kell tisztázni is. Tudod, neked kell majd megtenni a kezdő lépést... De minden rendbe fog jönni, nekem elhiheted - ült át mellém, és magához ölelt. Jól esett a közelsége, végre nem éreztem magam egyedül.
- Egyébként nem csak ezért jöttem - folytatta, mikor már kicsit összeszedtem magam. - Szeretnék elnézést kérni a tegnapiakért...
Egy darabig zavartan néztem rá. Ugyan, mi köze lenne neki Edward titkához, hiszen még csak nem is tudott róla. Aztán eszembe jutott, hogy talán azért mondja, mert nem készítetett fel...

- Az az igazság, hogy csak akkor láttam, hogy baj lesz, amikor te már valószínűleg láttad a képet. Gondoltam rá, hogy kimagyarázzam a dolgot, hogy elfelejtsd, vagy odaküldjem Jaspert, de tudtam, hogy nem lenne célravezető. Az igazság mindig kiderül! Ha én eltussoltam volna az ügyet, később, talán évek múlva, de előbb-utóbb napvilágra került volna. És minél tovább lappang egy titok, annál rosszabb, amikor lehull a lepel! Szóval ezért nem avatkoztam közbe...
A történetet tegnapig nem is ismertem, Edward azután mesélte el nekünk, miután te hazarohantál. Próbáltam figyelni a jövődet, hogy milyen állapotban vagy, meg tudjátok-e beszélni már, de mindig változtattál...
Elhallgatott, én pedig bár féltem a választól feltettem a legfontosabb kérdést:
- Edward miért jött olyan későn haza? Haragszik rám?
- Ugyan, dehogy! Ezért mondtam, hogy félreértették egymást! Nem tudom, te miért rohantál el, bár azt hiszem sejtem, de biztosan nem azért viselkedtél így, amit Edward feltételez. És ő sem azért maradt sokáig nálunk, mert nem akart veled beszélni, hanem mert azt hitte, hogy te nem akarsz vele beszélni. Ezért fontos, hogy ha hazaér, te ne támadj neki, de leültesd beszélgetni! Érted már?

- Nem egészen. Nem értem, mit hisz, miért rohantam el? Szerintem teljesen logikus, hogy fájt, hogy titkolózott, mert beszélt már nekem arról a négy évről, amikor máshogy élt, de csak a bűnözőket emlegette!
- Én értelek, Bella, ez volt az első gondolatom, de ő merőben máshogy látja a jelenetet... És az, hogy állítólag nem engedted, hogy megérintsen, az felerősítette benne mindezt.
Próbáltam kibogozni, amit mondott, de nem igazán sikerült.
- Még mindig nem igazán értem, hogy miről van szó. Mit gondolt?
De Alice csak sejtelmesen mosolygott.
- Ezt nektek kell megbeszélni! De gondolj egy kicsit arra, milyen Edward, hogyan látja önmagát, és akkor talán rájöhetsz, hogy mi a helyzet! Én viszont nem a múlt, hanem a jövő miatt jöttem, tudod, ez a szakterületem - kacsintott.

Sokáig beszélgettünk, eleinte csak erről a témáról. Alice meggyőzött, hogy ne szomorkodjak, hanem tiszta fejjel gondoljam át a dolgokat. Azt mondta, mindent meg fogok érteni, ha Edwarddal beszélünk, az Ő szemszögéből a történet egészen máshogy fest. Azt hajtogatta, hogy ne hagyjam magam, beszéljem meg vele, mert amíg nem tesszük, addig nem fogjuk érteni a másikat, és a dolog csak még jobban elmérgesedik. Kicsit megijesztett, amikor arra kért, hogy ha Edward eleinte furcsán viselkedik, netán eltaszít, akkor se adjam fel. De aztán arra gondoltam, megbirkóztam én már ezzel a viselkedésével korábban is, most is mennie kell!
Később aztán arra helyezte a hangsúlyt, hogy elterelje a figyelmem erről a témáról. Az interneten keresgéltünk babacuccokat, noha a szoba lassan megtelt, és Leóról beszélgettünk. Alice elárulta, hogy már azt is tudja, mit fog venni neki az első születésnapjára.
Nagyon figyelt rá, hogy bőségesen ebédeljek, talán Carlisle szólt neki... Mindenesetre nem ellenkeztem, a legjobbat akartam a fiamnak.

- A lényeg, hogy ne hagyd magad! Most kell megbeszélnetek mindent, és akkor soha-soha többé nem lesznek ilyen problémáitok! - mondta Alice már az ajtóban állva. Búcsúzóul még egyszer megölelt, aztán már ott sem volt.
Utána bámultam, amíg be nem fordult a verandára.
Egészen három óráig velem maradt, ekkor ért véget Edward munkaideje. Most már legfeljebb fél óra, míg hazaér. A gyomrom remegni kezdett a gondolatra, de biztos voltam benne, hogy megfogadom Alice tanácsát. Igaza van, ezt most kell tisztázni.
Úgy emlékeztem, hogy a tegnap esti pusztításom után maradt még egy mogyorós csoki. Gondoltam, majd abból erőt merítek. Szerencsém volt, a fiók alján valóban ott lapult a megváltó tábla édesség. Ropogtatva ültem le az egyik székre, hogy átgondoljam a mai beszélgetésemet Alice-szal, hogy felkészülhessek a beszélgetésre Edwarddal.

Az egyetlen dolog, amit nem értettem, az az volt, hogy Edward azt hitte, más miatt rohantam el, viselkedtem furcsán. Próbáltam Alice kevéske utalásából rájönni, mit is gondolhatott...
Gondolj arra, milyen Edward, hogyan látja önmagát - visszhangzott a fejemben. Hogyan látja magát? Ahogy Ő mondta egyszer rólam, nem látja tisztán, szörnyetegnek képzeli magát... Mindenért önmagát hibáztatja...
Nem lehettem benne biztos, de ez volt az egyetlen feltételezésem. Hogy Edward úgy értelmezte a viselkedésem, mintha osztanám az Ő nézeteit saját magáról. Tényleg azt hitte, azért rohanok el, mert megtudtam, hogy véletlenül megölt egy kislányt? Ennyire képmutatónak tart? Hiszen ha egyedül vagyok, akkor én is megöltem volna Bent, és Angelát is! Ezek után senkit nem ítélhetek el azért, mert hibázott!
Már vártam a beszélgetést, szerettem volna tisztázni a dolgokat. Az órára pislantottam, de láttam, hogy alig telt el öt perc. Remélem, Alice-nak igaza van, és tényleg rendbe jön minden!
Amíg meg nem hallottam a motor hangját, ami egyre közelített, az új felfedezésemen rágódtam. Lelkileg felkészültem, hogy ha így is van, legfeljebb arról győzhetem meg, hogy én nem vetem meg, amiért egyszer hibázott. A saját magáról alkotott képét úgysem fogom tudni megváltoztatni. Talán majd egyszer a távoli jövőben...
Hallottam, ahogy kinyílik a kocsi ajtaja, aztán becsapódik. Felpattantam, kidobtam az üres papírt, és az ajtóhoz siettem.
Lássuk a medvét... vagy az oroszlánt...

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés