-Takarodjanak el innen! - Fakadt ki belőlem a gyűlölet.Már épp nekik akartam rontani,mikor Emmett lefogott.

-Nyugalom.Békés szándékból jöttünk.Mi a jó fiúk vagyunk.

-Azt kötve hiszem! - ordítottam bátyám karjai közül.

-Esetleg lenyugodna egy picit,hogy tudjunk komolyan tárgyalni? - szólalt meg az egyik.

-Engedj el,Emmett - mondtam nyugodtabb hangon.Ő pedig engedelmeskedett és elengedett.A blúzomat szerettem volna megigazítani,mikor a másik is hozzáfűzött valamit.

-Edward Cullenről lenne szó - Nah nee!Ennyi elég volt!Nem birom tovább!Direkt csinálja mindenki?Direkt,hogy nekem fájon?

-Nem kell beavatni,hogy hogy ölték meg! - Bújtam oda Esméhez.

-Nem egészen így történt...A nevem Ceasar.Én egy vagyok a többi volturi közül,aki most készüli őket elárulni.De nem birom tovább - Nem értettem miről magyaráz ez a vámpír,de egyre jobban érdekelt.

-Jöjjenek,üljenek le - Kedveskedett Carlisle.

-Köszönjük - Elfogadták a felkínált helyet,és leültek a nappaliban.Mindenki köréjük gyűlt.

-Szóval?Mondják már el,hogy mi folyik itt! - Sürgettem őket.

-Azonnal,hölgyem.Leonidasz? - Adta át a szót,társának.

-Bella.Edwardot nem végeztük ki - válaszolt a másik,amitől rögtön kómába estem.Persze...csak képletesen.De nem hittem a fülemnek!Száz éven keresztül abban a hitben voltunk,hogy a szerelmem halott.Erre most megjelenik két idegen,akik ilyet mernek feltételezni.

-Hogy-hogyan? - Hallatszottak a többiektől a meglepettség szavai.

-Ezt meg hogy értik? - Vontam kérdőre őket.

-Aroék egy átokkal súlytottak le rá.Ami talán rosszabb,mint a halál - Hajtották le fejüket szégyenükben.

-Folytassák,kérem - Nem bírtam tovább.

-Bocsásson meg,de csak ennyit mondhatunk.Magának kell rájönnie,mi is az valójában.És ami a legfontosabb,maga tudja megtörni is.

-NEM LEHETNEK ILYEN GONOSZAK!Mondják meg kérem,hogy hogy tudom visszahozni! - kiabáltam.

-Bella kedvesem,nyugodj meg.Gyere,felkísérlek a szobádba - Karolt belém Esme.

-Viszlát,Bella.Reméljük sikerülni fog - Utolsó szavaikat intézték felém,a Volturik.Aztán hirtelen eltűntek.Már a lépcsőn haladtunk felfele Esmével,mikor összeestem.

-Jézusom.Jól vagy,Bella? - kérdezte Esme.

-Igen,vagy nem.Nem tudom.Annyi teher nehezedik rám mostanába - Fogtam a fájó hasam összeroskadva.

-Gyere,mennyünk tovább.

-Rendben.

Esme mint egy gondoskodó anya,lefektett az ágyba,és szépen betakart.Igazából semmi szükség nem volt rá,de jól esett,hogy valaki ilyen sokat foglalkozik velem.Nem szóltunk semmit.Én becsuktam a szemem és csak gondolkoztam.Ő pedig ott ült,az ágyam szélén,és simogatott.Mintha tényleg megnyugodtam volna.Egyfolytában azon törtem a fejem,hogy mi lehet az átok.De nem bírtam rájönni.Carlisle segítsége kellett,de nem szerettem volna most zavarni.Biztos mindenki egy igazán erős sokkba került,amiből nehéz felszabadulni.

-Jobban vagy már? - aggódott Esme.

-Igen.Köszönöm,hogy ilyen sokat foglalkozol velem.Kicsit már kínos,hogy úgy viselkedek mint egy tíz éves.

-Ugyanmár,Bella!Te egy nagyon erős lány vagy.Sokan nem bírták volna már ki azt,amit te át éltél.Büszke vagyok rád - vigyorgott. - Szerintem most megyek,és magadra hagylak.Megnézem a többieket,nem baj?

-Ohh...Dehogyis!Mennyél csak.Így is sokat tettél már értem - visszamosolyogtam.

-Csak szólj,ha bármi kell.Szia,kicsikém - Felállt,és távozott.

-Szia.

Pár órán keresztül csak arra a nyamvatt átokra tudtam gondolni.Már éjfél fele járt,mikor egyszer beugrott valami,illetve valaki.

-HÁT PERSZE!Zachery!Biztos vele lehet valami.Meg kell találnom - Kiugrottam az ágyamból,és az ablak felé vettem az irányt.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés