(Edward szemszöge)

- Nos, én…
- Bella! – kiáltotta el magát Alice, félbeszakítva szerelmemet.
- Alice! Jó, hogy jössz. Hogy hazudhattál te is? – kérdezte vádlón Bella.
- Én csak segíteni akartam – nézett ártatlan képpel Alice.
- Akkor legközelebb nem kérek ilyen segítséget! De egyébként miért is jöttél? – kérdezte Bella.
- Tulajdonképpen pont azért jöttem, hogy megbeszéljem veled ezt az egészet.
- Ne most, Alice, ha lehet! – kérte Bella. – Így is össze vagyok zavarodva. És bocsi az előbbiért.
- Rendben és semmi gond – bólintott Alice. – De ugye nem zavartam meg semmit? – kérdezte, miközben a szeme Bella és köztem cikázott.
- Nem, dehogy. Már éppen menni készültem – válaszolta Bella, mire az ajtó elé álltam, mielőtt kimehetett volna a szobámból.
- Ne menj el, kérlek – fúrtam bele tekintetem az övébe.
- Most át kell gondolnom a helyzetet, úgyhogy megyek – mondta, majd próbált félretolni.
- Alice, kérlek! – nézett Alice-re kissé kétségbeesetten Bella, miután én meg se mozdultam, így eltorlaszolva az ajtót.
- Edward, ha menni akar, akkor engedd ki! – parancsolt rám most már Alice is, mire lassan ugyan, de elálltam az ajtóból, szabad utat hagyva a kimenetelhez.
- Szia, Alice! – köszönt el Bella, de hozzám egy szót se szólt.
- Szia, Bella! – köszönt Alice is, majd ismét megszólalt, de olyan halkan, hogy Bella még akkor se hallotta volna, ha közvetlenül mellette áll, de ő ekkor már a lépcső felé vette az irányt.
- Jössz nekem eggyel a közbelépésem miatt! – mondta. – Sőt, kettővel, mert miattad hazudtam a legjobb barátnőmnek! – nézett rám kissé dühösen.
- Jól van, nyugi Alice! És köszönök mindent, de mint látod, hiába volt ez az egész hazugság. Várjunk csak! Azt mondtad, hogy közbelépés? – kérdeztem, mire ő csak bólintott.
- De mért léptél köbe? Már épp megszólalt volna.
- Tudom, de… volt egy nagyon fontos látomásom, miszerint nekem ide kell jönnöm, hogy segítsek neked, mert láttam, hogy nem igazán vagy a helyzet magaslatán – válaszolta Alice.
- Ez nem igaz!
- Jó, nem ez a lényeg – intett le.
- És mi van a másik látomásoddal? Elmondod végre? – kérdeztem kíváncsian néhány másodperc múlva.
- Majd, ha eljön az ideje – ismételte meg Alice, amit már a legutóbb is mondott.
- De mégis mikor jön már el az az idő?
- Ne légy türelmetlen! És jobb, hogy nem tudod, hidd el! – Ezzel a mondattal Alice csak még kíváncsibbá tett, és elég őrjítő volt, hogy nem tudom mit „látott”. De inkább hagytam a dolgot és úgy döntöttem, hogy nem is gondolok rá, hanem inkább elfoglalom magam valamivel. Már csak azt kellett kitalálnom, hogy mi az a valami. Végül úgy döntöttem, hogy legjobb lesz egy kicsit elmennem vadászni, mivel már elég rég voltam és így legalább nem gondolok folyton Bellára meg Alice rejtélyes látomására. Azonban valaki megállított még mielőtt elindulhattam volna.

(Bella szemszöge)

Hazafelé vettem az irányt, hogy alaposan átgondoljam a dolgokat. El sem tudtam hinni, hogy azok, akiket a családomnak hittem, hogy hazudhattak nekem. Alice, Esme, Emmett, Jasper, Rosalie, Carlisle, de még a tulajdon apám is. Egyikük se mondta meg az igazat, pedig biztos vagyok benne, hogy mindnyájan tudtak erről a hazugságról. Edwardról már nem is beszélve. Azt hittem, hogy szeret, aztán egyszercsak bejelenti, hogy elköltöznek, utána pedig hazudik nekem, mondván, hogy megbánta, amiért elhagyott. És ebben az egészben az a legrosszabb, hogy nem tudok rá haragudni. Szeretem teljes szívemmel és nem tudok rá haragudni. Most nagyon össze vagyok zavarodva és fogalmam sincs, hogy mit is kéne csinálnom.
Közben már a házunkhoz értem, de ezt csak most vettem észre, még csak ki se szálltam a kocsiból, sőt a motort se állítottam le. Valahogy még ez is nehezen ment. Az agyam legnagyobb részét az okok és a cselekedetek megértésének kényszeredett próbálkozása tette ki. De erőt vettem magamon, sóhajtottam egyet és úgy döntöttem, hogy bemegyek, így leállítottam a furgonom motorját, kiszálltam, majd elindultam a ház felé és ekkor észrevettem, hogy Charlie rendőrautója is ott parkol a felhajtón.
Mikor beértem a házba és megláttam Charlie-t, ahogyan a nappaliban ül, valami furcsa történt velem. Tulajdonképpen kicsit vágytam a bosszúra, hiszen úgy gondoltam, hogy mivel a saját apám becsapott, ezért valamivel „viszonoznom” kéne. Persze tudtam, hogy nem a legjobb ötlet, de abban a pillanatban nem érdekelt. Túlságosan is ideges voltam, ahhoz, hogy felfogjam mit is csinálok.
- Szia, apa – köszöntem úgy, mintha semmi se történt volna. Pedig nagyon is történt. A szívem már olyan kicsi darabokban volt ekkor, hogy csak mikroszkóppal lehetett látni a darabkáit.
- Szia, Bells – köszönt vissza.
- Valamiről szeretnék beszélni veled. Egy nagyon fontos dologról – mondtam és ekkor már tudtam, hogy nincs megállás. Bár az egyik felem nagyon is tiltakozott emiatt a kis „bosszú” miatt, de a másik viszont jogosnak érezte. És ekkor nem is igazán tudtam, hogy mit csinálok, szóval az elkövetkezendő hazugságom valószínűleg ezért hangzott el.
- Hallgatlak! Nekem bármit elmondhatsz.
- Nos… Tulajdonképpen szeretném közölni, hogy elköltözök. Méghozzá Anthonyval és a Cullenekkel. – Charlie arcán először a döbbenet, majd a harag, végül ismét a döbbenet jelei látszódtak.
- Kicsim, azt hiszem, hogy nekem is el kéne valamit mondanom… Anthonyról. – Mi? Szóval ő el akarta mondani nekem? Vagy csak azért mondaná most el, hogy ne költözzek el? Mindegy, azt hiszem, hogy tényleg nagyon rossz ötlet volt ez a hazugság, inkább elmondom neki az igazat.
- Felesleges, apa. Már tudok mindent. És sajnálom az iménti hazugságom – mondtam és bocsánatkérően néztem rá.
- Semmi gond. De akkor hazugság volt a költözés? – kérdezte.
- Igen. Nem fogok elköltözni, amíg nem mondod, hogy útban vagyok – mondtam, majd rákacsintottam.
- Tudod, hogy itt sosem vagy útban. Örülök, hogy itt vagy.
- És különben is, mit kezdenél nélkülem?
- Hát nem sok mindent, az biztos – válaszolta, mire elmosolyodtam.
- Egy darabig még biztos itt leszek.
- És hogy vagy? – kérdezte néhány másodperccel később.
- Nem értem, hogy miről beszélsz – adtam az értetlent, mert nem akartam pont Charlie-val megbeszélni ezt az egész ügyet, aki nem mellesleg ki nem állhatja Edwardot. Bár azért már megenyhült az irányába, de ez a változás nem volt valami nagyon nagy.
- Azt mondtad, hogy már tudsz mindent. Edwardról meg Anthonyról.
- Jó, tudom, hogy ezt mondtam, de talán nem te vagy a legmegfelelőbb személy, akivel ezt meg kéne beszélnem – mondtam ki őszintén.
- Igazad van, Bella. Tudod, hogy nem nagyon kedvelem Edwardot, de most mégis szeretnék erről veled beszélni. Csakis azért nem mondtam el az igazat, mert láttam rajtad, hogy boldog vagy, és amíg az vagy, addig nekem nem számít semmi más. És, ha Edward mellett vagy boldog, akkor megszokom a gondolatot és próbálom megkedvelni. Nézd, bár nagyon nem helyeslem, hogy hazudott neked és még mindig nem nagyon kedvelem, de látszik rajta, hogy szeret téged. És nem mentegetni akarom, de azért lásd be, hogy te is szereted.
- Jól hallottam, amit mondtál? – kérdeztem hitetlenkedve, miközben felhúztam a szemöldökön és gyanakvóan végigmértem Charlie-t.
- Igen, kicsim. Tudom, hogy elég furcsa volt ezt hallani tőlem, de én csak a javadat akarom. Ha boldog vagy, akkor én is. És, ha Edwarddal vagy boldog – bár megjegyezem, hogy még mindig nem örülök neki –, de akkor legyél vele – mondta, mire megöleltem.
- Köszi, apu, hogy így támogatsz… Várjunk csak! – toltam el egy kicsit magamtól. – Edward el fog költözni.
- És hol itt a gond? – kérdezte Charlie.
- Ha elköltözik, akkor nem igazán lehetnék vele.
- És mi lenne, ha elmennél velük? – kérdezte apám, mire az arcom felragyogott.
- De… nem bánnád?
- Már megmondtam… Ha boldog vagy, akkor én is. Ha el szeretnél menni, akkor elfogadom – mondta, mire ismét megöleltem, de még szorosabban.
- Hé, Bells, megfojtasz! – krákogta Charlie.
- Oh, bocsi – mondtam, majd elengedtem.
Ezután odarohantam a telefonhoz.
Sokáig csörgött, de aztán felvette valaki.
- Halló! – hallottam meg egy csilingelő hangot.
- Szia, Alice, itt Bella.
- Oh, szia, Bella!
- Azért hívtalak, mert… Meg szeretném kérdezni, hogy… Hol van Edward? – kérdeztem kissé akadozva.
A vonal túlsó felén egy kis ideig csönd volt, majd Alice ismét megszólalt.
- Sajnálom Bella, de Edward elment valahova. Fogalmunk sincs, hogy hova. Veszekedtek Rosalie-val. Edward még itt akart maradni, de Rosalie már el akart költözni. Azonban Edward nagyon begurult, mert Rosalie olyasmiket is mondott, ami még engem is feldühített, nemhogy Edwardot – mondta Alice keserűen és én gyanítottam, hogy Rosalie rólam mondott valamit.
- És nem tudnátok előkeríteni?
- Nem, már próbáltam előidézni egy látomást, folyamatosan Edwardra koncentráltam, de semmi. Sajnálom, Bella. Azt hiszem, hogy meg kell várni, amíg nem tudat valamit magáról.
- Értem, Alice. És köszönöm, hogy elmondtál mindent.
- Nincs mit. Ha bármit megtudok, akkor felhívlak. Szia, Bella.
- Rendben, szia, Alice! – köszöntem én is.
Miután végeztem a telefonálással, fel akartam menni a szobámba.
- Hé, Bells! – állított meg apám.
- Jól vagy? Olyan sápadtnak tűnsz és eléggé szomorú képet vágsz – mondta, miután próbáltam volna továbbmenni reakció nélkül.
- Nem, semmi bajom sincs, csak fáradt vagyok.
- És kivel beszéltél az előbb?
- Oh, csak Alice-szel – válaszoltam könnyedén és próbáltam leplezni a valódi érzelmeimet.
- És mondott valami olyat, ami miatt ennyire letört vagy?
- Nem, mondtam már, hogy csak fáradt vagyok.
- Rendben, akkor talán feküdj le egy kicsit pihenni. – Bólintottam, majd megindultam a szobám felé.
Miután beértem a szobámba azonnal lerogytam az ágyra. Már éppen meg akartam Edwardnak bocsájtani, erre elmegy. És azt se tudom, hogy hol van.
Nyugi, Bella, Alice majd hív, ha megtud valamit – nyugtattam magam, nem sok sikerrel.
Így feküdtem egy ideig a gondolataimba mélyülve, majd egy idő után elragadott az álmok birodalma.

(Edward szemszöge)

Még magam se tudtam, hogy hova megyek, de nagyon mérges voltam és csak futottam. Időközben vadásztam is, de csak kis időt szántam erre, aztán futottam tovább. Arra mentem, amerre a lábam vitt, de nem is igazán vettem észre a körülöttem lévő dolgokat.
Ekkor azonban eszembe jutott a veszekedésem Rosalie-val.
- Edward, állj meg! Beszélnem kell veled! – mondta Rosalie, miközben karba tette a kezét.
- Mit szeretnél? – kérdeztem érdeklődést színlelve, bár most nagyon nem volt kedvem senkivel se beszélni.
- Oh, azt hittem, hogy csak az érdekel, amit te szeretnél! Igazán megtisztelő, hogy szakítasz időt az én igényeimre is – mondta gúnyosan. – El akarok költözni!
- El is fogunk költözni! Carlisle már biztosan beszélt veled is.
- Igen, beszélt. De én most szeretnék elmenni!
- Rosalie! Most nem mehetünk!
- Mért? Mégis mért? Bella miatt? Ő csak egy mihaszna, kétszínű, hazug és jelentéktelen ember. Nem hagyom, hogy miatta várjunk a költözéssel! – kiabált Rosalie.
- Rose! Bella egyáltalán nem ilyen, ahogy mondod! – ölelte át Emmett. – Bírd ki azt a néhány hetet és már itt se vagyunk!
„És Bella is költözik velünk?” – kérdezte Emmett gondolatban, mire megrántottam a vállam, jelezve, hogy nem tudom.
Rosalie persze észrevette.
- Miről beszélgettek? – kérdezte dühösen Rosalie, miközben kibújt Emmett öleléséből.
- Öhm… - kezdte óvatosan Emmett. – Csak arról kérdeztem, hogy…
- Hogy? – sürgette Rosalie.
- Szerettem volna megtudni, hogy Bella is elköltözik-e velünk – sütötte le Emmett a szemeit.
- Mi? Még csak az kéne! Ugye ő nem jön? – kérdezte Rose.
Itt, mintha elvágtak volna valamit. Nem bírtam tovább beszélgetni Rosalie-val, így inkább azonnal kirohantam a házból és futottam, amerre csak tudtam.
Megráztam a fejem, hogy kiűzzem belőle ezeket a gondolatokat. Ekkor azonban észrevettem, hogy hol is vagyok. Mikor tudatosult bennem, eléggé elképedtem. Alaszkában voltam. Amint megláttam Tanyaék házát, az agyam gőzerővel kezdett mozgolódni. Több dolgot végiggondoltam, majd úgy döntöttem, hogy meglátogatom őket.
Csengettem, mire Tanya nyitott ajtót.
- Szia, Edward. Mi szél hozott erre? – kérdezte Tanya, arcán megdöbbenés és öröm is látható volt.
- Ha megengednéd, akkor bemennék – mondtam. Tanya ellépet az ajtó elől és, mire én beléptem.
- Szóval mégis mért jöttél ide? Csak nem megint Bella miatt? – kérdezte Tanya érdeklődőn.
- Nos… - Nem akartam elmondani, hogy összevesztem Rosalie-val, így inkább csak a féligazságot mondtam el. – Igen, Bella miatt vagyok itt – válaszoltam, ami bizonyos szempontból tényleg igaz volt, méghozzá olyan értelemben, hogy Rosalie Bella miatt veszett velem össze.
- Oh, értem. És szabadna megtudnom, hogy meddig maradsz? – kérdezte.
Igazából még én sem tudtam. Ekkor azonban eszembe jutott valami. Egy megoldás, mely abban a pillanatban nagyon is ésszerűnek tűnt, persze akkor még nem tudtam, hogy mi lesz ebből az egészből.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés