xxx

Kapkodva összegyűjtöttem az estéhez létfontossággal bíró holmikat, és sorban a táskámba dobáltam. Rúzs, kocsi kulcs, tükör, papirzsepi (Ethannek). Rose bizonyára megérezte a helyzet súlyát, mert a fojtott üvöltözés hevében hallottam, amint az egyik antik váza a korlát felém eső részére, a szemközti falnak csapódott hatalmas reccsenéssel. A borotvaéles szilánkok szerteszét száguldoztak a folyosó kövén.

Hallottam, hogy Rose felrohan a lépcsőn, majd arca nagy csattanással Emmett mellkasának ütődött, és mindkettejük torkából halk, vészjósló hörgés tört elő. Vélhetőleg fel akart jönni hozzám, és biztosan elmagyarázta volna, hogy milyen felelőtlen vagyok, és mennyire fittyet hányok a családunkra! Hah, Rosalie-nak mindig igaza van, nem?! Szörnyen unalmas!

Belebújtam a piros blúzomba, nyakamra kanyarintottam a vékony láncot, amit néhány éve kaptam Alice-tól, majd végre kivettem a hullámcsatot a két ajkam közül. Óvatosan egy tincs alá csúsztattam, és próbáltam elfelejteni a paprikás hangulatot. Elég lesz majd elviselnem, mikor lemegyek.

Miután végre megtaláltam a szekrényem mélyén az övemet, a derekam köré tekertem, majd egy vékony csíkot húztam a szempilláim fölé. Ma hagyom magam csak sodródni az árral, és nem engedem a tudatos részemet felülkerekedni. Na végre, elkészültem!

Kiléptem a folyosóra, és felkattintottam a villanyt. Már majdnem az ajtó felé fordultam volna, mikor egy áttetsző csík robogott el mellettem, majd öt fagyos ujj kulcsolódott karomra a semmiből. A kopogás, ami ezután hatolt a csendbe arra késztetett, hogy teljes erőmmel ellöktem magamtól Rose-t, és hangosan felnyögtem.

- Te jó ég! Menj innen, Ethan! – üvöltöttem az ajtó felé.

- Ó, nehogy elmenj! Epekedve várom, hogy megismerjelek közelebbről! – vigyorgott nővérem, és szemlátomást meg sem kottyant neki, hogy az előbb már tettlegességé fajult köztünk a vita.

Újabb kopogás.

- Fogjátok le, amíg kimegyek! – utasítottam a többieket, mire Emmett, Jasper és Alice karjai a pillanat töredéke alatt körbefonták nővérem testét. Karjukon az izmok tajtékozva hullámoztak, ahogy visszatartották Rose újabb kirohanását, amint kitártam az ajtót.

Hirtelen inogni kezdett alattam a talaj, elállt a lélegzetem, és azon tanakodtam, hogy rá merjek-e nézni a karjával az ajtófélfát támasztó fiúra. Igyekeztem a lehető legjobban eltakarni őt testemmel, de állát előreszegve Rose felé bökött.

- Az öntelt lányoknál, csak a hisztis öntelt lányok frusztrálnak jobban. – Ethan higgadt hangon beszélt, csak abból jöttem rá, hogy felbosszantotta a fogadtatása, hogy kétszer is végigsimított a tarkójára lógó kunkori tincseken.

- Vedd biztosra, hogy aláírtad a halálos ítéletedet! Te… - Nem hagyhattam, hogy sértegesse!

Megpördültem a tengelyem körül, és Rose felé nyúltam. Nyakának gödreibe nyomtam az ujjaimat, amitől csak gúnyos mosolyra fakadt. Torkomat égette, ki kellett mondanom, amit gondolok!

- Békén hagysz minket! Elfelejted, hogy létezik Ethan! Ja, és egyúttal azt is felejtsd el, hogy még egyszer a testvéremként fogok rád gondolni! – üvöltöttem.

Alice gyengéden visszatántorított. Jazz is igyekezett bevetni minden erejét, hogy lecsitítson.

- Akkor tűnés innen, Bella! Húzz innen ezzel a gyenge hasonmással! Halálra idegesít, hogy azt hiszed, hogy vele pótolhatod Edwardot! Mikor fogod már fel, hogy a testvérem halott?! – köpte a szavakat Rose.

- Ennek semmi köze hozzá… és, ha lenne, akkor sem rád tartozik, csakis rám! Én veszítettem el, nem te! – Beleremegett minden porcikám, ahogy ráeszméltem, mennyi információt elmondtam ezzel Edwardról.

- Okosabban tennéd, ha felvilágosítanád végre az embert, hogy mire kell neked! Csak nem azt hitted, hogy tényleg érdekled Bellát? – A kérdést immár nem nekem intézte.

Ethan szembefordult velünk, és összekulcsolt kézzel, arcán türelmes kifejezéssel várta, hogy mikor indulhatunk már. Jobban ismertem annál, mint hogy el tudna előlem titkolni érzelmeket. Bárhogy is csinálta, nem tűnt zaklatottnak.

Lesütöttem a szemem, nem bírtam Ethanre nézni.

- Erre én is nagyon kíváncsi vagyok. Bella, érdekellek? – Hangja mézédes volt, és mire kinyitottam a szememet, már mellettem állt, egészen közel a családom többi tagjához. Hát nem félt?

- Menjünk. – Közvetlenül neki mondtam, és láttam, hogy arra vár, mikor változtatom meg a döntésemet, mikor mondom ki, hogy a fenébe is, igen, érdekel! Ethan a falhoz simította az arcának egyik felét, majdhogynem beleolvadt a korallszínű háttérbe. Várt. Bízott bennem. Rosszul tette.

- Csak nem azt hitted, hogy van elég mersze bevallani bármit is? Hallgatni mindig jól tudott, kibújni a felelősség alól! Mert ő azt is megmondta, hogy baj lesz a mezőn, hogy Edward meg fog halni! – vádolt Rose. – Ő mindig mindent olyan jól tud!

Az ítélet, ami kicsendült ebből a mondatból, teljes erejével letaglózott, ahogyan Alice-t is, aki végre megtalálta a hangját. Hálát adtam az égnek, hogy Carlisle-ék vadászni mentek délután!

Ethan lassan felém tartott, de egy pillanatra megtorpant, és elgyötört tekintettel, teljes meggyőződéssel nővérem felé fordult.

- Ez nem igaz! Csak türelmesnek kell lenni vele. Ennyire nem ismered? – Egyáltalán nem értettem, miért teszi, miért véd meg.

Olyan érzésem volt, mintha tudná, hogyan kezelje Rose-t. Mindenesetre, most az volt a legfontosabb, hogy mielőbb kijussunk ebből a rémálomból.


- Van egy földút a Port Angelesi leágazásnál, ott forduljatok jobbra, majd egyenesen a part felé menjetek. Ez az ajándékom mára! – kuncogott Alice, és rám kacsintott, majd fojtott hangon duruzsolni kezdett Rose fülébe, ügyelve, hogy ne tudjuk követni.

A következő pillanatban Jazz nesztelenül mögém lépett, és finoman Ethan felé tolt. Kedves arccal felé fordult, és előrenyújtotta tenyerét. Kezet fogtak.

- Talán majd máskor jobban megismerjük egymást – mondta Jazz.

- Rajtam nem múlik. Csakis Bellán. – Nem tetszett ez az önelégült vigyora, ezért felszisszentem.

- Érezd végre jól magad! – mondta Jazz. - Vigyázz rá, barátom. – Elfojtottam magamban a feltörő nevetést, de hogy mondhat ilyet Jazz Ethannek? Döbbenetes!

- A kocsinál leszek, ha végre el tudsz szakadni a vámpír családtagjaimtól! – Biztos feltűnt neki, mennyire hisztérikusan megemelkedett a hangom, de amint kimondtam máris mellettem termett, és mielőtt bevághattam volna az ajtót, átkarolt forró karjával.

Az úton nem sokat beszéltünk, egészen addig, míg el nem értünk az elágazáshoz, ahol elfejtettem volna a földútra kanyarodni, ha csak nem szól rám az utolsó pillanatban. Jobbra rántottam a kormányt. A kocsi villámgyorsan követte megváltozott akaratomat.

- Máskor előbb szólj! – hordtam le sértődötten.

- Lesz máskor? – kérdezte. A szembe jövő sávból felbukkanó fények keresztülúsztak arcán, és félmosolyától gyanakodni kezdtem, és átgondoltam, mit mondtam.

- Igaz, máskor nem engedem, hogy tajtékzó vámpírok közé gyere. Nem lesz máskor.

- Lehet, hogy igazad van – felelte közömbösen.

Szeme a szélvédőn ide-oda ficánkoló ablaktörlőt követte. Összezavart a viselkedése! Orromba férkőzött édeskés illata. Csaknem elfelejtettem, micsoda öröm perzselő közelében lenni, tűzében égni hideg létemre… Elég!

A távolban egy fehér szikla törte meg az éjszaka sötétjét. Belém hasított egy érzés. Ez lesz az!

xxx

A tenger moraja békés keringőt járt a széllel, ahogyan évszázadok elmúltával tette minden pillanatban. Mi csak ültünk megkövülve egymással szemben a szikla tövében. Ethan lába belelógott a hullámokba. Olyan közel voltunk egymáshoz és a természethez, mint még soha.

- Szerintem a sziklák szerelmesek a tengerbe. Nézd csak, Bella! – Ahogy beszélt, szeme a távolba meredt. Figyeltem a hullámok vad játékát. Amint felkorbácsolták magukat, visszahúzódtak, majd újra összecsaptak. Varázslatos látvány volt!

- A szerelemben szabadságot kell adni. A szikla visszafogná a tengert, nem engedi útjára. – Vajon érti-e, hogy mire célzok? Ha meg tudnám tenni, elengedném őt, de olyan vagyok, mint ez az átkozott szikla. Nem tehetem! Szükségem van a közelségére.

- Nincs szörnyűbb, mint egy magányos szikla. Nem gondolod? Mit kezdenének egymás nélkül? – hangja bársonyos volt.

Megadóan közelebb húzódtam hozzá. Egyfolytában nézett, megfigyelte arcom rezdüléseit. Próbált megfejteni. Akkor is magamon éreztem a tekintetét, mikor közénk húztam a táskámat, és matatni kezdtem benne. Kérdőn nézte, mit keresek, majd mikor előhúztam egy szendvicset a táskámból, meghökkent egy pillanatra.

- Ez mi? – nevetett, majd tétován felé nyújtottam az ennivalót. Nem várhattam el, hogy ne egyen semmit. Edward mindig figyelmes volt velem ilyen téren.

- Hideg sajtburger. Nem szereted?

- Te szeretted? – Meglepődtem. Miért érdekli?

- Inkább vegaburgert ettem, Charlie viszont imádta. – Halkan felnyögtem ettől az emléktől. Lehunytam a szemem egy pillanatra, hogy elbújjak előle.

- Nyisd ki a szemed, Bella. Vedd végre észre, hogy nem vagy egyedül. Ha mindig elmenekülsz, fogva tartod magad. Igaza van a nővérednek, nem akarsz felelősséget vállalni. Ha meghalok, nem tesz semmit, nincs sok hátra az életemből. Nem akarom, hogy félts magadtól, éppen ezért.

Jóformán észre sem vettem, hogy ennyire közel húzódott hozzám! A finom tengerparti szél az arcomba fújta néhány hajszálát, mire én bátortalanul megérintettem a haját, és dacolva a széllel, hátrasimítottam. Egyre gyorsabban lélegzett.

- Most se csukjam be a szemem? – suttogtam.

Ajka durván tapadt az enyémre. Kibillentem az egyensúlyomból hevességétől, és hátam a sziklának hanyatlott. A keze önkéntelenül lejjebb csúszott, nyakamról a kulcscsontomra, majd lejjebb… Testünk összefonódott, míg nem megéreztem az igazi illatát. Felégette mögöttem a képzeletem határait!

- Várj! – Hirtelen felültem. A szikla végébe csúsztam, és beleugrottam a vízbe.

- Csábító ajánlat!

Utánam ugrott, és ölébe vont. Arcáról gyöngyökként folytak le a sós cseppek, és tintafekete szeme mélyén megleltem az örökkévalóság tüzét.

- Az ördögbe is. Érdekellek? Nekem megmondod? – sóhajtotta bele a fülembe keserűen. Szóval rátértünk… Válaszokat vár.

- Már megmondtam – húzódtam távolabb. – Érdekelsz.

- Csak azért, mert hasonlítok Edwardra? Elárulod végre, hogy ki ő? – kérlelt.

- Itt az ideje, újra bemutatkoznom. Mrs. Edward Cullen. Miután egy támadás során a férjemet megölték, elhagytam a nevét, hogy ne gyanakodjanak az emberek. Huszonöt évesen özvegynek lenni felettébb különös. – Beérhette volna ennyivel is, de ismertem annyira, hogy nem fogja.

- Nem feleltél a kérdésemre. Mennyire hasonlítok rá?

- Eléggé.

- Értem már.

- Sajnálom, Ethan. Most veled vagyok, nem vele.

- Mikor ismerted meg? – Apró csókot lehelt vizes homlokomra.

- Ember voltam. A Forksi Középiskola ebédlőben láttam meg először. Edward akkor már több, mint száz éve vámpír volt – folytattam a történetet.

- Hogy lettél vámpír? Mit tett veled? – Szeme résnyire szűkült. Nyílván ezt sose álmodta meg, mivel Carlisle változtatott át.

- Életemben sem az ügyességemről voltam híres. Utáltam minden sportot, az úszást kivéve. Huszonöt évesen mégis elért a végzetem, és majdnem vízbe fulladtam. Carlisle megharapott, és átváltoztam. Ennyi.

Ethan karja erősen körém fonódott, és az volt az érzésem, hogy nem akar elengedni az idők végezetéig. Ajka lágyan súrolt vállamat, majd feltette a kérdést, amire képtelen voltam igazat felelni.

- Te bárkit át tudsz változtatni?

xxx

folyt.köv.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés