- Drew! - kiáltottam el magam, mikor hazaértem az iskolából. Oldaltáskámat a veranda lépcsőjének legalsó fokára dobva elindultam megkeresni a kutyát. Miközben a fűvel borított udvaron át megnyújtott léptekkel az istálló felé siettem, a gondolataim teljesen máshol jártak. A délelőtti esőzéstől nedves fű eláztatta vékony tornacipőmet, de szinte észre sem vettem. Nem hagyott nyugodni az a szörnyű gondolat, hogy Amy, az egyik legjobb barátnőm Jasperre hajt. Talán nem lesz ennyire komoly a helyzet, de mindenesetre elhatároztam, hogy a lány minden mozdulatát figyelni fogom.
Jézusom, Alice, ez már beteges! - szólalt meg az a bizonyos belső hang, de én figyelmen kívül hagytam. Tisztában voltam vele, hogy ez a viselkedés szörnyen gyerekes és beteges, de nem számított. Egyszerűen képtelen lettem volna lemondani Jasperről. Szinte biztos voltam benne, hogy Amy mindent bevetve megpróbál majd a fiú kegyeibe férkőzni, s amennyire ismertem, nem fogja sokáig húzni a dolgot. Rettegtem a gondolattól, hogy Jasper talán még viszonozná is Amy érzelmeit. Azt nem bírnám elviselni, ebben biztos voltam.

Teljesen meglepett Drew hirtelen feltűnése. A golden retriever kölyök épp kilépett az istállóból, mikor odaértem, így aztán ő is meglepődött. Pár másodpercig mindketten mozdulatlanul álltunk egymással szemben, aztán a kutya élesen felvakkantott.
- Drew - mondtam mosolyogva a kölyöknek, miközben lehajoltam, hogy szorosan magamhoz öleljem. - Jaj, Drew, annyira... hiányoztál - suttogtam az állat fülébe, aki közben a nyakamat, majd az arcomat kezdte nyalogatni örömében. Bármennyire is lehangolt állapotban voltam, a kutya mindig fel tudott vidítani.
Mikor Drew elrohant a labdájáért, felálltam a földről, s körülnéztem az istállóudvaron. Minden olyan békésnek, de mégis kísértetiesnek tűnt. Csak az egyre erősödő szél hangja törte meg a már-már fojtogató csendet. Az volt az érzésem, hogy valami nagyon nincs rendben. Mintha valami megváltozott volna. Nem tudtam volna megmondani, mi az alapja ennek a különös érzésnek, így aztán úgy döntöttem, nem is foglalkozok vele.
Drew hamarosan visszatért, s nyáltól csöpögő, kék-fehér labdáját a lábam elé ejtette. Lehajoltam a kissé megviselt játékért, majd amilyen messzire csak tudtam, elhajítottam. A kiskutya utána vetődött, én pedig beléptem a nyergesbe, hogy magamhoz vegyem a földön sorakozó lóápoló eszközök tárolására szolgáló dobozok egyikét. Leakasztottam Jackson vezetőszárát és kötőfékét az egyik kampóról, majd kiléptem a helyiségből, s körülnéztem az udvaron. Drew nyilván talált magának más elfoglaltságot, mert bármerre fordultam, nem láttam sem őt, sem az agyoncsócsált labdáját.

A lóápoló dobozt a fal mellé helyeztem, majd a vezetőszárat lóbálva elindultam a legelő felé.
- Jackson! - kiáltottam, ahogy átmásztam a kerítésen, mire a pej ló felém fordította a fejét. Amint földet értem a kerítés belső oldalán, elindultam a herélt felé, aki halkan felnyerített, s a füleit hegyezte.
- Szia, édesem - mondtam mosolyogva, miközben a lovam pofájához nyomtam az arcom. Jay a mérhetetlen mohóságáról volt híres, így nem lepődtem meg, mikor a ló a zsebemet próbálta meg kiforgatni; természetesen sikertelenül. Vigyorogva előrántottam egy lócsemegét a nadrágom zsebéből, majd a herélt felé nyújtottam. Jackson mohón a szájába vette, s míg ropogtatta, a fejére csúsztattam égszínkék kötőfékét.
- Na, gyere! - suttogtam a fülébe, miközben a kötőfékre kattintottam a vezetőszárat, és Jacksont magam mellett vezetve elindultam a kapu felé. Szélesre tártam a ló előtt, de nem csuktam be magunk után. Felesleges is lett volna ezzel bajlódni, hisz más lovunk nem tartózkodott a legelőn. A herélt magasra tartott fejjel, izgatottan lépdelt mellettem, alig várta már, hogy kilovagoljunk.
A gondolataim, melyektől mindent bevetve próbáltam szabadulni, időről-időre visszatolakodtak, ahogy körkörös mozdulatokkal vakargatni kezdtem Jackson oldalát az egyik megviselt gumivakaróval. Újra meg újra megjelent előttem a kép, amint Jasper és Amy az iskola egyik folyosóján csókolóznak az orrom előtt, és én nem tehetek ellene semmit. Szörnyen gyengének éreztem magam, elfogott a hányinger. Mélyen beszívtam a ló édes illatát, ahogy az oldalának támasztottam a fejem. Ha Jay nem lett volna mellettem, nagy valószínűséggel a földre rogytam volna. Így azonban a ló oldalának dőlve sikerült megtartanom az egyensúlyomat, de a szédülést nem kerülhettem el. A fejem zúgott, homályosan láttam, majd a következő pillanatban egy teljesen más kép jelent meg előttem.

A fák sokaságából arra következtettem, hogy az erdőben lehetek, bár egy korántsem ismerős részén. Fogalmam sem volt, hol lehet, mint ahogyan arról sem, hogy mit keresek ezen a helyen. Paták ütemes dobogása ütötte meg a fülem, majd a következő pillanatban egy ló szívszaggató nyerítése hasított a levegőbe. Azonnal felismertem az állatot, amint előugrott a bokor mögül. Sötétbarna szőre csatakos volt a vad vágtától, koromfekete sörényébe bele-belekapott a száguldás keltette menetszél. Jackson ijedt tekintetétől összeszorult a szívem, de nem tehettem semmit. A ló már el is távolodott, de ijedt tekintete továbbra is előttem lebegett, s nem tudtam tőle szabadulni. Újra rámtört a szédülés, forogni kezdett velem a világ, de még láttam valamit, aminek talán kulcsfontossága is lehet. Egy alak száguldott végig az ösvényen, talán - és minden bizonnyal így volt - éppen a lovamat üldözte. Még azt sem tudtam volna megállapítani, hogy egyáltalán emberi lény volt-e Jackson üldözője, nem volt időm alaposan megnézni, a szédülés visszahúzott a jelenbe, s ismét Jay mellett találtam magam.

- Hát ez... ijesztő volt... - mondtam a lónak, aki a lábamat bökdösve próbálta magára vonni a figyelmemet. Nem tudtam volna megmondani, hogy mit is láttam pontosan. Mintha valamiféle látomás lett volna, de egészen biztos voltam benne, hogy ez képtelenség. Sosem hittem az ilyesmikben, de nem tudtam mire vélni a dolgot. Annyi furcsaság történt mostanában, hogy egy ilyen apróság már igazán nem számított.
Úgy döntöttem, figyelmen kívül hagyom a jelenséget, és inkább Jacksonra koncentrálok. Miután alaposan lepucoltam, kikapartam a patáit, és kifésültem a sörényét, egy ronggyal megtöröltem az állat pofáját, majd mosolyogva megpaskoltam a nyakát.
A lovat az istállónál hagyva a ház felé vettem az irányt. Drew-t a fűvel borított kisudvaron találtam megviselt labdája és egy félig lerágott csont társaságában. Ahogy elhaladtam mellette, a kutya felkapta a fejét, majd hosszan utánam bámult, de nem követett. Felkaptam a veranda lépcsőjére vetett oldaltáskámat, s bevonultam a házba. Anyám nem volt otthon, bár erre számíthattam, hiszen ilyenkor általában munkában van.
Felsiettem a lépcsőn a szobámba, a táskámat a sarokba hajítottam, majd összeszedtem a földről a szükséges ruhadarabokat. Magamra rángattam a lovaglónadrágomat, átvettem egy másik pólót, aztán a kobakomat magamhoz véve lerobogtam a lépcsőn az előszobába. A konyhából még magamhoz vettem egy almát, amit Jacksonnak szántam, majd kiléptem a házból, s kulcsra zártam az ajtót.
Drew most sem követett, ahogy az istálló mellett álldogáló lovam felé tartottam, így attól sem féltem, hogy velünk tart terepen. Mosolyogva megpaskoltam a pej herélt nyakát. Míg Jackson az almát csócsálta, előhoztam a nyergesből az állat felszerelését, majd hozzáláttam a nyergesléshez és a kantározáshoz.
Körülbelül fél négyre készültem el teljesen, így maradt még egy teljes órám lovaglásra, mielőtt anyám hazaérne. Lehúztam magamnak a kengyeleket, s még egy utolsót húztam a hevederen, mielőtt nyeregbe szálltam volna.
- Na, menjünk - mondtam a lónak, miközben összeszedtem a szárakat. Sarkammal megböktem a herélt oldalát, mire az lustán lépdelni kezdett a legelő kerítése mentén húzódó kitaposott ösvényen. Ahogy élénkebb lépésre ösztökéltem Jacksont, a ló felkapta a fejét, s most már nagyobb érdeklődést tanúsított a lovasa iránt. Lassan elértük a legelő végét, az ösvény vége eltűnt az erdő fái között. Jackson már ismerte az utat, pontosan tudta, hogy most mi következik, de addig nem indult meg, amíg meg nem adtam a jelzést az ügetésre. Nem voltam oda túlságosan ezért a jármódért, de ezen a szakaszon különösen kényelmes volt. Jackson patái tompán puffantak az erdő puha talaján. Ahogy le-föl emelkedtem, éreztem, hogy a fák ágai egyre inkább a kobakomat súrolják, így inkább visszavettem a lovat lépésbe.
Jackson előrecsapott füllel figyelte az utat. Pontosan tudta, hogy a kanyar után kiszélesedik az ösvény, tökéletes hely egy kiadós vágtára. Amint befordultunk a kanyarban, rögtön vágtába is ugrott. Kikönnyítettem, hosszabb szárat adtam a lónak, aki a nagyobb szabadságot kihasználva kinyújtotta a nyakát, s gyorsabb tempóra váltott. Az ösvény kivezetett az erdőből, de még nem vettem fel a lovat, hisz az erdő mellett elterülő virágokkal borított mező további vágtára volt alkalmas.

Az az egy óra, melyet Jackson nyergében töltöttem, olyan hamar eltelt, hogy szinte észre sem vettem. Sajnos nem maradhattam tovább, így kénytelen voltam a hazafelé vezető ösvényre fordítani a lovat. Hosszabb szárat adtam neki, hogy kinyújtóztathassa a nyakát, s a legelő kerítéséhez érve kihúztam a lábam a kengyelből. Az istállóudvaron leugrottam a nyeregből, majd megpaskoltam a ló nyakát. Örültem, hogy legalább erre az egy órára meg tudtam feledkezni Jasperről és a többiekről, akik nem hagytak nyugodni. Most azonban visszatértek a nyomasztó gondolatok, és most már semmivel sem tudtam elterelni a figyelmemet.
Visszavittem Jackson felszerelését a nyergesbe, majd nekiláttam alaposan lecsutakolni az izzadt lovat. Miután végeztem, kicsaptam Jay-t a legelőre, s csak ezután indultam a ház felé, hogy valami rendet teremtsek, mire anyám hazaér.
Miközben bepakoltam a tányérokat a mosogatógépbe, magamban azt tervezgettem, miként fogom megakadályozni, hogy Amy rámászhasson Jasperre. Tudtam, hogy nincs jogom beleavatkozni, de nem bírtam volna elviselni, ha összejönnek. Az egészet úgy fogtam fel, hogy ha nekem semmi esélyem, akkor másnak se legyen.


Másnap reggel már teljesen másképp láttam a dolgot. Rájöttem, hogy őrültség, amire készülök, ráadásul szörnyen tisztességtelen, még Jasperrel szemben is. Magam is elcsodálkoztam, hogyan lehettem képes egyáltalán gondolni is ilyesmire.
Míg az istállóban tevékenykedtem, egyáltalán nem is gondoltam rájuk, de ez csak nagyon rövid ideig tartott. Hiába próbáltam kizárni a hozzájuk kapcsolódó gondolatokat, azok vissza-visszatértek, s végül inkább megadtam magam.
Bár semmi jel nem utalt arra, hogy Jasper érezne valamit a lány iránt, mégis rettegtem. Mivel azonban senkinek a boldogságát nem szerettem volna földbe taposni, úgy döntöttem, ha mégis lenne köztük valami, inkább a saját magamat szabadítom meg a szenvedéseimtől, de Jaspert nem fosztom meg a boldogságtól. Ez így elég ijesztőnek tűnt.

Az buszon most egyedül ültem. Túl korán volt még, Jenny valószínűleg még mindig ágyban volt. Én azonban nem bírtam tovább aludni, de még kilovagolni sem volt kedvem. Ha nem Jasperre és Amyre gondoltam, akkor az előző napi jelenség járt a fejemben, melyet magamban már látomásnak hívtam, bár még mindig nem hittem benne. Egyre csak Jackson ijedt tekintete lebegett a szemem előtt, szörnyű volt látni, ahogy üldözője ilyen vad vágtára kényszeríti. Bár annak hívtam, mégis bíztam benne, hogy a jelenség nem látomás volt. Az azt jelentené, hogy amit láttam, az valamikor a valóságban is meg fog történni, tehát Jackson nincs biztonságban.
Mikor a busz letett az iskola előtt, bevonultam az épületbe. Már voltak odabent páran, akik csak korai busszal tudtak bejönni a városba, vagy csak szerettek korán kelni, de egyikük sem foglalkozott velem. Legtöbbjüket nem is ismertem, így csak kerülgettem őket a folyosón, míg a szekrényemhez nem értem. Hosszú idők óta először sikerült gond nélkül kinyitnom, és anélkül elővennem az első órához szükséges tankönyveimet, hogy valami a lábamra esne. Gyorsan visszazártam a szekrényt, aztán a könyvtár felé igyekeztem, mely a második emeleten volt.

Bekopogtam, majd beléptem a helyiségbe. Mélyen belélegeztem az odabent terjengő régi, porosodó könyvek, és a fapolcok illatát. Imádtam a könyvtárat, annyira megnyugtató volt a könyespolcok között járkálni, bolyongani, még akkor is, ha az embernek nem volt semmi célja, nem keresett semmit. Az egyik asztalhoz lépdeltem, és leültem a székre. Fellapoztam a matek könyvemet, hogy megírjam a leckét, mert azt sajnos elfelejtettem. Vagyis tulajdonképpen nem is igen foglalkoztam vele, tehát a dolog nem magától felejtődött el, egyszerűen csak kizártam a memóriámból.
- Ne törd össze a szívét... - hallottam meg hirtelen azt az ismerős hangot. Úgy gondoltam, talán nem kéne kihallgatnom őket, de a kíváncsiság ezúttal is túl erős maradt bennem, hiába próbáltam rábeszélni magam, hogy ne hallgatózzak. Oldalra hajoltam, hogy belessek a könyvespolcok közé, ahol két ismerős alakot pillantottam meg; a Hale-testvéreket.
- Nem töröm össze... - Jaspernek ezúttal is sikerült megdobogtatni a szívem, s már-már attól féltem, kiugrik a helyéről. A mellkasomra szorítottam a kezem, hogy megakadályozzam, ha esetleg ugrani készülne, ami persze teljes képtelenség, de jobb, ha ilyenekre figyel az ember. - Ha nem...
- Csönd! Hallgass! - szólt rá Alison a testvérére szinte suttogva.
- Miért? - kérdezte Jasper. Pár másodpercig a lány arcát fürkészte, majd felém fordult. Aranyszínű szeme mélyen az enyémbe fúródott, én pedig úgy éreztem, mindjárt megfulladok. A szívem egyre hevesebben vert, levegő után kapkodtam, és próbáltam nem elájulni.
Mikor Alison intett a fejével, Jasper bólintott, majd követte nővérét a könyvtár ajtaja felé. Ahogy elhaladtak mellettem, megcsapott a fiú varázslatos illata, mely cseppet sem hasonlított a férfidezodorhoz, annál sokkal finomabb volt. Mintha nem is emberi illat lett volna, amit Jasper árasztott magából, de nem csak ő, hanem a Cullen család minden egyes tagja.
Jasper vetett rám egy utolsó pillantást, mikor az ajtóhoz értek, s a szívem újult erővel kezdett kalapálni a mellkasomban. Komolyan kezdtem aggódni amiatt, hogy egyszer csak kitör a helyéről, de ez szerencsére nem történt meg. Sőt, egyre inkább csitulni látszott, majd az érzés elmúlt. Az ajtóban álló Jasperre szegeztem a tekintetem, s arra számítottam, megint olyan kellemes érzést kelt majd bennem, mint mindig, de hiába vártam szívem heves dobogására. Most már emiatt kezdtem aggódni, de ekkor Jasper is eltűnt az ajtóból, én pedig egyedül maradtam a könyvtárban a gondolataimmal.

Próbáltam minden mást kizárni, csak a matekra akartam koncentrálni. Az első óra kezdetéig a könyvtárban maradtam, majd összeszedtem a könyveimet és levonultam a matek terembe. Leültem a szokásos helyemre, Jenny mellé, aki aggódva fürkészte az arcom.
- Történt valami? - kérdezte.
- Nem - vontam vállat. - Miért?
- Hát, csak olyan... feszült vagy.
- Dehogy vagyok - mosolyogtam rá, s próbáltam felidézni, hogy miről is beszélgettünk előző este telefonon. Arra emlékeztem, hogy valami pasi volt a dologban, de a részletek már nem jutottak eszembe. Mivel azonban ez volt az egyetlen téma, amivel más irányba tudtam volna terelni barátnőm gondolatait, mégis rákérdeztem. - Mi van azzal a sráccal? Azzal a... Jacobbal...?
- Justinnal... - mondta Jenny a szemeit forgatva. - Olyan jó, hogy figyelsz...
- Sajnálom - mondtam, majd elvigyorodtam, és a barátnőm vállát kezdtem bökdösni. - Na, de mesélj csak. Mi van köztetek?
Jenny hozzá látott, hogy hosszan kifejtse nekem azzal a Justin nevű gyerekkel folytatott románcának részleteit, melyek azonban engem egyáltalán nem érdekeltek, így oda sem figyeltem, csak helyeseltem és bólogattam.
Ekkor Alison Hale lépett a terembe Edward Cullennel a nyomában. Amint megjelentek, hirtelen mindenki elhallgatott, és feléjük fordult. Alison végignézett a diákokon, majd magához húzta Edward arcát, hogy súgjon valamit a fiú fülébe. Mikor elhúzódtak egymástól, mindketten elvigyorodtak, aztán a helyükre mentek. Alison a pad tetején foglalt helyet, bátyja pedig az egyik széken, és a lány combjára támaszkodott. Beszélgettek, de nem hallottam, hogy miről, a többiek elnyomták a hangjukat, pedig kíváncsi lettem volna, miről folyik a szó. Úgy tűnt, mintha még gondolatban is képesek lettek volna kommunikálni, mert a szájuk már nem mozgott, de időről-időre elmosolyodtak. Mivel teljes képtelenségnek tartottam az effajta kommunikációt, ezt a lehetőséget kizártam. Figyeltem, ahogy Alison Edwardhoz hajol, pár másodpercig tétovázik, majd óvatosan megpuszilja a fiú homlokát.
- Alice, figyelsz te rám egyáltalán? - kérdezte Jenny, de aztán követte a tekintetemet. - De aranyosak - mosolyodott el, mikor megpillantotta Edwardékat.
- Azok - mondtam mosolyogva.
Edward és Alison csillogó szemekkel fürkészték egymás arcát, egészen addig, míg be nem csöngettek. Ekkor a lány lemászott a padról, és lehuppant a székre. A matek óra szörnyen unalmasan telt. Miss Masterson új anyagot akart venni, de mikor látta, hogy nagyon nem megy a dolog, elkezdtünk ismételni. Egész órán Alisonékat figyeltem, úgy tűnt, jól szórakoznak, és kíváncsi lettem volna, hogy mi olyan vicces, amin a lány egész órán hangtalanul nevetgél és vigyorog. A nevetség tárgya egészen biztosan az előttük ülő Ryan volt, mert Edward többször is ránézett, de nem értettem, mi olyan vicces a vöröses hajú fiún. Mindenesetre az, hogy Alisonék ilyen jól szórakoztak, engem is jobb kedvre derített.

Amint kicsöngettek, felálltam a helyemről, és Jennyvel az ajtó felé siettünk, mielőtt a tanárnőnek eszébe jutna, hogy elfelejtett házi feladatot adni. Semmi kedvem nem volt délután matek leckét írni, úgyhogy menekülőre fogtam a dolgot. Jenny elköszönt, majd elsietett biológia órára, én pedig egyedül maradtam a folyosón.
Ismét szédülés és hányinger tört rám, akárcsak előző nap. A falnak vetettem a hátam, hogy ne zuhanjak a földre, majd leguggoltam. A fejem majd' széthasadt, a fájdalom kezdett elviselhetetlenné válni. Segítségért szerettem volna kiáltani, de nem jött ki hang a torkomon. Homályosan láttam, aztán az iskolai folyosó helyett egy teljesen més kép jelent meg előttem.

Sötét volt. Csak a hold fénye világított be a fák közé, ezüstös fénybe borítva a kitaposott ösvényt, melyen egy sötét emberi alak tartott felém. Féltem, szinte remegtem. Villám cikázott át az égen, megvilágítva az ismeretlen arcát. A lélegzetem is elakadt, a szívem pedig hevesebben kezdett verni. A velem szemben álló alak Jasper Hale volt. A fiú megindult felém, határozottan lépdelt az erdő talaján, én pedig egyre csak hátráltam tőle. Aztán forogni kezdett velem a világ, újra rámtört a szédülés, a következő pillanatban pedig ismét a jelenben találtam magam.

Az iskola folyosója még mindig kihalt volt. Levegő után kapkodva tápászkodtam fel a földről, a szívem majd' kiugrott a helyéről, idegesen körülpillantottam a folyosón. Egy újabb jelenség, melyet akár el is könyvelhetek magamban újabb látomásnak. Ha pedig ezek a dolgok valóban látomások, az azt jelenti, hogy afféle látó vagyok, tehát amiket látok, azok majd egyszer a jövőben meg fognak történni.

Súgó 1 hozzászólás

Új hozzászólás Frissítés

2017.08.19. 16:27 Alice Mikor lesz folyti?