- Hogy az a… - fojtottam el a csúnya szavakat. Emmett és Jasper hangosan hahotáztak rajtam. Alig bírtak velem haladni, mert egyfolytában ki akartam szabadulni a szorításukból. Végül Emmett közölte velem a semmi közepén, hogy megérkeztünk.
- Na, öcsi, most egy kicsit magadra hagyunk, a szép hölgyeknek egy kis bátorításra lehet szükségük, ha még mindig nincsenek itt – mondta Jazz, és megveregette a vállamat.
Öcsi? Ezek teljesen meghibbantak. Elmehettem volna, bár nem tudhattam, meddig jutnék. Másrészt átvillant az agyamon, hogy mi van, ha elcsábítottak néhány emberlányt? Csak nem gondolják, hogy iszok a vérükből? Meg kell védenem őket valahogy. De a legnagyobb problémám nem ez volt. Bármennyire kegyetlen tudott Rosalie lenni, és Alice pedig túlzásokra hajlamos, még akkor sem akartam elhinni, hogy vetkőző fiúkat szándékoznak egész éjjel bámulni, ráadásul az én kicsi Nessie-m társaságában. Ugyanakkor Emmett és Jasper mióta tűrne el ilyesmit? Mindketten saját tulajdonuknak tekintették a feleségeiket. Én pedig Bellát. Nem is tulajdonnak, ez sértő lenne, inkább annak, aki teljessé teszi az életemet. Természetes, hogy még a gondolattól is rosszul voltam, ha más férfiak legyeskedtek körülötte. Körbefordultam, meresztve a szemem, pedig tudtam, hogy anélkül is tisztán látok mindent. A késő délutáni szürke felhők nem sok jót ígértek az erre járó embereknek. Ha egyáltalán járt erre ember. Túl csöndes és kihalt volt minden. Jasper és Emmett illatán kívül csak fenyőillatot éreztem. Az végképp nem segített a helyzetemen, hogy még egy szellő sem mozdította meg a levegőt. Aztán lassan forgó agyamba villant, hogy egyáltalán nem hallottam a gondolataikat. Sem az úton idefelé, sem pedig, ahogy eltávolodtak. Egyre profibbak voltak a gondolataik elrejtésében. Sosem hittem volna, hogy képes vagyok megijedni, pedig ahogy megdörrent az ég, összerezzentem. Már erőm se volt gondolatok után kutatni. „Csodás, már megint esik! Nem unjátok még odafent, hogy örökké esőt kell ránk zúdítani?! – néztem az égre, mint egy agyalágyult. - Nem lenne elég a Napot időnként távolabb vonszolni? Szegény Bella, hogy gyűlöli az esőt! Persze egy szóval se említi meg. De mindegy. Ő száraz helyen van, valami klubfélében, és pucér hímnemű emberek rázzák magukat neki! – dohogtam.” Abban a pillanatban képes voltam azt hinni, hogy még élvezi is, és esze ágában sincs behunyni a szemét.
- Ha pucér férfit akar, akkor megkapja! De az a férfi csak én lehetek!– és elkezdtem visszafelé futni.
Követtem a fivéreim – akikkel még el fogok beszélgetni a mai húzásukról – illatát.

- Tízezer dollárt teszek arra, hogy egész éjjel ott marad a fenyvesek között – nyújtotta fogadásra a kezét Jasper. A nappaliban álltak, én az ablak alól leskelődtem. Alig akartam hinni a szememnek, hogy csak haza vezetett az út. De a lányok illata tovább haladt, csakhogy reméltem, kiderítek valamit testvéreim szavaiból vagy gondolataikból. Így hát vártam.
- Rendben – szorította meg kezét Em. – De ha még ma estig visszaér, a tízezer dolláron kívül elviszed Jessica barátnőnket vacsorázni – vigyorgott Em.
- Állok elébe, de te akkor egy hétig egy ujjal sem érhetsz Rose-hoz – vágott vissza, és megrázták egymás kezét. „Alice látta, hogy ott fog egész éjjel állni.” Gondolta Jazz magabiztosan. Égett bennem a bosszúvágy, besurrantam az ajtón.
- Még nincs túl késő ahhoz a vacsorához! Jó étvágyat, Jazz! – horkantam fel. Emmett összecsapta tenyerét, az egész ház zengett nevetésétől. Jasper szemei kidülledtek.
- Jó étvágyat, Jasper! – fuldoklotta Emmett, és pacsira nyújtotta a kezét felém. Belecsaptam, nekem mindegy volt, melyikükkel kezdem a bosszúállást.
- És mi lesz, ha nem fogadja el a meghívást? – reménykedett Jazz.
- Elfogja, ne aggódj! A város legnagyobb pletykafészke ki nem hagyna egy ilyen alkalmat. Öcsi! – veregettem meg a vállát. – Hé, Em! Fényképeznél a kedvemért, ahogy Jazz eszik? Szeretném látni az arcát. Hát még Jessica kifejezését!
- Ennél jobb ötletet! – vihogott Emmett, és elszaladt a szobájába.
- Viszlát, Jazz! – szóltam. Azért kicsit aggódtam, hogy fogja bírni a sok ember között. De et csak legyen az ő baja, ő csinálta magának!

Komikus látvány lehetett, ahogy a garázsban lyukadtam ki, miután jó párszor körbefutottam a házat, mire végül leesett, hogy Bella autói nincsenek a helyén. Kipufogó szaggal keveredett a lányok illata. A főút mellett haladtam, a fák és bokrok takarásában, egyenesen a város közepe felé.
Két hosszú másodpercig megfeszült minden izmom, ahogy Mike Newton házához értem. Ekkor már csak gyors emberi tempóban haladhattam, nem volt elég sötét, és még sokan járkáltak az utakon is. Mélyet szippantottam a levegőből, és rá kellett jöjjek, hogy a nyomok tovább vezetnek. Szegény Mike, nem is sejtette, hogy Jazz pechének áldozata lett. Ha egyáltalán szerette Jessicát.
Reméltem, hogy az a bizonyos show elég későn kezdődik, és még időben odaérek, akárhol is legyenek. Már azzal is kibékültem volna, ha Nessie elalszik idő előtt.
A városnak egyetlen kibérelhető rendezvényterme volt, az is az ellenkező irányban. Fürkésző tekintettel bámultam összevissza, és első döbbenetemben fel sem fogtam, hogy hol vagyok.
- Nem vagy még álmos, édesem? – kérdezte Bella olyan lágyan, hogy beleborzongtam.
- Hol van apu? – kérdezte Nessie sutyorogva.
- Emmett és Jasper elvitték… gondolom, meglátogatnak valakit – mondta elhalóan Bella. Féltékeny volt. Önelégült lettem ettől.
- Nyugodtan aludjatok a régi szobádban – szólt Charlie -, majd én alszok a kanapén, Bells! Remélem, Alice, nektek megfelel az én szobám – hangzott a túlzásba vitt kedves reménykedés.
- Persze Charlie! – felelte Rose élesen. Zavarta, hogy Charlie nem sokat foglalkozik vele.
- Nem akarok tolakodó lenni, de Edward és a testvérei… szóval ugye nem olyan helyre mentek, ahol… - hebegte Charlie.
- Ó, hát sajnos valószínű – sóhajtotta drámai fájdalommal átitatott hangon Alice. – Rose és én, bosszút akartunk állni, de Bella nem volt hajlandó olyasmi helyre menni, ahol… - hallgatott el jelentőségteljesen. Charlie gondolatai büszkeségről árulkodtak. De rám megvetéssel gondolt. És a fivéreimre is. Emmettől talán nem is várt volna mást. De Jasperre is mélységes undorral gondolt. Ennyire szereti Alice-t? Kénytelen voltam mosolyogni.
Erőteljesen kopogtattam az ajtón.
- Edward? – fagyott le Charlie, mikor ajtót nyitott. Alice és Rose egyszerre nyögtek fel.
- Helló, Charlie! Bejöhetek? – kérdeztem udvariasan. Szó nélkül engedett be. Megálltam a nappali szélén, és szórakozott arckifejezést erőltettem magamra. Mind Nessie-nek, és mind Bellának nehezére esett emberi tempóban elérni hozzám. Épp Bellát akartam megcsókolni, mikor Alice felsikkantott.
- Mennünk kell, Charlie! – sipította, és láttam a gondolataiban, hogy Jasper egy étterem felé halad Jessicával, Emmett pedig árnyékként követi őket. – Gyere, Rose! – ragadta kézen Rosalie-t, és elszáguldottak a Ferrarival.
Vállat vontam, véghezvittem, amit akartam. Bosszút álltam. Fordult a kocka. Most ők futnak egymás után. Én viszont a karomban tartottam a legfontosabb személyeket.
- Vegyél majd levegőt! –suttogtam Bellának. Elég feltűnő lett volna, ha perceken keresztül nem szakadunk el egymás ajkaitól, és pláne, ha nem vettünk volna levegőt. Charlie megköszörülte a torkát.
- Máris vége a szórakozásnak?
- Tudod, Charlie – néztem rá egy kis haraggal a szememben, amiért azt feltételezte rólam, hogy elmennék egy sztriptíz bárba, és mert nem bírta megvárni, míg megcsókolom Bellát –, nekem nincs szükségem arra, hogy ledér hölgyek társaságában töltsem az estémet vagy az éjszakámat. Nem azért vettem el Bellát, mert pillanatnyi elmeháborodás lett úrrá rajtam, hanem mert szeretem. Rá van szükségem, és az elmúlt hónapok eseményei erre még jobban ráébresztettek. Pontosan emiatt veszem el holnap újra. Szeretném, ha érezné, hogy nekem senki és semmi más nem számít rajta és Nessie-n kívül.
- Ühüm – morogta Charlie. – Nem vagy éhes, Nessie? – kérdezte, csakhogy elkerülhesse a további kínos pillanatokat.
- De! – vágta rá Nessie, miután puszit nyomott az arcomra. „Csak valami húsféle legyen” – esdeklett gondolataiban Nessie, azt jobban szerette, mint bármilyen más emberi táplálékot.
- Hová vittek? – követelte azonnal kedvesem, amint kettesben maradtunk.
- Erre-arra – villantottam rá egy sugárzó mosolyt. – De végül a semmi közepén, a fenyvesek között hagytak.
- Minek? – ráncolta össze homlokát.
- Viccből. Gondolom. Pontosan tudják, mennyire nem bírom elviselni, ha nem tudom, mi van veled. Hogy jól vagy-e? Nem bántanak-e?
- Tudok magamra vigyázni – húzta fel az orrát.
- Mert te nem aggódtál, igaz? Hogy hová visznek? – szaladt fel a szemöldököm.
- Csak egy kicsit – hezitált, és nevetnem kellett.
- Most nem vagy jó színész – ugrattam, mire mellkason bökött, de azért mosolygott.
- Azért még se normális, hogy ennyire nem bírod nélkülem – szólt elkomolyodva. Ez rosszul esett tőle.
- Ha akarod, elmehetek – mondtam, és hátrálni kezdtem. Megvillant a szeme.
- Nem! Csak velem mehetsz el! – mondta, és nem hittem, hogy kihallotta saját szavaiból a kétértelműséget. Lenyeltem a szavaimat, és a nevetésemet. Elpillantott a konyha irányába, hogy biztosan nem látnak-e minket. – Az előbb mintha szerettél volna valamit… de most nem muszáj levegőt vennem – suttogta. Minek álltam volna ellen? Végül úgyis mindig ő győzött.
- Itt azért mégsem lehet – sóhajtottam, egy kimerítő csóközön után.
- Igaz, és holnap lesz az esküvőnk. Mit gondolsz, kibírjuk? – kérdezte, de az ajkai még mindig a nyakamon vándoroltak. Megfordult a fejemben, hogy éjszaka elszökhetnénk valamerre, míg Charlie és Nessie alszanak.
- Ki kell, hogy bírjuk – suttogtam végül. Bólintott.

Charlie felajánlotta, hogy maradjunk éjszakára. Ő hamar elment Bella szobájába aludni. Mi az övében tértünk nyugovóra. Nessie-t ösztönző módon kettőnk közé fektettük. Sokkal egyszerűbb volt így kibírni.
Arra gondoltunk, ha háttal fekszünk egymásnak, kisebb lesz a kísértés. Emlékeztem, hogy ugyanolyan furcsa elektromos vibrálást éreztem egyszer a biológia órán, mint most. Visszafordultam felé, és kezemet derekára raktam. Csillogó szemekkel fordult felém, és Nessie feje felett összekulcsoltuk kezünket.
- Szóval – suttogtam -, akkor is hozzám jössz, ha végül Emmett megsértődik, amiért nem sikerült a tervük, és Carlisle ad össze minket? – kérdeztem. Ez a kocka is megfordult ma. Furcsán nézett rám. – Csak azért kérdezem, mert akkor az nem lenne hivatalos, mivel Emmett nevén van az engedély.
- Carlisle apja tiszteletes volt, nem? Biztos tudja a módját, hogy legalább Isten színe előtt hivatalos legyen – felelte. Elámultam. Nekem ilyesmi soha nem jutott volna az eszembe. – Mi az? – nézett rám kérdőn. Mielőtt válaszolhattam volna, szégyenkezés lett úrrá rajta. – Bocsáss meg, nem válaszoltam. Persze, hogy hozzád megyek – suttogta, és óvatosan áthajolt Nessie felett, hogy megcsókoljon.
Átemeltem, és végignyúlt rajtam. Vállamon nyugtatta fejét, és úgy vártuk a kora reggelt. Hajnaltájt kénytelen volt a másik oldalamhoz kuporodni, mert Renesmee rám gördült álmában. Vártam, hogy képeket vetítsen az elmúlt pár napról, de ez sajnos nem történt meg. Csak a ma délután és este különös eseményei köszöntek vissza álmában. És egy pillanat, amiről azt hittem, nem hallotta. „ Persze, hogy hozzád megyek” – hallottam kristálytisztán Bella szavait Nessie gondolataiban. Örült a boldogságunknak. Homlokon csókoltam, és ő sóhajtva elmosolyodott. Azt hittem, mikor Bellát legelőször elvettem, annál boldogabb nem lehetek. Tévedtem. Renesmee hozta el nekünk a valódi boldogságot.