(Edward szemszöge)

- Hány óra van? – riadt fel Nessie. Charlie szobájában egy régi falióra árválkodott a falon. Reggel fél hat volt. – Azonnal el kell mennem! Megígértem Alice-nek, hogy… semmit! A lényeg, hogy mennem kell!
- Rendben, menjünk – mondtam.
- Én biztos vagyok benne, hogy ellesztek valahogy, de nem jöhettek még haza– magyarázta, és kinyitotta az ablakot.
- De nem mehetsz el egyedül! – aggodalmaskodott Bella.
- Jacob, láttalak este! Hazakísérsz? Anya aggódik… - suttogott Nessie. Mire Jacob kibaktatott a bokrok mögül, már mi is az ablaknál voltunk. Kócos volt, szemei álmosan fókuszáltak ránk. Sértetten és unottan nyújtotta ki a kezeit.
- Ajajj – suttogta lányunk, majd felnevetetett. Kiugrott az ablakon, s ahogy Jacob elkapta, ugyanazzal a mozdulattal le is tette.
- Örülök, hogy jót nevetsz rajtam – morogta.
- Senki nem tiltotta meg neked, hogy bejöjj – vont vállat Nessie. – Eszed, mint a tenger, ha azt hiszed, hogy mindig az én engedélyemet kell kérned mindenre – felelete lányom, és én hangos hahotába törtem ki.
- Hé, pióca! Te sem vagy különb, mint én! Remélem, élvezted a kutatást Bella után. Tudod, én mutattam azt a fenyves részt Emmettéknek – sziszegte.
- Elég, Jacob! – csattant fel Nessie. – A pióca csak piócát nemzhet. És a pióca utódja nem szereti, ha sértegetik a fajtáját. És tudod, valószínűleg nem vagy tisztában azzal, hogy a Loch Ness-i szörny se nem kedves, se nem tíz hónap alatt tanul meg sok ezer dolgot, és arra sem képes, hogy elfogadja azt, amit még felfogni sem képes, vagy lenyelni a megjegyzéseket, amiket neki tesznek. Én megígértem a szüleimnek hogy őszinte leszek velük. Veled is az fogok lenni. Szeretlek, és először téged kérlek meg, hogy fejezd be a sértegető jelzők használatát a családtagjaimra. Őket is meg fogom kérni, hogy téged ne gúnyoljanak. A folytonos aggódásodra semmi szükség, és nem kérek megjegyzést ahhoz sem, hogy itt hagylak egy hónapra! És még csak annyi, hogy van nevem. Nem ismerem Renée-t, csak Esmét, de ez nem jelenti azt, hogy csak Esmét szeretem. Renesmee-nek hívnak – mondta, s lehunyt szemekkel vett mély levegőt. Nyugodtabb hangon folytatta:
- Mennem kell segíteni – azzal elfutott.
- Menj a fenébe, Jacob! – üvöltötte Bella, kitépve karjaimból magát. Halottam, hogy Charlie mocorog a másik szobában, de a horkolás ugyanúgy folytatódott, mint eddig.
Jacob csak bambult, némán, olyan sok fájdalommal gondolataiban, amiért az univerzuma számkivetetté tette, hogy nem változott át.
Bella után ugrottam, de engedtem neki, hogy elkapja Jacob karjait, és hogy megrázza.
- Megöllek! Tönkre teszed őt! Miért nem hagyod őt gyereknek maradni? Heh?! – püfölte Jacob mellkasát és hasát Bella, és halottam, ahogy egy rossz ütés telibetalál két bordát.
- Ne, kedvesem, ne csináld – suttogtam, és finoman lefogtam a kezeit. Magam felé fordítottam. Némán, könnyek nélkül zokogott. – Egy hónap, és végig velünk lesz… – emeltem fel állát. – Nincs semmi baj. Nahuel, azt hiszem, nem volt teljesen pontos. Nekünk csak annyit árult el, hogy mennyi idő kell, mire abbahagyja az öregedést egy félvér. De arról nem beszélt, hogy a léleknek mennyi idő kell… nincs jobb szó rá, megöregedni, vagy arról, hogy az érzelmek mikor kezdenek hirtelen ingadozni. De nem engedem a mai napot a szenvedésnek átadni. Ez a mi napunk – mondtam keményen, és megcsókoltam őt.
Minden fájdalmam, minden reménységem benne volt ebben a csókban. Kellett valamiért, kellett, hogy megnyugodjak, hogy megnyugtassam őt. Halottam, ahogy Jacob elmegy, és nem hibáztattam őt semmiért – mert nem hittem, hogy csak az ő hibája Renesmee kitörése-, mégsem tudtam marasztalni.
Őrjítő volt beismerni, hogy magányba akartam vonulni a feleségemmel és a lányommal. Hiába szerettem a családomat, hiába voltam nekik végtelenül hálás, akkor sem tagadhattam tovább az érzéseimet. Majd’ kilencven éven keresztül támogattak töretlenül engem, és nem úgy kellett volna mindezt meghálálnom nekik, ahogy terveztem.
- Bízol bennem?
- Bízom benned.
- El akarok szökni veletek – suttogtam fülébe.
- Nem tehetjük – rebegte.
- Nyílt szökés lesz. Jacobon kívül senki nem fog megbántódni…
- Kibírja?
- Idővel majd megérti…
- Mondd, hogy megérdemeljük a nyugalmat!
- Elmegyünk, mindhárman, és nyugtunk lesz – ígértem neki.
- Semmi gyilkos szándék irántunk, semmi gúnyolódás és piszkálás?
- Semmi. Csak én és ti. És én mindent meg fogok nektek adni.
- Hová viszel? – mosolygott halványan.
- Sokat tanultam Carlisle–tól, bármit elintézek. Sok a pénzem. Bárhová mehetünk. Ahová csak akarod.
- Csak süssön a Nap sokat, és ne kelljen elbújnunk…
- Minden a tiéd lesz, ahol nincs egyetem, nincs nyomás. Nincsenek törvények, sem szabályok. Nincs rettegés és halál. Nincsenek megjegyzések, sugdolózások. Nincs kötelesség vagy felelősség. A Nap örökké sütni fog, és nem kell elbújnunk. Minden éjszaka a miénk lehet, és mindennap a lányunkkal lehetünk.
- Jobb lesz, mint egy álom…
- Jobb, mint a mennyország…
- Segítünk nekik Angliába költözni, aztán elmegyünk – csókoltam mohón állkapcsát.
- Renesmee el tudja őket engedni? – ragadta meg derekamat, és a ház falának döntött.
- Szeretne gyerek lenni, velünk, halottam a gondolataiban.
- Mindenki fel fog ébredni a környéken – lehelte.
- Igaz. Újabb kiállhatatlan tény.
- Kibírhatjuk estig…
- Nem – ellenkeztem. – Nem akarom visszafogni magam, annyi év és gyötrelem után. Fuss utánam – rántottam meg kezét, és futni kezdtem.
Út közben egyszer nem bírta fegyelmezni magát, és valahol az út negyedénél eltűnt az ingem. A háromnegyedénél az én kezem makacsolta meg magát, és lassítva a tempón, fél kézzel letépte róla a kötött pulóvert.
- Álljunk meg! – könyörgött.
- Mindjárt ott vagyunk. Onnan biztos nem hallanak meg minket.
- Fuss előttem! – mondta, és felugrott egy faágra. Sokkal nagyobbakat tudott ugrani, így hamarabb eljutni bárhova, mint a futással.
Fél perc múlva, mikor valószínűleg meglátta hová megyünk, nem várt tovább. Rám ugrott, és elterültünk a sáros földön.
- Dolgoznak ott – simított végig mellkasomon, a hasamon, hogy végül kezei lerángassák a nadrágomat.
- Senki nem ismeri a tisztásunkat…
- Alice és Renesmee nem senki…
- Oh – nyögtem. – Csakis Renesmee-re tekintettel fogok most innen arrébb menni – ugrottam fel, majd délnek vettem az irányt.
Ismét csak a „faágakról – faágakra” módszert választotta.
Hét mérfölddel később egy házat láttunk meg, ahonnan egy család épp távozni készült. Bőröndökkel pakolták teli az autót.
- Nem hagyhatunk nyomokat – huppant hangtalanul mellém, megfogva a kezem.
- Nem fogunk.
- Hová mennek? – kérdezte. Talán el akarta terelni a figyelmet türelmetlenségünkről.
- Napfényre…
- Oh – vigyorodott el.
- Hm, nem rossz – mormogtam, ahogy a szőke kislány megpróbálta gondolatban elhelyezni az uticélt a térképen. Közölni akartam Bellával az idegen család pontos célját, de az autó elgurult, s Bella egy perccel sem volt hajlandó tovább várni.
A tetőtéri ablakot feszítettem ki keretestől. A tetőtéri szoba nyilvánvalóan nem gyerekszoba volt, sem kamaszé. Így aztán nem is mentünk tovább.
A puha szőnyegbe süppedtünk.
Tettem egy fogadalmat az első esküvőnkön Renée-nek. És magamnak, kettőt is.
Az első – amit Renée is kért -, hogy nem engedem Bellának a gondoskodásomat elutasítani. Ez a része a fogadalmamnak határozottan száguldott előre.
A másik az volt, hogy nem a hagyományos fogadalomtétellel fogom ismét elvenni.
És a mozdulatai, szavai, sóhajai, érintései, mind-mind megihlettek.
Végül csípőjének kecses és odaadó ritmusai megtalálták a szavak tökéletes összhangját. Olyan tökéletes volt ez az összhang, mint a kettőnk egysége, ami elszakadni készült. De nem egymástól, csakis a múlttól, a családtól, és a felelősségtől.