57. fejezet – Ketten a folyóparton


Éjfél körül járt az idő. Alice és én a reptérről tartottunk hazafelé; autónk fényszórója alig pár másodperce söpört át a „Forks/1 mérföld” jelzésű táblán.

Nagy sóhajjal kifújtam a levegőt – a lélegzetnek azt a mély kortyát, melyet addig a tüdőm alján őrizgettem –, s fejem a hűvös ablaküvegnek döntve igyekeztem úrrá lenni lámpalázas izgalmamon. A mobil, melyet egy pillanatra sem engedtem ki a fogásomból, már nyirkos volt a tenyeremben, és úgy bizsergette a bőröm, mintha szemrehányás sugározna belőle. A nem fogadott hívások listája időközben negyvennyolcról ötvenkilencre emelkedett, nekem mégsem volt elég bátorságom megnyomni azt a pici, megváltást jelentő, zöld gombot.

Egész úton hazafelé felváltva révedtem hol magam elé, hol pedig bele a kanyargó sötétségbe, ám mindvégig némán, miközben Alice – a maga csacsogó, de tökéletesen modulált szopránján – lélegzetvételnyi szünet nélkül taglalta nekem, milyen új és a maga nemében páratlan dekorációs fogásokat készül bevetni a másnapi öböldíszítő eseményen.

- …persze ehhez dobogókat kell építeni, a szökőkutakhoz pedig csatornázásra lesz szükség, de ha Jasper is beszáll Emmett mellé, és Rosie is hajlandó lesz veszélyeztetni a manikűrjét, akkor nem látom akadályát, miért ne jönne össze. Nekem persze nem lesz időm földet túrni, egy egész sziklafal vár majd arra, hogy röpke másfél nap alatt kidekoráljam, de az eredmény, ezt akár előre is garantálhatom, minden fáradozásért bőven kárpótolni fog, és – ezt is meg merem kockáztatni – még Bella és Edward esküvőjét is túlszárnyalja majd, külsőségekben mindenképp. Kim és Jared nem fogják megbánni, hogy szabad kezet adtak nekem, sőt egyenesen restellik majd, amiért hagytak egy fél délutánon át könyörögni. Még hogy nem akarnak semmi felhajtást, ah!? Az ember egyszer házasodik meg, abból kell kihozni a maximumot…

És ez így ment majd’ három órán keresztül. Rendezvényszervezői vénával megáldott nagynéném, akinek – meggyőződésem – a jövőbelátás csupán a másodlagos képessége, magán kívül volt az örömtől, s még attól a ténytől se zavartatta nagyon magát, hogy én – néhány közbevetett hümmögéstől eltekintve –egyetlen árva szóval sem kommentálom a terveit.

Alice felajzott magánpárbeszéde ekképp nagyszerű lehetőséget biztosított a (majdnem) zavartalan gondolkodásra. És az elmúlt órák eseményei bizony bőven elláttak munkával!

Nahuel elment, szinte köszönés nélkül távozott Forksból. Anyuék és a nagyszüleim – akik kora délután kerekedtek fel a rég esedékes vadásztúrára – még csak el sem tudtak búcsúzni tőle. Ahogy a panzióbeli csapat sem – nyilván ők is alaposan meglepődnek majd, ha holnap nélküle jelenek meg az öbölben. Claire egyenesen vigasztalhatatlan lesz – ő és Nahuel különösen jól kijöttek egymással –, de talán mások is zokon veszik majd Nahuel váratlan, menekülésszerű távozását. Elsőként talán épp Leah, akivel – ha minden igaz, amit Nahuel mondott – az utóbbi időben igencsak jól összehaverkodtak.

Na igen. Leah és az ő ellentmondásos kis afférjai. Minden második gondolatom ide kanyarodott vissza, miközben a szégyen és a megkönnyebbülés felváltva töltötték el a lelkemet. Valamilyen különös okból továbbra is nehezemre esett elhinni a valóságot; a gyanakvás olyan mélyre ivódott bennem, hogy a józan eszemnek most küszködve kellett áthangolnia magát egy új, optimistább hozzáállásra. De a folyamat határozottan jó irányba tartott. Mert minél többször idéztem fel a közelmúltat – azokat az apró részleteket, amik akkor fel sem tűntek, vagy amikről tudomást sem vettem –, annál nyilvánvalóbbá vált, milyen oltári nagy bakot lőttem.

Azon a veszekedésbe torkolló vacsorán is például… ó, milyen meggyőződéssel hittem, hogy a többiek felém pillantgatnak! Hogy az én reakcióimat figyelve azt lesik, vajon mikor esik le a tantusz, s jövök rá, hogy Leah felemlegetett „hasonszőrű” valakije valójában Jacob, és hogy ezt ők mind tudják. Eszembe sem jutott, hogy balra nézzek. Ha megteszem, talán kiolvasom Embry szeméből az igazságot. De nekem csupán a visszatartott lélegzete tűnt fel, és önhitt módon úgy hittem, ez miattam van, hogy azért lapít, mert nem akarja elárulni magát előttem. Pedig a saját (nyilvános) titkát őrizte, és nem Jacobét.

Aztán ott volt az a korábbi emlék is. Az öbölbeli nap, mikor Embry lestrapáltan (vagy legalábbis azt színlelve) támolygott le partra, s szinte az egész napot végigdurmolta. Leah persze teljes önvédelmi páncélzatban vonult be közénk, nagy hangon és harsány magabiztossággal hirdette jókedvét, csupán abban a néhány percben vett vissza a lendületből, amikor leheveredett mellém a homokra, és nekikezdett annak a sokszor visszajátszott vádbeszédnek. Szó szerint utalt is Embryre; keserű hangja maga volt a mutáló megbántottság – én mégsem tudtam olvasni a sorok között.

Bármilyen hihetetlenül is hangzik, utólag kezdtem azt hinni, hogy Leah valamilyen furcsa megközelítéssel csupán a szolidaritásomat akarta kivívni. A maga nyers módján így próbált meg barátkozni, egy amolyan „ugyan, mi lányok egymás között legyünk őszinték”-típusú beszélgetést kezdeményezve. Hogy végül totálisan félreértettem őt, az legalább annyira az én hibám, mint a Leah-é; végtelen naivitásomban (vagy beképzeltségemben?) úgy gondoltam, minden csak és kizárólag rólam szólhat, s később is ebből kiindulva vontam le a magam kis következtetéseit.

A kihallgatott esti beszélgetés az ékes példa erre. Ó, milyen bután viselkedtem, milyen reménytelenül kislányosan! Ahelyett, hogy másnap rögtön rákérdeztem volna, inkább hagytam magam dagonyázni az önsajnálatban, és még csak meg sem kíséreltem más fényben látni a történteket. Kapásból elhittem Jacobról a legrosszabbat, Leah-t pedig ugyanilyen elhamarkodottan bélyegeztem gaz és gátlástalan csábítónak.

A szégyenérzet tehát leginkább innen fakadt, s még az egyre növekvő, mind inkább elhatalmasodó megkönnyebbülés sem tudta teljesen elnémítani. Ráadásként ez a telefon-dolog is nyomasztott. Már alig vártam, hogy végre kívül kerüljek Alice hallótávolságból, és nyugodtan lebonyolíthassam az órák óta esedékes hívást.

A gyomrom egész úton őrülten liftezett a gondolattól – elvégre a félmeztelen Leah és az összegyűrt ágy rejtélye továbbra is bolygatott –, s mikor pár száz méternyi zötykölődés után ráfordultunk a nagyház kavicsos felhajtójára, az idegesség már keserű epeízzel ostromolta a torkomat. Rákérdezzek a dologra, vagy az a bizalom újabb szembeszökő és szégyenteljes jele lenne, ami senki mást, csakis engem járatna le még jobban?

- Hát ez meg…? – Alice szokatlanul éles padlófékkel állította meg a kocsit, s ahelyett, hogy rögtön kipattant volna a volán mögül, összehúzott szemöldökkel csak bámult ki a szélvédőn, fel a háromemeletnyi sötétségre. – Miért nem ég a villany? Öah… nagyon remélem, hogy nem Emmették játszanak már megint szembekötősdit. Olyan kínos lesz rajtakapni őket.

Nem vártam meg, hogy Alice-nek látomása legyen, kiszálltam a kocsiból, és azzal az elhatározással indultam meg a veranda sarka felé, hogy ha kell, inkább felmászom az ereszcsatornán, de akkor sem zavarom meg Rosie-ékat a játékban – takarjon bármit a „szembekötősdi” kifejezés.

Egy éles kanyarral épp letértem a kaviccsal felszórt ösvényről, mikor mocorgás rezzenő zaja ütötte meg a fülemet. Rögtön a hang irányába kaptam a fejem, s megdobbanó szívvel vettem észre, hogy a sötétség mozogni kezd.

Jacob az egyik vastag törzsű cédrusfa mögül perdült elő, olyan gyorsan, mintha megijesztettem volna. Az arcát árnyékban tartotta a sűrű lombkorona, egyedül magas alakjának közeledő sziluettjét láttam, na meg azt a furcsa ritmust, amivel a teste közelített felém. Két hosszú, három rövid, majd egy egészen apró lépést tett – aztán végképp megtorpant, s valahol a köztünk lévő tízméternyi távolság felénél lecövekelt.

Nem szóltunk. Egy mozdulatlan, néma pillanatig csak néztük a másikat, mintha kölcsönösen rácsodálkoznánk egymásra, aztán a csend burka felszakadt, s mindketten egyszerre kezdtünk el beszélni.

- Rosie csak annyit mondott, hogy Nahuellel mentél el, én pedig…

- Sajnálom, hogy nem válaszoltam a hívásaidra. De csak akkor néztem rá a telefonra, mikor már…

- …nem tudtam, merre kezdjelek keresni. Még az is megfordult a fejemben, hogy talán…

- …rég Seattle-ben voltunk.

Az ideges nevetés, ami egyszerre szakadt fel belőlünk, összekeveredett a levegőben, majd rövid visszhang után mindenestől beleveszett a lombok monoton susogásába. Újabb néma pillanat következett, amit ezúttal Jacob egyedül tört meg.

- Szóval visszajöttél… – A hangja úgy csengett, mintha egyszerre kérdezne és állapítana meg vele egy nyilvánvaló tényt. – Seattle-ben voltál… vele. De visszajöttél. – A mondat végére a pontot már fölém tornyosulva rakta ki; a villámgyors mozdulat, amivel szinte léptek nélkül szelte át a fennmaradó öt métert, összefolyt a szemem előtt, s a következő pillanatban már azon kaptam magam, hogy hátracsuklott nyakkal bámulok fel rá.

- Igen, visszajöttem – feleltem gyorsan, mert a mohón rám meredő szempár egyértelműen ezt a reakciót várta tőlem; Jacobnak tényleg szüksége volt a szóbeli megerősítésre. – Alice és én csak kikísértük őt a repülőtérre, aztán már fordultunk is vissza.

Jacob arckifejezését hirtelen egy egészen másfajta érzés rajzolta újjá.

- Úgy érted, elment? Nahuel hazarepült? Tényleg? – A szája sarka egész picit megrándult, ám ő derekasan elfojtotta a mosolyt. A szemének ugyanakkor már nem tudott ilyen egyszerűen parancsolni, abba rögvest visszatért a lázas csillogás, s hiába vágta mindkét kezét azonnal zsebre (olyan mélyre ráadásul, hogy a bélésanyag is belereccsent), a kéjes megelégedettség szinte sütött minden porcikájából.

- Igen – bólintottam rá finom mosollyal. – Nahuel elutazott. Hogy egyenesen hazaindult-e, azt nem tudom, de innen elment, az biztos.

- Helyes! – Jacobot majd’ szétvetette a határtalan önelégültség. A mosoly nyomban szétszaladt az arcán, s a két zsebre vágott kéz is kiszabadult szoros farmerbörtönéből. – Jobb is, hogy önként távozott – tette hozzá virtuskodó hévvel. – Egy csomó megaláztatást spórolt meg ezzel magának, s nem kevesebb vesződséget nekem, hogy mégsem kell a saját lábammal elrugdosnom a legközelebbi államhatárig. Mert esküszöm…

- De miért ácsorgunk itt kint? – vágtam közbe gyorsan, hogy csendesebb vizekre tereljem a beszélgetést. – Egyáltalán mióta vársz már rám a kertben? Rosie nem mondta, hogy későn érünk vissza?

Jacob arcáról gyorsan lefagyott a ragyogó mosoly. Egy cseppnyi idegesség szivárgott vissza a vonásai közé.

- Dehogynem kérdeztem – emelte fel a hangját, miközben tett egy lépést hátra, s a tekintetét nagyon határozottan a ház egyik magaslati pontjára függesztette. – Égre-földre kerestelek egész délután, ide is eljöttem, de a nagynénéd – akinek a hidrogén-peroxid annakidején nem csak a haját, de szemmel láthatóan a szürkeállományát is kiszőkítette – nem volt képes rendes felvilágosítást adni, csak annyit mondott, hogy Nahuellel elmentetek a városból.

A második emeleti erkély sarkában mocorgás támadt. – És melyik szavam nem felelt meg a valóságnak, Professzor Négyláb?

Jacob eleresztette a füle mellett Rosie piszkálódását, én viszont most az egyszer nem hagytam annyiban.

- Szégyelld magad! – kiáltottam fel az erkélyre, ahol a tettes és röhigcsélő cinkosa már meg sem próbáltak árnyékban maradni. – És te is, Emmett! Tudom, hogy Rosie az ötletgazda, de te ne pakold alá a lovat, nagyon kérlek. És még leselkedtek is – mert ezért nem égnek a lámpák, igaz? Hú, de megmondalak titeket nagyapának! – Az utolsó szavakat már fenyegető ujjrázással nyomatékosítottam, és nagyon igyekeztem nem elröhögni magam. Gyorsan Jacob felé fordultam, és intettem neki, hogy menjünk a cédrusfák mögé, el a kíváncsi közönség elől.

Végül egészen a patak partjáig lesétáltuk. Folyásiránnyal szemben mentünk még úgy húsz-harminc métert, ott kiválasztottunk egy kényelmes dőlésszögű lejtőt, s letelepedtünk a puha fűre. A víz szürke háta szemközt iramlott velünk, apró hullámain ezüstösen csillant meg a nagyház felgyújtott lámpáinak kiszűrődő fénye.

Egészen idáig jövet hallgattunk, s a csend, noha még nem volt kényelmetlen, már kezdett hosszúra nyúlni. A fejemben töméntelen új kérdés vetődött fel (Miért várt rám ilyen sokáig? Miért keresett égre-földre? És mégis miért hitte azt, hogy talán nem jövök vissza?), melyek összekavarodtak bennem a régi kérdésekkel (Mi volt az a reggeli dolog Leah-val? A lány gyakran alszik nála, vagy ez csak egy kivételes eset volt?) hogy végül megelégeltem a hasztalan töprengést, és egy gyors torokköszörüléssel belevágtam a dologba.

- Khm… Jacob, beszélni akartál velem?

Elszakítottam tekintetem a patak ezüstfényű hullámaitól, és lassan felnéztem az arcába. Én a könyökömre támaszkodva, kinyújtott lábakkal hevertem a fűben (sokkal lazábban, mint ahogy éreztem magam), míg ő félig felém fordulva, felhúzott lábakkal ült, és a térdén keresztben összefont karjai mögül nézett le rám. Bár talán a „bámult” helyénvalóbb kifejezés lenne. Jacob tekintete olyan fürkésző élénkséggel szegeződött rám, hogy attól a könyököm is megremegett, s kis híján kiszaladt alólam.

- Igen, tényleg beszélni akartam veled – felelte lassan, egyenként forgatva a szavakat, miközben töretlen intenzitással (és teljesen zavartalanul) tovább tanulmányozta az arcomat. – Beszélni… de legfőképp látni, hogy visszajössz. Mert volt egy pillanat… nem, igazából több is, amikor komolyan azt hittem, hogy… – rándulás futott át az arcán, és nem is fejezte be a mondatot. Helyette valami furcsa horkantásfélét hallatott. – Olyan hülye voltam ma, Nessie, ne haragudj! Annyiszor a fejemhez vágták már, hogy végtelenül naiv tudok lenni, de én csak most döbbentem rá, hogyan értették. Miután elmentél tőlünk – jobban mondva elmenekültél –, én nem kapcsoltam rögtön. Ha megteszem, biztos azonnal utánad szaladok, és nem hagylak elfutni, úgy nem. De hidd el, eszembe sem jutott, hogy félreérted… Mert ugye ez történt – félreértetted?

Bár nem szóltam semmit, Jacob tisztán leolvashatta arcomról a választ. Rögtön fintorba is rándultak a vonásai.

- Nincs köztünk semmi – jelentette ki szenvedélyes hangon, s az őszinteség öntudatlan gesztusaként felém fordította mindkét tenyerét. – Leah és én úgy vagyunk egymással, mint a kutya meg a macska, akik évek óta járnak ugyanarra az alomra. Kezdetben kényszerűségből, aztán egyre inkább barátokként, de ezzel vége. Ő soha… én meg pláne. És ha tudtam volna… ha képes lettem volna átérezni, miként festhetett neked az a jelenet a szobámban, ott rögtön tisztázom a helyzetet.

- De hát mondtad – jegyeztem meg csendesen. – A kanapén aludtál, hogy felajánlhasd Leah-nak az ágyat.

Jacob időközben leengedte az egyik kezét, és szórakozottan tépdesni kezdte maga mellett a gyepet. A szétcincált füvet aztán marokra fogta, és lassú, morzsoló ujjmozdulatokkal rápotyogtatta csupasz lábszáramra. Úgy cselekedett, mint aki nincs igazában tudatában tettének: elmélyült figyelemmel, szinte sóvárogva nézte az aláhulló fűszálakat, miközben a keze fel-alá mozgott a lábszáram felett (talán, hogy mindenhová jusson?), s csak akkor emelte rám ismét a tekintetét, amikor kiürült a marka.

- Igen, ezt tényleg mondtam – vette fel a beszélgetés fonalát, mintha a fűszórás meg sem történt volna. – És igaz is volt, csak azt nem vettem észre, hogy te egy szavamat sem hiszed el. Később kezdtem el kapiskálni, miközben Leah-t is hajkurásztam, meg téged is kerestelek. És, ah… – Jacob akkora levegőt vett, mint aki az egész atmoszférát be akarja szippantani – újrajátszottam az egészet a te szemszögedből, láttam a feltúrt ágyamat, meg Leah-t, aki nem volt éppen hiánytalanul felöltözve, és magamat is, ahogy vizes bőrrel követem. Ezekből úgy nagyjából el tudtam képzelni, te mire gondolhattál, és hirtelen nagyon megijedtem, hogy talán valami butaságot csinálsz.

Mintha egy forró kéz markolt volna a zsigereimbe, az egész bensőm fájdalmas görcsbe csavarodott. Úristen, mi van, ha Jacob meglátta azt a nyomorult csókkísérletet? Vajon erre célzott a „valami butasággal”?

- Me-merre kerestél? – kérdeztem dadogva, s csak a szemem sarkából mertem odasandítani.

- Mindenfelé – válaszolta egyszerűen. A figyelmét ismét a fűtépkedés kötötte le, s miközben az újabb marokra valót gyűjtötte, gépiesen sorolni kezdte: – Először Kimékhez mentem, aztán leellenőriztem sorban a többieket is. Majd áthajtottam a városba, fel-alá jártam az utcákat. Benéztem mindegyik üzletbe, ahol Kim szerint dolgotok volt, de egyikben sem láttalak titeket. Utána jöttem ide, de ti akkorra már elmentetek, csak Ms. Dracula meg Mr. Papucs voltak itthon. Azt mondták, várjak idekint, időmúlatásképp ugassam a Holdat. De az ég felhős volt, így egyszerűen csak nekidőltem az egyik fának, és hát egy párszor megpróbáltalak felhívni.

A fűszálak lassú permetje ismét csiklandozni kezdte a lábamat. És Jacob ezúttal nem elégedett meg a térd alatti célterülettel, most már a combomat is kiszemelte, s a szórás hatósugarát egészen a ruhám szegélyéig felterjesztette. Mikor elfogyott a muníció, előredőlt, s két hosszú, sóhaj gyengédségű fújással letakarította rólam a fűtörmeléket. Majd megint úgy kapta felém a fejét, mintha valami különleges éberálomból térne magához, és a több percnyi kihagyásról megfeledkezve ott folytatta a történetet, ahol abbahagyta.

- Egy csomó buta gondolat megfordult ezalatt a fejemben. Még az is eszembe jutott, hogy talán valamilyen elhamarkodott lépésre szántad el magad, s ti ketten hosszabb időre elmentetek. S mindezt a Leah-dolog miatt. Szóval, ha legközelebb együtt látsz egy félmeztelen nővel, leszel szíves előbb kérdőre vonni, s csak azután elrohanni. Oké?

Ünnepélyes arcot vágtam.

- Oké. Kérdezhetek akár most is?

Jacob komolyan bólintott.

- Persze.

Vettem egy bátorító korty levegőt, és előrukkoltam a legfelzaklatóbb kérdésemmel.

- Te és Leah gyakran zuhanyoztok együtt? Én modern lány vagyok ugyan, aki nagyon igyekszik minél kevesebb prüdériával szemlélni a világot, de… bevallom, ez a dolog kissé meglepett.

- Hogy mi!? – Jacob úgy hőkölt hátra ültében, mintha egy lendülő betongolyó mellkason találta volna. – Te azt hitted, hogy együtt zuhanyoztunk? Jaj, Nessie, dehogy! Leah-t tegnap este vérbe fagyva szedtem fel egy Port Angeles-i sikátorból. Miután hazavittem, lecsutakolta magát, de ébredés után még találtunk pár összealvadt vércsomót a hajában, azokat segítettem kimosni neki, mikor megjöttél… A zuhanyozást tényleg rendszeres gyakorisággal végzem, de mindig diszkrét magányban. – Rövid nevetést hallatott. – Ez minden? Vagy van még valami, amiből ki kellene magyaráznom magam?

Most említsem meg neki a levetett alsógatyát? – vacilláltam némán, és egyszerűen nem bírtam rávenni magam a kérdésfeltevésre. De az arcomra kiülhetett a gondolat, mert Jacob a következő pillanatban keményen a homlokára csapott.

- A gatya! – nevetett nagyot. – Igen, azt is csak azután vettem észre, hogy te elmentél. Még két nappal korábban hajítottam oda, s utána teljesen megfeledkeztem róla. Emlékszem, épp fel akartam venni, amikor befutott a hívás Racheltől, hogy gond van odafenn a hegyekben. Még arra sem vesztegettem az időt, hogy visszarakjam a szekrénybe, csak beleugrottam a farmeromba, s már mentem is. Öö… – itt némi zavar rezdült meg Jacob arcán – ha már itt tartunk, szeretném, ha tudnád, hogy a használt alsóneműt mindig egyenesen a szennyeskosárba dobom, és nem hagyom, hogy a szobában halmozódjon addig, míg a legyek be nem lepik.

Butaság, de fülig vörösödtem.

- Na és Leah? – váltottam témát pánikszerűen. – Ő jobban van már?

- Mm… – Jacob meghatározhatatlan mozdulatot tett a fejével. A tekintetét a fűre szegezte, és mélán, mintha önmagában töprengene, így folytatta: – Őt is kerestem napközben. Aggódtam miatta. Tegnap este szörnyű állapotban volt, rendhagyó módon még ő hívott fel engem, hogy menjek érte. Ezt furcsálltam. De hiába faggattam, egész úton hazafelé egy árva szót sem szólt. Hazamenni nem akart, az anyjával amúgy is sokat balhéztak mostanában, szóval mikor felajánlottam az ágyam, rögtön elfogadta, és egészen délig fel sem ébredt. Így nem tudtam rákérdezni, hogy mi történt vele Port Angelesben. Hogy milyen zűrbe keveredett már megint… hogy honnan az a rengeteg vér. Nem is értem: ha megtámadták, miért nem védekezett? Nem ezt lett volna az első eset… Leah soha korábban nem hagyta magát legyőzni. És ugyan ki is bírna vele? Hisz ha figyelembe vesszük a körülményeket, inkább annak lenne félnivalója, aki óvatlanul rátámad.

Mozdulatlan, oxigénhiányos némaságban hallgattam végig Jacob monoton beszámolóját, habár a lélegzetet nem a szavai, hanem bőrömön bóklászó öt ujja fojtotta belém. Mert miközben maga elé meredve báván azon spekulált, mi lehet Leah-val, a keze – mint egy öntudatra ébredt végtag – tétován elindult, felaraszolt a bokámon, s lassan cirógatni kezdte a lábszáramat. Nem nézett fel rám; elmerengő tekintetén látszott, hogy nincs tudatában a mozdulatnak, hogy fogalma sincs róla, mit csinál valójában; az ujjai mindvégig valami önkéntelen testi reflex parancsának engedelmeskedtek. Tökéletesen belefeledkezett a pillanatba, talán még azt sem vette észre, hogy én eközben (ugyanolyan öntudatlanul) felhúztam és térdben picit behajlítottam lábam, hogy a keze a vádlimhoz is hozzáférhessen.

A finom becézés mérhetetlenül jólesett, s már-már féltem, hogy a halmozódó csend hamarosan véget vet neki, ezért halk, óvatos hangon megkérdeztem:

- Te és Leah igazán őszinte bizalmasai vagytok egymásnak, ugye?

- Aha… – Jacob kábán bólintott. Középső ujjának begyével épp a lábszáram belsejét cirógatta, s az oda-vissza mozdulat láthatólag teljesen lekötötte a figyelmét. – Leah zűrös csaj, és néha tényleg az idegeimre megy, de azt a javára kell írni, hogy hűséges és kitartó barát, megbízható csapattag… Akár a kezem is tűzbe tenném érte.

- És hát látványnak sem utolsó…

Éber figyelemmel lestem az arcát, de Jacob még csak nem is pislogott.

- Én nem tudom – felelte színtelenül. – A többiek úgy tartják, igazi bombanő, de nekem valahogy még nem tűnt fel.

- Ugyan már, Jacob – unszoltam finoman. Ha van még egyáltalán nyúl a bokorban, gondoltam, azt most fogom kiugrasztani. – Számtalan alkalommal láttad már ruha nélkül… Biztos feltűnt, mennyire csinos.

A cirógató ujjak egyszeriben forró bilincsként zárultak a lábszáram köré. Jacob válla megfeszült, a lélegzet hallható kattanással a torkán akadt. Aztán a keze finom, masszírozó ujjmozdulatokkal araszolni kezdett felfelé, a térdhajlatom irányába, s közben a visszatartott levegő apránként, remegős kis sóhajokban kiáramlott a tüdejéből.

- Nem látom őket, Nessie – szólt rekedtes, elfúló hangon. – Se Leah-t, se a többieket. Ha megpróbálok úgy nézni rájuk, a kép részletei rögtön összekeverednek. Mint egy rosszul összerakott puzzle, csak a kusza mozaik marad belőlük.

- Én… – kezdtem volna, de a hangom elcsuklott. Meg kellett köszörülnöm a torkom, hogy kinyöghessem: – Én is ilyen kusza mozaik vagyok neked?

Jacob tekintete végigsiklott a testemen, és egyenesen a szemembe fúródott.

- A leghatározottabban nem.

- Ó. – Ennyit voltam képes kipréselni a gombóc mellett, ami hirtelen elzárta a torkomat.

Jacob ujjai folytatták a gyönyörűségesen lassú masszírozást, de a tekintete mereven az arcomon ragadt. Egy hosszú, súlyos pillanatig csak nézett rám, fogva tartotta a pillantásomat, aztán – hogy kizökkentse magát – pislogott egyet, s felnyíló szemének tekintete akkor már a számon függött. Aztán kalandozni kezdett. Lassan, centinként araszolva húzta végig rajtam a pillantását. Simogató, gyöngéd figyelemmel vette számba valamennyi porcikámat a torok alatti bemélyedéstől kezdve a melleimen és derekamon át le egészen a lábujjam hegyéig. Olyan mohó alapossággal itta magába meg-megremegő testem látványát, mintha katalogizálni akarná a részleteket, mintha mindkettőnk előtt be akarná bizonyítani, mennyire más élményt jelent a szemrevételezésnek ez a konkrét példája.

Aztán egy hosszú, lendületes szempásztával ismét a számra szegeződött a tekintete. A keze birtokló erővel belemarkolt a térdhajlatomba, s a torkán furcsa nyöszörgésszerű hang tört fel. A tüdeje ritmikusan emelkedett és süllyedt, óriási, lassú hullámokban, mintha tudatos erőfeszítéssel koncentrálna a szabályos légzésre – de ugyanez a különös önmérséklő lefojtottság uralta, s tartotta finom vibrálásban a többi porcikáját is.

Hirtelen rádöbbentem, mit értett Nahuel azon, hogy Jacob lélegzetvisszafojtva él… hogy mennyire disszonáns neki az a helyzet, amibe a visszaérkezésem után csöppent. Most már láttam rajta, milyen fájdalmas pengeélen tartja a vágyait, hogy mennyire csak az én kinyilvánított igényeim irányítják, még akkor is, ha ezért a sajátjait kell háttérbe szorítania.

Mindkettőnknek megvannak hát a magunk démonjai, gondoltam, melyek visszatartanak a következő lépéstől. Ő azzal a kislányképpel hadakozik, mely még most is elevenen él az emlékezetében, s amelyet nehezen tud összeegyeztetni testének újfajta vágyaival. Ahogy én is kétféle érzéssel viaskodom mostanában: a régivel és az újjal, egy kislány és egy fiatal nő ellentmondásos szeretetével, az öntudatlan és a tudatos szerelemmel. De miért is?

Egyszeriben értelmetlen ostobaságnak tűnt kategóriákra bontani a szerelmet. Jacob szótárában talán nem is létezik két önálló kifejezés erre az érzésre – akkor én minek tegyek különbséget? Nem lehetséges, hogy feleslegesen nagyítom fel a dolog jelentőségét, ahogy Jacob is teszi azt a saját erejétől való félelmével? Nem tudatalatti kifogás ez, amivel még egy kis időhaladékot akarunk kiharcolni magunknak? De ugyan mire várnánk? Nahuel elment… ő soha nem jelentett semmiféle akadályt, ahogy Leah sem… ez csakis kettőnkről szól. Miért nem bízom magam a Sorsra, és teszem félre buta aggályaimat? Miért nem nézek a szemébe, s üzenem neki szavak nélkül: „Gyere, Jacob, vedd el, ami a tiéd. Csak tedd meg magadtól, mert én nem tudom, hogyan kérjelek rá.”

A következő pillanatban több dolog történt egyszerre. Jacob kirúgta maga alól felhúzott lábait, s fölém hajolt, de mielőtt az ajka elérhette volna az enyémet, a folyóparton váratlan, éles világosság támadt, s mindketten a ház felé kaptuk a pillantásunkat. A harmadik emelet ablakait tündöklő fehérség nyelte el, s a lámpafény a környező erdősávon áthatolva pont telibe kapta a lejtőt, egy csapásra megfosztva rejtekünket a diszkrét sötétségtől.

Jacob torkából nyűgös méltatlankodás tört fel, s térdhajlatomat markoló keze olyan erővel vájt a húsomba, hogy attól önkéntelenül felnyögtem.

- Jaj, ne haragudj – rántotta el azonnal a kezét, s abban a pillanatban elgördült mellőlem. Mire kettőt pisloghattam volna, már talpon állt, s kinyújtott kézzel várta, hogy felsegíthessen a földről. – Gyere – sürgetett feszes hangon –, jobb, ha most visszamész. Már késő van… gondolom, a fényjelzést is ezért kaptuk. Rosie még képes, és kihívja nekem a sintért…

Jacob az orra alatt még mormogott valamit a rossz hellyel és a rossz idővel kapcsolatban, amit nem egészen értettem, aztán megragadta felnyújtott kezemet, és könnyedén felrántott a földről. Így sétáltunk vissza a házhoz: összefűzött ujjakkal, picit kábán és egy árva szó nélkül. A veranda alján aztán megálltunk, s a kiáradó fényben néhány bátortalan pillantást vetettünk egymás arcára. Végül Jacob törte meg a kényelmetlen csendet.

- Holnap, gondolom, te is lejössz az öbölbe segíteni. Kim legalábbis azt mondta, így terveztétek… te és a dzsu… akarom mondani, Nahuel. De most hogy ő elment…

- Az semmit sem változtat a terveimen – vágtam közbe hevesen. – Holnap rögtön ébredés után én is csatlakozom a díszítőbrigádhoz. Sőt, mivel Alice a fő témafelelős, gondolom, az elsők között érkezünk. És jönnek Rosie-ék is.

Jacob arcán végigfutott egy gyors fintor, de szavakkal nem kommentálta a bejelentést. Helyette lehajolt, egy hosszú, meleg csókot nyomott a homlokomra, aztán jó éjszakát kívánt.

Már félúton volt a bekötőút felé, amikor felocsúdtam.

- Jacob! – kiáltottam utána. Mire ő megtorpant, és várakozón felém nézett.

Olyan sok mondanivaló gyűlt fel bennem, amivel viszonozni szerettem volna az ő kedves és megnyugtató őszinteségét, ám most csak egyre futotta az időmből.

- Aznap a panzióban – kezdtem idegesen –, tudod, amikor olyan beteg lettem, és Nahuel a vérét kínálta fel fájdalomcsillapítóként… én akkor egy pohárból ittam, és nem a nyakából. Nem akartam megharapni őt, és nem is tettem volna, még akkor sem, ha te nem látod. Csak azt akartam, hogy ezt tudd.

Jacob hosszan nézett felém, át sötét távolon, és nem szólt. Már-már azt hittem, hidegen hagyja a vallomásom, mikor hirtelen széles mosolyra nyílt a szája.

- Köszönöm – mondta szinte ünnepélyes komolysággal. Aztán újból elindult; utolsó szavai már a kanyaron túlról szűrődtek vissza: – Jó éjt, Nessie, és álmodj szépeket a kedvemért…

Jacob soha nem tudta meg, de a kívánsága aznap este egy próféta varázserejével hatott rám.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés