56. fejezet – Nahuel vallomása


- Igyál! – Nahuel parancsértékű eréllyel tolta felém a nagy korsó sört. – Szükséged lesz rá.

- Nem kell – hárítottam el a habzó italt, holott kifejezetten ingerelt. – Nem vagyok szomjas.

- Nem is azért kínálom. Na, gyerünk, ne csökönyösködj. – Nahuel egészen az asztal pereméig lökte a korsót. – Tudom, hogy szeretnéd megkóstolni, és azt is, hogy előttem nem kell szégyenlősködnöd. Rajta! Utána rendelünk valami rövidet is.

- A Tudás Fáján tekergőző kígyó kezdő konspirátor hozzád képest, menino – néztem rá rosszallóan, aztán, akár a bűnre csábult Éva, megragadtam a súlyos korsót, s egy jókorát kortyoltam a kesernyés italból. Ó, a pokolba is – mérgelődtem magamban –, Nahuel tényleg kívülről ismer! És remek érzékkel enged meg olyasmit, amitől a családom haja égnek állna. De be kellett látnom, hogy hétévnyi féltő pátyolgatás után ez azért érdekes alternatívát jelent.

Nem hadakoztam tovább a kísértéssel: nekivetettem magam a kényelmesen kipárnázott háttámlának, s a söröskorsóm karimája felett néhány lendületes pillantással végigpásztáztam a környezetet. Egy apró, hangulatos kerthelyiségben ültünk, amit jobbról is, balról is patinás, repkénnyel befutatott tűzfalak határoltak. Fölénk egy ernyős lombú gesztenyefa árnyéka borult, ami derült időben a nappal, minden más esetben pedig az esővel szemben nyújthatott bizonyos alapfokú védelmet. Féltucat fehérre mázolt kovácsoltvas-asztalka alkotta a hely egyszerű berendezését, melyeket az enyémhez hasonló párnával komfortosított székek egészítettek ki és tettek ideálissá a hangulatos iszogatáshoz.

A korsó tartalma alaposan megcsappant, mire kellőképpen kinézelődtem magam. Mégis bűntudat nélkül helyeztem vissza a poháralátétre, a gondolataimat sokkal inkább lekötötte bal kezem és a benne szorongatott apró holmi. Miután átadta elveszettnek hitt karkötőmet, Nahuel csak annyit mondott: „Beszélnünk kell”, majd karon ragadott, s bevonszolt ide. Ez úgy tíz-tizenöt perccel ezelőtt történt, s mi még mindig nem tértünk rá a tárgyra. Vettem hát egy nagy levegőt, felmutattam karkötőt markoló kezem, és Nahuelre szegezett pillantással így szóltam:

- Hallgatlak.

- Sajnálom, menina! – robbant ki belőle azon minutumban, mintha csak a jelre várt volna. Felemelte a fejét, hogy a szemembe nézhessen, de látszott rajta: valósággal meg kell erőszakolnia magát, hogy állni tudja a pillantásomat. – Végtelenül szégyellem magam a történtek miatt. Az elmúlt két hétben olyasmikre vetemedtem, amit korábban ki se néztem volna magamból. Nem csak sunnyogtam a félreértéssel kapcsolatban, de több ízben is gátlástalanul hazudtam nektek, s mikor ezzel szembesítettek, én mindent letagadtam. Uh… – Nahuel válla hirtelen előreroskadt, a háta pedig úgy görbedt meg, mintha az apránként felhalmozott bűn most teljes súlyával szakadt volna rá. Két szeme nyomorúságos őszinteséggel szegeződött rám, ahogy folytatta: – A te Jacobodnak igaza volt: tényleg korábban érkeztem, és tényleg én voltam az, aki a panzió körül őgyelgett. A fenyőre is én másztam fel, majd estem le róla, mikor az ág eltört alattam. Leselkedtem rátok, menina, egy szánalmas kukkoló szintjére süllyedtem, és még csak elfogadható magyarázatot sem tudok adni erre a tettemre. Rögeszmés meggyőződésemben, hogy mindez végső soron a te érdekeidet szolgálja, eszembe sem jutott megkérdőjelezi a döntéseimet. Olyannyira bíztam a magam igazában… a szándékaim erkölcsi igazolhatóságában, hogy a cél érdekében minden eszközt szentesítve éreztem… de hát ezt aligha kell ragoznom, te pontosan láttad, mit műveltem az erdőben.

- Állj-állj! – emeltem fel segélykérőn a tenyerem. Úgy zsongott a fejem, hogy muszáj volt megráznom. – Megtennéd nekem, hogy világosabban fogalmazol. Attól tartok, a retorika most kifogna rajtam, szóval csak egyszerűen. Mondd: miért leselkedtél? S ha korábban érkeztél, mégis mi a csudáért kellett még napokig bujdokolnod előlünk?

Nahuel viharos sóhajtást hallatott.

- Jaj, menina, ha meg akarok őrizni előtted akár egy csepp önbecsülést is, muszáj az elejétől kezdenem.

- Hát akkor kezdd onnan! – nyögtem fáradtan. Ez a nap már úgysem tartogathat olyan meglepetést, ami mélyebbre taszít a gödörben…

- Hát jó. – Nahuel nagy sóhajjal kiegyenesedett, s úgy helyezkedett el izegve-mozogva a székén, mint aki hosszú mesélésre készül. – Az egész azon a hét hónappal ezelőtti napon kezdődött, amikor te és a családod felbukkantatok a falunk közelében. Nem lepődtem meg, mindvégig tudtam, hogy egyszer fel fogsz keresni. A helyedben én is ugyanezt tettem volna, így nem ért váratlanul a látogatásod, sem az az apropó, amiből végül sor került rá. Egy próféta sem jósolhatta volna meg előrelátóbban a lelki gyötrelmeidet, és azokat a kérdéseket, amelyekre – teljes joggal – tőlem vártál válaszokat. Attól a naptól fogva, hogy megtudtam, te is létezel, és életed a kezemben van, éreztem, hogy a mi kettőnk sorsa nem véletlenül keresztezte egymást. Hisz olyan ez, mintha egy félbe tört szív találná meg hiányzó felének pontosan illeszkedő mását. Ha nem te vagy az ideális társ számomra, akkor senki a világon!

Nahuelből önironikus kacajt bukott elő. Hitetlenkedve csóválta a fejét.

- Képzelheted, menina, mennyire meglepődtem, mikor a dolgok nem úgy alakultak, ahogy elképzeltem. Te eljöttél, kedves voltál, nyílt, szellemes és eltökélt; a szemem láttára bontottad ki nőiességed első szirmait; napról napra gyönyörűbb és kápráztatóbb lettél, egy formába öntött kívánsága a férfivágynak – az én szívem mégsem kezdett dalolni. Nem lettem beléd szerelmes, ahogy te se belém. A kapcsolatunk erőlködés nélkül mélyült barátsággá – ám itt kérlelhetetlenül megfeneklett.

- Sajnálom – szólaltam meg szomorúan. – Én…

- Nem-nem – legyintett le szórakozottan Nahuel. – Ezt aligha lehetne bármelyikünknek is felróni. A szerelem nem olyasmi, amit rá tudnánk kényszeríteni a vonakodó szívre. És itt lőttem én a legnagyobb bakot, menina! Elhitettem magammal, hogy csak idő kérdése az egész. Fél év kevés hozzá, hogy mélyebb érzelmek ébredjenek bennünk, különben is: ha van valaki, akinek nem kell siettetnie az ilyesmit, hát azok épp mi vagyunk. Érted, menina? Olyan megfellebbezhetetlenül bíztam kettőnk összetartozásában, hogy az sem érdekelt, téged már másnak jelölt ki a sors. Hisz láttalak titeket hat évvel korábban: a nagy lakli srácot, aki kishúgaként dédelgeti a csöppnyi lányt – s ebben nem éreztem semmi fenyegetőt. Ugyan, gondoltam magamban, ennyi erővel egy interaktív játékmedvének is odaígérhettek volna. A logikátlanság netovábbja lenne, ha őt választanád helyettem!

Nahuel egy hosszú pillanatig benn tartotta a levegőt, aztán szinte sípolva engedte ki a következő szavakkal együtt:

- Ekkora pofára esést még a világ nem látott! Miután felértem a panzióhoz, és szerencsétlenségemben pont belebotlottam annak az estének a látványába, már tudtam, milyen hihetetlenül elbizakodott voltam. A csókotok hevessége – mely, megjegyzem, a lámpafény szolgálta kirakat-világításban tökéletesen végigkövethető volt bárki számára – azon nyomban nyilvánvalóvá tette, hogy itt nekem babér már nem teremhet. Az a srác ott az ágyon már nem a „kishúgát” tartotta az ölében – komoly jogi következményekre is számíthatott volna, ha igen –, és a viselkedésében sem volt már semmi testvéries. Megsemmisülten kecmeregtem fel a földről, ahová a letört ágról pottyantam, és nem tagadom, valami dühös dac lobbant fel bennem, hogy ez így nem fair! Nyomban elkotródtam a környékről, olyan állapotban mutatkozni sem akartam előtted. Járni kezdtem a környező fenyveseket, és… mi a kevésbé drámai kifejezése annak, hogy „egyre csak gyötrődtem”?

Hümmögve kerestem a választ.

- Talán… hogy „szükséged volt egy kis gondolkodási időre”?

- Igen, ez jó – mosolyodott el Nahuel. – Pontosan így éreztem: szükségem volt egy kis időre, hogy átgondolhassam, mit láttam. És tudod, mi lett az eredmény? Bár talán sejted… – Nahuel itt sokatmondó fintorral alkotott magáról lesújtó véleményt. – Úgy döntöttem, nem számít az a csók; te és a partnered nem voltatok beszámíthatóak, a varázslat cselekedett helyettetek. A bizonyítási vágy úgy horgadt fel bennem, akár egy harcra készülő hadvezér kardot markoló ökle. Ugyan miféle varázslat állhatná útját a Nagy Nahuelnek!? Én, aki úgy tudom manipulálni az embereket, mint hasbeszélő a bábját, nem fogok megfutamodni ilyen potomságok elől. Na persze a taktikát módosítanom kellett. Nyíltan hadat üzenni elhibázott lépés lett volna; nekem nem volt ütőképes fegyver a kezemben, míg ellenfelem állig felszerelve indulhatott volna csatába. Tudtam, hogy már az első kardforgatás előtt meg kell nyernem a harcot, csak így van esélyem. Felfedtem hát magam, és nekiláttam kifürkészni a gyenge pontokat.

- Nem lehetett nehéz dolgod – jegyeztem meg csendesen. – Nekünk csak olyanjaink vannak.

Nahuel elengedte füle mellett cinizmusomat, és belemelegedve folytatta:

- Jacobbal könnyebben ment, mint hittem. Alig néhány mozdulatából meg tudtam állapítani, milyen kétségek gyötrik, s könnyű volt kieszelnem, hogyan játsszak rá ezekre. Ami téged illett: az kezdettől fogva nyilvánvaló volt, hogy nem adhatom vissza a karkötődet. Tudtam, milyen mágikus jelentőséget tulajdonítasz neki, s reméltem, a sors kezét látod majd benne, hogy végül mégsem került elő. Bár bevallom, mikor láttam elszomorodni az arcodat, kis híján megtörtem – de te gyakorlatilag számba adtad a szavakat, szóval csak rá kellett bólintanom a téves megérzésedre. Ezért újból a bocsánatodat kérem, menina, veszélyes játékot űztem az érzelmeiddel.

- Én… – Gyámoltalanul megrántottam a vállam. Nem voltak megfelelő szavak az engem eltöltő kusza érzésekre, így aztán azt mondtam, ami a legközelebb áll a lényeghez. – Végül is most már mindegy. Jó, hogy bevallottad, de végső soron, azt hiszem, nem a karkötőn múlott… Egy dologra viszont kíváncsi lennék. – Önkéntelenül torkot köszörültem, s a választól egyszerre félve és arra mindenek felett vágyva, rákérdeztem. – Mik voltak azok a kétségek? Azt mondtad, Jacobot könnyű volt kiismerni…

- Na, igen. – Nahuel mélyet sóhajtott. – A legalávalóbb tettem kétségkívül ez volt. Szegény fiú… nagyon meggyötörtem, pedig ő aztán semmiről sem tehet… – Nahuel figyelme révülten kisiklott, s csak sürgető torokköszörülésemre tért vissza az eredeti vágányra. – Az aggályai, persze, bocs… Mint mondtam, Jacobon könnyű volt átlátni. Már első éjszaka felfedeztem, milyen indokolatlan nagy óvatossággal bánik veled, mintha bizony kisujjának egyetlen óvatlan mozdulata is sebet ejthetne rajtad. Az egész teste nehezen visszafojtott energiától vibrált, s én rögtön azt gondoltam: Te jó ég, ez a fiú hetek óta visszatartott lélegzettel él! S mikor felfedeztük a kiugrott válladat, és ő nem tudta, mit tegyen veled, öntudatlanul egy újabb fegyvert nyomott a kezembe. Az én meninám Jacobja harctéren bátor és vakmerő, mint egy gladiátor, ám kínosan összezsugorodik az egója, ha egy bizonyos valakiről van szó. Láttam, hogy majd’ elpusztul a féltékenységtől, amiért én oldottam meg a helyzetet, s azt is, hogy újból elönti a kétség, hogy ő talán nem elég jó neked. Ezt a gyengeséget játszi könnyedséggel fordíthattam ellene, és azon a pokolian kegyetlen éji beszélgetésen mindent el is követtem, hogy még inkább elbizonytalanítsam. Ez volt az én taktikám, menina: kihúzni Jacob lába alól a talajt, s végignézni, hogy veszti el lassan a maradék egyensúlyát. Azt akartam, hogy ő maga adja ki az utadat, s te önként fordulj hozzám vigaszért. A világjáró tervem – amit komolyan gondolok, s amire a meghívásom továbbra is áll – csak egy plusz motiváció volt, amivel igyekeztelek felcsigázni. Dióhéjban ennyi… Na, mit gondolsz, megkapnám az Év Legnagyobb Seggfeje díjat?

Nahuel feloldozást remélve meredt rám, de én a költői kérdést már csak azért is megválaszolatlanul hagytam. Rövid idő alatt nagyon sok kéretlen információ zúdult rám, az agyamnak nem maradt egyetlen olyan sejtje sem, ami ne az új értesülésekkel lett volna elfoglalva. Egyvalami különösen szöget ütött a fejembe. – Mit jelent az – hajoltam előre –, hogy Jacob hetek óta nem vett levegőt?

Nahuel nem válaszolt rögtön, kínosan feszelgett, s csak nagy sóhajok árán vágott bele.

- Ez a része különösen kínos nekem, menina. Te is hallottad, miket mondtam neki ott az erdőben, hogy mivel vádoltam meg szerencsétlent teljesen jogtalanul. Hisz, amennyire a tenyeredből értesültem róla, még semmi olyasmi nem történt köztetek…

- Jaj, nyögd már ki, könyörgök! – tettem össze a két kezem. Nahuel körülményes modora néha az idegeimre tudott menni. Felkaptam, és három hosszú nyelettel leküldtem a sör maradékát. – Az idegeim kellően feláztak az alkoholban, már nem kell félned tőle, hogy elpattannak.

- Biztos? – Nahuel óvatos pillantással fürkészte az arcomat. – Ne rendeljek még egy korsóval?

- Ne.

- Akkor valami rövidet?

Nagyon csúnyán néztem rá.

- Jól van, jól van – adta meg magát. – Nem kell rögtön szemmelverni. Elmondom, amire kíváncsi vagy – és még egy csomó dolgot, amit nem tudsz –, de meg kell értened: cudarul érzem most magam, és szörnyen bánt, amiért erre a beszélgetésre nem kerítettem sort már sokkal hamarabb. Jacob visszatartott levegővétele alatt természetesen azt a szexuális feszültséget értettem, amiben a hazatérted óta él, s ami annyi fejtörést okoz neki mostanában. Jacob tudatosan és tudat alatt rettenetesen tart magától, s attól fél, hogy nem tud elég finom és türelmes lenni, ha majd arra kerül a sor. Az emlékezete még túlságosan eleven élteti a rólad őrzött kislányképet, egy picit még mindig olyan vagy neki, mint az a régi csöppség, akit ékszerként kellett óvnia és védelmeznie. Erre hazajössz te, már melltartót hordasz, a nyakadig ér a lábad, s ő egyszeriben nem tud megmaradni a gatyájában, mert annyira kíván. …Ó, te jó ég, menina! Látod, nem az én tisztem lenne erről felvilágosítani téged. Túl nyers voltam, igaz? Úgy pirulsz, mint egy satuba fogott paradicsom…

De Nahuel rosszul látta: nem szűzies zavarom kergette arcomba a vért, hanem a hirtelen megértés, ami egy elszabadult bokszkesztyű erejével öklözött gyomron.

- Hát ezért kell neki Leah! – fakadtam ki, félig sírva, félig dühöngve. Korábbi kétségeim ezzel igazolást nyertek, már nem tudtam, mivel mentegetni a helyzetet. – Rajta nyugodtan kiélheti a vágyait, nem kell attól félnie, hogy véletlenül összetöri.

- Jaj, menina…! – Nahuel gondterhelten masszírozta tenyerébe temetett arcát. Lestrapált mosollyal nézett fel rám az ujjai közül. – Teljesen félreértetted a kettejük kapcsolatát.

- Na, tessék! – szegeztem rá vádlón a mutatóujjam. – Még te is tudtad! Az összes fiú tisztában volt vele, mi folyik köztük, csak én hitegettem magam. Milyen hülye és naiv vagyok! Azok ketten a hátam mögött végig… és Leah… de Jacob sem különb… – Már nem tudtam, mit beszélek; a szavak összefüggéstelenül ömlöttek belőlem. – Ő szereti… és lehet, hogy Jacob is… Folyton együtt lóghatnak… Bizalmas viszonyt ápol a macskámmal… És lefekszenek, az tuti!

- Jacob nem fekszik le Leah-val! – Nahuel hangja akkorát dördült, mint egy startpisztoly; rögtön felkaptam rá a fejem. – Ők ketten soha nem feküdtek le – folytatta diszkrétebb hangerővel. – Leah egy másik fiúba szerelmes, és Jacob nem több és nem kevesebb neki, mint a legbizalmasabb barátja. Ha hajlandó vagy pohárcsapkodás nélkül végighallgatni a mondandóm, elmesélem, honnan ered a félreértés… rendben?

Jólnevelten elengedtem a poharat. – Rendben.

- Jó. – Nahuel arca ellágyult, majd kisvártatva ismét komoly kifejezést öltött, és monoton, „essünk túl rajta” hanghordozásban darálni kezdte: – Az elmúlt fél évben, amíg te távol voltál, valóban beteljesült egy szerelem a farkaskolónián belül, de hiedelmeddel ellentétben Leah párja nem Jacob, hanem Embry volt. A két fiatal, amennyire én tudom, hosszabb ideje kerülgette már egymást, míg végül túltették magukat kezdeti vonakodásukon – nem akartak ugyanis „házinyúlra lőni” –, és egy szenvedélyes éjszakán egymáséi lettek. Hogy ezt követően pontosan mi történt, arról Leah csak hézagosan világosított fel, nyilván már ő is bánta akkori viselkedését, de a lényeg nagyjából a következő. Leah iszonyúan megijedt saját mélyebb érzéseitől, és attól való félelmében, hogy a múlt megismételheti magát, rögtön második este kiadta az értetlen Embry útját. Hogy bizonyítsa magának, milyen kemény lány, s hogy mennyire nincs hatással rá a szakítás, Leah újult erővel vetette bele magát az éjszakai életbe, és a ledöbbent, szíven taposott fiút is arra buzdította, hogy kövesse a példáját. Embry egy darabig még kitartott, de aztán be kellett látnia, hogy semmi értelme hűségesnek maradnia, Leah-t nem lehet jobb belátásra téríteni. Megfogadta hát a tanácsát, és azután ő sem élt önmegtartóztató életet.

- Leah meg persze kiborult – fűztem hozzá mélán. A részletek kezdtek összeállni a fejemben: Embry kivert kutya képe, akárhányszor Leah-ra nézett; a lány fölényes arroganciája, amivel megtépázott magabiztosságát hirdette. – Leah túlbecsülte az önuralmát…

- És alul a saját érzelmeit – bólintott rá Nahuel. – A folytatás pedig olyan kegyetlenül alakult kettejük közül, hogy abba még én sem gondolok bele szívesen. Egyfajta versengésbe kezdtek, hogy melyikük tudja jobban megbántani a másikat… Direkt nem fegyelmezték a gondolataikat, s mikor mindketten farkasalakban voltak, hát…

- Juj! – borzadtam el. – Úgy érted, megmutatták egymásnak az „élményeiket”?

Nahuel fájdalmas képpel bólintott. – Igen, pontosan ezt tették. Kegyetlenül szenvedtek közben, de egyikük sem volt hajlandó engedni. Már túlságosan megsebezték egymást ahhoz, hogy visszafordulhassanak.

- Ezt akkor sem tudom felfogni – csóváltam a fejem, miközben valóságos megváltással ért fel, hogy végre valaki más bajával törődhetek (hogy ez az egész Leah-Embry ügy végül is mit jelent a saját problémámra nézve, azt egyelőre fel sem fogtam). – Egyáltalán miért volt olyan sürgős Leah-nak, hogy kihajítsa Embryt? Ha olyan jól sikerült az első éjszaka, nem lett volna logikus több próbát is tenni a fiúval?

- Leah önvédelemből félt még jobban beleszeretni Embrybe – magyarázta Nahuel. – Azok után, ami Sammel és Emilyvel történt, nem akart újabb szenvedést. Leah ezért viszolyog a „farkasokat sújtó szerelmi kórtól” – ahogy ő fogalmaz –, és ezért nem akar olyasvalakibe beleszeretni, aki ezt bármelyik pillanatban „elkaphatja”. És természetesen ő maga is tart a dologtól. Nekem elmondta, milyen képtelen rémálmok gyötrik, hogy sokszor riad fel az éjszaka közepén, s ad hálát az égnek, amiért mégsem szédült bele valamelyik tízéves másod-unokaöccsébe.

Ezt közeli találatnak éreztem (elvégre én még egynapos sem voltam akkoriban), s a gunyoros köhintés önkéntelenül távozott belőlem.

- Nyilván hiányolná a rendszeres és kiterjedt szexuális életet…

Költői megjegyzés volt, Nahuelt ennek ellenére elgondolkodtatta.

- Igen – dünnyögte –, a szexualitás roppant sarkalatos dolog az ő fajtájuknál.

- Ezt hogy érted? – vágtam rá azonnal. Újabb ideges gombóc kezdett formálódni a torkomban – lehet, hogy mégis van miért tartanom Leah-tól? Elvégre a mai in flagrantit még mindig nem tudtam hova rakni.

Nahuel újabb kényelmetlen feszelgésbe kezdett.

- Olyan… spiclinek érzem magam ettől, de hát ha már egyszer belekezdtem, fejezzem is be, igaz? – Futó mosolyt villantott, aztán folytatta: – Az alakváltó farkasok általában nehezebben nyernek kielégülést, mint egy átlagember. Olyan nagy a… mondjuk így: szexuális teherbírásuk, hogy akár több partnerrel is megbirkóznak egyhuzamban – vagy roppant hosszú aktusban szerencséltetik azt az egyet, aki még győzi velük szusszal. És elnézést kérek a stílusért, de ezek nagyrészt Leah meglátásai. Az ő első alkalma Embryvel ráadásul külön meglepetést is tartogatott. Az izgalmak… hm, tetőfokán ugyanis váratlanul és teljesen befolyásolhatatlan módon átalakultak, és farkastestben voltak kénytelenek a… dolog végére jutni.

- Ó.

- Igen. És ez persze kitudódott, s nem kevés pirulást okozott a két érintettnek.

Rövid szünet állt be a beszélgetésben, hagytuk leülepedni az utolsó szavakat. Aztán, amúgy westernesen, megszívtam az orrom, vettem egy bátorító korty levegőt, és rákérdeztem arra, ami továbbra sem volt tiszta előttem.

- De Jacobnak mi köze az ügyhöz?

- Hogy mi köze? – Nahuel szemöldöke a magasba röpült. – Szerintem elég egyértelmű, menina. Mint Leah legfőbb bizalmasa és személyes panaszládája, Jacob mindenről a legutolsó részletig értesült, s hát nem kevés olyan dolgot hallott tőle, amit legszívesebben kitiltana az elméjéből. Így is aggódik miattad, nem hiányzott neki, hogy Leah még a saját történeteivel is riogassa. Gondolom, fél tőle, hogy ilyesmi vele is megeshet, hogy véletlenül átalakul, amikor ti… – Nahuel hirtelen elharapta a mondatot, s rögtön átugrott a következőre. – Persze valamennyi fiút elfogták már ezek az aggodalmak, és soha nem lett semmi baj. Megtanulták kordában tartani az energiájukat. Főleg ezért járőröznek annyit, és ezért marakodnak egyfolytában. A mozgás és a civakodás segít kiereszteni a gőzt. Nemritkán szándékosan okoznak egymásnak kisebb-nagyobb sérüléseket – amitől persze kutya bajuk sem lesz, épp csak segít nekik lecsillapodni.

- Honnan vagy ilyen jólértesült? – néztem rá hunyorogva. – Leah avatott ennyire a bizalmába, vagy más forrásod is volt?

- Csakis Leah egyszemélyben – esküdött Nahuel. – Nyugodt lelkiismerettel mondhatom, hogy egyszer sem vetettem be a különleges képességemet ennek érdekében. Leah önszántából fogadott a bizalmába, és amíg te betegeskedtél, egész jól összebarátkoztunk.

- Na igen – grimaszoltam. – Mert volt egy közös vesszőparipátok. Szerettétek volna megtalálni a szerelmi „kór” elleni védőoltást!

Nahuel bűntudatosan lehorgasztotta a fejét.

- Claire hallgatózott, igaz?

- Igen, ő mesélte, hogy ilyesmiről diskuráltok mostanában.

- Annak már vége, menina. – Nahuel nyers őszinteséggel nézett a szemembe. – Rég beláttam már, hogy nincs értelme éket vernem közétek. Mi ketten soha nem leszünk többek barátoknál, s nekem már ezért is hálásnak kell lennem. S mert tiszta szívből szeretlek, a legjobbakat is kívánom neked, Jacob pedig… úgy nagyjából megfelelőnek tűnik ehhez. – Keserédes mosolyra nyílt a szája. – Ki tudja, talán odafent nekem is szántak egy igazit. Majd nyitva tartom a szemem – hátha egyszer összeakad valakiével, akinek úgy megtetszem, hogy soha többé ne akarjon másra nézni. Hisz hallottam már olyan pletykákat, hogy egész jóképű vagyok…

- Egy igazi szívtipró vagy – biztosítottam nagy vigyorral. – És bármibe le merném fogadni, hogy az igazid már nem várat magára sokáig.

Az elkövetkező tíz percben csak merengtünk csendesen, miközben nagyokat szippantottunk a kerthelyiség gesztenyeillatú levegőjéből. Tagadhatatlanul könnyebb lett lelkemen a súly, még arra is hagytam magam rábeszélni, hogy egy újabb kör korsó sörrel ünnepeljük meg a nagy színvallások napját.

- Amúgy mire jutottatok – merengtem habbajszos szájjal –, létezik módszer a szerelmi bevésődés kitörlésére?

Nahuel épp nagyot húzott az italából, s egy böfögést elfojtva felelte könnytől fényes szemmel.

- Leah esküszik rá, hogy Jacob apja oda-vissza ismeri a dolog forszát. De hogy Jacob rákérdezne-e nála, abban nem volt biztos.

Egyszerre éreztem hideget és meleget ettől a bejelentéstől. Szóval létezik módszer, de Leah szerint Jacob nem akar tudni róla.

- És ha megkérdezné – folytattam, s nagyon igyekeztem közömbös hangot megütni –, akkor Leah mihez kezdene az értesüléssel? Újból összejönne Embryvel, s ha a fiút mégis utolérné a végzete, elővenné a tudását, és kikúrálná a bajából? Nem volna az önzés a sokadik hatványon?

- Na igen… – Nahuel elgondolkodva lögybölte poharában az aranyló italt. – Ne hidd, hogy Leah-nak nem fordult meg ugyanez a fejében. Nem tartja túl sokra az ilyesfajta szerelmet – és ez a személyes tragédiáját ismerve nem is csoda –, de azért az ő fejébe is szöget ütött, hogy vajon mi van akkor, ha a Sors nem vaktában cselekszik. Mert ezt nem tudja egyikük sem: hogy a bevésődés véletlenszerű-e vagy megtervezett? Ha a Sors találomra választ, az olyan, mint egy kozmikus hasra ütés: bárki lehet az ezerből. De mi van, ha épp fordítva működik, s a Végzet a nagybetűs Igazit találja meg helyetted? Leah önérzetes lány, és korántsem olyan önző, hogy ez az utóbbi lehetőség ne tántorítaná el a közbeavatkozástól. Nem játszana Anti-Cupidót, ha tudná, hogy azzal egy igaz szerelmet bont fel.

- És te mit gondolsz, menino – könyököltem az asztallapra –, a Sors mennyire veszi komolyan kerítői munkáját? Magamra és Jacobra gondolok…

- Őszintén?

- Csakis.

- Rendben. – Nahuel is előredőlt, s mélyen a szemembe nézve válaszolta: – Amikor kiválasztott titeket egymásnak, minden bizonnyal trehány munkát végzett. Még csak arra sem vette a fáradságot, hogy alaposabban körülnézzen, egyszerűen csak odaígért annak, akit először meglátott, s aki akkoriban nem is kedvelt téged túlzottan. Munkájának ezt a részét tehát mindenképpen a hasra ütés kategóriájába sorolnám. De ha előretekerek hét évet, s megnézlek titeket, milyenek vagytok most, már több bizalmat szavaznék a Sorsnak. Talán mégis tudta, mit csinál, és egyetlen mozdulatával olyan akadályokat hárított el az utatokból, amivel egyedül nem boldogultatok volna. Ha erről a végéről nézzük, a Sors gondos és előrelátó kerítő volt, egy életre szóló igaz szerelem első felismerője.

A szavak mintha örömtüzet gyújtottak volna a bensőmben; meleg hála öntött el Nahuel iránt.

- Köszönöm, hogy ezt mondtad – szorítottam meg a kezét. – Nagyon jólesett.

- Sose köszönd – mosolygott, s az ujjait finoman az ujjaim közé fűzte. – Csak az igazat mondtam.

- Még mindig nem hiszem el, hogy már ma el akarsz utazni.

Este kilenc volt, s mi Seattle nemzeti repterének termináljában álltunk; a hideg, műteremszerű világítás kényelmetlenül steril fényt szitált körénk. Önkéntes sofőrünk, Alice nagyjából húsz méterrel arrébb, egy újságosstand körül lebzselt, s nagyon igyekezett úgy tenni, mint aki nem hallgatózik.

- Semmi értelme maradnom,

– felelte Nahuel, s a hangja nem árult el különösebb búslakodást. – Túl sok galibát okoztam én ezen a helyen, s csak remélhetem, hogy néhányat ezek közül jóvátettem a mai vallomásommal. Ezenkívül, az örökös hipnózis, amivel apád képességét kellett blokkolnom, kezdett terhes és igen-igen nyomasztó lenni. Edward nem láthatott a fejembe… Látod, milyen galád cselszövő voltam? Te megbocsátottál, de a családod nyilván már nem lenne ilyen elnéző…

- A családom imád téged – szorítottam meg a kezét. – És bármikor szívesen látnak újra. Ezt a hipnózisos dolgot is biztos be tudnánk adni nekik. Majd azt mondjuk, mostanában „kaptad el”.

- Na és Jacob? – vonta fel a szemöldökét Nahuel. – Ő, érthető okokból, nem zárt a szívébe.

- Na aggódj miatta – legyintettem sután. – Majd én elmagyarázom neki, mit miért tettél. Valami azt súgja, hogy egyébként is beszélni akar velem. Különben miért lenne 48 nem fogadott hívás a mobilomon?

- Hiányozni fogsz,

! – Nahuel tekintete felizzott, s amióta elindultunk, most először járta át hangját igaz szomorúság.

- Te is hiányozni fogsz,

– feleltem őszintén. Nem néztem hátra, nem foglalkoztam Alice-szel, vagy bárki mással a csarnokban; most csak az én jó barátom, Nahuel létezett. Lábujjhegyre emelkedtem, s az ajkaink puhán fonódtak össze, egyetlen hosszú, mozdulatlan csókban. Ezúttal az ölelés mélyült el; a karjaink érzelmes szorítással fonódtak a másik testére, miközben búcsúnk utolsó lélegzetvétele ott égett ajkunkon.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés