58. fejezet – Újra az öbölben


Másnap reggel egész testemben zsibongva ébredtem. Az álmok édes emléke bizsergető gubóként ölelt körül, s még jó darabig az ágyhoz láncolt – s talán délig ott is tartott volna, ha időközben fel nem tűnik, milyen szokatlanul nagy és zavartalan körülöttem a csend.

Mikor néhány perc múltán (még mindig hálószoba-gyűrötten és zselészerű végtagokkal) letámolyogtam a földszintre, csupán Rosie-t találtam a nappaliban. A többiek nem győzték kivárni, hogy felébredjek, és kifejezett kérésem ellenére szó nélkül távoztak. Ezen zsémbeltem egy sort – főleg, mert nem ezt ígértem Jacobnak –, aztán nagy nehezen beláttam, hogy elefántot csinálok a bolhából, gyorsan leráztam hát magamról a bosszúságot, visszaviharzottam a fürdőmbe, s öt perc múlva már Rosie mellett ültem a kocsiban.

A tízmérföldnyi út egyszerre tűnt szokatlanul hosszúnak és nyugtalanítóan rövidnek. Az éjjel látott álomképek – melyek soha korábban nem voltak még olyan pajzának és pornografikusan merészek – elevenül éltek az emlékezetemben, és a vörös három árnyalatát festették az arcomra, mindahányszor rájuk gondoltam. Megpróbáltam új csatornákba terelni a figyelmemet, ám egyik téma sem bizonyult elég érdekesnek, hogy tartósan lekösse csapongó elmémet, s szoros béklyóban tartsa forrongó libidómat.

Alig néhány perc alatt megérkeztünk a helyszínre. Rosie lelassított, s egy precíz jobbkanyarral bemanőverezett Emmett szirtszélen parkoló dzsipje mellé. A többi kocsi az út két oldalán sorakozott – gyors számbavételük után csalódottan kellett konstatálnom, hogy valószínűleg mi érkeztünk utoljára.

A lapos sziklaoromzaton – melynek pereméről a tervek szerint a felvonó indult volna – egy egész szerelőcsarnokra való szerszám, vas- és faanyag, valamint elektromos kábel volt felhalmozva. A fák tövében egy nagy halom simára csiszolt deszka tornyosult. Emmett – aki Rosie-hoz hasonlóan hosszú kezeslábast és sárga munkavédelmi sisakot viselt (ez utóbbit, gondolom, csak poénból) – épp egy dömperrakományra való stószt kapott fel belőle a vállára, és mint a villám iramodott meg vele az öböl felé – le egyenesen a meredek sziklafalon.

A többiek – Paul, Jared és Jacob – háttal álltak nekünk, s nagy diskurzusba merülve vitatkoztak valamin. Közöttük már ott magasodott a masszív tartóoszlop, aminek derékszögben meghajlított vége hosszan kinyúlt a mélység fölé, s ami, a rászerelt csiga tanúsága szerint, csakis a felvonót működtető állódaru lehetett. Mikor közelebb értünk, már az is nyilvánvalóvá vált, hogy az elektronikával akadt némi gondjuk. Rosie-nak több se kellett: pillanatnyi habozás nélkül a vitatkozók közé vetette magát, s mint a témában felelős legfőbb szaktekintély imígyen nyilvánított véleményt:

- Micsoda kontár munka! – Kikapta a kezek közül a vastag kábellel összekötött indítószerkezetet, és fölényes arccal Jacobhoz fordult. – Egy palotapincsinek is több érzéke van az elektronikához! Ha azt akarod, hogy tényleg működjön, bízd a profira!

Jared és Paul rögtön kapituláltak. Széles körben ismert volt a tény, milyen őszinte elismeréssel adóznak Rosie többször bizonyított, valóban magas szintű szerelőtudásának, így most meg sem próbáltak konkurálni vele, inkább mentek a maguk dolga után. Nem úgy Jacob: ő, szokásához híven, ezúttal is készségesen felvette a kesztyűt.

- És ez a profi te akarnál lenni, feltételezem. – A gúnyos felhanggal ejtett „profi” szót megsemmisítően szkeptikus pillantással nyomatékosította. – Hadd tippeljek, milyen kiadványból okosítottad ki magad! Mm… mondjuk: Hogyan csavarjunk be egy villanykörtét – útmutató szőke nőknek. Eltaláltam, igaz?

Mielőtt a vérig sértett szakmabeli hasonló stílusban válaszolhatott volna, hősiesen közbevetettem magam.

- Szia! – köszöntem rá nagy hangon Jacobra, és akár egy élő villámhárító a hadakozó felek közé léptem. Csípőre tett kézzel körbefordultam, és lassú, elismerő pillantással felmértem az elkészült munkát: a darut, az acélkábelt s a rajta himbálózó felvonószerelvényt. – Ezt nevezem, nagyon szépen haladtok!

- Szia… – A szemem sarkából láttam, hogy Jacob ezalatt ugyanilyen alapossággal engem mustrál végig. Rögtön eszembe is ötlött a tegnap este, az a hosszú, lélegzet-visszafojtott pillanat, amikor valósággal felfalt a szemével, s az arcomat csípni kezdte a pirulás. Hogy egy kis időt nyerjek magamnak, a sziklaperem széléhez sétáltam, és lenéztem a húszméternyi mélységbe.

Jacobban persze azon nyomban felülkerekedett a védelmező ösztön, s már ugrott is utánam. A keze ugyanazzal a védelmező mozdulattal fonódott a derekamra, ahogy évekkel korábban a csöppnyi, ám meglehetősen hiperaktív kislányt is ölelte.

- Ne állj ki annyira szélére – figyelmeztetett szelíd-megrovóan. – Ott már nem olyan masszív a szikla, könnyen leszakadhat. Jobb is, ha leviszlek innen, odalenn amúgy is sokkal biztonságosabb.

Jólnevelten elhátráltam a sziklaperemtől, de az ajánlatát ezúttal nem állt szándékomban elfogadni.

- Inkább egyedül másznék le – feleltem, és hogy bizonyítsam tettrekészségemet, sportosan megropogtattam néhány ízületemet. – Olyan jó formában érzem magam, mióta kigyógyultam a nyavalyámból. Az izmaim szinte könyörögnek egy kis mozgásért!

Jacobot persze nem hatotta meg a dolog, s egy másodpercre sem tágított a közelemből. Akárhányszor is próbáltam megközelíteni a szakadék szélét, ő mindannyiszor az utamba állt, és önnön teste által képezett akadályt előttem.

- A-a – csóválta a fejét nevetve, miközben tévedhetetlen érzékkel találta el, melyik irányba vetődöm. Próbálkoztam beijesztő testcsellel, altatással, majd hirtelen kiugrással, de semmiféle eredményre nem jutottam. Lehettem akármilyen gyors és fifikás, ő könnyedén, zsigerből hárította az összes kísérletemet.

- Ez már nevetséges! – vágtam csípőre a kezem. – Szólok Rosie-nak, hogy fogjon le, amíg én elindulok.

Mindketten egyszerre néztünk a hátam mögé. Emmett egy nagy öl fával a vállán épp akkor teljesítette az ikszedik körét, s most csak Rosie miatt, az ő tekintetét elcsípve lassított villámtempóján. Mutatóujjával felnyúlt, finoman megbökte sisakjának keskeny karimáját, miközben furcsán kifejezéstelen arccal Rosie felé biccentett, és délvidéki tájszólást idéző zsibbadt orrhangon így köszönt:

- Csókolom a kis kezit, nagysád!

Rosie viszonzásul gőgösen a magasba bökte az állát, és leereszkedő hűvösséggel csak ennyit szólt: – Uram.

Nevetés kezdte csiklandozni a torkom, ahogy rádöbbentem, miben sántikálnak már megint fantáziadús rokonaim. Jacob ellenben értetlenül állt a történtek előtt, s zavarodottan pislogott felém.

- Mi van ezekkel? Összebalhéztak?

Megrántottam a vállam, mintha halvány gőzöm sem lenne a dologról. Teljes lelki nyugalomban visszafordultam Rosie felé, s úgy tettem, mint aki végleg feladta a további kísérletezést a hegymászásra. A trükk bejött: hallottam, hogy Jacob is megmozdul, és óvatlanul feladja védőpozícióját a sziklaszirten. Amikor mellém ért, két gyors mozdulattal kibújtam a sportcipőmből, s egy laza félfordulattal elhajítottam őket a szakadék felé. Jacob ösztönösen fordult a repülő cipők után, két szempillantásnyi időre kiengedve a szoros felügyelet alól, amit én azon nyomban ki is használtam.

Mire felocsúdott, már nem tudott visszatartani. Mélyen a szakadék felett függtem; a sziklafalat nyalogató meleg szélroham vadul cibálta a copfomat.

- Nessie! – csattant a hangja idegesen, miközben ő is átvetette magát a peremen. – Add ide a kezed – de azonnal!

- A-a – utánoztam korábbi reakcióját, és – akár egy nagyra nőtt pók – mászni kezdtem lefelé a meredek kőfalon. Kezeim-lábaim soha nem tapasztalt összhangban dolgoztak együtt, és az erőlködés legkisebb jele nélkül vittek egyre közelebb a húsz méteres mélységben várakozó célpontomhoz. Jacob, akárhogy is igyekezett, nem tudott utolérni: míg ő két métert haladt, addig én majdnem a dupláját; fürge, precíz mozdulataim ezen a terepen sokkal hatékonyabbnak bizonyultak, mint az ő nyers ereje.

Már csak öt méter volt hátra, mikor megtorpantam, s felnéztem alaposan lehagyott üldözőmre. Zsugorhelyzetbe összekucorodva bevártam, hogy szinte karnyújtásnyi közelbe kerüljön. Akkor aztán kihívóan felmosolyogtam rá, s így kiáltottam:

- Ezt figyeld! – Azzal egy erőteljes lábmozdulattal elrúgtam magam a sziklafaltól, és behúzott kezekkel-lábbakkal bukfencezni kezdtem a levegőben. Három hiánytalan hátraszaltót sikerült végrehajtanom zuhanás közben, amit aztán egy tökéletes talajfogással koronáztam meg a nagyfénytől aranyló part meleg homokján.

- Ta-daaam! – tártam szét a karom, miután ő is leért mellém. – Na, hogy tetszett?

Jacob elvörösödő képpel keresgélt szavak után, ám végül beérte egy dühös szusszantással.

- Jaj, ugyan már, ne húzd fel így az orrod! – zsémbeskedtem megjátszott felháborodással. – Ügyesebben mászom, mint te, és a hajam szála sem görbült meg. – Jóízű nevetést küldtem a levegőbe. Mert tényleg kirobbanó formában éreztem magam; az adrenalin eszeveszetten száguldozott az ereimben, s az izmaimban várakozó erő majd’ szétvetett belülről. Hirtelen támadt ötlettől vezérelve a sziklafalhoz léptem, s mindenféle hezitálás nélkül keményen belebokszoltam a csupasz kőbe.

Az ütés nyomán szikladarabok vastag repeszei perdültek a levegőbe, csinos kis lyukat szakítva a szürke kőfalon.

- Látod? – mutattam ökölbe szorított kezemet Jacobnak. – Egy karcolás sincs rajta.

- Mutasd! – Jacob mohón ragadta meg a jobbomat, s szinte még rá se nézett, már felcsattant. – Ez szörnyen piros, Nessie!

Ú, és még milyen pokolian sajgott! – de ezt valahogy nem akaródzott bevallanom neki. Jacob soha nem értette meg igazán az emberi fájdalomérzethez való irracionális ragaszkodásomat. Pedig ez valami olyasmi volt számomra, ami borzasztóan számított. Mert tudtam: aminek nincs ára, annak értéke sincs; fájdalom nélkül egyetlen test sem élvezheti ki igazán az elvégzett munka örömét.

- …és ráadásul irtó forró is. – Jacob hirtelen elengedte a kezem, s a következő pillanatban már a homlokom és az arcom hőfokát ellenőrizte. – Te lázas vagy! – Pánik bujkált a hangjában, ahogy egyre izgatottabban nyomkodta kézfejét a bőrömhöz. – Még én is érzem.

- Jaj, Jacob, állj már le! Rosszabb vagy, mint anyuék. – Nevetve kihátráltam kezének hatósugarából. – Nem vagyok lázas, csak egy kicsit magasabbak lettem a kiinduló értékeim.

Jacob összehúzott szemöldökkel meredt rám.

- Ezt magyarázd el, légy szíves!

- Nem olyan bonyolult – rántottam meg nyeglén a vállam, holott egy picit azért engem is nyugtalanított ez az ügy. – Miután túlestem ezen az immunizáló megbetegedésen, kiderült, hogy a testhőmérsékletem néhány fokkal magasabb értéken stabilizálódott. Most megközelítően annyi, amennyi a születésem után volt, mielőtt elkezdett volna szép fokozatosan csökkenni. Tudod, azzal arányban, ahogy a fejlődésem is lelassult. Nem kell rajta kiakadni, nagyapa szerint tökéletesen rendben vagyok.

Itt – be kell valljam – éltem némi korrekcióval. A családban kisebbfajta riadalmat okozott a felfedezés, s noha az egészségi állapotomon nem mutatkozott semmiféle visszaesés – sőt jobban éreztem magam, mint bármikor azelőtt –, az a tény, hogy Nahuelnél nem jelentkeztek hasonló tüneteket, némileg megkavarták nagyapát. Végül arra jutottunk, hogy ez alighanem női alapon van nálam, s ezért nem lehet összehasonlítani Nahuel kórtörténetével.

- Ugyan már, Jacob – próbálkoztam egy lekenyerező mosollyal, mert tényleg nem akartam, hogy emiatt aggódjon. – Látod, hogy tökéletesen jól vagyok, sőt még annál is jobban! Hadd ne kelljen újabb lyukat fúrnom a sziklába, hogy bebizonyítsam!

Jacob erre már egy picit elmosolyogta magát.

- Azt akarod mondani, hogy újra… a régi vagy? – Reménykedés bujkált a hangjában. – Hogy végre visszatért a vámpírerőd?

- De hát a vámpírerőm soha nem hagyott el! – feleltem csodálkozva. – Te azt hitted? Nahát…! Egy picit ugyan megviselt a leszokás, nem tagadom, hisz azelőtt a vér volt az egyetlen üzemanyagom. De végtére is hibrid lennék, vagy mifene, szóval elvileg nagyszerűen üzemelek alternatív erőforrásokon is. Teljesen a régi már nem leszek – ez az új kiadásom melegebb, és szemkímélőbb a napsütésben.

Hogy állításomat demonstráljam, egy-két szemléltető piruettet hajtottam végre a homokos fövenyen. Aztán összecsapott bokával meghajoltam, és vártam a tapsot – de az nem jött. Kaptam viszont egy olyan intenzív pillantást, ami hajszál híján ledöntött megroggyanó lábaimról. Valami mélyen Jacob tekintetében mintha lángolni kezdett volna, két sötét íriszű szeme nagyon különös fénnyel törte meg a rávetülő napsugarakat, s én esküdni mertem volna rá, hogy e mögött a sötét tüzű szempár mögött valami új, nagyszabású terv kovácsolódott az elmúlt néhány pillanatban. S mintha csak a gyanúmat akarná igazolni, a következő másodpercben egy titokzatos kis félmosoly bukkant fel a szája szögletében, ami lassú araszolással szélesedett ki a hirtelen jött öröm talányos vigyorává.

Jacob elfordította a fejét, s egy hosszú pillanatig csak nézett ki a tengerre, töprengőn szemlélte az öböl felső kanyarulatán túl húzódó kékséget – aztán hirtelen visszakapta rám a tekintetét, és feltűnően nagy lelkesedéssel így szólt:

- Pár pillanatra magadra hagylak, jó? Felmegyek, megnézem, mire jutott a mi szőke agytrösztünk a felvonóval… Habár – hirtelen összerándult az arca – lehet, hogy ez mégsem olyan nyerő ötlet. Soha nem láttam még balhézó vámpír szerelmespárt, de valami azt súgja, hogy nem tanácsos ilyenkor a közelükbe merészkedni.

- Menj csak nyugodtam – legyintettem szórakozottan, miközben továbbra sem értettem, mitől támadt hirtelen ilyen kitörő jókedve. – Rosie és Emmett csak egy újabb szerepjátékot játszanak. Azt hittem, Dél-Amerikában felhagytak vele, de úgy látszik, mégsem. Ott Rosie egy lelkes és elvhű természetvédő aktivistát alakított, aki lánccal kötözi magát a kivágandó fákhoz, Emmett meg a jóképű buldózerkezelőt, aki végül ledönti ezeket az elveket, meg az aktivista nőt is a fával együtt. Nem kell foglalkozni velük, csak unatkoznak.

Jacob beígért „egy pillanata” aztán persze órákra duzzadt, amin még csak eltöprengeni sem volt időm, nemhogy utánajárni, mivelhogy a parton várakozó dekoratőr-különítmény – Alice-szel az élen – bőven ellátott tennivalóval. Ehhez jött még pluszban hírhozói és magyarázkodói feladatköröm, ami egy idő után szinte már fárasztóbb lett, mint a monoton pallószögelés és deszkacsiszolás. Ahogy azt előre sejtettem, Claire-t valósággal depresszióba sodorta Nahuel váratlan távozása, de Kim sem reagált sokkal hűvösebben a hírre. Az esküvői lázban égő ara egyébként is rossz óment látott minden kis apróságban, s a helyzet az egyik mobilvécé fel- és (sajnálatosan ki nem ürített tartalmának)

borulása után odáig fajult, hogy Jarednek kellett közbelépnie, és két feles idegnyugtató tömény belediktálásával lecsillapítania a hisztérikus jövendőbelit.

Az előkészületek, minden kellemetlen kis intermezzo ellenére, gyorsan és zökkenőmentesen haladtak előre. A szökőkutak vízellátásáért felelős csőrendszert Jasper és Emmett már a kora hajnali órák órákban lefektették, és délután kettőre a dobogók és az összekötő pallók nagyja is készen s lecsiszolva terpeszkedett a homokban. Két nagybátyám ekkor már nagyban a stéget építette, amihez a cölöpöket a környező fenyvesek legmasszívabb példányaiból válogatták össze.

Igazán monstre vállalkozás volt ez, ami józan emberi számítás szerint hetekig, de talán hónapokig is eltartott volna, ha a munkaerőt nem négy vámpír és nyolc hasonló kondícióban lévő alakváltó férfi szolgáltatja. A hangulat mindvégig oldott és derűs maradt, a társaság lelkesen sürgött-forgott, az örvendetes esemény előszele mindenkit kellemes izgalomban tartott.

A szikrázó napkorong mind magasabbra kúszott az égen, és Jacob hol feltűnt, hol pedig köddé vált. Egy alkalommal csuromvizesen láttam kicaplatni a hullámokból, de mikor rákérdeztem két nagybátyámnál, Jasper és Emmett egybehangzóan tagadta, hogy Jacob a cölöplerakásnál segítkezett volna. Ők ellenben felváltva döntötték meg a szabadtüdős merülés időrekordját, s jó négy órával az után, hogy leverték az első tartóoszlopot, én és az építőbrigád többi tagja már az utolsó deszkákat szögeztük be a stég végében kialakított pavilon nyolcszögletű padlójába.

Időközben a felvonó is elkészült, és Alice – aki egész délután a sziklafalon mászkált, s egy egész bolygó elvonatásához elegendő damilt használt fel ügyködése közben – kategorikusan felszólított mindenkit, hogy a továbbiakban csakis ezt a szerkezetet merészelje használni, ellenkező esetben készüljön fel valamelyik végtagjának tragikus hirtelenséggel történő elvesztésére. Arra a kérdésünkre, hogy vajon mi célt szolgál a pókhálóként kifeszített damil-kreálmány, talányos hallgatással válaszolt, majd még eszelősebb lendülettel vetette bele magát a szálak újrarendezésébe.

Valamikor a késő délutáni órákban aztán megérkezett az asztal- és székrakomány, majd nem sokkal később Collin és Brady jóvoltából leszállításra került az összehajtogatott sántorponyva, valamint a hozzávaló tartószerelvények – és ennél a pontnál támadt egy kis bonyodalom. A két mit sem sejtő fiú ugyanis ahelyett, hogy a lifttel vacakolt volna, kapásból a bevett útvonalon indult meg. Néhány másodpercnyi mászás után aztán damilba gabalyodott a bokájuk, úgy két-három métert zuhantak, aztán egy hirtelen rándulással megakadtak, s úgy csüngtek fejjel lefelé a sziklafal félmagasságában, mint két bizarr emberdísz egy rendhagyó karácsonyi üdvözlőlapon. Alice szája gyakorlatilag habzott az idegtől, az ügy végül mégis végtagveszteség nélkül simult el.

Az egyetlen személy, aki a kora estébe nyúló díszítőnapon nem tűnt fel, Leah volt. Embry a maga szótlan, visszafogott módján tisztességesen kivette részét az előkészületekből, folyamatosan égett keze alatt a munka, ám én egyszer-kétszer mégis rajtakaptam, hogy padlószögelés közben felemeli a fejét, s várakozva néz fel a sziklafal tetejére. Néha olyan elárvult képet vágott, hogy kedvem lett volna valami ürüggyel a közelébe férkőzni, és elmondani neki, hogy sajnálom – de aztán eszembe jutott, hogy semmi közöm hozzá, s hogy valószínűleg csak tolakodónak tartaná kotnyeles viselkedésemet.

Egy másik kérdés – túl azon, hogy hová tűnik el folyton Jacob – amúgy is épp eléggé lefoglalta a gondolataimat. A vérszomjam! Mégis mi lett a legalapvetőbb vámpírkésztetésemmel? Úgy, hogy a többieknek ez ne nagyon tűnjön fel, időről időre Kim és Claire közelébe lopóztam, s a nyakuk felé hajolva nagyot szippantottam a bőrük illatából.

Semmi reakció! A torkom hátuljában nem támadt fel az az ösztönös égő-kaparó érzés, ami elfojtva bár, de a fogantatásom első pillanatától kezdve a mindennapi létezésem szerves és természetes velejárója volt. Mint minden más testi ingert, az évek folyamán ezt is megtanultam egyre tudatosabban kezelni és a megfelelő módon csillapítani, de minden törekvésem ellenére a vágy, hogy embervért igyak (csakis önként adva persze), soha, egy pillanatra sem hagyott el, még az átszoktatás néhány hetében sem.

A nap egy utolsó tüzes lobbanással épp bedőlni készült a nyugati horizont mögé, s én a hosszú stég végében, az egyik pavilondíszítő felsőszegélyt kalapálva pont azon gondolkodtam, vajon milyen következményei lehetnek ennek az egésznek rám nézve, amikor – mintegy végszóra – feltűnt Jacob, és a magával hozott bódító vérszag egy dobozból kiugró szivacskígyó bosszantó tréfájaként nyomott orrba. Az egész napos hasztalan szipákolás után olyan váratlanul ért a sikoltó inger, hogy kis híján felhördültem:

- Ho-hó, vigyázz! – Jacob, kissé túlreagálva a megingásomat, gyorsan derékon ragadott, és lekapott a párkányról. – A fürdőzéssel még várnod kell holnapig.

- Mi? – pislogtam zavarodottan. – Ezt meg hogy érted?

De Jacob mintha meg se hallotta volna a kérdést.

- Bocs, hogy olyan sokáig magadra hagytalak – mondta nagy mosollyal, miközben ügyesen megforgatott a karjában, és gyengéden ráültetett a pavilon párkányára. – De látom, volt mivel elütnöd az időt. – Két kezét a térdhajlatomba akasztotta, mintha bizony félne, hogy e nélkül menthetetlenül hátrabucskázom a tengerbe, és lassan körülhordozta pillantását a nyolcszögletű építményen. – Szép… de gondolom, kivilágítva még hatásosabb lesz.

- Miben sántikálsz, Jacob? – A kérdés olyan váratlanul hagyta el a számat, hogy azzal inkább magamat leptem meg, mintsem őt.

- A legénybúcsú! – vágta rá szinte hezitálás nélkül. – Azzal kapcsolatban akadt egy kis elintéznivalóm. Semmi különös persze, csak a szokásos.

- Ó… – A csalódottság apró tűszúrását éreztem. Valami mindvégig azt súgta, hogy kizárólag kettőnkkel kapcsolatos a dolog, így most rosszulesett a tévedés. – Szóval táncosnők után kajtattál egész délután – sandítottam rá savanyú képpel.

Jacob feje hátrabicsaklott a kitörő nevetéstől.

- Nem, azt a részét kihagyjuk a tradíciónak. – Még mindig nevetve egy fél lépéssel közelebb húzódott hozzám – mire a lábam önkéntelenül terpeszbe nyílt, s a csípője egy izgalmas pillanatig a combom belsejéhez dörzsölődött –, és bizalmasan lehalkított hangon azt súgta a fülembe: – Nem emlékszel, mit mondtam tegnap este? Tudod, a rosszul összerakott puzzle-lányokról. Szerintem Jared sem díjazná különösebben azt a látványt.

A felcsapó hullámok jéghideg permettel szórták be a hátamat, én mégis majd’ lángra kaptam a forróságtól.

- Szóval ennyire komoly a dolog? – Furcsa torokhangú krákogással jöttek elő a szavak; az arcomat mintha millió apró hangya csipkedte volna zavaromban.

Ám Jacob még csak nem is pislogott.

- Hát persze – felelte könnyedén, azzal ellépett tőlem, és töprengő arccal végighúzta rajtam a pillantását. Az aktus bár nem volt olyan intenzív, mint tegnap este, mégis minden porcikám bizsergett és égett tőle.

Jacob egy hosszú, gondterhelt sóhajjal fejezte be a szemrevételezést. A pillantása újból megpihent az arcomon, s ő az állát dörzsölgetve (mintha gondolatban valami nagyon komoly problémával küszködne) lassan így szólt:

- Megkérhetlek téged valamire, Nessie?

Mit tehettem volna, nyögtem egy félhangos igent.

Jacob hümmögött. – Jó – és egy újabb szempásztával perzselte végig párkányon kuporgó, alaposan zavarba hozott testemet. – Az esküvői öltözetedről lenne szó. Biztos vagyok benne, hogy már kiválasztottad, és abban is, hogy hihetetlenül csinos vagy benne, de… a kedvemért megtennéd, hogy inkább egy feláldozható ruhát veszel fel. Valami olyat, amit nem sajnálsz majd bevizezni.

És ennyi volt. Jacob nem fűzött hozzá további magyarázatot. Döbbent képemre rá se hederítve eldarált még néhány búcsúszót, aztán sarkon fordult, és elsétált az égbolt sötétedő kupolája alatt.

Titokzatos tervére további huszonnégy óráig nem is derült fény.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés