Mióta Liza és Lulu magamra hagytak, ismét csak vadásztam, egy héten keresztül. És most már nagyobb lett az „Utálom Mattet” csoport. Az „Imádom Mattet” csoport pedig jelenleg is 0 létszámú.
Szóval jól intéztem a sorsomat.
Megint dühöngtem és utáltam önmagam. Még Lizzt is megbántottam és Lulu vihogása is eltűnt. Bár nem tudom, hogy honnan van ez a hirtelen ragaszkodásom. Összesen két órát töltöttem velük.
De még is. Látni akarom Lizát. Szükségem van Lulu boldogságára. De még mindíg ott van a Linda után vágyódó részem.
- Hello – szólt mögöttem egy száraz hang
Megfordultam. Éjjen. Liza.
- Szia –mosolyogtam rá, de ő csak üres szemekkel bámult.
- Matt. Sajnálom.
- Mit? Mi a baj?
- Majd elmondom. –szólt és…
Hirtelen annyira gyönyörű lett szebb, mint valaha. A fekete haja sugárzott, körülötte minden sötét lett és csak a szemeit bámultam.
A mézszínű szemei…
Imádtam még csak nézi is. Hirtelen újra éreztem, hogy valahol van bennem egy szív. Épp olyan volt mintha dobogna.
- Matt. Segítenél nekem? –ez a hang olyan homályos volt és mégis imádnivaló.
Nem tudtam megszólalni. Csak bólintottam és továbbra is a szemét bámultam.
Vége.
Minden olyan volt mint öt perce. De Liza eltűnt. Most visszagondolva kicsit ijesztő volt.
- Sajnálom –szólt mögöttem Lizz
- Mit? –fordultam meg
- Hogy a hatalmam alá kényszerítettelek.
- Milyen hatalom? –olyan jó volt újra „normális vámpírnak” látni.
- Olyan ajándékom van, mint egy szirénnek. Legalább is hasonló. A férfiakat könnyen manipulálom így. De te… nem tudtam megtenni.
- Mi szükség volt erre?
- Lulu… - fakadt ki
- Mi van vele?
- Eltűnt
- MI?
- Jól hallottad! Még sosem hagyott itt engem nem tudom, hova lett hol lehet, fogalmam sincs, hogy…
- Nyugi. Megtaláljuk.
- Hogyan?
- LULU! – ordítottam
- Sablonos. –dühöngött
- LULU! – nem is vettem figyelembe
- Lulu eltűnt, induljunk keresni! Így nem jutunk semmire.
- Mi van velem? –kérdezte egy lágy hang.
- Hát itt vagy –mondta Liza és átölelte –Hol voltál? Egy egész héten át követtem az illatodat. De semmi.
- Megtaláltam Chadet.
- A bátyádat?
- Igen… képzeld, megéreztem az ismerős illatát és nyomoztam. Megvan Lizz! Életben van! Bár félvér… de él.
Félvér? Ez fantasztikus (forgattam a szemeimet)
- Bocsi Matt –esedezett Liza
- Megértem. –az én esetem úgy is rosszabb
- Szóval Lulu, félvér? –kérdeztem.
- Igen. Honnan tudod mi az? Már alig maradt belőlük. Sőt szinte nincs is. –mondta komolyan. Furcsa volt határozottnak látni.
- Én is az vagyok. Voltam. –javítottam ki –Tudod, ez egy év után csillapodik, és normális vámpírok leszünk.
- Chaddel is ez a helyzet… már három éve ilyen.
- Értem.
- Te is mutáns voltál? –kérdezte Liza
- Sajnos igen –a hangom elcsuklott. Linda… ha nem vagyok félvérű, akkor az enyém lehetne. Még élne.
- Bocs az előbbiért…
- Megbocsájtottam Lizz. –furcsa volt kimondani így a nevét.
Lulu kuncogott. Végre, újra magam mellett éreztem. Ismét ez a furcsa ragaszkodás.
- Liza?
- Igen Lulu?
- Sajnálom –mondta a kislány
- Tudtam, hogy egyszer ez fog történni. Fojtatom az utam. Hiányozni fogsz Lulu Evans.
- Szeretlek.
- Én is téged… - mondta és átölelte
Liza mellé álltam és figyeltük, ahogyan Lulu távolodik el Chaddel.
- Ég veled –suttogta maggyötörten.
- Milyen utat?
- Semmilyet. csak megnyugtattam.
- Lenne kedved- mondtam, de félbevágott
- Esetleg. De…
- De?
- Van egy feltételem.
- Mi?
- Mond el, hogy kerültél Ausztráliába?
- Ausztrália?
- Igen, pontosan itt vagy.
- Oh. Aszta elég messzire eljutottam.
- Honnan indultál?
- Los-Angeles melletti erdőből.
- Imádom Amerikát.
- Nem olyan különös.
- Nekem az. Miért hagytad ott?
- Mert… volt egy lány… és meghalt… miattam –túl sokat mondtam.
- Mi? –elkerekedtek a szemei
- Ha nem nyaggatom, és nem kényszerítem választásra, akkor még élne. De én nem tudtam elfogadni Linda döntését. A másik: Colin ő igazságosabb. Ő átengedte a helyet, mert azt hitte… - Dugulj el! szóltam magamra. ELÉG!
- Mit hitt? –nem tudtam nem elmondani a kérésére.
- Hogy engem akart, ezért Los-Angelesnek vette az irányt. Lids követte és ott megtámadott minket egy vámpír hihetetlen erős képességgel és megölte Li… - elcsuklott a hangom.
- És te elfutottál?
- Igen. Szánalmas vagyok.
- Nem. Csak így láttad jobbnak. –nyugtatott meg
- Mi? Te nem tudod ezt! Linda… már másodszorra tettem ki ekkora veszélynek és tessék. Ez lett belőle. Gyűlölöm magam.
- Ne tedd nehezebbé a többiek számára Matt. – mondta kétellyel – most vissza kellene menned és beszélni velük. Az lenne a legtisztább.
- NEM! Soha…
- Matt…
- Nem! – vágtam rá mérgesen, de a tekintete láttán megenyhültem – Sajnálom Liza, de nem vagyok képes arra, hogy visszamenjek oda.
- Megértem. Velem is ez történt, de húsz év mulva rászántam magam és szembenéztem azzal a borzalmas hellyel. Szörnyű volt, eleinte. De egészen semlegessé vált egy idő után. Végül megtaláltam Lulut épp az átalakulása közepén. Elhoztam ide és minden tudásomat megosztottam vele. – mosolygott egy poénon, amit én nem értettem – Majd rá egy évre rángatja a vállam, hogy egy helyes pasi van a területünkön és össze-vissza ordítozik. Most pedig… elment. – vett egy mély levegőt.
Annyira különös természete volt. Különösebben nem viselte meg Lulu távozása. Vagy csak igazságosan látta a helyzetet. Akárhogy is elég magabiztosnak tűnt.
- Én elmegyek Ausztráliából. Velem tartasz?
- Nincs jobb ötletem, úgyhogy igen. –válaszoltam –hová megyünk?
- Chicago
- Chicago?
- Aha… kíváncsi vagyok rá.
- Felőlem.
- Van még egy kérdésem.
- Essünk túl rajta.
- Hogyan álltad meg… izé… a szomjadat. Linda iránt nem volt?
- Dehogynem. Pokoli volt. Először a félvérűségem majdnem megölte mindkettőnket, az után otthagytam és ő azt hitte, hogy meghaltam. Visszatértem, de későn… és azután jött Los-Angeles.
- Mi van a családoddal?
- Anyu pár éve halt meg. A többiek pedig nem foglalkoztak az eltűnésemmel, főleg az apám. Veled mi a helyzet?
- Én mikor átalakultam nem voltam önmagam. befolyásolt valami képességgel rendelkező vámpír és megölette a családomat. Egyedül a kishúgom maradt. Őt saját kezűleg akarta megölni. Miután végignézette velem a kínzását, az egész testem bizsergett és kitört rajtam egy furcsa ösztön. A képességemmel elbódítottam és megöltem. Most boldog vagy?
- Teljes mértékben.
- Ha-ha – és vágott egy grimaszt, az arca még így is tökéletesen sima és gyönyörű maradt.
- Induljunk! –mondta hevesen és futni kezdtünk.
Gyorsabban mint valaha. Beleugrottunk az óceánba és csak úsztunk. Mikor szomjasak lettünk levadásztunk pár cápát, néha egy delfint. A tengeri lények ezek után messziről elkerültek.
Mikor elérünk a partig sötét volt, de ez a szememnek nem jelentett akadályt.
- Arra –mondta Liza és ismét futottunk.
Útközben vadásztunk pár antilopra is. Aztán fojtattuk az utat. Nem nagyon beszélgettünk. Inkább csak csodáltam a lebegő haját.
- Ott a tábla! –szólalt meg örömében – Helló Chicago. –mosolygott.
- És most?
- Menjünk a főtérre.
- Még n…- mondtam, de megragadta a kezemet és elrántott.
Egészen addig húzott, ameddig emberek nem láthattak azután már csak emberi futás tempóban haladtunk tovább. A kezemet akkor engedte el, mikor meglátta a plázát. Morcosan sóhajtott egyet.
- Francba! –dühöngött
- Mi a baj?
- Nézz rám! Ez nem illik ide! Hogy nézek ki? Mégis milyen ruhám van?! – bosszankodott.
Végigmértem, de nem találtam rajta kivetnivalót. Egy hosszú világos farmer és egy fehér póló. Ami már teljesen megszáradt a futásnak köszönhetően.
- Mi a bajod ezzel?
- Ez olyan átlagosan én.
- Szerintem jó.
- Veszek ruhát. –mondta inkább magának –Ruhákat –javította ki mosolyogva.
Két órába telt mire mindent átfésült egy „jó összeállítás” miatt.
A végeredmény nem lett rossz!
Kiválasztott egy sötét farmert, egy lila pólót, aminek fehér minta volt az elején, és egy hozzá illő fehér övet. Természetesen fehér cipővel, egy sportcipővel.
- Nos? Jobb? –mosolygott. –Igen tudom –válaszolt magának azt hiszem. –Van ízlésem.
- Vettem észre. –jelentettem ki.
- Most pedig menjünk máshová. Nem is olyan érdekes Chicago.
- Mondtam én.
- Addig maradj csöndben, amíg alkalmad nyílik rá –fenyegetet, de mikor költötte rám a nyelvét, csak egy viccnek tűnt az egész.
Megvártuk az alkonyatot. Addig a városban sétálgattunk és egészen általános dolgokról beszélgettünk.
- Induljunk el.
- Rendben. - egyezett bele Lizz és elindultunk a külváros felé.
Az úton nem beszélgettünk. Mikor kiértünk a városból futni kezdtünk és három napig mát nem is csináltunk. Párszor vadásztunk.
Elértünk egy erdőt és a lábam földbegyökerezett.
- Mi van?
- Ez… az a hely. Ahol… Lids.
- Milyen hely? –gondolkodott. –oh –esett le neki
- Menjünk innen.
- Nem. Beszélj velük Matt. Kérlek.
- Liza, légy szíves menjünk innen, hamar.
- De…
- Linda meghalt! –ordítottam.
- Jaj, Matt! Lehetetlen vagy!
Majd elrohant.
- Lizz várj! –szóltam utána, de ő csak rohant tovább.
- Matt? – szólt mögöttem egy ismerős hang.
Megfordultam és nem hittem a szememnek.
- Nina Lind?
- Igen Matt Newton Gomez –mosolygott.
- Már megyek is –tudattam vele és elindultam Liza után.
- Matt, valamit tudnod kell! –ordított utánam, de csak mentem tovább. Nem borulhattam ki. –Linda… - hallottam halványan, folytatta, de azt már nem hallottam, túl messze voltam.
Sokáig kellett mennem mire megláttam Lizzt. Megdöbbentem. Éppen felém tartott.
- Sajnálom Matt! –ordította felém.
- Sajnálat elfogadva.
- Bocsáss meg, hogy ordítottam veled.
- Bocsánatkérés elfogadva. –mosolygott.
Ismét futottunk. De Lizz megállt és reményteli nagy szemekkel bámult rám.
- Mi az?
- Valamit el kell mondanom.
- Mit? –estem kétségbe.
- Én az a típus vagyok, aki nem szeret meg egy embert sem egykönnyen. De te… azt hiszem…
- Én is azt hiszem. –mosolyogtam. Hát persze ez az a nagy ragaszkodás. A szerelem.
- Ez furcsa.
- Mi?
- Hogy eltűntek a fehér foltok.
- Milyen fehér foltok?
- Körülötted. Persze ezek a kialakított képen voltak és nem a valóságban. Téged képes vagyok egészen látni.
- Oh.
- Egy szavamat sem érted ugye? –ráncolta a homlokát.
- Éppen ellenkezőleg. Minden egyes szavadat értem. –egy szavát sem értettem. De olyan nagy lelkesedéssel mondta, valamiféleképpen, egértettem a lényegét, de nem annak, amit mondott.
*
Másfél évvel később.
Olyan jó, hogy van egy saját házunk. Persze csak béreljük. De Los-Angeles elég jó hely.
Azt hiszem Lizz még mindig arról győzköd néha, hogy menjek el Nináékhoz. De az veszett ügy.
- Matt! –rázott ki Liza az elmélyültségemből.
- Tessék?
- Ma van az évfordulónk. Egy éve vagyunk házasok –mosolyogtam
- Még nem. Várj. Van hátra hat másodperc.
- Matti! Ne szórakozz velem!
- 4!
- Anyám!
- 3! 2! 1! –kuncogtam –most van egy éve.
- Nagyon vicces.
- Az Mrs. Newton.
- Mi? Megvan a program. Vacsora.
Erre összehúztam a szemöldökömet és megköszörültem a torkomat. Azt hiszem vette a lapot.
- Olyan vagy! Kit érdekel, akkor majd nem eszünk csak… beülünk, időzünk és jövünk haza. Légyszííííííí!
- Oké-oké.
- Köszi, édesem.
Felvette a direkt erre az alkalomra vett sötétlila ruháját, fehér nyaklánccal és tűsarkúval. Én a szmokingomat.
Elmentünk a legdrágább helyre és rendeltünk ételt. Jókat röhögtünk azon, hogy feleslegesen kiszórunk ennyi pénzt, de ez nem jelentett problémát.
Mikor végeztünk gyorsan fizettünk és mindent érintetlenül otthagytunk.
Mikor kiértünk az utcára ismét röhögtünk. Már éjfél körül járhatott az idő.
- Láttad a tulajdonos arcát? –röhögött Liza.
Én is vele röhögtem és megcsókoltam. Megfogtam a kezét és emberi tempóban indultunk haza.
- Matt! –ordította Liza
- Mi a baj?
- Az a nő. Az illata. –mutatott az út túloldalán lévő emberre. És láttam a hogyan eláll a légzése – Menjünk! –ordította.
- Nyugi nem lesz semmi… - akartam mondani, de már el is tűnt. az utolsó, amire felfigyeltem egy sikítás.
- Liza ne! –szóltam rá, de már késő volt.
Az ártatlan nő kiszáradtan zuhant le a földre. Lizára néztem és az új ruhája emberi vérrel volt szennyezve. A szemei vörösen izzottak és nem mozdult.
- Mit tettem? –zuhant a térdere
Odasiettem hozzá és átkaroltam.
- Megesik az ilyen szívem. Menjünk innen. Gyere. – nyugtattam meg, de ellökte magáról a karjaimat.
Elindultunk a házunk felé. Egymás mellett mentünk szótlanul. Mikor hazaértünk felment és lezuhanyozott, a ruhát kidobta a kukába és befeküdt a hálószobai ágyba. Úgy tett mintha aludna.
- Ez nem segít. –súgtam neki.
Csendben bólintott egyet és lerúgta magáról a takarót. A szemeit nem nyitotta ki. Felvette a farmerját és egy fekete felsőt. Még mindig nem szólalt meg. A szemei csukva voltak. Felvette a sötét napszemüvegét az éjszaka kellős közepén és felhúzta a szemhéját. Csak hogy ne lássam az emberi vértől vörös íriszét.
- Gyilkos vagyok.
- Egy ember. Liza, megesik.
- De nem velem!
- Lizz…
- De nem velem! Velem soha! Még nem öltem embert! Önszántamból! Gyilkos! Én! Jesszusom! Gyilkos! Én! Én! Én!
- Nyugi Liza.
- Nyugi? Hogyan nyugodjak meg?
- Akármit kérhetsz, bármit. Megadom, ha ezzel segítek.
- Egyetlen egy dolog –villantak fel a szemüveg mögött a vérvörös szemei.
- Csak ezt az egyet ne!
- Megígérted…
- Lizz.
- Matt! Ezt kérem!
- Essünk túl rajta. –sóhajtottam.
Az úton nem szóltunk egymáshoz. Egészen addig, amíg meg nem láttam a táblát Memphis.
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés