60. fejezet – Csábítás


A ritmusérzék olyasvalami, ami a véremmel együtt áramlik az ereimben, olyan zsigeri készség, ami világéltemben jól, erőlködés nélkül és ösztönösen ment.

Így hát most sem fogtam vissza magam. Én és alkalmi táncpartnerem, David (akiről mellesleg kiderült, hogy területi öttánc bajnok) latinos lendülettel roptuk a parkett szélén; pörögtünk-forogtunk, ráztuk a csípőt; a felpörgő ritmus lélegzetvesztett iramra tüzelt minket. David profi irányítása alatt végre igazán kiélhettem magam, mint tapasztalt partner lehengerlő virtuozitással irányította a táncot, nekem csak le kellett követnem ruganyos mozdulatait.

A mosoly mintha odaragadt volna az arcomra: egyfolytában vigyorogtam, meg a dalszöveget tátogtam, s habár az oldalam már majd’ kiszakadt a fáradtságtól, abbahagyni talán még törvényi felszólításra sem tudtam volna.

Aztán a szám véget ért, s a hangszórókból valami lassú, lágy ritmus kezdett csordogálni. David magától értetődő természetességgel húzott közelebb magához, s váltott át lassúzó táncmodorba – ám a derekamat már nem volt ideje átkarolni.

- Szabad lesz? – vágódott közénk egy hosszú kar. Jacob alfahími tekintélyének teljes tudatában lépett fel. David ösztönösen hátrált egy lépést, félénken Jacobra vigyorgott, aztán behúzott nyakkal eliszkolt.

- Ejnye – csóváltam a fejem, miközben Jacob az ölelésébe vont, s táncolni kezdett velem. – Ezek után biztos komplexusai lesznek szegénynek.

Jacob rántott egyet a vállán.

- Túléli. Megmondtam, hogy csak egy táncra adlak kölcsön. A kis piszok abból is épp elég élményt kicsikart magának… Feltétlenül szükséges volt folyton hozzád dörzsölődnie?

- Tánc közben előfordul az ilyesmi – mutattam rá békülékenyen. – És David igazi profi benne. Képzeld, még bajnokságot is nyert latin kategóriában.

Jacob morgott valami illetlent az orra alatt, majd még közelebb vont magához. Pár percig lassan, szótlanul ringatóztunk – a zene ritmusa nem befolyásolt minket –, aztán Jacob hirtelen lejjebb eresztette az ölelését, s két összefont karját a combom és a fenekem hajlatába tette. A következő pillanatban már a levegőben lógott a lábam – Jacob olyan könnyedén emelt meg, mintha nem is lenne súlyom.

Szorosan a nyaka köré fontam a karom, s az arcomat – ami így pontosan egy vonalba került az övével – mélyen belefúrtam a vállgödrébe. Tudtam, hogy önkínzás, amit csinálok, de képtelen voltam ellenállni az ingernek: orromat a verőér lüktető kidudorodásához nyomtam, s hagytam, hogy az észveszejtő illat elbódítson.

Hogy mennyi idő telt el a skarlátszín önfeledtségben, nem tudom, de amikor kinyitottam a szemem, s pislogva szétnéztem, már egyetlen táncoló párt sem láttam magunk körül. Jacob és én a stég végében felépített kis pavilonban álltunk, még mindig szorosan összepréselődve; a morajló tenger obszidián sötétséggel vett körül minket. Odaát a parton fényes-villódzó kavargásban folyt a mulatság, a zene hangjait itt kinn csak tompán, furcsán szaggatott ritmusokban lehetett hallani a hullámok monoton csobogása miatt.

- Nem fázol? – Jacob dörzsölgetni kezdte fedetlen hátamat. – Itt a víz közelében elég csípős az éjszaka.

Megcsóváltam kába fejem.

- Nem. Inkább melegem van.

Igazság szerint majd’ meggyulladtam. A tánc amúgy is felhevített, s ezt csak súlyosbította a Jacob testéből áradó roppant forróság, a vérszomjtól pedig kész lávafolyamokat éreztem csordogálni a bőröm alatt.

- Helyes – mondta, s egy gyors térdroggyantással a talpamra állított. – Akkor jól fog esni egy kis csobbanás.

- Hogy mi? – Tudat alatt mindvégig készültem erre a pillanatra – hisz Jacob elejtett célzásaiból csak egy fogyatékos nem értett volna –, most mégis zavartan totyorogtam álltó helyemben, és azt se tudtam, hová nézzek, miközben ő, mindenféle szégyenérzet nélkül, nekiállt szép precízen levetni a ruháit. Először a cipőit rúgta le, aztán kioldotta az övét, és ingerlő szövetsuhogás közepette kibújt a nadrágjából. Az inget gyors ujjmozdulatokkal gombolta ki, s a következő pillanatban már az sem volt több, csak egy fehér kis kupac a sötét nadrághalom mellett.

Egy légüres pillanatig egyszerre reménykedtem és ijedeztem – ám az alsó maradt a helyén.

- Én… – lámpalázasan végignéztem magamon – jó leszek így?

Jacob leutánozta a mozdulatomat, és komoly arccal biccentett.

- Tökéletes. De a ruha sértetlenségét nem garantálhatom. – Mélyen a szemembe nézett. – Mit szólsz, Nessie? Ennek tudatában is hajlandó vagy követni a hullámokba?

Bármit is akartam felelni erre, az mindenestől a torkomon akadt. Így hát csak biccentettem egyet.

Jacob szája sarkában csibészes kis félmosoly bukkant fel.

- Hát jó. – Azzal nagy levegőt vett, s egyetlen ugrással átvetette magát a korláton. Csobbanás hallatszott, kisebb gejzír szökött a levegőbe, s ő már újból felszínen volt, kinyújtott kezekkel várta, hogy csatlakozzam hozzá.

- Hát jó – mondtam én is; lerúgtam a cipőmet, és felmásztam a párkányra. – Milyen a víz?

- Őszintén? – Jacob magasra lökte magát, megragadta a derekamat, és berántott a tengerbe. – Fogvacogtató. De ha a közelembe maradsz, kellemesen langyosnak fogod érezni.

Az első, dermesztő pofonnal is felérő sokk után, kezdtem belátni, hogy igaza van. A torkomba fagyott lélegzet kiengedett, a végtagjaim ellazultak, Jacob testének sugárzó melege úgy vett körbe, mint egy oltalmazó hőbuborék. S én kézzel-lábbal csimpaszodtam belé, olyan szorosan, hogy karcsú csípője valósággal elveszett combjaim szorításában.

- És most merre? – néztem körül a hullámzó sötétségben. – Egy gyors sprint Hawaii-ig és vissza?

- Nem – rázta a fejét. – Én valami közelebbi célra gondoltam. Mit szólnál, ha megkerülnénk az öblöt, és megnéznénk, mi van azon túl? Alice olyan fényparádét rendezett, hogy itt nem is látni rendesen a csillagokat…

Nekem tetszett az ötlet – igazából bármilyen megoldás a kedvemre való lett volna, amíg az ilyen kényelmes indokot ad Jacob tartós ölelgetésre –, de valamiről nem feledkezhettem meg.

- Anyuék aggódni fognak, ha hosszú időre eltűnök.

- Emiatt ne fájjon a fejed – felelte Jacob, s a szája szélét ismét megkörnyékezte a hamiskás mosoly. – Előre figyelmeztettem őket, hogy ez lesz. A parttól különben sem távolodunk el nagyon, csak azt a sziklakiszögellést fogjuk megkerülni ott, látod? – rámutatott az öböl kiugró bal csücskére. – A mögött háborítatlan az éjszaka.

Így aztán nekivágtunk a cirka ötszáz méteres távnak. Csupán fél kilométer – potomság két olyan jó úszónak, mint amilyenek mi voltunk Jacobbal. Egy ekkora utat minden más esetben két perc alatt végigrepesztettük volna, fej fej mellett, vad és kiegyenlített csatában, amit aztán Jacob úgyis hagyott volna megnyernem.

Csakhogy ma nem a versenyzésről szólt a dolog. Egyetlen szabályos kar- vagy lábtempót sem tettünk a vízben, csak lubickoltunk egymás testmeleg közelében, néhány méternél messzebbre jóformán egyszer sem távolodva el a másiktól. Az út tetemes részét Jacob vállába kapaszkodva tettem meg, miközben ő lusta lábrúgásokkal hajtotta előre közös terhünket.

- Látod? – mutatott fel az égre, amint elértük a sziklanyúlvány szélét. – Már innen nézve is sokkal fényesebbek a csillagok. – Megragadott a derekamnál fogva, s hanyattfeküdt velem a vízen. A lélegzete forró légvonatként súrolta végig a halántékomat, ahogy megkérdezte: – Hol is van a Göncölszekér? Mindig eltévesztem…

- Tényleg? – mímeltem meglepetést. – Pedig még az alvázszáma is idelátszik.

Jacob nevetett, és restelkedve bevallotta, hogy ezt a modellt nem ismeri. Majd újabb és újabb csillagképek pontos helymeghatározását kezdte követelni tőlem.

A rákövetkező percekben jóformán a fél égboltot kitárgyaltuk, mialatt ő lassú karcsapásokkal egyre beljebb és beljebb sodort bennünket a sziklanyúlvány hosszú kőkarja mögé. Az odaát folyó mulatozás jelei teljesen elfakultak. Az utolsó hangfoszlány is beleveszett a sűrűsödő éjszakába, a fényeket felitta a távolság. Az ég kupolája itt már tiszta és éles volt, s szinte leszakadni látszott a roppant csillagtehertől.

Egészen belevesztem a látványba, talán még pislogni is elfelejtettem. Egy idő után fel is tűnt, hogy már egyikünk sem beszél, csak a hullámok csacsognak körülöttünk. Nem éreztem kényszert megtörni a csendet, a világ legformatervezettebb, fűtött matracán ringatóztam éppen, s úgy éreztem, a fél életemet el tudnám így tölteni, csak Jacob széles mellkasán heverve, mocorgó izmaival a bőröm alatt, doboló szívének hangjával a fülemben.

A pillanat mégis elérkezett, s én éles szisszenéssel fogadtam a nyakig ölelő hideg vizet.

- Na mit szólsz? – Jacob a hátam mögé került, s úgy forgatott, hogy kilássak a partra. – Néhány hónapja fedeztem fel véletlenül, amikor erre úsztam. Felülről meg sem lehetne közelíteni, csak így, ahogy mi is jöttünk.

A világ legparányibb öblével találtam magam szemközt. Bár talán a „tengeroázis” találóbb kifejezés lenne a hely szemléletes leírására. Az alig másfél méter széles félhold alakú beszögellést három oldalról lejtős sziklafalak vették körül. De a másik öböllel ellentétben ezek a falak nem voltak kopárak: itt minden szegletből zöld levelű futónövények tekergőztek elő, és apró virágú folyondárok szőtték be a szürke felületeket. A felkelő hold fényében ezüstösen csillogott minden fehér szirom.

- Varázslatosan szép – nyögtem ki nagy nehezen. – De ez nem lehet egyedül a természet műve…

A szorítás erősebb lett a derekamon.

- Hát, bevallom, egy kicsit csaltam. – Jacob szuszogós nevetése végigperzselte a nyakamat. – Menjük közelebb, akkor majd meglátod, mire gondolok.

Jacobnak itt már leért lába, így könnyedén és gyorsan tudott maga előtt terelni. Pár méterrel később aztán az én talpam is rátalált a kavicsos mederre, s a parányi sziklabeszögellést már lépésben közelítettem meg. Az rögtön látszott, hogy rendes partnak itt nincs elég hely: a parányi kis öböl közvetlenül a derékig érő vízből nyílt, vagyis inkább abba lógott bele.

A csalást is szinte azonnal felfedeztem.

- Szóval ezért tűntél el tegnap olyan hosszú időre – állapítottam meg, és nem spóroltam ki hangomból a kellő ámulatot. – Hány fatörzset kellett megkopasztanod hozzá?

A beszögellés lapos medrét ugyanis vastag mohatakaró fedte, ami már ránézésre is pihe-puhának tűnt.

- Nem olyan sokat – szerénykedett Jacob. – Simára gyalulni a szikla alját valamivel tovább tartott. De anélkül nem sokat ért volna a moha.

Már én is láttam: a mohával beburkolt terület két oldalán kisebb-nagyobb (de művészi) halmokban kőtörmelék volt felhalmozva, mintha valaki a puszta kezével kotorta volna ki a lapos mélyedést.

- Mi az alkalom, Jacob? – hallottam magam rekedten megszólalni. Ellöktem magam a sziklától, és visszasüllyedtem a hideg vízbe.

Jacob nem tágított mögülem. Újból átfogta a derekamat, s az arcát a nyakam oldalához szorította.

- Nagyon megijesztenélek vele, ha azt mondanám, mindez azért van, hogy… – itt elfulladt a hangja, s csak egy nagy levegővétel után tudta befejezni: – …elcsábítsalak?

Beazonosíthatatlan torokhang tört fel belőlem, amiről Jacob szerencsére nem vett tudomást, és halk, kissé rekedtes hangon így folytatta:

- Kész hangzavar van mostanság a fejemben, Nessie. Mintha két oldalról szónokolnának nekem egyfolytában. Az egyik fülembe egy sürgető hang kántálja a maga mondandóját, s néha már szinte üvölt a türelmetlenségtől, míg a másikba egy csitító hang mormol halkan, de kitartóan – megjegyzem, ez utóbbi kísértetiesen hasonlít az apádéra. De az első hang, amelyik sürget, az határozottan az enyém. – Egy forró ujj simított végig a nyakam vonalán, majd szaladt le a két mellem között vissza a derekamra. – Melyikre hallgassak, Nessie? Döntsd el helyettem.

Nagyot nyeltem.

- Amelyikre szeretnél.

Jacob hosszú, remegős sóhajjal engedte ki tüdejéből a visszatartott levegőt. Az arcát szorosan a tarkómnak préselte, az ajkai súrolták a bőrömet, amikor folytatta:

- Ilyen egyszerűen nem adhatsz nekem zöld utat, Nessie. Hangok ide vagy oda, hogy én mit szeretnék, az nem kétséges. Nekem azt kell tudnom, te mit szeretnél. Olyan ez nálam, mint valami…

- Kényszer? – Keserű szájízzel mondtam ki a szót; belegondolni is gyűlöltem, hogy talán csak ez áll a vonzalma hátterében.

- Nem! – vágta rá azonnal. Előrefúrta az arcát, és mélyen a nyakamba csókolt. – Veled kapcsolatban semmi sem kényszer. Inkább szükséglet. Félelmetesen édes vágy. Mert, Nessie, te még mindig a tiltott gyümölcs vonzerejével hatsz rám.

- Sajnálom.

- Ne, ne sajnáld! – A két forró tenyér lecsúszott a derekamról, s szenvedélyesen belemarkolt a csípőmbe. Éreztem, hogy Jacob egész testében megremeg mögöttem, s hogy a lélegzete a torkán rekedt. – Nem a te hibád, sőt még csak nem is hiba. Az idő az oka, ami figyelmeztetés nélkül múlt el felettünk. Fél évvel ezelőtt egy kislányt engedtem el, s akit aztán visszakaptam, már valaki egész más volt. Új külsővel, új igényekkel, akin sokkal nehezebb kiigazodnom. Értesz engem, Nessie?

Jacob ujjai még mindig a csípőmet masszírozták, lassú, öntudatlan mozdulatokkal; a beszéd majdhogynem lehetetlenségnek tűnt ebben a pillanatban.

- Nem akarsz rám… úgy gondolni?

Jacob mély torokhangon felnevetett.

- Mostanában csak úgy akarok rád gondolni. Máshogy már nem is tudnék. Mióta hazajöttél, ezerféle fantáziát indítottál el bennem. Olyan ábrándképeket, amiktől túl szűknek találom a saját bőrömet. Gyakran pedig olyan érzésem van, mintha ébren álmodnék, és… Nessie… – Jacob kiengedte szorításából a csípőmet, és lassan maga felé fordított –, neked kell felébresztened, ha túl messzire mennék.

Nem várta meg a reakciómat, egyszerűen ölbe kapott, és kisétált velem a parthoz. Ott aztán gondosan lefektetett az előkészített mohaágyra, majd fordult is vissza, s újból elmerült a mély vízben. Csillogó fekete szemekkel nézett vissza rám, s noha a száját eltakarták a fodrozódó hullámok, tudtam, hogy mosolyog.

- Miért hagytál itt egyedül? – kiáltottam oda neki panaszosan. Lejjebb csúsztam, és belelógattam a lábam a vízbe.

- Mert ez az utolsó esélyed megállítani – felelte ugyancsak kiáltva. Vágy, izgalom és mohó hév keveredett remegő hangjában. – Mert legközelebb már nem fordulok vissza. Ha odahívsz magadhoz, készülj fel rá, hogy nagyon sokáig ott is maradok, és mindent elkövetek, hogy ne tudj elküldeni. Szóval mi a válaszod… Menjek, vagy maradjak?

A szívem gőzkalapácsként kezdett verni a gondolatra, de innen visszafordulni a legfájdalmasabb testi büntetésnél is kínzóbbnak tűnt volna ebben a pillanatban. Felemeltem hát a kezeimet, s ahogy tettem azt számtalan korábbi alkalommal gyerekkoromban, mikor az érintésére és az ölelésére vágytam, kéredzkedő mosollyal az arcomon felé nyújtottam mindkét karomat.

- Gyere!

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés