3. Fejezet (Carlisle szemszöge)



Az új házunk dolgozószobájában ültem. Majdnem olyan volt, mint a forksi otthonuk, annyi különbséggel, hogy a könyveim a dobozokban és nem a polcokon foglaltak helyett. Nem is volt kedvem kipakolni őket – pedig Esme többször rám szólt miatta – de nem ment.
Ráadásul még itthon sincs. Nem tudtam, hogy hol lehet, és ez aggaszott. Merengésemből az ajtó kopogása ébresztett fel.

- Szabad – mondtam.

Kinyílt az ajtó, és Edward lépett be rajta. Arcán fájdalmat, bánatot láttam – mint mostanában mindig. Szenvedett Bella hiányától, de be nem vallotta volna senkinek.

- Zavarhatlak? – kérdezte.

- Persze. Miben segíthetek? – Tudtam a választ: Bella

- Hallom tudod már.

- Nem volt nehéz kitalálni. – Fájdalmas grimaszt vágott válaszomra. – Hiányzik? Bánod, hogy eljöttünk Forks-ból?

- Rettentően hiányzik. – a következő kérdésemnél gondolkodóba esett.

Bár gondolatolvasó lehetnék néha - gondoltam.

– Őszintén? – Bólintottam. – Magam sem tudom. Úgy érzem néha, hogy vissza kéne menni, de az eszem tudja, hogy nem lehet. Bella… Bella hiányzik minden percben.

- Én is így vagyok anyátokkal – mosolyodtam el. - Most is hiányzik, pedig csak pár órája ment el.

- Mit tennél, ha esetleg… elveszítenéd? – kérdezte.

- Belehalnék, nem tudok létezni nélküle – feleltem.

Újból kopogtak az ajtón, de most nem várták meg a választ. Jasper fiam rontott be az ajtón, nagyon zaklatottnak látszott.

- Gyertek gyorsan… Alice-nek… Alice-nek látomása volt!

- Mit látott? - kérdezte Edward.

- Nem tudom, nem látok a fejébe –felelt Jasper. – Nagyon feldúlt és azt mondta, csak… csak akkor beszél róla, ha ti is ott vagytok – fejezte be mondanivalóját.

- Jól van, menjünk! – sürgettem őket.





(Edward szemszöge)

Bár Carlisle hangja nyugodtan csengett, gondolataiban mégis mintha izgatottságot hallottam volna.
Lassan indultunk a nappali felé, ám Jasper amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is tűnt mellőlünk.

- Mi lehet a baj? Miért kell ennyire sietnünk? – kérdeztem.

- Fogalmam sincs – Beléptünk a tágas szobába apámmal. – De rossz előérzettem támadt.


A szoba világos volt, és hangulatos, a falon Esme által készített képek lógtak. A nappali közepén dohányzóasztal két-két oldalán fotel és egy kanapé helyezkedett el.
Amint beléptünk, lemeredtem. Alice az ablak alatt kuporgott, úgy nézett ki, mintha járkálás közben összeesett volna. Jasper előtte térdelt, nyugtatni próbálta.
Carlisle odarohant volna hozzá, de Alice gyorsabb volt. Villámgyorsan a szoba egyik végéből a másokba rohant és apja nyakába vettette magát, miközben könnyek nélkül zokogott. Jasper és apám zavartan néztek hol Alice-re, hol rám, én még mindig ugyanott álltam, már-már közel a könnyözönhöz - mivel már tudtam miről van szó.

- Alice, kérlek, nyugodj meg, gyere, üljünk le – invitálta Carlisle húgomat a kanapé felé. – Semmi baj, meséld el mit láttál – kérte.

Alice láthatóan nem tudott megszólalni, rám emelte könyörgő tekinteté, s gondolatban csak ennyit suttogott: Kérlek!

- Alice látta, – mindannyian felém fordultak – amint Laurent elrabolja Bellát… - hangon itt elcsuklott, s ha Jasper nem jött volna oda, hogy segítsen, biztos összeestem volna.

- Nyugalom Edward, ne pánikoljunk feleslegesen. Bella életben lehet… igen, biztos nincs semmi baja… - Apámra néztem, és ő folytatta. – Hogyan fogta el Laurent Bellát?

- Nem tudom… azt… azt nem tudom, csak, hogy elvitte és…

- Victoria nem bántja, biztos vagyok benne – vágott közbe Jasper. – látni akarja, ahogy szenvedsz, és addig, amíg te nem vagy a közelében, egy ujjal sem nyúl hozzá.

- Szóval ő a csali! – felálltam Carlisle mellől, nem bírtam tovább ülni, mindenem fájt, de nem ment az ülés.

Tudtam, mi okozza ezt a kínt: a hiánya. Bella hiánya, és csak tetézi, hogy tudtam, veszélyben van.

- Jaspernek igaza van – szólalt meg fátyolos hangján Alice. – Victoria addig nem bántja, amíg…

De nem bírta folyatni, a zokogás ismét előtört belőle.
Ekkor nyílt az ajtó, amin Emmett és Rose sétált be. Rögtön megérezték, hogy valami nem stimmel.

- Mi történt? – kérdezte Emmett.

- Bellát elrabolták – válaszolta Carlisle. – Rose, Alice, ti itthon maradtok. Edward, Jasper, Emmett és én Bella keresésére indulunk.

- Rendben, csak előbb hadd vigyem fel a szobánkba – nyúlt Jasper a szerelméért, és ölbe kapta.

Már mindenki indul, volna, mikor meghallottam Rosalie gondolatai: Várjunk csak, hol van Esme?

Megfordultam, egyenesen Rosalie szemébe néztem.

- Ezzel nincs vége! – a levegő mintha megfagyott volna, pánikfélelem lett úrrá a szobán.

- Alice látomása… nem csak ennyi volt… - A húgom mintha kővé dermedt volna testvérem karjaiba, fejét belefúrta Jasper mellkasába. – Bella nem volt egyedül. – Most már csak apámat figyeltem, aki hirtelen mintha mindent megértett volna.

Szemei kikerekedtek, egyszerre láttam rajta, ahogy a félelem, pánik, düh eluralkodik rajta.

- Nem! Ez nem… nem lehet, mondd, hogy nem volt vele – dadogta. – Edward, mondd!

Egy kósza gondolat suhant át az agyamon. Ha most elfutnék, egy percen belül olyan távolságra kerülnék, ahol nem kell látnom, ahogy apám perceken belül összeomlik.
Tudtam, hogy erősnek kell lennem, bár én is közel álltam, hogy elveszítsem a fejem. Ám a szerepek felcserélődtek, muszáj kimondanom, muszáj.

- Carlisle, Esme elment hozzá, hogy megnézze, nincs-e baja, és akkor támadták meg őket. – Egy pillanatra sem veszíthettem el a szemkontaktust. – a látomásban Bellának nem esett baja, de éreztem, hogy Esme… – Nem kellet tovább beszélnem róla. Carlisle villámgyorsan vágott át a szobán, majd megragadta a galléromat. – Mozdulatlan volt – suttogtam, de olyan halkan, hogy ahhoz már a vámpírhallás is majdnem, hogy kevés volt.

Éreztem, hogy a szorítás meglazult és azt, hogy az a férfi, akit annyira tiszteletem, erőtlenül csuklott össze előttem. Arcát a tenyerébe temette, és torka szakadtból felüvöltött.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés