Köszi Lana a bétázást :)

..............................................................................................

Nessie

Nagyon jól éreztem magam, és rájöttem, hogy a normális embereknél is lehet remekül szórakozni.

Papa sokat játszott velem. Lovagolhattam is a hátán. Mikor apán ültem jobb volt, ő sokkal gyorsabban futott, de ezt nem mondtam papának, nem akartam megbántani. De azért az ő lovacskája is érdekes volt számomra. Még sosem ültem ilyen lassú lovon.

Az idő gyorsan telt, arra kaptam fel a fejem, hogy csengettek. Biztos megjöttek a vendégek, most már tudom majd a kislánnyal is játszani.

- Szia, én Nessie vagyok! – mondtam az ajtóban toporgó lánynak, aki megszeppenten nézett rám, a hatalmas mogyoróbarna szemeivel. Talán ő is először látott másik kislányt közelről?

- Az ény nyevem, Claire – mondta végül. A súlyát mindig másik lábára helyezte, és nem tudtam ezt mire vélni. Egyedül Charlie váltogatta így. Meg néha anyuék, de ők is csak ritkán, mikor ott volt nálunk papa, vagy mi voltunk nála. - Akajsz vejem jáccanyi? - a hangokat másként ejtette, mint mások. Újabb furcsaság. Ez a lány nagyon különleges, más, mint én.

- Igen - válaszoltam kérdésére. Erre elindult felém, de fél úton elesett és bömbölni kezdett. Nem értettem, hogy miért sír. Én is elestem már sokszor, de nem volt semmi bajom. Akkor szoktam csak, ha anya elmegy, vagy ha nem tudom legyőzni Jacobot... - Mi a bajod? - kérdeztem. A kislány rám nézett, majd mikor látta, hogy csak a kíváncsiság vezérel, hüppögve válaszolt.

- Fáj! Ejesztyem, nyem játtyad?

- De… - feleltem. Nem értettem Claire-t. Nekem sosem fájt, akkor neki miért? A lány egyre különlegesebbnek tűnt a szememben. Kíváncsi voltam rá, hogy még miket tud! Könnyen fakad sírva, az biztos.

- Jól vagy? - futott ki a konyhából a nő. Azért onnan, mert időközben bementek oda a papával. Bár szerintem a papa már rég a TV-ben bámulja a meccset…

- Fáj… - nyöszörögte újra sírva a kislány. Már komolyan nem értettem, hogy mi van… Az előbb már nem is sírt!

- Gyere! - emelte fel a kislányt. - Úgy tudom, van itt valahol egy járóka - dörmögte magának, miközben hátracsapta rakoncátlan fürtjeit, s egy sóhaj kíséretében átlépte a küszöböt. - Te nem jössz, Nessie?

- De! – válaszoltam, mert nagyon kíváncsi voltam, hogy milyen furcsa dolgai vannak még ennek a kislánynak, és az is zavart, hogy olyan szót hallottam, ami nem tudom, hogy mit jelenthet. Járóka… Az mi? Nekem olyanra még sose volt szükségem… akkor neki miért?

A nő nyugtató szavakat mormolt Claire fülébe, aki egy kiadós szipogás után abbahagyta a hisztit. Érdeklődve figyeltem, ahogyan berakja a kislányt egy fura valamibe, ahonnan nem tud – talán nem is akar – kimászni. Mi értelme van ennek? Velem még ilyet nem csináltak, akkor vele miért? Én is akarom!

- Gyere te is, Nessie – mosolygott rám kedvesen a nő és a karjaiba vett. Majdnem megfulladtam az erős szagtól, amit hirtelen megéreztem. Tömény hányás illatnak azonosítottam, de hamar rájöttem, hogy miről van szó. Parfüm. Rose néni is rengeteget használja ezeket a büdös dolgokat, de nekem nem igazán tetszettek. Szerintem az emberek illata természetes, sokkal jobb, nem kell hozzá különböző illatosító valamiket használni.

A nő nem tartott sokáig a karjaiban, betett engem is Claire mellé, aki máris játszani kezdett egy pónilóval, és nem is nagyon figyelt rám. Érdeklődve figyeltem, még akkor is, mikor az anyukája kiment a szobából és magunkra hagyott, hogy játszunk. (Hé, Sue az anyukája?)

Claire

Éppen vágtára fogtam a pónimat, mikor felnéztem és a másik kislány barna szemeivel találkozott a tekintetem. Olyan furcsán nézett rám, megijedtem tőle. Érdeklődve figyelte, ahogy játszom, de nem szólalt meg.

- Szejetnyél jáccanyi? – kérdeztem, mert csak erre tudtam gondolni. Mi másért nézne így engem?

- Persze - felelte csilingelő, de kedves hangon. Most én lepődtem meg. Volt benne valami furcsa, valami mesés. A bőre olyan, mint annak a porcelán babának, amit Quiltől kaptam a múltkor. Tényleg, olyan régen láttam, tegnap óta már sok idő eltelt.

- Miért játszol ilyenekkel? – kérdezte, mikor már egy ideje babáztunk. Szerettem babázni, megformálhattam benne a családomat.

- Mijenyekkel? – kérdeztem vissza, mert nem tudtam, hogy mit nem tud.

- Olyan kicsik és nem is mozognak! Egy szarvassal vagy egy grizzlyvel sokkal izgalmasabb játszani. Azok maguktól mozognak, és gyorsabbak.

- Gliszli? – kérdeztem vissza ismét. Mi az a gliszli? Valamilyen ennivaló?

- Hát, az a nagy medve! Emmett bácsi mindig olyanokra vadászik.

- Megöji? – ijedtem meg, de ezúttal mintha ő is megijedt volna, mert rémület ült ki csodaszép arcára. Talán olyat mondott, amit nem kellett volna neki?

- Neeem – nyújtotta el a szót, és tagadólag megrázta a fejét. – Csak vicceltem.

Nem hittem neki, olyan arcot vágott, mint mikor anyu azt mondja, hogy nincs több csoki a hűtőben, de én mégis találok benne. Hogy is mondják ezt a felnőttek?

- Ne hazudj – jutott eszembe a szó és most Nessie-nek mondom ezt, mert szerintem nem mond igazat.

- Nem hazudok – hazudta szemlesütve.

- Hogy öji megy? – kérdeztem inkább érdeklődve.

- Nem beszélsz róla senkinek? – adta meg magát.

- Nem – ingattam a fejem.

- Megharapja és kiszívja a vérét.

- Tyűű – álmélkodtam, hiszen erről már hallottam egy mesében! Vámpírok? Vagy hogy is hívta őket Quil, mikor mesélt nekem? De hisz vámpírok nem léteznek!

– Nejm hissem ej! – szegtem fel dacosan a fejem és Nessie-re néztem. – A vámpírok csak mese, nem léteznek!

- Dehogynem! – sértődött meg, mivel megkérdőjeleztem az igazát. – Vámpírok igen is léteznek! Bebizonyítsam? Meg tudlak harapni, mert anyu és apu vámpír!

- Úgysem mondasz igazat, nejm tucc meghalapni – ellenkeztem és letettem a kezemben tartott játékbabát.

- Megmutassam?

- Mutasd!

Nessie tekintete furcsán csillogott, valami ijesztő fény lobogott a szemében. Pirosas ajkait lágyan kinyitotta és kivillantotta hófehér, éles fogait. Még mindig nem hittem neki igazán, de nem féltem. Tudtam, hogy a kislány nem bánt, mert csak a ronda bácsik gonoszak, a szép kislányok, mint Nessie, nem. Ő nem bántana.

A fogak egyre inkább közelítettek és rajtam hatalmas izgalom lett úrrá, mint mikor Quli megvette a legújabb barbie babát, amit reklámoztak. Ezért sem hoztam ide magammal játszani, mert az volt a kedvencem.

Aztán Nessie fogai megérintették a nyakamat, és erős fájdalmat éreztem, lángolni kezdett a testem. Az előbbi esés semmi nem volt ehhez képest. Felsikoltottam.

Nessie

- Mutasd! – kért meg izgatottan, de én haboztam. Mi van, ha baja esik? Anyuék sem szoktak senkit sem harapdálni, csak egymást éjszaka, de amikor arra kérdezek rá, mindig terelik a témát. Mit csinálhatnak éjszaka, miközben én alszom?

Hirtelen elöntött a vágy a lány vére után és egy picit elvesztettem a fejem. Gyorsan megráztam magam, hogy feleszméljek, majd közelebb hajoltam a nyakához.

„Nem lesz baj” – nyugtattam magamat, hiszen Jacobot is megharaptam nem is egyszer, neki meg se kottyant. Nem okozok senkinek problémát, csak bebizonyítom, hogy én soha nem hazudok. Anyu erre hamar megtanított. Azt mondta, hogy csak ha muszáj.

A nyakába haraptam, és nagyon gyorsan elkaptam a fejemet, mert egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy kiszívom az összes vérét, mert nagyon édes. Édesebb, mint a grizzly vagy a hegyi oroszlán.

Claire arca döbbenetet tükrözött, majd megrándult az arca. Azt hittem, hogy felnevet, mint ahogy Jacob szokta ilyenkor, de ő velőtrázóan felsikoltott, és én azonnal tudtam, hogy bajt okoztam.

Ebben a pillanatban nyílt az ajtó és anyuék rontottak be rajta, majd megjelent nagypapi és Claire anyja, aki ijedt arccal rohant felénk, de mikor meglátott minket megtorpant a döbbenettől.

Anyu és apu megrökönyödve bámulták Claire görcsbe ránduló testét és az én remegő, értetlen arcomat.

Valami rosszat tettem.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés