6. Fejezet (Alice szemszöge)


Rossz volt nézni, ahogy a családom szenvedett, de mégis mit vártam? Én se voltam jobb állapotban, mint ők. Jazz próbált segíteni képességével, de ő is pocsék hangulatban volt, így nem sokat ért el. Edward erősnek akart mutatkozni, de szerelmem szerint őt bántja legjobban ez az egész. Muszáj bátornak és határozottnak látszania, Carlisle miatt… ő, nem is tudom, olyan más, mióta anya nincs velünk, mintha egy üres testet látnék lélek nélkül…

A repülőn ültünk útban Anglia felé. Én Jasper és Emmett között ültem, előttünk Edward, Rose, Carlisle helyezkedett el. Körülöttünk az emberek már rég aludtak, este 11 óra volt. Nem csodálkoztam. Néha én is jobban szerettem volna álmaimba merülni – ahol az egész család együtt van – mint ebben a cudar valóságban járni-kelni.

Túl sok negatív esemény történt a családommal az utóbbi időben, amit nehéz feldolgozni még a vámpírnak is. Esme elrablása óta szétesőben a család, és nem tudom ezt megakadályozni. Talán, ha láttam volna ezt az egészet, akkor talán… nem is tudom.

Jasper vállára hajtottam a fejemet, ő mindig megnyugtatott a közelségével. Átkarolta a derekam és közelebb húzott magához, pont erre volt most szükségem – mindig tudta, mi kell nekem.

- Mire gondolsz? – kérdezte.

- Semmire – hazudtam, de tudtam, hogy neki nem hazudhatok. Rám is nézett kérdőn, szemeivel üzenve, hogy vele mindent megoszthatok. – Olyan borzalmas ez az egész… - A hangom elcsuklott, sírni szerettem volna, de nekem nincsenek könnyeim. Ő még szorosabban magához húzott, simogatta hollófekete hajamat.

- Megtaláljuk őket – nyugtatott.

- Ebben biztos lehetsz, húgi – szólalt meg Emmett biztató mosollyal az arcán. – De ha már te is… te is érted, mit akarok mondani, akkor mégis mit várjunk Edwardtól és Carlisle-tól? - kérdezte. Belegondolva igaza volt: segítenem kell, hogy minél eredményesebben záruljon a kutatás.

- Igazad van, köszönöm – néztem medveszerű bátyámra.

- Na, ez a beszéd – vigyorodott el.

Megszólalt a hangosbemondón az utaskísérő, hogy kapcsoljuk be az öveinket, mert pillanatokon belül megérkezünk. Mind be is kapcsoltunk őket – mégiscsak feltűnő lenne, ha hat ember nem ezt tenné. A gép lassan ereszkedni kezdett. Jazz az ablak mellett ült és szinte láttam, ahogy az apró kerekek kiengednek és a reptér aszfaltján gurulnak Újra megszólalt a hangosbemondó, hogy kikapcsolhatjuk az öveket és leszállhatunk.

Lassan az egész gép kiürült, mindenki leszállt. Mi is így tennünk. Átvettük a csomagjaikat, kijöttünk a repülőtérről és taxikat fogtunk, majd szállodába mentünk. Ott a portástól megkaptunk a szobáinkat. Emmett és Rosalie egyágyas szobát fogatlak le pont úgy, mint mi Jasperrel. Edward és Carlisle egy kétágyas szobában „aludt”.

Aznap, mikor megérkeztünk, eléggé sütött a nap London környékén, és – mivel London egyik kisebb külvárosában állt a szállodánk – nem mehettünk ki a szabadba.

Mindenki Edwardék szobájába vonult megbeszélni a másnapi keresést – láttam, hogy esni fog a következő napokban. Jazz-zel később érkeztünk meg, mint Rosalie-ék, ezt meg is jegyezte nővérem.

A szoba nem volt túl nagy és világos, két ágy volt benne éjjeliszekrényekkel, és egy kisebb asztal a fal mellett székekkel.

Edward az ágyán feküdt, Carlisle az egyik széken, Emmett-ék a másik ágyon ültek szorosan egymás mellett. Jasper leült a második székre, ölébe húzva engem.

- Holnap megkezdjük a keresést – szólalt meg apám.

- Külön kéne válni – tanácsolta szerelmem. – Hamarabb megtalálhatnánk Esme-éket. Mit gondoltok?

- Ez nem rossz ötlet – mondta Rose. – Én és Emmett északra megyünk…

- Mi pedig – szólaltam meg, és Jasperre néztem, hogy lássam, egyet ért-e javaslatommal, de csak bólintott – ... délre megyünk – fejeztem be.

- Akkor Carlisle-al mi itt keresünk őket - mondta Edward és ránézett.

- Rendben – felelte apa. – Holnap mindenki elindul a maga kijelölt pontjára, és megtesz mindenki, hogy megtalálja őket – fejezte be szomorúan.

Hirtelen más helyen találtam magam. Látomásom volt. Láttam őket, rettenetes állapotban voltak mind a ketten. Esme egy sarokban kuporgott, fekete volt a szeme az éhségtől, meggyötört arccal nézte a nem messze fekvő Bellát… Te jó ég! Alig hallottam a szívverését, teste tele volt sebekkel és véraláfutásokkal…

- Alice… hallasz engem? – Jazz hangja rántott vissza a szállodai szobába. Mégis, hogy mondjam el ezeket nekik? El kell rejtenem Edward elől a gondolataimat… nekem kell velünk közölnöm…

- Mit láttál? – kérdezte Rose.

Nem felettem, össze kellett szednem a gondolataimat, mégse közölhettem akárhogyan…

- Mondd, mit láttál! – szólt rám Edward hangosan. Nem hallotta a gondolataimat, ez feldühítette őt.

- Láttam… láttam őket… - kezdtem, körbe néztem családomon, minden szem rám szegeződött. – Nem láttam, hogy hol vannak…

- De jól vannak? – kérdezte Carlisle. Nem tudtam, hogy közöljem a hírt, miszerint Bella és Esme is szörnyű állapotban voltak, de meg kellett tudniuk.

- Nagyon rossz állapotban voltak – kezdtem, Edward és apa szeme hirtelen nagyon sötét lett, de én folytattam. – Anya egy sarokban kuporgott felhúzott térdekkel, nagyon le van gyengülve. Szemei koromfeketék voltak, nem adhatnak neki enni... – Be akartam fejezni ennyivel a látomásom beszámolóját. A rosszabbik hírt nem tudtam, hogy közöljem Edwarddal - azt, hogy Bella haldoklik -, de nem úsztam meg.

- És Bella? – kérdezte Edward. Felállt az ágyról és odasétált hozzám. Letérdelt elém, megfogta a kezeimet és könyörgő tekintettel nézett fel rám… mintha az mondta volna, hogy bármit is láttam, neki az tudnia kell.

- Bella – kezdtem – ő nem messze feküd anya mellett, nagyon gyenge. Testén kínzások nyomait láttam… és - hangon elcsuklott, nem bírtam kimondatni.

- És? Alice, mondd el, mi van vele... - mondta Edward kétségbeesett hangon. – Tudnom kell…

Muszáj volt megtudnia, mégiscsak az ő szerelme. Én is tudni akarnám, ha Jasperrel történne hasonló. Nem bírtam tovább Edward szemeibe nézni, elfordítottam a fejem. Jazz szemeivel kerültem szembe, biztatóan nézett rám, ez erőt adott visszafordultam bátyámhoz.

- Bella… alig hallottam a szívverését… Haldoklik, Edward, sajnálom. – De utolsó szavamat nem hallotta. Felállt és az ablakhoz sétált. Kint már alkonyodott.

- Ez volt a kedvenc napszaka – mondta halkan.

- Még mindig ez a kedvenc napszaka – állt fel apám és oda sétál fia mögé. Megfogta a vállát, és maga felé fordította. Ő készséggel megfordult és megölelték egymást.

- Meg kell találni, míg nem késő – motyogta Edward.

- Megtaláljuk, ne aggódj – mondta Emmett és felállt Rose-zal együtt. – Mi most rögtön el is indulunk – azzal el is tűntek szemünk elől.

Én és Jasper még maradtunk pár percig, de rá kellett jönnünk, hogy itt úgyse tehetünk semmit, hisz apa és fia egymást tudják legjobban vigasztalni. Azzal mi is elbúcsúztunk tőlük és elkezdtük a keresést. Carlisle azt mondta, mielőtt még elindultunk volna, hogy ők is elkezdik, csak megvárja, míg Edward összeszedni magát egy kicsit, mert nem lehet késlekedni, minden perc számít.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés