8. Fejezet (Victoria szemszöge)
Végre készen volt a tervem. Már alig vártam ezt a napot. Végre végérvényesen megbosszulhatom Jamest. Nem fogom megölni azt a szukát. Nem, nem, sokkal jobbat találtam ki… tönkreteszem. Pokollá teszem a hátralévő életét, mígnem majd ő fog könyörögni, hogy öljem meg. Sejtelmesen elmosolyodtam.
- Min mosolyogsz ennyire? - kérdezte Laurent. Szinte észre sem vettem, hogy ő és Jason itt lépkedtek mellettem.
- Biztos a terven gondolkodik. Igazam van? -fordult felém Jason.
- Igen, éppen azon gondolkodtam, miként fogom tönkretenni ezt a libát, és vele együtt az egész Cullen családot. - Nevetnem kellett; ez a terv már annyira jó volt, hogy egyszerűen nem tudtam betelni vele.
- Ismersz, Vic, én nem veszek részt a többiek tönkretételében. Nekem csak a lány kell.
- Csak az egyik kell, Jason? - kérdezte Laurent.
Jason hallgatott. Hasonlított Jamesre, magas, kidolgozott felső teste bámulatra méltó volt, igaz a haja nem szőke, hanem barna lófarokba volt kötve. Pár éve ismertük meg, imádta az embernőket, szerinte érdekesen viselkednek, ha érzik a halál közeledtét. Épp Bellát szemelte ki magának új áldozatként. Igen, s tervem nagyszerű. Megálltunk.
- Nos? – kérdezte Laurent, de én tudtam, mit tervezett Jason.
- Igen… azt hiszem, csak az emberlányra lesz szükségem. A másik vámpír nem kell.
- De... – szólaltam meg – mit kezdjek Esmével?
- Vic… figyelj, ha neked nincsen különösebb szükséged a vámpírra… én megtartanám – mondta Laurent.
Egyszerre nevettünk fel mindhárman.
- Mi van, Laurent, a többi kis játékszered már nem elégít ki esténként? - nézett rá Jason.
- Vissza, barátom, ha nagyon, muszáj, néha kölcsönadhatom – nevetett Laurent.
Ismét nevettünk.
- Rendben, te megkapod az emberlányt, Jason - szólaltam meg -, ahogy megegyeztünk, te pedig a másikat, de ne felejtsétek el, a vámpír először kell a kis csaj megfenyegetéséhez. Csak azután viheted el.
- Megegyeztünk – mondta Jason.
Időközben megérkeztünk a szobaajtóhoz, ahol a két kis foglyunk raboskodott. Emberi tempóban jöttünk, de bent semmi jel nem utalt arra, hogy észrevették volna a közeledésünket.
Az ajtó kicsapódott, s mi hárman egyszerre léptünk be rajta. Esme azonnal Bella elé ugrott, mint védelemként. Valahogy most olyan komikus volt ez a helyzet… hm, mintha bármitől is meg tudná védeni.
A fejemmel Laurent felé intettem, mire az villámgyorsan átszelte a szobát, és elrántotta Esmét, a falhoz vágta, és a kezével szorosan tartotta, nehogy el tudjon futni. A nő szenvedett, látszott rajta.
Mosolyognom kellett. Laurent kéjesen nyaldosni kezdte a nő nyakát, majd egyre lejjebb és lejjebb ért…
- Laurent - szóltam rá, mire az dühösen morogni kezdett. - Ne most!
Bellára pillantottam. A tekintetem fogva tartotta, és én láttam rajta, hogy reszket, retteg attól, ami most fog következni. Hát félhet is!
- Helló, ribanc – köszöntem. - Teszik a lakosztályod? - Mivel nem igen akaródzott neki válaszolni, folytattam.
- Készültem számotokra egy kis meglepetéssel.
- Mi... mi... Miféle meglepetéssel? – dadogott.
- Nos, kedvesem! Te és az a drágalátos szerelmed elvettetek tőlem valakit, aki sokat jelentett a számomra - néztem rá parázsló tekintettel, mire ő hátrálni próbált, de Jason ott termett, és megakadályozta ebben. Láttam rajta, hogy a szeme még jobban elkerekedett, annyira retteg, de nem törődtem vele.
- Ő okozta a saját vesztét! - kiáltotta Esme, mire minden szem rászegeződött.
Hogy merészeli? Hogy merészel ilyet mondani? Éreztem, hogy az indulat egyre jobban növekszik bennem. A torkon mélyéből erőteljes morgás tört fel. Nem sok híja volt, hogy nem támadtam rá, de Laurent megelőzött. Pofonvágta a nőt, mire az fájdalmasan felnyüszített.
- Ne szólj közbe! - szólalt meg suttogva, mégis nyomatékosan, mire az egy kicsit észhez tért.
- Szóval - kezdtem bele ismét - nem nagyon szeretem a köntörfalazást, elmondom neked Bella, milyen jövő vár rád - Felpillantottam Jasonre, aki diadalittasan mosolygott, majd a tekintetem ismét a lányra szúródott. - Férjhez fogsz menni – A kijelentésemet néma csend fogadta. A lány szívverése mintha kihagyott volna egy ütemet.
- Hogy?... De... Nem... Mégis kihez? - kérdezte olyan halkan, amit emberi fül már nem ért meg.
- Hozzám - válaszolt helyettem Jason. Bella rettegve nézett fel rá, látványosan elfehéredett, és mintha a hányinger kerülgette volna.
- De miért? - nézett rám ismét.
- Egyszerű. Jasonnek kell egy utód, és ezt csak egy ember tudja megadni neki. - Elképedt szemekkel meredt rám. - Ne mondd, hogy, Carlisle nem mesélt neked arról, hogy a vámpíroknak nem lehet gyereke, persze, csak ha egy ember a partner.
- És ha én nemet mondok? - nézett rám kihívóan.
- Nocsak, megjött a bátorságod. - Leguggoltam elé, és a kezembe vettem az egyik ujját, ami hangos roppanással kettétört.
Vérfagyasztó sikoly töltötte be a szobát, de nekem nevetnem kellett... most aztán megfizet.
- NEEE, Bella… vedd le róla a mocskos mancsod, de szadista némber! - ordította Esme. De én nem figyeltem rá. A tenyerembe fogtam a lány állkapcsát, kényszerítve ezzel, hogy rám nézzen. - Ha nem teszed meg, a kis barátnőd meghal!
…
Egy órával később egy tisztáson álltunk az erdőben. Az embereim körbevették tisztást.
Jason és Bella kör közepén álltak előttük egy sebtiben szerzett anyakönyvvezetővel, akit Laurent hozott valahonnan. A férfi szabályosan remegett, annyira rosszul volt, de ez nem igazán hatott meg, én tudtam, hogy úgyis ő lesz a vacsora.
Jasonnek tartania kellett a lányt. A kínzásoktól és a sokktól, ami érte, nem sok ereje volt lábon maradni. Annál jobb, legalább nem kell szenvednie vele az éjszaka, könnyedén tud majd utódot csinálni.
Esmét megkötöztünk. Egy máglya mellett álltak az embereimmel, akik bármikor készek lettek volna széttépni, és tűzbe dobni.
Minden készen állt. Már csak várni kellett.
Tudtam, hogy az egyik Cullen jövőbe látó, régóta készültem erre a bosszúra, hát kinyomoztam. Már csak várni kellett, hogy kapjon egy látomást.
És ha végre itt lesznek, esküszöm az égre, a pokolba küldöm az egész bandát!