Kéz a kézben mentünk le a lépcsőn, és lehet, hogy gyerekes, de hihetetlenül jól esett, hogy nem szakad el tőlem.

Tetszett, hogy nem csinál úgy, mintha semmi nem történt volna fenn a szobájában. A Cullen család lenn várt a nappaliban. Egyikük se lepődött meg, amikor kézen fogva jelentünk meg. Én viszont igen. Miért nem tartják furcsának?

- Bocs, hogy megzavartunk titeket. Gondolom, ha nem megy fel Jazz, még egy jó ideig nem jöttök le. – Emmett megint mosolygott, és nem kevés utalást fedeztem fel a hangjában, hogy tisztában van vele mit csináltunk az előbb odafenn. Én nem értettem, hogy miért tesz ilyen megjegyzéseket. Oké, ő Emmett, de legalább ne előttem tette volna.

- Valószínű, hogy egy jó ideig nem jövünk le. – mondta Edward és csúnyán Jasperre nézett.

- Bocsi, de ezt nem lehetett eltitkolni. – szabadkozott Jasper – Hidd el, nem voltatok valami csöndesek. – A mondat végére már ő is mosolygott. És én nagyon zavarba jöttem. Akkor az egész család tudja, hogy mi történt volna, ha valaki nem jön fel. És miért viccelődnek ezzel ennyire nyíltan? És miért tartják természetesnek, hogy ilyen belsőséges a viszonyunk?

- Mit is látott Alice? – kérdezte Edward félig dühösen, félig érdeklődően. Közben a kanapé felé kezdett húzni. Mind a ketten leültünk rá, és ő a karját a derekamra fonta, én meg a tenyerem helyeztem az ő combjára. Újabb bizsergéshullám szaladt végig a gerincemen. És én átkoztam Jaspert, hogy megzavart minket. Átkoztam Alice látomását is. Nem tudott volna még tíz percet várni?

- Jön a Volturi. – mondta Carlisle teljesen nyugodtan.

- Ezzel nem sok újat mondtatok. Ezt eddig is tudtam. – Edward közben felállni készült a kanapéról.

- Fiam. – Carlisle hangja figyelmeztető volt. Edward ránézett. – A vezetők jönnek. Aro, Marcus és Caius. A Volturi vezetők jönnek.

Éreztem, hogy Edward teste megfeszül mellettem. Tudtam, hogy neki ez sokkal többet mond, mint nekem. Viszont én is megértettem, hogy itt nagyon komoly dologról van szó. Az egész nappaliban néma csönd volt.

- Mi az a Volturi? – kérdeztem meg. Erre mindenki felém kapta a fejét, és mindenki furcsán nézett rám. Esme tért legelőször magához.

- Bella, te mióta beszélsz franciául? – kérdezte kedvesen és zavarodottan.

Én nem franciául beszélek. Minden egyes szót értettem, és még beszélni is tudtam, szóval kétlem, hogy idegen nyelven beszélnék.

- Én nem franciául beszélek. - mondtam, és mindenkin végignéztem.

- Dehogynem. – mondta Emmett, és elismerően rám nézett. – Én azt hittem tegnap csak csevegtetek Alice szobájában. Egy este alatt megtanultál egy nyelvet, vagy mi?

- Én nem franciául beszélek! – hangsúlyoztam újra, mert nem értem, hogy miért nem hiszik el, hogy nem idegen nyelvet használok. Soha nem tanultam más nyelveket.

De ekkor feltűnt, hogy a szavak a fülemben furcsán csengenek. Nem olyan volt, amit eddig megszoktam. Egy másik nyelv szavai voltak.

- Minden egyes szót értettél, Bella? – kérdezte Carlisle, és feltűnt, hogy megint az orvos beszél belőle.

- Még egy jó ideig nem jöttünk volna le Emmett. - mondtam, és teljes nyugalommal az említett személyre néztem. Erre ő röhögni kezdett, kirobbanó jókedvvel. Láttam, hogy Edward is mosolyra húzza a száját. És engem megint elbűvölt. Miért kellett lejönnünk?

- Szóval mi az a Volturi? - hallottam, hogy a szavak megint ismerősek. Újra az anyanyelvemen beszéltem.

- Végül is ha már tudsz róla… - motyogta Carlisle inkább magának, mint nekem.

- A Volturi a vámpírok legkiválóbb, és legpáratlanabb tagjaiból álló család. Olyan, mint az uralkodók a történelemben, bár egyenként nem parancsolnak nekünk. Ők vigyáznak rá, nehogy kiderüljön, hogy létezik a mi fajunk.

- És miért jönnek ide? - kérdeztem, mert ez tényleg jobban érdekelt. Ha ők a királyok, mi dolguk a Cullen családdal?

- Azért jönnek, hogy ellenőrizzenek… valamit. – Carlisle hangja tétovázó volt, és láttam, hogy a szeme sarkából Edwardra néz. Megint éreztem, hogy valamit nem mondanak el. Már megint a múltam.

- Mit? – kérdeztem és úgy tettem, mintha nem vettem volna észre, hogy ezt nem akarják elmondani.

- Azért jönnek, hogy lássák vámpír vagy-e Bella. – mondta Edward én meg felé fordítottam a fejemet. A szemében féltést és aggódást láttam.

A szavai hatására emlékezni kezdtem. Nem minden szót értettem, és a kép is homályos volt.

- ...vagy vámpír ...vagy meghal...

Szóval én már találkoztam a Volturival az emberi életembe. Alkut köthettünk velük. Csak nem tudom miért.

- Miért? Miért fontos nekik, hogy én vámpír legyek? – kérdeztem Edwardtól.

- Azért, mert emberként tudomást szereztél a létünkről. És védeni kell a titkunkat. Nem tudhat rólunk egy ember sem.

Ez teljesen logikusan hangzott, de nem hittem el. Kétlem, hogy csak úgy rájöttem, és a család hagyta, hogy így mellettük éljek. Hogy tudom a titkukat. Valami erős kapocs volt köztem és a család között. Ezért nem zavart senkit, hogy tudok róluk.

Hirtelen újabb képek villantak fel. Egy óratorony... egy sárga sportkocsi... és egy férfi, aki felé futottam. Nem láttam az arcát, de nagyon furcsa érzés társult hozzá. Az elvesztés fájdalma. Az, hogy nincs elég időm, a félelem, az aggódás. Olyan intenzívek voltak az érzések. Majdnem olyan erősek, mint amit az előbb Edward szobájában éreztem.

De örömet is éreztem, hogy egyre több kép villan fel. Hogy egyre több dologra emlékszem.

- Ki után mentem Olaszországba? – kérdeztem meg hirtelen. Újból mindenki furcsán nézett rám.

- Emlékszem. – mondtam teljesen nyugodtam. – A Volturi Olaszországban van. És erősen kétlem, hogy önszántamból a karjaiba futottam.

A család megint furcsán nézett rám. Miért nem mondják el egyszerűen milyen volt az emberi életem? Akkor nem kéne találgatnom. Nem zaklatnám őket folyton, ha végre mesélnének is valamit, nem csak célozgatnának. Láttam rajtuk, hogy megint azon gondolkodnak, hogy mennyit mondjanak, és hogy mit. Vagy mondjanak-e egyáltalán valamit. És nekem feltűnt, hogy Edward megrázza a fejét. Szóval semmit nem fognak mondani... Már megint...

- Jól van! Ne mondjatok semmit, ha nem akartok! - mondtam, és felálltam, mint egy hisztis kislány. – De belőled úgyis kiszedem. – mondtam, és az ujjammal megböktem Edward mellkasát.

- Van egy tippem, hogy hogyan. – mondta Emmett és újra röhögni kezdett.

- Emmett én is tudok franciául. – mondtam teljesen nyugodtan, mert már feltűnt, hogy más nyelvet használ.

A zongorához mentem, és játszani kezdtem az altatómat. Legalább ez egy kicsit megnyugtatott. A család beszélgetni kezdett, de teljesen kizártam őket. Pár perc múlva Alice odajött mögém, és a kezét a vállamra tette. Én abbahagytam a játékot, és szembefordultam vele.

- Miért nem mondjátok el? – kérdeztem és Alice szemébe néztem. – Miért nem tudjátok elmondani, mit kerestem Olaszországba? Hogy miért a ti családotokban vagyok? Mi az, amit elfelejtettem? Tudom, hogy tudjátok. Itt mindenki tisztában van vele, hogy mi az, amit nem kellett volna elfelejtenem, csak én nem. Itt mindenki tud valami olyasmit rólam, ami az emberi életem meghatározója volt. Miért nem tudjátok elmondani? – mindezt olyan halkan mondtam, hogy kételkedtem benne, hogy Alice meghallotta. A hangom mérhetetlenül keserű volt.

- Bella. – Alice felsóhajtott, és leült mellém a zongoraszékre. – Hidd el, hogy csak a javadat akarjuk. Nem tudjuk elmondani, mert akkor olyan dolgokat is mondani kellene, amit nem biztos, hogy tudni akarsz. Hagyd, hogy eszedbe jusson. Már nagyon jól haladsz. Emlékszel olyan dolgokra, amik tényleg megtörténtek. Ráadásul az emberi életedben. Tudod, hogy az emlékek elhalványodnak. És te mégis emlékszel. Eszedbe fog jutni minden. Ne aggódj!

De én aggódtam. Mert olyan dolgot nem mondanak el, amit tudni akartam. Olyan valamit, ami tudom, hogy a legfontosabb. Nem azért voltam jóban a Cullen családdal, mert szerettem Alice-t. Más miatt, de nem emlékszem. Fogalmam sincs. Újra Alice szemébe néztem, és sajnálatot láttam benne. Őt is bántja, hogy nem mondhatja el.

Ennek ellenére senki nem szólt egy szót sem. Senkiből nem tudtam kiszedni, hogy mi az, amit nem mondanak el. Viszont mindenkin láttam, hogy olyan szívesen elmondanák. Nekik is könnyű lenne csak úgy kimondani, hogy mi az, amit eltitkolnak. Van egy olyan sejtésem, hogy szoros kapcsolatban van azzal, hogy miért Edward változtatott át. Bár sejtek valamit, de nem nagyon tudom, hogy mit.

A következő hétben letettem arról, hogy bárkiből is bármit kiszedjek. Pár napig még kérdezősködtem, de mindig ugyanazt a sajnálkozó kifejezést kaptam válaszul. És mivel engem senki ne sajnáljon abbahagytam a faggatást.

Bár határozott célom volt Edwardból mindent kiszedni, akármilyen eszközzel, nála jártam a legkevesebb sikerrel. Reméltem, hogy ha az ígéretéhez híven újból közelebbi viszonyba kerülünk, valahogy majd mindent elmond. De kínosan ügyelt rá, nehogy megint kettesben legyünk. Csoportosan jártunk vadászni, csak akkor tanított zongorázni, ha a nappali tele volt, és ha felmentem a szobájába pár másodperc alatt valaki azonnal bejött beszélgetés ürügyével. Soha nem voltunk együtt. A hét végére már nem is azt sajnáltam, hogy nem tudok meg semmit. Inkább azt, hogy Edward nem tudja betartani az ígéretét.

Persze továbbra is megfogta a kezem, ami mérhetetlenül jól esett, de hol volt ahhoz a tűzhöz képest, amit kiváltott belőlem? Még a derekamat se fogta meg...

Ami viszont örömmel töltött el a héten, az az, hogy halványulni kezdett a szemem. Persze alig észrevehetően, de határozottan világosabb szemeim voltak.

Felfelé mentem a lépcsőn Edward szobájába. Biztos voltam benne, hogy körülbelül két percet leszünk együtt, de mégis vágytam erre a két percre. Legalább addig csak ketten voltunk. Hallottam, hogy megint Debussy-t hallgat. Nekem meg rögtön eszembe jutott, hogy mi minden történt, akkor, amikor utoljára ezt a CD-t tette fel.

Az utoljára nem a legjobb kifejezés, mert azóta miden nap meghallgatta és én nem értettem, hogy a millió CD-je közül, miért pont ezt szereti a legjobban. Rendben tudott Debussy, de azért nem volt ennyire zseniális. Szerintem Edward jobban játszik nála.

Kopogás nélkül nyitottam be a szobájába, mint mindig. Ő a kanapén ült a szemét becsukta és az ujjai úgy mozogtak, mintha ő játszaná a darabot. Általában mindig így hallgatja ezt a CD-t. Az elején ezt viccesnek találtam, hogy miért nem ül le akkor a zongorához, és játszik inkább ő, de azt mondta, hogy Debussy-t csak egy valaki játszik jól... Érdekes. Én meg az altatóval voltam így... Én bármennyit gyakorolhatok. Csak ő játssza jól.

Edward már fel se nézett. Megszokta, hogy kopogás nélkül bejövök. Leültem mellé és csak néztem az ujjait, ahogy a darabot játszotta. Szerettem még csak nézni is, és elhinni, hogy csak mi vagyunk a világon. De tudtam, hogy már csak pár másodpercem van, és akkor bejön valaki.

A zongoramű a végéhez ért, és Edward leeresztette a kezeit. Kinyitotta a szemét és mosolyogva felém fordult.

- Ez volt a Claire de Lune.

- A héten már hatodszor. – mondtam mézédes hangon, és én is elmosolyodtam.

Erre Edward nevetni kezdett. Szerettem, ha nevet. Akkor olyan, mintha a nap is fényesebben sütne.

- Miért hallgatod ennyiszer? - kérdeztem, amikor abbahagyta a vigyorgást.

- Szeretem ezt a lemezt. – mondta és megvonta a vállát. Majd felállt és kivette a CD-t a lejátszóból. - Gyere. Megtanítom neked. – És elindult kifelé a szobából.

- Inkább ne. Debussy-t csak egyvalaki játszik jól. – idéztem őt mosolyogva. Erre ő is elmosolyodott és visszaült mellém.

- Akkor mit szeretnél csinálni?

- Beszélgessünk. – Amit igazából úgy értettem, hogy szeretkezzünk. De tudtam, hogy ez úgyse fog megtörténni, mert ő nem akarja. Valami baj van velem? Nem tetszem neki, vagy mi? Keserűségemben egy halk sóhaj hagyta el a számat.

- Valami baj van Bella? – kérdezte és összeráncolta a szemöldökét.

Te bajnak neveznéd, hogy nem akarsz velem együtt lenni Edward? Hazudni nem érdemes, úgyis kiszúrja... Akkor meg mit mondjak? Talán jobb lenne az igazat.

De ha elmondom az igazat, akkor ő hogy fog reagálni? Egyszerűen itt hagy, és elmegy? Vagy a karjai közé vesz és megcsókol? Nekem sokkal jobban bejönne a második variáció, de sajnos csak reménykedem, hogy neki is az tetszene. Nehéz lenne megmondani. Edward soha nem úgy reagál, ahogy az ember –vagy esetemben vámpír- elvárná. De ha ő is szeretne engem, akkor meg miért viselkedett úgy az elmúlt héten, ahogy? Millió kérdés és egy válasz se. De jó arány! Néha azt kívánom bárcsak én is gondolatolvasó lennék. Akkor mennyivel könnyebb dolgom lenne. És ha színes celofánba csomagolnám a kérdésem? Ha teljesen burkoltan kérdezném meg azt, ami tényleg érdekel?

- Edward. – végül a legutolsó változat mellett döntöttem. Becsomagolom a kérdésem egy nagy dobozba. Sőt! Még masnival is átkötöm. – Te pontosan mit... –érzel irántam? Ez akart volna lenni. De valaki kopogott. Ez nem lehet igaz! Azt hiszem nem csak a természet, de az egész család összeesküdött ellenünk. Komolyan mondom, ez már nevetséges. Hangosan sóhajtottam, majd visszadőltem a kanapéra.

- Szabad! – szólt ki Edward. Bárcsak tudnám, hogy most mit gondol. Őt is bántja, hogy megint megzavartak? Vagy megkönnyebbülten sóhajt egyet magában és ugrálva tapsol?

Rosalie és Alice jött be a szobába. Bár Alice-re inkább a betáncolt a helyes kifejezés.

- Helló mindenki. Carlisle elkezdte terjeszteni, hogy elköltözünk. Azt mondja, hogy rendkívüli ajánlatot kapott. – mondta Alice és leült a szőnyegre. Rose nekitámaszkodott Edward asztalának és a körmeit nézegette. – Persze mindenki arról suttog, hogy Bella miatt megyünk el. Mindegy.

Edward lehajtotta a fejét én meg még mindig amiatt bosszankodtam, hogy nem tudtam megkérdezni, amit akartam.

- Miért suttognak rólam? - kérdeztem, mert végre eljutott a tudatomig az utolsó mondat értelme.

Ezen még nem is gondolkodtam. Ha én most Cullen vagyok, akkor ki vagyok emberként? Vagyok egyáltalán? Eltűntem? Vagy... meghaltam?