Bellát reggel a nap fényesen sütő sugarai keltették fel. Régen sütött már a Nap Forksban, így boldog mosoly terült szét arcán, miközben a szokásos reggeli tevékenységeit végezte.
Bár határtalan jókedvét beárnyékolta a tény, miszerint Edward a családjával vadászik, és ezért nem osztozhatnak egymás boldogságában, mégis örömtől mámorosan falta reggelijét.

Charlie két nappal ezelőtt tudta meg, mikor hazajött, hogy Bellát eljegyezte Edward. Ugyan a fiú bocsánatot kért azért, amiért először nem tőle kérte a lánya kezét, Charlie nem haragudott rá egy cseppet sem, hiszen neki Bella boldogsága is számított. Márpedig ő a lányát végtelenül boldognak találta, amióta Edwarddal van. Így ő áldását adta mindkettejükre.
Charlie után pedig jött Bella anyja. Ő már egy fokkal nehezebb feladat volt, mivel őt csak telefonon tudták értesíteni a hírről, tekintve, hogy Phil és a nő éppen egy újabb baseball körúton voltak. Mikor Bella boldogan ecsetelte neki, hogy Edward eljegyezte őt, az anyja eleinte kivetnivalót talált abban, hogy ilyen fiatalon ennyire komoly döntésre szánják el magukat, mint az eljegyzés és a házasság. Renée felhozta példának az ő és Charlie befuccsolt, korai házasságát, ám ez se tudta lelohasztani Bella örömét. Mikor pedig Renée rákérdezett arra, mégis mikorra tervezték az esküvőt, azt felelték erre, hogy még nem tűzték ki az időpontot, de nem akarnak elsietni semmit sem. Renée kissé megnyugodott ettől, mindketten hallották, amint megkönnyebbülve kifújja a levegőt. Majd mikor újból megszólalt, immár ő is vele együtt örült a lányával, és kérte, hogy adja át a telefont leendő vejének.

Bella éppen végzett a mosogatással, mikor hallotta, hogy csöngetnek. Kíváncsian vágott át a házon, majd nyitotta ki az ajtót.
Az ajtó másik oldalán Billy Black ült tolókocsiban, mögötte pedig Jacob Black álldogált.
Bella arcára kiült a meglepettség, amitől szóhoz sem jutott.
– Szervusz, Bella!
– Hé, Bella! – köszönt Jacob szélesen mosolyogva.
– Sziasztok! Miben segíthetek?
– Charlie itthon van? – kérdezte Billy.
– Nem, ő dolgozik.
– Remek. Akkor szeretnék veled váltani pár szót, ha lehetséges lenne.
Bella döbbenten tárta szélesebbre az ajtót, és állt el az útból, hogy Blackék be tudjanak menni.
– Persze, gyertek csak beljebb!
– Köszönjük.
Jacob betolta Billyt a nappaliba, miközben rávigyorgott az ajtóban feszengő Bellára, aki haloványan viszonozta azt. Majd becsukta az ajtót, és csatlakozott hozzájuk.
– Miről szeretnétek beszélni? – kérdezte Bella, amikor már az egyik fotelben ült.
– Hát már nem is kínálsz meg minket semmivel sem? – kérdezte Billy.
Bella elvörösödött, majd azonnal felpattant ültéből.
– Bocsássatok meg, teljesen kiment a fejemből. Szóval, mit hozhatok?
– Én nem kérek semmit. És te, Jake? – fordult Billy a kanapén ülő fiához.
– Csak egy narancslevet, ha van.
– Mindjárt hozom.
Bella kiment a konyhába, kinyitotta a hűtőt, majd mikor becsukta, összerezzent ijedtében.
– Jacob! A szívbajt hozod rám – tette szívére egyik kezét Bella, miközben egy poharat is előszedett.
– Bocsi, Bells.
– Máris ihatsz. Ha ennyire szomjas vagy, miért nem szóltál?
– Nem emiatt jöttem utánad.
Bella kitöltötte a narancslevet, majd átadta a poharat a fiúnak.
– Hanem?
Jacob elvette a poharat, a mosoly eltűnt arcáról. Komolyan nézett Bella szemeibe, minden gyerekes csíntalanság, a huncut fény eltűnt tekintetéből.
– Még mindig együtt vagy… a barátoddal?
Bella furcsán fürkészve nézett fel Jacobra.
– Igen.
Jacob szemeibe szomorúság költözött, de pár pillanat múlva rendezte vonásait.
– Miért?
– Hogyhogy miért? – ráncolta homlokát Bella. – Szeretem őt, és ő is engem. Kell ennél több?
Bella lezártnak tekintette a témát, így visszaindult a nappaliba. Leült előbbi helyére, várta, hogy Jacob is csatlakozzon hozzájuk, de nem jött. Végül Billy törte meg a csendet.
– Hallottam, hogy még mindig együtt vagytok a barátoddal.
Billy összepréselte ajkait, és haragosan nézett Bellára. A lány nem értette ezt a fajta viselkedést, se Jacob részéről, se Billyéről.
– Igen. Miért, talán zavar titeket?
– Bella, tudod, hogy mennyire veszélyes a Cullenek körül lenned?
– Jobban ismerem őket, mint bárki más Forksban. Pontosan tudom, hogy milyenek.
Billy összeráncolta szemöldökét.
– Akkor azt is tudnod kellene, hogy mennyire veszélyesek. Nem csak rád nézve, de a többi emberre is.
Bella kihúzta magát, és határozottan megszólalt.
– Tökéletesen megbízom bennük, és tudom, hogy sose bántanának. Nekik annál több az önuralmuk.
Billy arcán meglepődöttség suhant át, amitől pár pillanatra megszólalni se tudott. Majd mikor már valamennyire rendezni tudta arcvonásait, ismét megszólalt.
– Akkor hát tudod, hogy mifélék?
– Igen, tisztában vagyok vele.
– Mégis kockára teszed a saját testi épségedet…
– Ők nem bántanának. Sose tennének ilyet.
– Túlságosan bizakodó és önfejű vagy velük szembe, ezáltal pedig elfelejted, hogy az ő fajtájuk arra lett teremtetve, hogy emberek vérén éljenek, hogy a mi fajtánkat megöljék.
– Van más választásuk, és ők azt a másik életmódot folytatják, már nagyon régóta!
– Én a te helyedben akkor sem bíznék bennük ennyire. Túl veszélyes…
– Én vállalom a veszélyt!
Bella dacosan nézett Billy szemébe, aki magában füstölögve vette tudomásul, hogy Bella ebben a témában tényleg nagyon önfejű és makacs.
Jacob sétált be a szobába, mire mindketten felé kapták fejüket. Jacob megtorpant, mikor meglátta a szemükben felcsillanó dühöt, és értetlenkedve kérdezett.
– Lemaradtam valamiről?
– Nem, Jake, a legjobbkor jöttél.
Jacob leült a kanapéra, tekintetét Billy és Bella között járatva.
– Oké… Mégis mi a téma?
– Billy túlságosan sokat aggódik olyan dolgok miatt, amik miatt nem kéne.
– Bella, mikor fogod belátni, hogy ha túl messzire mész ezzel, akkor annak már visszafordíthatatlan következményei lesznek rád nézve?
– Miről beszéltek? – kérdezte értetlenül Jacob.
– Ha hagyod, hogy túlságosan a bizalmadba férkőzzenek, akkor ki fogják használni, és mikor a legkevésbé sem számítanál rá, megölnek téged. Kiszívják a véredet. Még mindig nem érted, Bells?
– Bella, ez nekem se tetszik… – szólt közbe Jacob, mikor felfogta, hogy a Cullen családról van szó.
Bella elkeseredetten nézett Jacobra.
– Már te is ezzel jössz? Te is azon a véleményen vagy, mint apád? Hiszen még lent a parton, mikor meséltél erről, egyáltalán nem hittél ebben!
– A dolgok változnak, Bella… Jake végre megértette a dolog jelentőségét, és immár ő is rendíthetetlenül hisz bennük. Ő csak a jó irányba akar terelni téged.
– De ha egyszer számomra ez az út a jó, a helyes? Ezt miért nem tudjátok elfogadni? Szeretem Edwardot, sőt, az összes Cullent szeretem! Ráadásul én is nem sokára teljes értékű családtagnak fogok számítani!
Bella csupán akkor jött rá, hogy elkotyogta Billyéknek - még ha burkoltan is -, hogy Edwardhoz hozzá fog menni, mikor már késő volt. Nem akarta, hogy még jobban aggódjanak, vagy, hogy újult erővel próbálják meg lebeszélni őt.
Billy és Jacob rémült pillantással néztek le Bella ujjaira, mikor meglátták felcsillanni a lány gyűrűsujján azt a gyűrűt, amit nem szerettek volna meglátni. Azt, ami szerintük a lány vesztét fogja okozni. Bella ujján ott virított a jegygyűrű.
Billy a döbbenettől meg se bírt szólalni, fejében millió gondolatok cikáztak, míg arcán az érzelmek vad hulláma söpört végig.
Jacob egy kétségbeesett, egyben lemondó nyögést hallatott, és ő is döbbenten nézett.
– Ezt nem hiszem el… – suttogta, rézbőre sápadtabbnak látszódott.
– Ugye tudod, hogy ezzel nagy hibát követtél el, hogy igent mondtál neki? – kérdezte Billy, arca pedig egy csapásra dühödtté vált.
– Érdekes… én úgy tudom, hogy ez volt életem legjobb döntése! – szólt magabiztosan Bella.
– És miután összeházasodtatok? Utána már te is vérszopóvá válsz? Te is embereket fogsz gyilkolni? Egy kíméletlen gyilkos válik belőled? Ez nem te vagy, Bella. Te ennél jobbat érdemelsz…
– Billy, kérlek, hagyd abba! Edwardék nem kíméletlen gyilkosok, ők beérik állatok vérével, ellenállnak az ősi ösztönnek, ami afelé hajtaná őket, hogy embereket öljenek. Nekik nagyobb az önuralmuk ennél. És Edward a legjobb az életemben, amit valaha kaptam. Nekem ő a legfontosabb, szükségem van rá. És tudom, hogy ő is így érez. Épp elégszer bizonyította már ezt.
– Még mindig nem válaszoltál egy kérdésemre. Te is egy leszel közülük az esküvő után?
– Még nem tűztük ki az esküvő napját, és erről sem beszéltünk meg még semmi konkrétat. Vannak terveim, ahogy neki is, ezt pedig egyeztetni fogjuk.
– Akkor meg kell, hogy említsek egy fontos dolgot, amit a számításaitokba kell vennetek.
– Mi lenne az?
– Nem tudom, hogy mennyit árultak el neked ebből, de a Cullenekkel szerződést kötöttünk, miszerint nem támadjuk meg őket, míg ők nem lépik át a határvonalat, és nem harapnak meg egyetlen embert sem Forksban.
– Tudok róla.
Jacob, aki mindeddig hallgatásba burkolózott, halkan megszólalt.
– A szerződésben az áll, hogy meg se haraphatja. Nem pedig az, hogy nem ölheti meg. Persze, ne érts félre, ha valakit megölnek, nem fogjuk tétlenül nézni, mi is meg fogjuk tenni a szükséges lépéseket.
Bella szemeit Jacobon tartotta, mire agyának egy részében meg nem szólalt az a bizonyos figyelmeztető jelzés. Az a jelzés, amely arra vonta a lány figyelmét, miszerint a Quileute-ok már akkor megtámadják a Culleneket, mikor azok megharapnak egy embert.
Tehát, ha Edward, vagy bármelyik másik Cullen megharap, azzal a céllal, hogy átváltoztat, a Quileute-ok azon nyomban támadni fognak, mivel ezzel megszegték a szerződést. Vagyis addig nem lehetek én is egyenértékű Edwardékkal, míg Forksban vagyunk, különben felbomlik az egyesség. Ez pedig azzal jár, hogy még előtte el kell költöznünk. Én nem bánom, hiszen már korábban is szóba került, hogy mivel egyetemre megyünk ősztől, így el kell költöznünk. Ez nem is zavar… de azért Charlie biztosan hiányozni fog. De mivel Edward és a többiek is ott lesznek velem, így biztos, hogy túl fogom tenni magam rajta. Viszont egy valamit nem értek… Hogy értik azt, hogy megtámadják a Culleneket? Hiszen ők csak emberek! Mégis hogyan tudnának bármiféle harcot felvenni velük?
– Látom, Bella, már érted a dolgot – szólalt meg Billy, utalva Bella elgondolkozására.
– Már megbocsáss… De mégis hogyan gondoltad, mikor azt mondtad, hogy megtámadnátok őket? Hiszen ti csak emberek vagyok, míg ők…
– Bella, úgy látom, ezt nem mondták el neked. Nem biztos, hogy nekünk kellene elmondani ezt a dolgot.
– Miféle dolgot? Mit nem mondtak el? – lett kíváncsi Bella.
Billy ránézett Jacobra, mire az csak bólintott. Bella tehetetlenül figyelte a köztük zajló néma párbeszédet, mely úgy tűnt neki, mintha Billy a fia beleegyezésére várt volna, amit végül meg is kapott…
– Mennyire emlékszel arra, amit Jake mesélt neked lent a parton?
– Hát… nem olyan tisztán, de emlékszem rá.
– Emlékszel arra is, hogy a Quileute-ok a farkasoktól származnak?
– Igen.
– Nos, ez igaz. Nem tudom, mennyire fogsz hinni nekem, de tényleg így van. A törzsünk, a la pushi nép farkasoktól ered. Még nagyon régen történt ez, így nem is tudja senki sem, pontosan hogy történt, hogyan lehetséges mindez. Tudod, a vámpíroknak csak egyetlen ellenségük van, az pedig a vérfarkas. És mivel a la pushiak farkasoktól származnak, így ők is vérfarkasok. Persze nem mindannyiunk, de vannak köztünk.
Bella döbbenten, összezavarodva meredt Billyre. Nem tudta eldönteni, hogy a férfinek elment-e az esze, hogy ilyesmiket mond, vagy tényleg van benne valami igazság. Azt már hallotta, hogy a vámpíroknak van egy ellenségük, de azt nem, konkrétan milyen fajta is. e most már tudja… a vérfarkasok.
– Ezt nem hiszem el…
– Miért, talán a vámpírokat könnyebb volt elhinned?
– Az teljesen más. Arra magamtól jöttem rá. De most… ezt tényként közöltétek. Ezt így kissé nehezebb feldolgozni.
– Megértelek. De ha a vámpírokat el tudtad fogadni, akkor ezt is el fogod tudni.
– De akkor te is… meg Jake is…?
– Nem, én nem, Jake pedig még kétséges. De még semmi erre utaló jeleket nem láttunk rá.
Bella óvatosan rápillantott Jacobra, aki rámosolygott, elővillantva fogait.
– És a vérfarkasok… megölik az embereket?
– Nem. Ők csakis vadállatokat esznek. Sose vadásztak emberekre.
– Szóval várfarkasok.
– Igen. Lehet, hogy nem tőlem kellett volna megtudnod ezt. De most már elmondtam neked, így nem tehetek úgy, mintha semmi sem történt volna. Most már legalább tudod. Forksban nem csak vámpírok, de vérfarkasok is élnek.
Bella nem válaszolt, elmerengve nézte a padlót.
– Úgy látom, jobb, ha mi most megyünk. De azért még egyszer megkérlek rá… Hagyd el a barátodat! Még nem késő, Bells. Még elhagyhatod őt, megszakíthatsz velük minden kapcsolatot. Gondolj az emberi életedre! Ha továbbra is vele maradsz, és megharap… a vérfarkasok megtámadják őket. És már volt rá példa, hogy vámpírt öltünk.
Bella riadtan kapta fel a fejét az utolsó mondatra, de szilárdsága Cullenékkel szemben töretlennek bizonyult.
– Nem hagyom el Edwardot, és meg fogjuk találni a módját, hogy együtt legyünk. Ebben biztos vagyok. És én is úgy vélem, hogy jobb, ha most elmentek…
Billy még egy percig meredten bámulta Bellát, de mikor látta, hogy az továbbra is határozottan ül vele szemben, feladta a reményt, miszerint észhez térítheti Bellát.
– Rendben, tégy úgy, ahogy magad jónak véled. De remélem, Charlie is veled fog majd egyetérteni.
Bella nem válaszolt, csak bólintott, és felállt a fotelből, hogy kikísérhesse Jacobékat.
– Akkor, viszlát, Billy! Jacob – köszönt el tőlük, mikor azok átléptek a ház küszöbén.
– Vigyázz magadra, Bells.
Bella becsukta Billyék mögött az ajtót, majd lassan besétált a konyhába. Elmosta Jacob üres poharát, a helyére rakta a narancsos dobozt, majd megtámaszkodott a konyhapultba, és belemerült gondolataiba.
Vérfarkasok… Micsoda képtelenség! Egy agyrém az egész. Igaza van Billynek: mikor rájöttem Edwardék valós kilétükre, nem érdekelt a tény, miszerint ők más fajból származnak. Viszont mikor meghallottam, hogy La Pushban vérfarkasok mászkálnak… Miért érzem úgy, hogy én vonzom a mesebeli lényeket? Hiszen vérfarkasokról és vámpírokról csupán a rémtörténetekben, mesékben hallani. Én pedig itt az Isten háta mögött, itt, Forksban személyesen találkozom is velük. Abszurd… De vajon miért nem meséltek erről Edwardék? Edward mondjuk mindig is óvott attól, hogy valami túlságosan ijesztőt halljak vagy lássak… de én úgy érzem, ezt muszáj lett volna tudom. Hiszen én is nem sokára hozzájuk fogok tartozni. Vagy ha ő nem akarta elmondani, akkor legalább Alice megemlíthette volna… vagy a többiek közül bárki. De nem tették. Soha, egy szóval sem említették. Bár mondjuk sose került szóba ez a téma… így nem is haragszom rájuk. Szívük joga eldönteni, hogy miből mennyit árulnak el engem, én nem kényszeríthetem őket semmire sem. Különben is úgy vélem, ha rákérdeztem volna, biztosan őszintén feleltek volna rá. De mégis kinek jutna eszébe feltenni egy olyan kérdést, miszerint élnek-e vérfarkasok La Pushban? Áh, mindegy! Inkább megyek, és kiszellőztetem a fejem. Hmm… mondjuk bevásárlok kajából… Úgyis fogyóban van egy-két dolog.
Bella felvette kabátját, bezárta a házat, majd elindult a furgonja felé, hogy elkocsikázzon a szupermarketig, hogy bevásárolhasson.

Bella hazafele tartott furgonjával, miközben autójának ablakain át a napfény és a lágy szellő játéka mosolyt csalt arcára.
Sikerült kivernie fejéből a vérfarkasos gondolatokat, és igyekezett nem gondolni többet a témára. Hiszen ha egészen eddig tökéletesen boldog volt, e hiányzó tény nélkül, akkor most is lehet olyan boldog, mint pár órával azelőtt, mielőtt kiderült volna. Úgy érezte, nála boldogabb ember az egész földkerekségen nem létezik. Arcáról a mosoly, szemeiből a boldogság levakarhatatlan tényezőkké váltak, mióta Edward megkérte a kezét.
Hihetetlen érzés nekem még mindig, hogy engem választott, hogy velem akar lenni, engem szeret. Néha még most is kételkedem benne, hogy ez a valóság lenne, nem pedig csak egy szép álom. Egy álom, amiből majd ha felébredek, újra egyedül találom magamat itt, Forksban. De mégsem. Ez - bármennyire is hihetetlen számomra - a valóság. És bár a mi kapcsolatunkban és velünk is történtek kisebb-nagyobb megpróbáltatások, gondok, még mindig együtt vagyunk. Ha csakis rajtam múlna, akkor örök időkig együtt is lennénk. Örökre… Mennyire szépen is hangzik! De Edwarddal azóta nem beszéltünk a vámpírrá változtatásomról, mióta egy tévedés miatt elment, majd visszatért. Azóta ő megpróbálta annyira elkerülni a témát, amennyire csak lehetett, és pont emiatt én sem hoztam fel. Nem akartam neki fájdalmat okozni. De most már úgy érzem, kénytelenek vagyunk megbeszélni ezt az ügyet, hiszen ha így folytatja, nem csak, hogy tizenkilenc éves leszek, de felőle akár negyvenkilenc is lehetek. Én pedig ezt nem akarom. Nagyon nem. Már abba is rossz belegondolnom, hogy már így is idősebb vagyok nála… elméletileg. Már pedig én az emberi életévét veszem számításba, nem pedig a vámpírlétének korát. Ha visszajöttek a vadászatból, újból felhozom a témát, és addig nem hagyom békén, míg rá nem veszem, hogy tegyen engem is vámpírrá.
Bella időközben megállt az apja háza előtt, megragadta a bevásárlószatyrokat, és kimászott a kocsiból.

Amint beért a házba, egyenest a konyhapultot célozta meg, rátéve a nehéz szatyrokat. Kabátját visszament felakasztani a fogasra, majd újból visszatérve a konyhába elkezdett kicsomagolni.
Mivel késő délután felé járt az idő, úgy döntött, hozzálát a vacsora elkészítéséhez, mert tudta, hogy apja bármelyik pillanatban megérkezhet.
Már épp egy tálat akart elővenni, mikor meghallotta apja kocsiját odakintről, majd nem sokkal később a bejárati ajtó nyitódását és csukódását is hallhatta. Apja egy szó nélkül, csendesen akasztotta fel járőrkabátját, és indult el a nappaliba.
Bella furcsállta, hogy apja nem hallotta meg a szöszmötölését a konyhában, ráadásul még fel sem tette szokott kérdését, miszerint itthon van-e, holott a furgonja a ház előtt állt. Így csak megrántotta vállát, és megfordult, hogy újból nekiálljon edényt keresni, mikor feltűnt neki, hogy házban túl nagy a csend.
Különös. Ha Charlie a nappaliba megy, azt azért teszi, hogy bekapcsolja a TV-t, és baseballt nézzen. De amint hallom, most nem ez történt, holott még ezelőtt soha nem történt ilyen, és biztos, hogy oda ment be. Azt hiszem, megnézem, hogy minden rendben van-e vele. Csupán a biztonság kedvéért.
Becsukta a konyhás szekrény ajtaját, belépett a nappaliba, majd körülnézett.
Charlie neki háttal ült a kanapén, így csak a feje búbját láthatta.
Bella odasétált apja mellé, mikor meglátta, hogy az asztalon egy felbontott boríték áll, míg Charlie a fejét lehajtva, kezei közt tartva nézegeti Renée mosolygós, életvidám fényképét.
A lánynak rossz előérzete támadt, mely beékelődött a gyomrába, és nem tágított onnan. Gyorsan leült Charlie mellé, óvatosan megérintette a vállát, aki ettől az aprócska érintéstől is összerezzent.
– Apa, minden rendben? Történt valami?
Charlie nem szólalt meg, továbbra is merően nézte a fényképet, görcsösen szorongatva azt.
Bella várt pár pillanatig, hátha csak a gondolatait akarja összeszedni apja, de mikor már legalább két perce ült szótlanul, mozdulatlanul, megelégelte a várakozást; türelmetlen s egyben kíváncsi lett.
– Apa? Mondj már valamit, kérlek! Talán… anyuval van valami? Ugye jól van és nincs semmi baja? Apa, kérlek! – hangja a végére egyre hisztérikusabbá vált az idegességtől.
Bellát majd felemésztette a kíváncsiság, mikor apja végre ráemelte bús szemeit, amikben furcsa nedvesség csillant meg.
– Te sírsz? – döbbent meg Bella. – Mi történt? – kérdezte remegő hangon.
Charlie-n látszott, hogy hezitál, de végül nagy nehezen megszólalt. A keserűség, fájdalom és elveszettség egyvelege a hangjában félelmetes volt.
– Bells…
– Igen?
– Nagyon sajnálom, hogy ezt kell, hogy mondjam, de… – Charlie hangja elcsuklott.
– Apa, kérlek, mond már el, mi történt! – Bellának továbbra is remegett a hangja az idegességtől.
Mégis mi a fene történhetett anyuval, ha így viselkedik? Ha ennyire nem akarja elmondani? Ha látszólag nem bírja megmondani? Istenem! Ugye nem…?
– Renée… meghalt.
Charlie hangosan felzokogott, kezei közül kiesett a fénykép, amit ez idáig olyan görcsösen szorongatott. A fénykép üveges része ezer apró darabra hullt szét, mikor találkozott a padlóval.
Charlie a kezei közé temette megkínzott arcát, és mint egy kisgyerek, úgy zokogott.
Bella nem bírt megszólalni, a zsibbadtság újult erővel tört rá. Döbbent, üveges szemekkel meredt Charlie-ra, de gondolatai szélsebesen söpörtek végig agyában.
Nem, az nem lehet! Nem, nem, és nem! Ő nem halhatott meg! Nem! Anyu nem… ő nem halhatott meg! Ez biztos csak valami buta félreértés. Igen, csak ez lehet a megoldás, a magyarázat erre az agyrémre. Ez csak egy félreértés, a valóságban él és virul, és semmi baja sincs! Hiszen pár napja hívtam fel, és akkor azt mondta, minden rendben van velük! Nem, ő nem lehet halott… Biztos valami félreértés ez az egész, valaki más halt meg, és nem ő. Nem, én ezt nem hiszem el… nem tudom elhinni! Ilyen egyszerűen nincs, ez lehetetlen!
– Sajnálom, Bells – zokogta Charlie.
Miért sajnálja? Vagy mégis mit? Hiszen nem tehet semmiről, pláne nem erről, mivel anyu NEM halt meg! Ő boldogan él Phillel. Az nem lehet, hogy ez az egész igaz legyen… nem és nem!
– Bella?
Charlie kérdésére Bella ráemelte ködös, összezavarodott tekintetét. Apja szemei vörösek voltak, és a könnyei még mindig potyogtak, de most látszólag nem érdekelte őt, hogy sír. Most úgy tűnt, csakis Bella érdekelte, őérte aggódott.
– Kérlek, szólalj meg!
– Nem.
– Bells, én elhiszem, hogy ez most nagyon nehéz és váratlanul ért, de…
– Anyu nem halt meg. Nem, a nem lehet, ő él, és…
– Tudom, hogy mennyire nehéz ez most neked, pontosan ezt érzem én is, de ő…
– Anya nem halt meg! – csattant fel Bella dühösen.
Charlie-nak kikerekedtek duzzadt szemei a meglepődöttségtől, hiszen azelőtt lánya még sohasem emelte fel a hangját vele szemben, a jelenlétében.
– Miért akarod azt mondani, hogy… meghalt? Ez biztosan csak valami félreértés.
– Nagyon sajnálom, Bells, és én is azt kívánom, bár így lenne, de nincs így. Ez a szörnyű igazság. Mikor ma kézhez kaptam a levelet, személyesen hívtam fel őket, hogy megbizonyosodjak róla, valóban igaz.
– Egy telefon még nem jelent semmit sem. Attól függetlenül anya még élhet…
– Ha nekem nem hiszel, hát olvasd el a levelet. Talán az abban leírtaknak jobban hiszel.
Charlie odanyúlt az asztalon heverő borítékért, kivette belőle a megviselt állapotú papírt, és átnyújtotta lányának. Az remegő kézzel hajtotta szét és kezdte el olvasni.

Szomorúan értesítjük, hogy Renée Dwyer július másodikán, az esti órákban elhunyt.
A nyomozás során kiderült, hogy a fent említett személy férjével, Phil Dwyerrel, egy autóbalesetben vesztették életüket, melyet nem ők okoztak. A szemben jövők közül egy kamion - melynek sofőrje ittas állapotban ült a volánnál - beléjük rohant. Mivel a kamion benzint szállított, így mindkét jármű felrobbant.
A helyszínre kiérkező mentősök, tűzoltók és rendőrök mindkét járműből kiemelték mind a három megégett hullát, akiken már nem lehetett segíteni…

Bella zokogva dobta a földre a gyászjelentést, amely túl sok volt számára, így nem bírta végig olvasni. A hír, miszerint édesanyja meghalt, most már visszavonhatatlanul, fájón lebegett a szeme előtt.
Ó, édes Istenem, mond, miért? Miért kellett ennek megtörténnie? Miért kellet meghalniuk? Anyunak és Philnek miért nem lehetett egy boldog, közös és hosszú élete? Miért kellett meghalnia, meghalniuk? Miért, miért, miért?! Miért nem élhettek tovább? Miért kellett annak a kamionnak beléjük rohannia? Miért kellett ittasan volánhoz ülnie? Ráadásul, ha az a végzetes karambol nem lett volna elég szörnyű, miért kellett még benzint is szállítani azon a kamionon? Miért kellett felrobbanniuk? Miért kellett ennyire fájdalmas és szörnyű, korai halált halniuk?! Miért kellett megégniük? Miért, ó miért?! Miért most? Miért nem évek, évtizedek múltán? Miért kell valaminek mindig beárnyékolni mindent, mikor a dolgok már a legjobbak lehetnének? Miért kell mindennek egyszerre, szemfényvesztő gyorsasággal széthullania? Miért, miért, miért?!
– Bells, kérlek, próbálj megnyugodni!
– Megnyugodni?! Apa, mégis hogy kérheted ezt most tőlem?!
Bella zokogva kiabált az apjával, miközben alig kapott levegőt. Úgy érezte, mellkasa egyre jobban szűkebb lesz, egyre fojtogatóbb, miközben alig jutott levegőhöz. Kapkodva próbált kellő mennyiségű levegőhöz jutni, de ezzel csak azt érte el, hogy még jobban fulladozzon.
Zúgott a füle, látása elmosódott a könnyektől. Homályosan érzékelte szemeivel Charlie körvonalát, amint ijedten feláll, rázogatni kezdi őt a vállainál, hogy próbál mondani neki valamit, de nem értett, nem hallott belőle semmit. Csupán egyetlen furcsa, mély, hörgő hangot hallott. Nem bírt megszólalni sem, hogy kérdőre vonhassa Charlie-t a furcsa zaj kilétéről. Levegőért kapkodva, zokogva, a hörgő hangon kívül más hangot nem hallva, zihálva ült a kanapén.
És akkor, ott, megijedt. Életében először rettegett, hogy mi történik vele. Nem tudott segítséget kérni Charlie-tól, mivel nem bírt megszólalni. Nem tudta, mi ez az egész, vagy, hogy mitől van. Pulzusa az egekbe szökött, szinte már fájt neki, ahogy ereiben dübörgött a vér, szíve vadul kalapált, bordái fájdalmasan szúrtak.
Charlie elmosódott sziluettje hirtelen eltűnt Bella homályos látása elől, mire megpróbált utána kapni, kinyújtani a kezét érte, vagy pusztán utána kiáltani. De egyik sem sikerült. Nem bírta megmozdítani egyetlen porcikáját sem, a fájdalom hulláma újult erővel tört rá. Nem tudta irányítani teste felett az uralmát, elveszett önmagában.
Majd mikor a fájdalom már szinte elviselhetetlenné vált, mikor a hörgő hang egyre hangosabbá vált, hirtelen egy arc kúszott látása elé. Megpróbált ráfókuszálni, kiélesíteni látását, hogy megtudja, ki az, de újból kudarcot vallott. Tompán érzékelte, hogy az illetőnek szélsebesen mozog a szája, így tudatosította magában, hogy ez nem lehet Charlie. De akkor ki az? Mielőtt még tovább gondolkodhatott volna a dolgon, még egy árnyat fedezett fel.
Érezte, amint arcánál valami hideg simít végig, majd hirtelen megszűnt minden. Megszűnt a fájdalom, a látása, a hörgés, a fülzúgása… csupán a mély sötétség maradt, és egy megkínzott, fájdalmas üvöltés, mely az ő nevén szólította. Szeretett volna válaszolni neki, de nem tudott. A sötétség hirtelen ragadott el tőle mindent, és ő csak zuhant, és zuhant, egyre mélyebbre.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés