Egész éjszaka azon gondolkoztam, hogy mitévő legyek. Többször is megfordult a fejemben, hogy kijelentsem: Edward, beszélnünk kell; és mindent őszintén el is mondjak Neki. Magam sem tudtam, végül miért nem tettem meg egyszer sem. Ezúttal azonban nem hozta a döntés a szokásos megnyugvást, miután elhatároztam, hogy túlteszem magam a történteken, és én is úgy viselkedek, mintha mi sem történt volna, továbbra is azon rágódtam, helyes-e ez. Nem volna tisztább, ha kimondom a félelmeimet?
De féltem, és ez a félelem megbénított. Féltem attól, hogy ha őszinte leszek, a mondanivalóm hirtelen nevetségesnek fog hatni; féltem, hogy Edward megbántódik a feltételezésem, de legjobban attól tartottam, hogy a felvetésem igaz lesz. De pont ugyanennyire aggasztott az a gondolat is, hogy a hallgatás meg fogja ölni a kapcsolatunkat. Úgy éreztem, nem tudok helyesen dönteni... Szégyelltem magam, amiért a nyilvánvalóan könnyebb utat választottam, pedig nem azért tettem. Csak azért, mert ez egy ismert helyzet volt, míg annak, ha bevallom a kétségeimet, sokkal beláthatatlanabb következményei lettek volna. Gyáva voltam, ez az igazság. Abban reménykedtem, hogy ha úgy teszünk, mintha nem volna semmi probléma, előbb-utóbb így is lesz.

Azt azért elhatároztam, hogy alkalomadtán összeszedem a bátorságomat, és megkérdezem legalább Alice-t, hogy mit lát a jövőnkben. Tőle is a gyávaság tartott távol. Nem olyannak ismertem meg, aki leharapná a fejem, amiért nem beszéltem meg Edwarddal mindent... Csak attól féltem, hogy szembesít a kegyetlen igazsággal, miszerint, muszáj őszintén Edward elé állnom.
Annak örültem, hogy legalább nem próbáltam Leóra fogni a dolgot, pedig ez is megfordult a fejemben, amikor képzeletben lejátszottam ezt a beszélgetést Alice-szel. De annyira azért nem voltam gyáva, hogy azt mondjam, csak azért hallgattam, mert féltem, ha őszinte leszek, az véget vet a kapcsolatunknak, és én nem akarom, hogy a fiam apa nélkül nőjön fel. Mert ez nem volt a teljes igazság, ha nem lennék terhes, akkor is pontosan így félnék. Bár talán akkor kevésbé reagáltam volna furcsán... Bolond hormonok! De tudtam, hogy a terhességemre sem foghatom a viselkedésem...

Megint egyedül ébredtem, de ahelyett, hogy arra gondoltam volna, még mindig nem rendeződtek a dolgok, azt mondogattam: milyen kedves Edwardtól, hogy hagyott pihenni. Miután felöltöztem, és lebotorkáltam a konyhába egy rövid időre valóban úgy érezhettem, minden rendbe jött. Az asztalon ugyanis illatozó muffinok álltak, és mikor kivettem egyet, éreztem, hogy még meleg. Edward süthette őket reggel, mert tegnap hat receptkönyvvel tért haza, és az egyik édességekről szólt. Ez valóban egy nagyon figyelmes gesztus volt, és én annyira boldog lettem tőle, hogy a kellemetlen ízekről is megfeledkezve az összest megettem. Ha Leo nem fog ezek után szupersebesen fejlődni, akkor csúnyán összeveszek Carlilse-lal. Most éppen kívántam az édeset, de nemegyszer volt, hogy keményen kellett küzdenem, hogy mindent megegyek...
A reggeli végeztével aztán a jókedvem is elszállt. El akartam mosogatni a tányért, amin a muffinok voltak, és amikor felemeltem egy kis papír hullott ki alóla. Sietek haza, kérlek, várj itthon, szeretnék beszélni Veled állt rajta Edward félreismerhetetlen, elegáns kézírásával. Nem tudtam, mire véljem a helyzetet, de egész nap nem mozdultam otthonról.

Kezdtem komolyan megijedni, mert lassan úgy éreztem, cseppet sem vagyok ura a cselekvéseimnek... Például, amikor Edward hazajött, én teljesen átlagosan köszöntöttem, és lazán megkérdeztem:
- Miről szeretnél beszélni?
Edwardot a jelek szerint megzavarta a viselkedésem, Ő ma nem játszott semmilyen szerepet, de aztán erőt vett magán, és megszólalt.
- Álmodban furcsa dolgokat mondtál - kezdett bele -, és a viselkedésed is olyan tartózkodó volt tegnap. Attól féltem, van valami baj...
Kutyaszorítóba kerültem, mert ha most hallgatok, az szinte hatzugság, de ha beszélni kezdek, túl sokat kockáztatok. Azt is tudtam, minél tovább húzom a válaszadást, annál jobban ráterelődik Edward figyelme. Nem volt helyes, biztonságos döntés! Muszáj valamit kitalálnom! Vagy inkább ideje volna, hogy beszéljek?

- Én csak... Magam sem tudom már, hogy mikor mit miért csinálok - adtam végül kitérő választ, és reméltem, hogy ezzel beéri.
Tanácstalanul méregetett engem, és csak akkor tudatosult bennem, hogy az ominózus este óta, mikor Diana történetére fény derült, a gondolataim újra tökéletesen rejtve maradtak előtte. Nem tudtam már, hogy ennek örüljek-e, vagy ez már a végső csapás... Teljesen tanácstalan voltam, nem értettem Őt, a helyzetet, de a legjobban az frusztrált, hogy saját magamat sem értettem. Az egyik pillanatban örültem, hogy Edward nem hallja a nevetséges kétségeimet, aztán már sírni tudtam volna pont ezért. Mert úgy véltem, sokkal egyszerűbb lenne, ha a gondolataim közül olvasná ki, úgyis folyton ezen jár az eszem, és nem kellene nekem megfogalmazni.
Egy darabig még szótlanul álltunk egymással szemben, aztán Edward könnyedén magához ölelt. Megremegtem, de ezúttal azért, mert annyira jólesett ez az egyszerű, ám kifejező gesztus.
- Tudod, amit mondtál a titkaimról, hogy mindig bátran elmondhatom neked... Ugyanez rád is áll - suttogta a fülembe. - Sose félj attól, hogy mit fogok szólni hozzá, csak mondd el, ami bánt...

Talán nem olvasott a gondolatimban egy ideje, de mivel előtte is így volt, Ő már épp olyan jól kiismert engem, mint én Őt. Nem sikerült hát becsapnom a kitérő válaszommal, de nem kényszerített, hogy beszéljek, nem úgy, mint én Carlisle irodájában... Ettől belém hasított a bűntudat, és éreztem, hogy itt az újabb alkalom, ha most nem leszek őszinte, az már tényleg súlyos hiba lesz... Ám végül a megcsörrenő telefonja megmentett a válaszadás terhétől.
- Köszönöm a reggeli muffinokat, isteniek voltak - mondtam gyorsan, amikor letette a mobilt.
Az arcán láttam valamiféle csalódottságot, talán, mert nem mondtam el neki, mit is érzek valójában? De hiába voltam tisztában vele, hogy nem titkolózhatok örökké, úgy éreztem, szükségem van még egy kis időre, hogy átgondoljam a dolgokat, és kellően higgadtan adjam elő Neki. Nem mintha nem ezen rágódtam volna az elmúlt három-négy napban...

A hetek lassan teltek, és bár beköszöntött a december, Forksban továbbra is csak az eső esett, hónak nyoma sem volt. És legnagyobb sajnálatomra, az én helyzetem is ilyen volt: csak idegesítő, de legalább jól ismert bizonytalanság, ahelyett, hogy végre a dolgok tisztázódnának.
Edwarddal az után a nap után pár napig még játszottuk azt a fura játékot, amit elkezdtünk: egyikőnk úgy tett, mintha mi sem történt volna, míg a másik az alkalmat várta, hogy beszélhessenek. De sosem voltunk egyszerre a megbeszélős hangulatban, így aztán a dolgok ugyanúgy folytatódtak tovább. Már öt napja ment ez az egész, amikor szombat reggel véletlenül ugyanazzal a véleménnyel ébredtünk, bár ez a rossz döntés volt. Attól kezdve nem volt passzív fél, együtt játszottunk... És a dolog sajnos működött, én pedig féltem véget vetni neki, bár mindig kerestem a megfelelő alkalmat, hogy éljek a felkínált lehetőséggel és elmondjam a bánatomat. Aztán mikor eljött, akkor inkább visszavonulót fújtam, és vártam a következőt... Legbelül persze éreztem, hogy ez nagyon nem helyes, és minél tovább megy így, annál nagyobb böjtje lesz...
A rendszer azonban megszilárdulni látszott, engem pedig sodortak az események, és semmit sem tettem ellene. Kívülről egy átlagos házaspárnak nézhettünk ki, bár sejtettem, hogy a Cullen család legalább sejt valamit. De másoknak tényleg nem tűnt volna fel, hogy mekkora nagy baj van. Mondhatni ott folytattuk az életünket, ahol abbahagytuk a félreértések előtt, bár ez a folytatás egészen más volt. Kicsit talán úgy éltünk, mintha már negyven éve házasok volnánk, nem pedig három hónapja. A kapcsolatunk elején sem éreztem magam ilyen távol Edwardtól, és ez mind lelkileg, mind testileg igaz volt.

A félévszázada tartó házasságnál is jobb megfogalmazás volt azonban az, hogy színészkedtünk. Valóban olyan volt az egész, mint egy rettenetes színjáték. Két kezdő színésszel, akik még nyomasztóbbá teszik a darabot, mert nem érzik valóban azt a boldogságot, amit megkísérelnek eljátszani. Ilyenek voltunk mi azokban a hetekben.
Edwardot jó hazudozónak ismertem, a vámpírság rákényszerítette erre, és Ő, mint mindent, ezt is kifogástalanul űzte, de én túlságosan jól ismertem. Jobban annál, hogy én is elhiggyem azt, amit játszik: a boldog férjet, akinek teljesen rendben van a házassága.
És ez volt a legijesztőbb, hogy a dolgok ahelyett, hogy javultak volna, csak egyre rosszabbak lettek. Egy idő után már csodaszámba ment, ha egyáltalán megcsókolt.
Attól féltem, ha kilépek ebből a megszokott szerepből, akkor mindennek vége, nincs semmi a szerep mögött, csak abban élhetek. De az közben fojtogatott, egyáltalán nem éreztem benne jól magam. Néha elkaptam Edwardnak egy-egy őszinte pillanatát, és ilyenkor láttam, hogy Ő is szenved.
Logikus volt tehát a kérdés: Ő miért nem lép? Nevetségesnek tűnt elsőre, de mégsem találtam más magyarázatot, minthogy Edward is fél valamitől, Neki is megvan a maga mumusa.
Éreztem, hogy valamit már tennem kell, de továbbra is féltem.

A pokoli színdarabban csak egy szünet volt, és igen rövid. Ez pedig nem más volt, mint Leo következő vizsgálata.
Az egyik kiváltó oka ennek nem is maga a vizsgálat volt, sokkal inkább a helyszín. Már egy ideje vizsgálóként szolgált, de még mindig Edward szobájaként gondoltunk rá, ahhoz a szobához pedig számtalan szebbnél szebb emlék kötött minket. Így aztán már a belépésünk pillanatában éreztem valami ismerős, hosszú ideje nélkülözött boldogságot. Önkéntelenül nyúltam Edward keze felé, és bár régóta nem voltak ilyen meghitt pillanataink, nem lepett meg, hogy Ő automatikusan megszorítja a kezem.
A vizsgálat eredménye tovább emelte boldogságom, mert Carlisle szerint a fiunk nagyon szépen fejlődött, és megint minden rendben volt vele. Akkor vált igazán a régivé minden, amikor meghallottuk a szívdobogását, felerősítve, és láttuk is őt. A remény újra feléledt bennem, és Leo látványa erőt adott, hogy elhatározzam: odaállok Edward elé, és mindent elmondok teljesen őszintén.
Miután végeztünk, alig vártam, hogy hazamenjünk, addig akartam beszélni Vele, amíg még van elég bátorságom. Ám hamar Esmébe ütköztünk, aki persze azonnal faggatni kezdett bennünket. Olyan sokat köszönhettem neki, nem akartam hát udvariatlanul elhúzni a csíkot. Egyszer csak Alice bukkant fel, és valami halaszthatatlan üggyel elrángatta Esmét. Éreztem, hogy ez egy kis segítség volt a részéről, hogy beszélhessek Edwarddal, bár a bátorságom már fogytán volt.
Belépve az ajtón úgy véltem, ez nem a megfelelő helyszín, vártam hát egy kicsit. Aztán végül az új rutin győzött az elhatározásom felett, és én addig kerestem a legmegfelelőbb pillanatot, míg már Ő visszatért a szerepéhez... Újra elrontottam.

Bár akkor végül nem mertem belekezdeni, valamicske maradt a bátorságomból, és egy hetet adtam magamnak, hogy mindent átgondoljak, aztán olyan döntést hozzak, amit soha többé nem másíthatok meg. Már az első percben tudtam, hogy miképp döntök: beszélnem kell Vele! Talán hatalmas veszekedés lesz belőle, nem tudhattam, de már az is kevésbé riasztott, mint a gondolat, hogy hátralévő végtelenül hosszú életünket ebben a képmutatásban kelljen leélnünk. És ki tudja, lehet, hogy minden a lehető legjobban fog alakulni!
Így aztán a fenn maradó hét napomat inkább a bátorságom növelésére szántam, és arra, hogy eldöntsem, pontosan mit is fogok mondani neki...

Három nap elteltével, a helyzet továbbra sem változott, csupán az elhatározásom nőtt, de a mondanivalómat még nem sikerült kikristályosítanom. Egészen pontosan fogalmam sem volt, hogyan is fogjak hozzá, ha elérkezik a megfelelő pillanat. De legalább már azt tudtam, mikor. Rájöttem, hogy nem lesz jó időpont, csak, amikor elkezdem. Legkésőbb négy nap múlva, amikor Edward hazaér a munkából...
A kétségeimet egyre nagyobb bolondságnak éreztem, minél többször gondoltam át, hogy megfogalmazhassam őket. Ennek ellenére nem tudtam megszabadulni tőlük. A kanapén feküdtem, a karfára tett lábakkal, mostanában ez volt a kedvenc pihenő és gondolkodó pozícióm. Kezem a mostanra erősen gömbölyödő hasamon nyugtattam, már a hatodik hónap legelején jártam.
Valakin halkan kopogott, aztán hallottam, ahogy nyílik az ajtó.
- Hahó, Bella! Alice vagyok, bejöhetek? - kérdezte látogatóm csilingelő hangon.
- Hát persze, gyere csak! A nappaliban vagyok. - Talán nem vallott tökéletes vendéglátóra, de semmi erőm nem volt felkelni.
Alice pedig különben is tökéletesen otthonosan mozgott nálunk. Most is könnyedén betáncolt hozzám, két puszival üdvözölt, aztán kecsesen leült a szokásos helyére, a fotelbe.
- Nem kertelek, Bella, beszélnivalónk van - jelentette ki rögtön. Arca önmagához képest komolynak tűnt.

- Ajjaj... Félnem kell? - kérdeztem egy nagy sóhaj kíséretében.
Grimaszolt egyet válaszul, jelezve, hogy neki sem a kedvence lesz a hamarosan terítékre kerülő téma.
- Sokáig, egész konkrétan ma délelőttig azon vacilláltam, hogy megtegyem-e... Végső soron ez a ti ügyetek, és nekem talán nem szabadna folyton beleavatkoznom. Ugyanakkor a családom vagytok, és a jelek szerint egyedül én nyújthatok neked némi segítséget, különben hatalmas baj lesz! Egyébként sem szeretek félmunkát végezni, és ezt az egészet én indítottam útjára, bizonyos szempontból... - Mély levegőt vett, majd röviden, tömören, ám kegyetlenül pontosan ismertette a vádat. - Nem voltál őszinte Edwarddal.
- Csak egy egészen kicsit nem voltam az - szépítettem.
- Teljesen mindegy. Arra kértelek, hogy mindent beszéljetek meg, mindent, Bella! Ne hidd, hogy leskelődtem utánatok, de annyira rátok voltam hangolódva, hogy kéretlenül is láttam a kínos jeleneteket... Azért is vártam ilyen sokáig, mert számtalanszor elhatároztad, hogy tisztázod a dolgokat. Aztán végül mégis elodáztad a dolgot, pedig figyelmeztettelek, hogy minél tovább húz az ember egy ilyen beszélgetést, annál borzasztóbbak lehetnek a következmények! Edward teljesen őszinte volt, de érezte, hogy te nem vagy az, és megint félreértette! Azt hiszi, hogy mégiscsak félsz tőle, vagy félted tőle Leót, haragszol rá Diana halála miatt. Ezért akart ő is beszélni veled, mert visszazuhant a saját kétségei közé!

Rövid szünetet tartott, és arca ellágyult, amikor észrevette, hogy a könnyeimmel küzdök.
- Nem akarlak bántani, ne haragudj, csak attól félek, nem vagy teljesen a tudatában annak, hogy mennyire súlyos hiba lehet ez. Szeretném, ha mindent megértenél, különösképp Edwardot, mert akkor talán sikerül időben tisztáznod a dolgokat. Tényleg nem azért jöttem, hogy sértegesselek, sajnálom, ha így érzed!- Megráztam a fejem.
- Teljesen igazad van, mondd csak tovább!
- Rendben. Szóval - fogalmam sincs miért, de valamilyen megmagyarázhatatlan okból - mindketten hallgattatok, és elkezdtetek úgy tenni, mintha mi sem történt volna. Ez nem egy rossz taktika, de csak akkor működik, ha minden tisztázva van! Ha csak azért van már rossz hangulat, mert a kellemetlen emlék nyomasztó. De nálatok még maradtak titkok, és ezért az egész csak még rosszabb lett azzal, hogy elkezdtetek... Nem is tudom...
- Színészkedni? - segítettem neki.
- Pontosan! - bólintott. Ijesztő, hogy Alice is így látja, ezek szerint még nagyobb a baj, mint hittem?

- Nagyon furcsák vagytok mostanában, és ha Jaspert kérdezem, hogy mit érez, csak azt hajtogatja, hogy nem érti... Ezért aztán ma már nem bírtam tovább, és átjöttem. Eddig értelme sem lett volna talán, mert a probléma csak akkor oldódik meg, ha leültök beszélgetni. Akkor is csak úgy, ha te akarod ezt, nem pedig az én noszogatásomra teszed! A szívedben kell érezned, hogy eljött az igazság pillanata, hogy végre őszintén kell vallanod a kétségeidről. Így nem is várja tőled senki, hogy ha ma Edward hazajön - megjegyzem, késni fog, mert a főnöke már a papírmunkát is vele végezteti -, akkor azonnal letámadd. Arra kérlek, gondold át ezt az egészet, itt lesz az egész hétvége. Van rá esély, hogy ezt is velem töltöd majd, mert Jasper tervezi, hogy elviszi Edwardot egy nagy vadászatra, hogy kieressze a gőzt, és közben hasonlóan megpróbál a lelkére beszélni. Persze lehet, hogy nem mer majd téged két napig itthon hagyni...
Nem akarlak kényszeríteni, csak még annyi, hogy ha a jelenlegi terveidet követed, akkor minden rendbe fog jönni! Én pedig arra kérlek, hogy gondold át, mit érzel, és ezt tapintatosan, de teljesen őszintén add Edward tudomására, hétfő délután, ahogy eddig tervezted!

Nem bírtam tovább visszafojtani a könnyeket, Alice szavai nem voltak ugyan bántóak, de a bűntudat mégis elhatalmasodott rajtam. Ráadásul rájöttem, hogy a kétségem nem más, mint bizalmatlanság. Féltem, hogy barátnőmnek nem lesz igaza, és Edwardot ezzel annyira megbántom majd, hogy sosem bocsát meg nekem.
- Ennyire vészes a helyzet? - kérdezte megrendülten, miközben mellém ült, és átkarolt.
- Rémes bűntudatom van... És szenvedés minden perc, olyan mintha a kétségeim fojtogatnának, mindig el akarom mondani Neki, de aztán nincs hozzá bátorságom... Mi lesz, ha végül hétfőn is csődöt mondok?
- Ettől ne félj! Ha meglátom, hogy megint visszavonulót akarsz fújni, akkor átjövök, és személyesen billentelek fenéken... Azt hiszem, ez az én bűnöm is, kis részben. Egyrészt az első beszélgetés előtt is inkább ösztönöznöm kellett volna téged, nem pedig csak rábeszélni. Másrészt, most jöhettem volna előbb... Csak tudod, én sem vagyok mindig biztos abban, hogy minek milyen következményei lesznek. Elvégre nem lehetek majd mindig mellettetek, ha félreértitek egymást! Meg kell tanulnotok megbeszélni az ilyen helyzeteket.
- Soha többet nem lesz ilyen helyzet - jelentettem ki elszántan. - Összeszedem minden bátorságomat, ha kell, szöveget írok, és hétfőn őszintén elmondok mindent Edwardnak. Ha most megbocsát, én nem engedem, hogy többé bármilyen félreértés közénk álljon!

Alice elégedett volt a munkájával, ez rá volt írva az arcára. Mosolygott, aztán lehunyta a szemét és mozdulatlanná vált. Sejtettem, hogy a jövőnket kémleli éppen. Aztán arca hirtelen megrándult, és a szemei felpattantak.
- Mi történt, Alice? - kérdeztem kétségbe esve. Edward mégsem fog megbocsátani nekem?
- Semmi különös... Csak nekem volt kellemetlen. - Még mindig nem értettem, mire ő kelletlenül folytatta. - Láttam, hogy mindent megbeszéltek, elmondjátok egymásnak minden sérelmeteket, aggodalmatokat és így tovább. Aztán véletlenül azt is megláttam, hogy milyen nagyon sikerül kibékülnötök, ha érted mire gondolok...
Egyszerre könnyebbültem meg és éreztem magam rettentő kínosan. Az arcom megint bizsergett a láthatatlan pirulástól.
- Gyakran előfordul veled ilyesmi? - kérdeztem, hogy zavaromat leplezzem.
- Eleinte mindig többet láttam a szükségesnél. Aztán megtanultam időben kiszállni, már csak néha csúszik be egy-egy ilyen baki... - Felállt, majd engem is felsegített. - Na, gyere, a nagy sírásra elkél egy kiadós ebéd. Mindjárt készítünk neked valamit... Mit szólsz a rántott sajthoz? Az annyira gusztusosan fest, egy kis áfonyaöntettel... Hmmmm... Csak azt nem mondhatom, hogy összefut a nyál a számban. Még a méreg sem. Ha ember lennék, tuti, hogy imádnám...
Kábán követtem a konyhába vidáman fecsegő barátnőmet, bár a mondandójának a fele sem jutott el az agyamig. Már a hétfői tervemen agyaltam...

Alice-nek mindenben igaza volt, ezzel teljesen tisztában voltam. Ez pedig segített erőt meríteni a hétfőiekhez, mert ha csak rágondoltam a beszélgetésre, a gyomrom görcsbe rándult. Nem túl jó dolog az ilyesmi közvetlenül ebéd előtt, úgyhogy próbáltam egy ideig megfeledkezni erről az egészről. Előtte azonban gondolatban készítettem egy listát arról, hogy miket kell majd később ezzel kapcsolatban átgondolnom. A legnehezebb rész minden kétséget kizáróan a rémisztő sejtelmem közlése lesz, ami gyakorlatilag felér egy váddal. Komolyan meg merem majd tenni? Merem majd Edward szemébe mondani, hogy attól félek, csak Diana miatt ismerkedett meg velem? Tudtam, hogy muszáj lesz. Alice látomása szerint miden nagyon jól fog alakulni, erre kell gondolnom. Majd.
Most azonban inkább elterelni próbáltam erről a gondolataimat, és ebben is Alice volt a segítségemre, aki megállás nélkül beszélt nekem. Kényszerítettem magam, hogy figyeljek rá; éppen a sminkelésről csacsogott. Elég éles váltás, emlékeim szerint az előbb még a rántott sajtról, nyálról és méregről volt szó...

Én csak ültem, és néha válaszolgattam neki, míg ő elkészítette az ebédemet. Megkérdezte, hogy kérek-e hozzá rizst, én meg úgy gondoltam, az nem árthat, így aztán igent mondtam.
- Na, ez kész - mondta elégedetten, miközben kivette a sütőből a mélyhűtött sajtot. - Ó! Hát, nem egészen úgy néz ki, mint a képen, de azért még biztos nagyon finom... Csak sikerülne leszednem innen...
Sejtettem, hogy mi történhetett, és már éppen álltam fel, hogy segítsek neki, amikor rám szólt.
- Te csak ülj ott nyugodtan, megoldom én! Perceken belül készen leszek!
Újabb szitkozódások közepette aztán valahogy sikerült szétválasztania a sajt és a sütőpapír közötti szoros kapcsolatot.
- A rizs! Elfeledkeztem a rizsről! - jajdult fel a következő pillanatban.
- Semmi baj, Alice, jó lesz nekem rizs nélkül...
De ő oda sem figyelt rám, csak egy hosszú perccel később válaszolt.
- Nem úgy feledkeztem meg róla, a főzési idejét hosszabbítottam meg egy kicsit... - magyarázta.

- Íme a rántott sajtod áfonyaöntettel és rizzsel. Majdnem olyan, mint a képeken - tálalt Alice.
Nagyon pozitívan közelítette meg a dolgokat, mert a kép és az ebédem közti hasonlóság kimerült abban, hogy ugyanaz az étel volt. A rántott sajtból minden sajt kifolyt, és a méretét nézve valószínűleg a fele a sütőpapíron maradt. A rizs teljesen szétfőtt, jobban hasonlított valami pürére... Az áfonya volt a leggusztusosabb az egészben.
Arra gondoltam, hogy nekem úgyis mindegy, mit tesznek elém, ezért igyekeztem jó képet vágni a dologhoz, és fintorgás nélkül legyűrtem az egészet. Annyi mindent köszönhetek Alice-nek, nem akartam megbántani! Az ízén pedig tényleg nem lehetett érezni... Azt hittem, sikerült eltitkolnom előle a véleményemet, de csalódottnak tűnt.
- Emberi kaja létére egész finom volt! Nagyon jó szakács vagy, Alice! - bíztattam, mire csak legyintett.
- Ez nem épp a legjobb kezdés volt, de majd belejövök. Láttam, hogy én fogom elkészíteni az ételeket Leo első szülinapi bulijára! Meg fogok tanulni főzni, előbb-utóbb…
Egy kicsit meghökkentem, de végül nem kommentáltam a dolgot. Alice vajon már a fiam esküvőjét is látta?

Ebéd után még beszélgetett velem egy kicsit, aztán haza indult.
- Hát, ha Edward belemegy, akkor ma még találkozunk... Készülj a hétfőre. Tudod, elég, ha őszinte leszel, és minden rendbe fog jönni! - Már félig kint van a házból, amikor hozzátette: - Ja igen, Bella, attól, hogy kicsit későbbre tűzted ki a nagy megbeszélősdit, azért már nekiláthatsz a dolgok elsimításának... Viselkedj természetesen, és ha véletlenül úgy adódna, ne félj, és már ma ejts meg a dolgot. Ha nem, az sem baj, de legalább arra figyelj, hogy ne legyen még rosszabb a helyzet, oké?
- Persze, majd igyekszem! - bólogattam gyorsan. - Nagyon köszönök mindent, Alice! Ismét.
- Ugyan, ez a dolgom, ha már egyszer jobban látok, mint más. - Még intett egyet, és a következő pillanatban a nagy Cullen-ház tornácán láttam felvillanni az alakját.
Kicsit irigykedve néztem utána. Nekem mostanság napról napra nehezebb a mozgás, már majdnem olyan lassú vagyok, mint emberként voltam... Ha nem a kisbabámért volna mindez, nagyon dühös lennék, és így sincs rá garanciám, hogy a szülés után újra azzal a szemkápráztató sebességgel futkoshatok majd...
Bár, jobban belegondolva százszor inkább lemondanék a gyorsaságról, ha ezzel egyszer s mindenkorra elsimíthatnám ezt az egész Diana-bűntudat-kételkedés ügyet...

A nappaliba visszatérve az első utam a könyvespolchoz vezetett, elővettem az Alice-től kapott fényképalbumot. Aztán kényelmesen elhelyezkedtem a kanapén, és elmerültem az emlékekben.
Az első oldalon szereplő kép az eljegyzésen készült kettőnkről: Edward átkarolta a derekamat, én pedig a vállára hajtottam a fejem:sütött rólunk a boldogság és a szerelem. Emlékszem, mennyire izgultam, hogy minden rendben menjen aznap... Ezt még jó néhány eljegyzési fotó követte, a család minden tagjáról. A kedvencem a csoportkép volt, bár Reneé hiányzott róla. Volt néhány a kirándulásról is, és Alice nem bírt magával, a kedvenc tájképét ide is betette. De cseppet sem zavart, mert a kilátóból elénk táruló panoráma valóban lenyűgöző volt.
Alice az esküvő után egy-két héttel ugrott át hozzánk egy halomnyi fényképpel, mondván válogassunk, mit szeretnénk még beletenni. Csak az esküvői fotókra számítottam, így aztán nagy meglepetés ért, amikor a ház munkálatairól is találtam párat. Észre sem vettem, hogy fényképezett. Edwarddal egy egész estét töltöttünk a képek nézegetésével. A kedvencem az volt, amin Edward, Emmett és Jasper tetőtől talpig festékesen, összeborulva állnak a nappali közepén. Hiányzott Emmett, nélküle egy poén sem volt az igazi.

A háromoldalnyi építkezős-festős kép után aztán temérdek esküvői fotó következett. A réti esküvőről persze egy sem volt, de jobb is így: egyfelől, mert ha esetleg egy emberi lény is megnézné az albumot, bizony nagyon elcsodálkozna. Ezenkívül pedig biztos voltam benne, hogy fényképekkel sehogy sem lehetne visszaadni... Mivel minden résztvevő tökéletes memóriával rendelkezik, nem kell félnünk, hogy egyetlen pillanat is feledésbe merül. Én legalábbis örök életemre emlékezni fogok rá, talán jobban is, mint a hivatalosra.
Na nem mintha azt nem szerettem volna. Az a nap életem legszebb napja volt - emlékeim között csak a legszebb éjszaka múlhatja felül, de azt hiszem, ebben nincs semmi kivetnivaló. Hosszan bámultam a képet, az elsőt, ami törvényes házasokként készült rólunk... Aztán a lagzin készült képek... Mindenki arcán széles mosoly, még Jacob is elvigyorodott.
Ezeket a nászúton készült egyetlen kép követte, Edward készítette kettőnkről a házikóban talált régi géppel... Aztán a legszebb volt soron: Leo első ultrahangos képei.

Visszalapoztam az első képhez, ami a legnagyobb is volt. Mennyire boldogok is voltunk akkor! Hinni sem mertem, hogy még azok az álmaim is valóra váltak, amiket magamnak sem vallottam be. A vámpírság révén Edward örökre az enyém, esküvő, kisbaba, saját ház... Amikor a képre néztem, szemernyit sem kételkedtem, hogy Ő is olyan boldog volt, mint én. Nem volt köztünk semmi színjáték, semmi bizalmatlanság. Se félreértések, pedig emlékeim szerint akkor még nem is olvasott ilyen könnyedén a gondolataimban.
Ezért aztán szentül elhatároztam, hogy mindent helyrehozok. Hétfőn, vagy talán már előbb őszintén elmondom a kétségeimet, mindent megbeszélünk, és a dolgok majd rendeződnek. Addig nem nyugszom, míg újra ugyanilyen boldogok nem leszünk!
Még amikor becsuktam az albumot, és a helyére tettem, akkor is ez a kép lebegettem előttem. A múltból való volt, de ilyen jövőt akartam. Ez volt a célom.

Alice látogatása valóban megtette a hatását. Amikor Edward hazaért nem tudtam többé színészkedni, úgy tenni, mintha minden tökéletes volna. Képtelen voltam rá. Ő eleinte folytatta a saját szerepét, de aztán észrevette, hogy én hajthatatlan vagyok, és feladta. Furcsa, de fellélegeztem, amikor ez bekövetkezett. Pedig alig-alig szóltunk egymáshoz, és ez most nem az a szeretetteljes csend volt... De a hosszú áltatás után már felszabadított ez a némaság is. Örömmel érzékeltem, hogy tele van feszültséggel, és ez az őszinte viselkedésből fakad. Reméltem, hogy Edward is érzi, és belátja majd, hogy ideje tiszta vizet öntenünk abba a bizonyos pohárba. És nem hiába reménykedtem. Erre a vacsorakészítés alatt lezajló, rekordhosszúságúnak számító beszélgetésünkből következtethettem.

- Ebédeltél rendesen? - kérdezte Ő, miközben vadul aprított. Elméláztam, vajon kit képzel a zöldség helyébe. Talán azt a vásárlót, akiről mesélt, amikor még játszotta az átlagos férj szerepét. Az az ember engem is felidegesített a történet alapján, úgyhogy nem csodálkoztam volna.
- Alice csinált nekem rántott sajtot.
- Az remek - felelte tömören. Szünetet tartott, amíg kiméricskélt valamit. - Jasper hívott, hogy menjek vele egy hosszabb vadászatra. Igazából ma délutántól vasárnapig tervezte, de én nem akartam... Szóval nem akartam annyi ideig távol lenni. Tudod, akkor mindig ideges leszek. Ezért holnap hajnalban indulnánk, de elég messze van, valószínű, hogy csak másnap érünk vissza. Persze, csak akkor megyek, ha te beleegyezel...
Nem vágtam rá rögtön, hogy menjen csak, mert nem akartam megsérteni és azt sem szerettem volna, hogy kiderüljön, tudok a meghívásról... És az igazat megvallva a jelenlegi, nem túl rózsás helyzet ellenére sem töltött el nyugalommal a tudat, hogy több mint egy napot távol kell majd töltenem Tőle.
- Menj csak, én megleszek. Talán átmegyek Alice-hez, vagy valami...
- Biztos, nem lesz gond? - Úgy tűnt őszintén aggódik, de én csak megráztam a fejem. - Rendben. Végül is Carlisle ott lesz, ha ne adj' Isten bármi lenne... Azt hiszem, mindkettőnknek jót fog most tenni ez a pici... szünet. Gondolkozni...
Egyetértően hümmögtem. Bár nem látok a jövőbe, mint Alice, most mégis pontosan el tudtam képzelni, mennyit fogok én rágódni a témán, míg Ő távol lesz. De igazából már vártam a hétfőt, amikor minden a helyére kerül.

Amikor kijöttem a fürdőszobából Edward már a kanapén feküdt, és olvasott. Nem lepődtem meg, mostanság előfordult, hogy nem feküdt mellém... Pontosabban, hogy nem feküdt mellettem egész éjjel. Nem lehettem benne biztos, de félálomban néha, amikor Ő a kanapén töltötte az éjszakát, úgy éreztem, hogy ott van mellettem. Első alkalommal azt hittem, álmodom: mi újdonság lett volna benne? Másodszor felültem, és körülnéztem, de mire a látásom elég éles lett, Ő már a kanapén volt. Feltűnt viszont, hogy ugyanazt a könyvet olvassa, mint amikor lefeküdtem aludni, épp csak most úgy száz oldallal hátrébb tart. Attól kezdve, ha ilyesmire ébredtem, inkább nem tettem semmit, csak élveztem a közelséget.
- Mikor indultok? - kérdeztem.
- Elég korán, hogy ha nem jó a terep, akkor is legyen időnk, de vasárnap hamar visszaérjünk... Négy vagy öt fele - saccolta, miközben a könyvet becsukva felült.
Korábban - még emberként - mindig korán keltem, de a terhességem előrehaladtával egyre jobban szerettem sokáig aludni. A hajnali négy óra azonban még akkoriban is elég korai lett volna nekem...

- Ha nem ragaszkodsz hozzá nagyon, nem keltenélek föl. Fontos, hogy sokat pihenj! - Vagy újra olvasott a gondolataimban, vagy csak jól ismert már...
- Hát, ha nem baj, akkor nem integetek majd... Viszont akkor, most elbúcsúzom - mondtam tétován.
Boldogság öntött el, mert egy rövid ideig hirtelen minden olyan volt, mint azelőtt, önmagunk voltunk... Reméltem, hogy ez most nem egy olyan szünet, mint a vizsgálat alatt, hanem a darab vége. Az őszinteség kezdete... Akárhogy is, nagyon jó érzés volt, hogy Edward azonnal kitalálta mire gondolok, felállt, és hozzám lépett. Szinte furcsa, ugyanakkor nagyon természetes volt, hogy átöleli a derekamat, én pedig a nyakát.
- Akkor... Jó vadászatot! És vigyázz magadra! - mondtam kábán. Már-már kezdet elfelejteni, mennyire jó ilyen közel lenni hozzá.
- Ezt inkább én mondom – villantott rám egy rég nem látott csibészes mosolyt. - Mármint, hogy vigyázzatok magatokra! Egyél rendesen, és pihenj sokat! Sietek haza...
Aztán lehajolt, és hosszú napok – sőt, talán egy hét után - újra megcsókolt. Ez volt az első igazán szenvedélyes csókunk, mióta ez a Diana-ügy kipattant... Szerencsére lassan ért véget, és akkor is az ágyon pihegve. Bár nem pont úgy, ahogy én szerettem volna, de egyelőre be kellett érnem azzal, hogy Edward megint mellettem fekszik, és még mindig szorosan ölel magához.
- Késő van, Édes, aludj! - suttogta a fülembe.

Kilenc után ébredtem, természetesen egyedül. Egy darabig még maradtam az ágyban, és az előző estén merengtem. Mennyire jó volt újra érezni, ahogy Edward keze végigsimítja a gerincemet, ajkai a nyakamat kényeztetik... Az emlékek után még jobban hiányzott mindez, és még sürgetőbb vágyat éreztem, hogy mielőbb tisztázzam a félreértéseinket. A csók emléke is erre ösztönzött: habár olyan szenvedélyes volt, mint az előtt, de mégis érezhető volt benne a jelen feszültsége is… Ami némiképp zavart, tehát szerettem volna végre, ha minden a régi lesz.
Alice percre pontosan akkor állított be, amikor eltettem az utolsó edényt is reggeli után, és azonnal átrángatott magukhoz. Bár hétvége volt, az orvosok nem pihennek, így csak Esme volt otthon velünk. Hosszan beszélgettünk, elmesélte, hogy tegnap beszélt Rosalie-ékkal. Mindketten jól vannak, de egyelőre nem tervezik, hogy hazajönnének...
Az egész napot velük töltöttem, nagy élvezettel avattak be az ottani babaszoba terveibe. Csak aludni mentem haza, aztán másnap reggel Alice újra átjött értem, és egészen ebédig maradtam. Edwardék délutánra ígérték magukat, és én otthon akartam Őt várni. Annyira meg akartam már beszélni mindent, hogy úgy éreztem, nem bírom ki hétfőig.

Türelmetlenül doboltam a dohányzóasztalon, és vártam, hogy hazaérjenek. Tudtam, hogy nincs semmi baj, mint ahogy azt is, hogy felesleges a mobilján érdeklődnöm. Futva mentek, és ilyenkor nem visznek telefont. Bár nem jelentenek ránk veszélyt a különféle ragadozók, egy-egy nagyobb harcban a telefonoknak csúfos végük lehet. Vadászat közben különben sem telefonálgat az ember... Vagyis a vámpír.
Éppen ezen elmélkedtem, amikor megcsörrent a vezetékes telefon. Ezen egyedül Reneé szokott hívni, de jól emlékeztem, hogy ma Philnek fontos meccse van. Csak nem történt valami baj?
- Bella? - szólt bele legnagyobb meglepetésemre Edward. - Figyelj, sietnem kell, mert egész kevés aprót találtam...
- Edward, minden rendben? - kérdeztem, és újra aggódni kezdtem, ezúttal Edwardért. Ugyan miért hív Ő engem ilyen sürgősen egy fülkéből?
- Igen, csak azért hívtalak, hogy ne aggódj! Jasperrel jóval messzebbre jöttünk, mint terveztük, szóval elég későn érünk majd vissza. Nem akartam, hogy megijedj, vagy ilyesmi. Sietek! - hadarta.
A háttérből meghallottam Jasper hangját, de csak nagyon halkan, mintha egy üvegen túl szólna. Talán úgy is volt...
- Ó, igen, kérlek, szólj Alice-nek is, bár biztos látja... - tette hozzá Edward.
- Jó. És legyetek óv... - Eddig jutottam, amikor vélhetően elfogyott a pénz, mert a vonal megszakadt.

A beszélgetés akkor mégis hétfőre halasztva... Borús gondolataimból újabb csengés riasztott fel, ezúttal a mobilom volt az. A kijelző Alice számát írta ki.
- Szia, Bella! - köszöntött vidáman csilingelő hangján.
- Alice! Minek hívsz, ha itt laksz, két másodpercnyire? - morogtam. Jó, belátom, nem volt szép így neki esnem, amikor annyi mindent köszönhetek neki, de igazán, ennyi erővel át is jöhetett volna…
Szerencsére nem sértődött meg, csak nevetett. Meg valami felesleges spórolásról motyogott.
- Szóval, azért hívtalak, hogy nem kell átadnod Jasper üzenetét - mondta végül.
- Rendben.
- Akkor, szép estét, Bella - búcsúzott, és mielőtt bármit szólhattam volna, már le is tette.
Szépnek nem igazán neveztem volna az estémet. Inkább töprengősnek. De hasznos volt: biztosan tudtam, mit szeretnék mondani Edwardnak. Csak azzal nem számoltam, mi lesz, ha a dolgok nem a terveim szerint alakulnak…

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés