10. fejezet (Bella szemszöge)


Újra láthattam! Igaz, csak egyetlen pillanatra, de láttam. Mégis eljött értem. Láttam a szemeiben – amik feketék voltak a dühtől, és megállapítottam, hogy az arany mennyivel jobban áll neki – a féltést és még valami más csillogást is, de mást nem. Ebben a percben lettem biztos benne, hogy már nem szeret. Már mindent értek.

Ott volt az egész családja, hogy kiszabadítson minket fogságunkból. Láttam, mikor Carlisle neki támadt Laurent-nek, aztán Emmet és Jasper segít neki. Láttam még, hogy a lányok Jasont támadják. Aztán többet nem, Jason ellökött és beverhettem a fejem. Elájulhattam, mert másra nem emlékszem. Mi lett Edwarddal? És a többiekkel? Sikerült kiszabadítani minket? Nem tudtam rájuk a választ.

Hangokra lettem figyelmes, hát mégis sikerült. Megszabadultunk tőlünk. Edward van velem, és engem figyel, ahogy annak idején. Még hideg bőrét is éreztem, ahogy az enyémhez ér. Belecsókolt a nyakamba és vetkőztetni kezdett. Ez olyan furcsa tőle, ő nem ilyen. Mi lehet vele? Mi történt? Miért csinálja ezt? Olyan durván szabdalta le rólam a ruhát, hogy már fájt. Kinyitottam a szemem. Nem ő volt velem, hanem Jason. Ó, tehát nem sikerült, még rab vagyok.

Egy szobában voltunk. Piros francia ágyon feküdtem meztelenül. Felettem pedig Jason kielégült vigyorával találtam szembe magam. Mikor észrevette, hogy fenn vagyok, még durvábban csókolt. Hányinger kerülgetett, le akartam rúgni magamról, de nem ment. Nagyon erős volt. Belecsókolt a nyakba, sikítani akartam, de nem jött ki hang a torkomból. Szétfeszítette lábaimat, felgyűrve vele ruhám maradványait és belém helyezte férfiassága tárgyát. Olyan hideg és kemény volt, ami bennem mozgott. Nem bírtam tovább, nagyon fájt, bele fogok halni. Miért csinálja ezt velem? Én nem ártottam ellene. Könnyek áztatták már az arcom, mikor ajkai az én ajkaimat csókolták. De már nem olyan vadul, mint az elején. Sokkal gyengédebben és ez tetszett, már ott lenn sem fájt. Épp ellenkezőleg, élveztem. Hang sóhajok hagyták el a számat, mikor épp nem Jasonét követelték maguknak. Most még el is élveztem Jasonnel együtt. Olyan jó volt.

Ott feküdtünk az ágyban, egymás karjaiban. Felhevült testem odabújt az ő hideg testéhez. Szüksége volt erre a hűsre, ezért még szorosabban bújtam hozzá é engedte.

Elaludtam a hideg karok ölelésében. Reggel kipihenten nyitottam ki a szememet. Az ablakon beszűrődtek a nap első sugarai, megvilágítva az egész szobát. Felültem az ágyon, végig néztem a szobán. Mindenhol ruhadarabok hevertek. Az én ruháim. Tehát nem álom volt, tényleg lefeküdtem Jasonnel. Élveztem, tudom, hogy igen. Megcsaltam Edwardot. Mit tettem? Hogy tehettem ezt vele? Egy szörnyeteg vagyok. Térdeimet felhúztam, átöleltem őket és hangos zokogás tört fel belőlem.
Csak sírtam és sírtam. Ez sose bocsátom meg magamnak. Undorító vagyok.

Ekkor kinyílt az ajtó és Jason lépett be rajta kezében egy tálcával, ami a reggelim volt. Igen reggelit hozott nekem. De édi tőle! Bella elég, hogy gondolhatsz ilyent, te Edwardot szereted! – kiabáltam magamra.

- Jó reggelt, szívem! – köszönt Jason. Odasétált az ágy szélére és leült. – Mi baj, miért sírsz, kedves?

Olyan furcsa volt – de tetszett -, hogy ilyen kedves velem. Jó érzés volt a sok kínzás, bánat, fájdalom után egy kis kedvesség. Tőle pedig megkaptam. Figyelmes volt velem, még reggelit is hozott. De miért ilyen kedves? Na mindegy, később megkérdezem. Letöröltem könnyeimet az arcomról, egy kicsit közelem ültem hozzá, megfogtam a kezét és az ajkaimhoz emeltem ujjait és megpusziltam.

- Semmi baj… - feleltem. – Csak lenne egy kérdése.

- Akkor tedd fel! – mondta bátorítón.

- Miért vagy ilyen kedves velem? – kérdeztem. – Hiszen én csak egy ember vagyok, semmi több…

- Mert szeretlek – szakított félbe.

- Szeretsz?

- Igen, szeretlek – ismételte meg mosolyogva. – Nagyon különleges vagy, Bella. Nem tudom, hogy magyarázzam el a dolgot, de van benned valami, ami megfogott. Érted? – Bólintottam. – Akkor jó, de most egyél, állítólag ez a legfontosabb étkezés az embernek – nevetett.

Nagyon tetszett a mosolya, volt benne valami biztató, ami az mondja: Ne aggódj minden rendben lesz veled, velünk!

Ölembe tette a tálcát, hogy reggelizek. A tálcán rántotta volt szalonnával, gyümölcslé és kávé. Az illatuk mesébe illő volt, pont úgy, mint a hely, ahol voltunk. Igaz, hogy eddig csak a szobát láttam, de az gyönyörű volt. Álmaimban se lehetett volna szebb. A reggeli nagyon finom volt, mindent megettem, pedig ez nálam nagy szó, ennyit sose ettem, főleg nem reggelire és ilyen korán. Mikor befejeztem az evést eltoltam a tálcát és az éjjeliszekrényre tettem.

Jason végig az ágy szélén ült és engem nézett. Csak egy farmernadrág volt rajta, így nagyon is jól láttam kidolgozott felsőtestét. Oda akartam hívni magam mellé, csak azt nem tudtam, miért akarom ezt. Arra gondoltam, biztos ez a képessége, és ez váltja ki ezt belölem.

- Van valami képességed? – Rá is kérdeztem.

- Igen. – Tudtam, ezért vagyok úgy oda érte. – Nyomkövető vagyok – mondta, mire leesett az állam.

- És az érzelmeket is tudod irányítani? - Azért nem adtam fel.

- Nem, csak a nyomkövetés. – Furcsán nézett rám, de megértem; nem mindennap kéredzik a vámpírt a képességeiről. – De miért?

- Hát tudod… - kezdtem pirulni, ezért lesütöttem a szemem. Erre ő szorosan mellém ült, állam alá nyúlt, hogy szemébe nézhessek. Gyönyörű szemei voltak, vörösek akárcsak a vér, de gyönyörű. Nem tudtam ennek a vörös szempárnak hazudni. - ... csak érzek valamit irántad, és nem tudom mi az – vallottam be.

- Ó, de az jó – vigyorgott, aztán komolyra vette a hangját. – Nyugalom, én nem siettetlek... tudom, hogy az az Edward fontos neked. – Nevének hallatán összeszorult a szívem. Nem akartam megbántani Jasont, és különben is, Edward elhagyott. Ha fontos lennék neki, akkor most itt verné agyon Jason, de nincs itt, nem jelentek számara semmit. Különben itt van Jason, látom szemeiben, hogy ő mindent megadna nekem és én is érzek valamit iránta. Szóval miért nem próbálhatnánk meg?

- Nem, vagyis de, fontos… elhagyott. – Elcsuklott a hangom és egy könnycsepp gördült le az arcomról, Jason hideg ujjait éreztem az arcomon, amint letörölte vele a könnycseppem – akkor még nem tudtam, hogy ez az utolsó.

- Nagyon hülye volt – mondta nevetve.

- Köszönöm, hogy itt vagy velem.

Nem tudom, mit éreztem ekkor, de ölébe csúsztam és megcsókoltam hideg ajkait. Végigsimítottam a haján, ami lófarokba hátra volt kötve. Megfogtam a hajgumit és kihúztam a hajából. A gumit eldobtam és beletúrtam most már vállig érő hajába. Keze a hátamat simogatta, aztán lecsúszott a derekamra, hogy megemelve lábaimat az övé köré fonhassam. Belecsókolt a nyakamba, majd én az övébe. Lassan hátra döntöttem, végigsimítva hideg, acélkemény felsőtestét. Ajkaimmal végigcsókoltam kockákkal teli hasfalát, eljutva ajkaihoz. Már a nyakánál jártam, amikor halk sóhaj hagyta el száját. Nem bírta tovább, azonnal a magáévá akart tenni. Hátamra gördített, vadul, mégis szerelemesen falta ajkaimat. Mikor nem azt, akkor melleimet vagy nyakamat csókolta. Most csak mi léteztünk, senki más. Minden megszűnt körülöttem, és mikor már rendesen lélegeztem karjaimban, feküdtem.

Nem szóltunk egymáshoz, csak néztünk egymást. Pihentem a karjaiba, de nem aludtam, jól esett a közelsége, jobban, mint bárkié – kivéve Edwardé, de ő nincs itt, mert elhagyott. Azt mondta, amikor elment, hogy találjam meg a boldogságot. Én pedig megtaláltam egy másik vámpír mellett. Aki talán át is változtatna, hisz miért ne? Jason szeret, és velem akar lenni örökre – ugyan ezt nem mondta ki hangosan, de én tudtam, hogy ő is így érez. Arcomat fürkészte. Nem tudta mire vélni jó kedvem.

- Mi az? – kérdezte. – Úgy nézel rám, mintha én lennék Mr. Tökély. – De hisz az.

- De az vagy. – Elpirultam, mire ő nevetni kezdett.

- Aha, hát persze – mondta kacagva.

- Szeretlek. – Nem tudom, miért mondtam azt, de azt éreztem, ki kell mondjam, tudnia kell. – Veled akarok lenni örökké. Nem akarok mást, nem akarom Edwardot, csak téged.

- Én is szeretlek, veled akarok lenni örökké.

- Akkor tegyél vámpírrá!

- Te tényleg fura lány vagy. – Kérdőn néztem rá. – A legtöbben azt kérdezték volna, hogy "hol vagyok", de csak a képességeim után kérdeztél. Vagy Esme, Vic, Laurent lett volna a második.

Te jó ég, de önző vagyok. Ebben igaza van Jasonnak, mi van velem?

- Mi van Esmével? – sürgettem.

- Jól van, Carlisle megmentette. - Na tessék, ha Edward szeretne, megmentett volna, úgy, mint az apja az anyát. – Nem tudom biztosan, de Vic is meghalt.

- Ez remek – ujjongtam, aztán eszembe jutott Jason. – Jaj, ne haragudj! Nem akartalak megbántani – néztem rá bűnbánóan.

- Semmi gond. Ők nem a barátaim, csak szívességet kértek tőlem. Ennyi, semmi több…

Akkor most már vámpírrá tehetsz.

- Tegyél vámpírrá! – szakítottam félbe.

- Biztos ezt akarod? – kérdezte. – Mert akkor én megteszem, és mindent megkapsz tőlem, amit csak akarsz.

- Igen, ezt akarom!

- Jó, de lenne egy feltételem. – Bólintottam, jelezve, hogy hallgatom. – Azt eszed, vagyis iszod, amit én.

- Hát… - Embert öljek? Nem lehet olyan rossz, Jason is ezt teszi, akkor miért ne? – Rendben.

Ekkor hátamra döntött.

- Most? – kérdezte.

- Most – mondtam határozottan. – De várj! Csókolj meg! – Kérdőn nézett rám. – Mielőtt vámpír lennék.

Elmosolyodott, aztán megcsókolt. A csókban minden benne volt, amit érzett abban a percben a szerelem, a féltés, minden. Mikor abbahagyta, lassan, de határozottan indult meg a nyakartériám felé, és a következő három napban csak az égető fájdalmat éreztem.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés