11. fejezet (Esme szemszöge)




Végre Carlisle tartott kajai között és nem az a szörnyeteg. Végre a családommal lehetek, a férjemmel, a fiammal és a lányaimmal. Boldogságomat mégis beárnyékolta a tudat, hogy Bellát Jason magával ragadt. Ennek nem tudtam örülni, de senki sem. Valahogy rossz itt lenni és várni, de muszáj. Láttam Edward fiamat magába roskadni, és nem tudtam segíteni rajta. Egyikünk se tudott neki segíteni, nem lehetett vele beszélni. Tele volt haraggal és fájdalommal. Amit megértettem, én is így viselkedtem volna, ha Carlisle-lal történt volna mindez. Aggódtam érte, napok óta nem adott hírt magáról.

Bella eltűnése és a tűz csillapodásával, fiam elindultak a férfi után. Napokig elvoltak, de nem találtak semmit. Emmett és Jasper visszatértek, de Edward nem. Azt mondta nekik, csak akkor jön vissza, ha megtalálja Bellát. Na én ettől féltem, hogy megint önmarcangolásba kezd, de mindegyikünk ettől rettegett.

Abban a szállodai szobában voltam, amit megmentésem előtt vett ki a családom. Az ablaknál álltam az erdőt lesve, hátha meglátom Ewardot, de nem. Ekkor lépteket hallottam, ismerős lépteket. Carlisle lépteit. Benyitott a szobában, de én nem fordultam meg csak erdőt fürkésztem. Odasétált hozzám, hátulról átölelt, állát a vállamra helyezte. Jól esett a közelsége. Ő mindig meg tudott nyugtatni, már azzal is, ha a helyiségben tartózkodott. De most nem teljesen – igaz jól esett, hogy itt van velem, de aggodalmam nagyobb volt abban a pillanatban.

- Ne aggódj, visszajön! – tehát észrevette, hogy nem voltam épp nyugodt.

- De ismered milyen és… és szereti azt a lányt… – kezdtem, de felszakított.

- Tudom – mondta – jól tudom milyen, de visszajön.

- Honnan veszed? Miért vagy ilyen biztos benne?

- Alice mondta. Látomása volt és láttam Edwardot és idejön.

- Akkor… - de nem tudtam befejezni a mondatomat, mert hangom elcsuklott.

Könnyek nélküli zokogásba kezdtem. Carlisle maga felé fordított, vigasztalóan átölelt és a hátamat simogatta. Olyan jó volt csak ölelni őt. Ez annyira hiányzott, de ő maga hiányzott a legjobban. Nem szerettem soha senkit, ilyen nagy szerelemmel, mint őt. Már akkor beleszerettem, mikor először megláttam. Ha ő nincs én se volnék. Ő mentett meg akkor is és most is. Hatalmas hálát, tiszteletet, de ennél is nagyobb szerelmet éreztem iránta. Bár meghálálhatnám ez neki valahogy. Minden megkaptam tőle, amit egy férfi adhat egy nőnek. Szerelmet, családot, gyerekeket. Ő az én mindenem, örökké hálás leszek neki mindezért.

- Köszönöm – szólaltam meg, felnéztem aranybarna szemeire.

- De mit szerelmem? – kérdezte és olyan szerelmesen nézett rám, mint még soha.

- Mindent, – mondtam – hogy itt vagy velem, azt, hogy családot adtál és azt, hogy szeretsz.

- Hát persze, hogy szeretlek. Te vagy az én mindenem, ha elvesztettelek volna, abba belehaltam volna. Nem tudok nélküled élni, kedvesem.

- Nem, nem – kiáltottam. – Ilyent ne mondj soha többé, te erős vagy és nélkülem is élhetnél.

- Ez nem igaz nélküled halott vagyok – hangja szomorú lett. – Mikor megtudtam, hogy elraboltak majdnem beleőrültem. Még Jasperre is rátámadtam…

- De miért? – szakítottam félbe.

- Mert azt mondta, hogy lehet, hogy már nem élsz – hangja tele volt bűntudattal. – Azt nem tudnám elviselni.

Ajkai az én ajkaim felé közeledtek. Végre megízlelhettem egymás, mint még soha. Még az se vettünk észre, hogy a szoba felé közelednek a gyerekeink. Csak kuncogásukra lettünk figyelmesek és erre, nagy sajnálatomra meg kellett válnom az ő ízes ajkitól.

- De hát anya, apa a gyerekek előtt! – vigyorgott Emmett. – Ez nem szép dolog. Aúúú… -kiáltotta el magát, mert Rose egy taslit adott a fejére, erre ő, mint egy durcás kisgyerek leült egy székre karba tett kézzel. Jasper és Alice is kuncogtak a dolgon.

- Ti is fejezzétek be! – szólt rájuk Rosalie.

- Jó, nyugi abba hagyjuk – nézett rám Alice bűnbánón és viszont csa mosolyogtam. – Úgyse ezért jöttünk.

- Akkor miért? – kérdezte szerelmem.

- Edwrad épp most érkezett meg – és az említett már a szobában is volt.

Odasétált hozzám és átölelt. Percekig csak álltunk és ölelkeztünk, mint anya és fia. Aztán elengedett, de nem ment el ott maradt előttem.

- Ó, anya! – szólított meg. – Annyira hiányoztál.

- Te is nekem fiam – és újra megölelt. Ez nem tartott, olyan sokáig, mint ez előző.

- Na, de most – vettem elő anya szigorom. – Hol voltál? Tudod, hogy halálra aggódtam magam.

- Kerestem Bellát – és lenézett a cipője orrára, úgy állt ott előttem, mint egy kisfiú, aki rossz fát tett a tűzre és épp a büntetését várja.

- Azt gondoltam – mondtam nyugodtan és ő erre felnézett. – És találtál valamit?

- Sajnos nem – mondta szomorúan.

- Megtaláljuk – fia vállára tette a kezét szerelmem.

- Anya – szólított meg Rose – nem tudod hova vihette Bellát az az őrült?

- Jason, Jasonnek hívták.

- Elmesélnéd mi is történt? – kérdezte Jasper.

- Persze nem kell, ha nem akarod – vágta rá gyorsan Carlisle.

- Nem gond talán így megtalálhatjuk Bellát.

- Biztos ezt akarod anya? – kérdezte óvatosan Edward.

- Biztos… - elkezdtem mesélni azt a napot, ami eddigi életem tán legrosszabb napja volt. - Nagyon aggódtam Belláért, ezért mentem el, hogy megnézem mi van vele. Először az otthonukban keresetem, de ott nem volt senki. Úgyhogy vártam egy ideig, de se Charlie, se Bella nem érkezett meg. Aztán szomjas lehettem, így úgy gondoltam vadászom és utána visszajövök. Az erdőben megéreztem Bella illatát. Az azt követtem. Egy réten volt… - Edward szeme hirtelen feketék lettek a fájdalomtól, de nem mondtam rá semmit inkább, folytattam. – Nagyon kimerültnek, szomorúnak gyengének tűnt. Odamentem hozzá és beszélgetni kezdünk. Mindenkit végig kérdezett, Edwrad nevét nem tudta ki mondani – erre fiam fel-alákezdett járkálni a szobában. – Akkor jelent meg Laurent. Én támadóállásba álltam fel, de Laurent erős volt, így ő nyert. Másnap egy szobában tértem magamhoz. Bellát mindennap elvitték kínozni és félholtan holták vissza…

- Igen ezt tudjuk – szólalt meg Emmett – Alicenek volt erről látomása. Inkább az meséld el anya, hogy is ez a Jason!

- Azt nem tudom pontosan – válaszoltam. – Csak azt tudom róla, hogy egy nap megjelent Victoriáék oldalán, megjelentve, hogy elveszi Bellát feleségül.

- De miért? – kérdezte Rose.

- Mert utódot akar.

- Hogy mit? Utódot? – kiáltott fel Edward. – Nekünk nem lehet gyerekünk vámpírok, vagyunk.

- De lehet - mondta férjem. - Egy vámpírnak csak lehet gyereke, de csak egy emberi nőtől. Máshogy nem.

- De minek neki gyerek? – kérdezte Alice. – És miért pont Bellától?

- Azt nem tudom. – válaszoltam. – Így állt az alku.

- Milyen alku? – kérdezte Rose.

- Azt, hogy Jasoné lesz Bella, én meg Laurenté. De most már nem ez a lényeg meg kell találni Bellát.

- De most mégis hol kereshetjük? – tette fel a kérdést Jasper.

- Segítséget kérünk – mondta Carlisle. – Tudom Edward, hogy nem bízol a Volturiban, de most, muszáj, hogy segítsenek.

- Igen, tudom – felelte Edward.

Azzal mindenki kiment a szobából, hogy elintézzék a megfelelő intézkedéseket az úthoz Olaszországba. A lányok a repülőjegyeket és a szálláshelyet. A fiúk a bőröndöket és a kocsikat. Míg Carlisle felhívta Arot, hogy nem sokára érkezünk.

Nem tetszett az ötlet, hogy tőlük kell segítséget kérni. De Bella érdekében ez szükséges volt. Ebbe a pillanatban lépett oda hozzám Carlisle és fülembe suttogta, hogy…

- Szeretlek – aztán megcsókolt, a csók csak addig szakadt, meg míg és nem válaszoltam azt, hogy…

- Én is – az a csókunk folytatódott

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés