Felszínre tört belőlem az

és valódi ragadozóvá váltam. Mint valami farkas vetettem rájuk magam és haraptam ott, ahol értem.

És az a meleg

, amelyre oly sokáig áhítozott énem egy része, végre enyhülést hozott.

Ahogy ittam, éreztem, ahogy végigfolyik a torkomon, mely eddig égett, és most mintha vízzel oltották volna. Ahogy szétáradt bennem úgy éreztem egyre jobban, hogy tér vissza belém az élet. Egyre vadabbul szorítottam a szerencsétlen jószágot, hallottam, ahogy a csontjai ropognak a béklyóként szorító kezeim alatt.

Amint egyre többet és többet ittam, úgy kezdtem egyre jobban lenni. Elmém kezdett kitisztulni, és végre csak a saját gondolataimat hallottam.

Azonban ahogy egyre inkább visszanyertem az irányítást a testem és az elmém fölött, úgy lettem egyre rosszabbul. Akkor realizáltam csak igazából, hogy

iszom, de nem bírtam abbahagyni. Egyszerűen képtelen voltam.

Még nem.

Egyszerre éreztem a legmélyebb undort és a legmámorítóbb kéjt. Az a meleg vér – mely az ajkaim közül az államra, majd onnan a földre csöpögött – olyan volt, mint csecsemőnek az anyatej. Nem! Ez még annál is több. Sokkal több. Nincs igazán szó rá, hogy mit jelentett azokban a percekben.

És mégiscsak egyszerű.

Magát az

.

Lassan kezdtem úgy érezni, hogy „jóllaktam” és most már elég lesz, de még most is görcsösen szorítottam az állatot. Hirtelen ellöktem magamtól a tetemet és pár méterre húzódtam tőle egy szemvillanás alatt. Megrémültem, hiszen eddig soha nem öltem állatot. Olyan kicsire húztam össze magam, amilyen kicsire csak tudtam. Szánalmas látványt nyújthattam abban a pillanatban, de ez érdekelt a legkevésbé. Ha valaki most a szemembe nézett volna, csakis félelmet látott volna.

Csöpp, csöpp, csöpp. Valami csöpög.

De nem az eső…

a vér az államról még mindig csöpögött. Mint egy őrült kezdtem el törölgetni, a mostanra már szinte csak rongynak nevezhető ruhámmal. Minél gyorsabban meg akartam szabadulni ettől a ragacsos mocsoktól.

Lekuporodtam egy kisebb szikla mellé és onnan figyeltem az áldozatomat. Az pedig csak feküdt ott kiterülve, nem mozdulva, élettelenül, véresen.

Fokozatosan tudatosult bennem, hogy mit tettem és, hogy ez mivel járhat. Fejemben eközben elégedett, könnyed morgást hallottam…

Jóllakott.

Az, hogy állatvért és nem embervért ittam, sőt eleve, hogy tudtam inni, erőt és reményt öntött belém. Éreztem valamiféle hiányt, mintha valami nem lenne meg, de nem törődtem vele. Mással voltam elfoglalva.

Ezek szerint, mégiscsak lehetséges, hogy megadatik nekem egy normálisabb,

élet? Hogy nem kell gyilkolnom? Nem kell embert ölnöm? Hiszen állatot, húst ettem emberi életem során is... így ez végül is nem okozhat gondolt.

Igen! Így úja mehetek emberek közé, teljes lehet az életem és élhetek úgy, mint eddig, mintha mi sem történt volna. Ez a pár hónap meg nem lesz más, csak egy nagyon rossz álom, amiből végre sikerült felébrednem. És ha esetleg valaki kérdezi, hogy hol voltam, majd azt mondom, hogy egy rokonomat kellett sürgősen meglátogatnom északon. És, hogy a vártnál tovább tartott a látogatás.

Elizabeth! Óóó…Elizabeth!

Ah tudnád, hogy mit érzek most és mik kavarogtak bennem ezekben a vészterhes időkben! El sem tudnád képzelni… De most már mindegy. Végre látok esélyt arra, hogy kifejezzem előtted őszinte érzelmeimet, melyeket eddig csak rejtegettem.

London.

Visszatérhetek kedves városomba, szülővárosomba. Újra láthatom a házunkat. A barátaimat, az ismerőseimet. A temetőbe is kimegyek majd és friss virágokat viszek anyám és apám sírjára. Minden úgy lesz, mint régen és én újra élhetek és felébredhetek ebből a rémálomból…

Ezek a gondolatok teljesen belelkesítettek, átadtam nekik magam. Nem gondolkodtam tisztán.

Nem, nem, nem,nem, nem,nem…

Hirtelen törtek rám ezek az emlékek, szemeim előtt peregtek a förtelmes képek, melyeket élesen láttam: egy sötét hely…fehér arc…fekete szempár…egy kislány…kés…hegyek…tenger…vér, vér,

!

Majd az érzések: az őrjítő kín, az üresség, a félelem, a düh, a szomjúság, az éhség. Az a mindent elsöprő éhség, mely végül egy szóval egyesült:

.

Ez a két dolog uralta az elmémet, ez dübörgött a fülemben, ezt láttam magam előtt.

Emlékszem, milyen nehéz volt türtőztetnem magam, nehogy vérengzést rendezzek London utcáin.

Nem!

És most hiába próbáltam emlékezni másra, Elizabeth arcára, nem ment… Tudtam, hogy létezik ez a személy, hogy valahol él, de arcot nem tudtam hozzá kapcsolni. Emlékszem Londonra is, de csak arra teljesen élesen, miután előmásztam abból a lyukból. Előtte? Szinte semmi.

Apám? Semmi.

Barátok? Semmi.

Valaki?

Senki.

Jóformán semmire sem emlékeztem az előző életemből. Tudtam, tisztában voltam vele, hogy vannak, és mégsem voltak.

Már késő!

Akármennyire is hitegetem magam, akkor sem lesz semmi sem olyan, mint rég. Nem térhetek vissza az emberek közé. Most még semmiképpen sem. Majd csak akkor, ha már biztos, hogy, hogy nem jelentek veszélyt senkire…

Majd csak akkor!

Elragadtattam magam.

És

nem fog ilyen könnyen menni.

Újra elfogott a reménytelenség és a búskomorság. Esélytelennek láttam a helyzetemet. Nem voltak kecsegtetőek a kilátásaim.

Aztán pillantásom véletlenül a tetemre hullott…

De van!

Képes vagyok megelőzni azt, hogy gyilkos legyek, mert van rá mód. Nem muszáj emberi vérrel táplálkoznom, elegendő az állati vér is. És így akkora lelkifurdalásom se lesz, hiszen hány állat pusztul el naponta az emberek keze által? Rengeteg…

Megszületett a végső elhatározás, amin soha, amíg élek nem fogok változtatni és erre senki nem is tud majd kényszeríteni!

Eldöntöttem.

Küzdeni fogok azért, hogy ne jelentsek senkire se veszélyt. Persze, minimálisan mindig ott lesz, de tudom, hogy lesz hozzá elég erőm, hogy megakadályozzam azt.

És küzdeni azért, hogy egyáltalán élhessek.

Tudom, hogy képes vagyok rá.

Az egyetlen, amit sajnálok, az az, hogy egyedül leszek, nem lesz kivel megosztani ezt az életet.

Uram, bocsáss meg! Mire gondoltam!

Mikor végre tudom, hogy nem kell szörnyeteggé válnom, azon kesergek, hogy nincs velem senki? Milyen szánalmas is vagyok! Még, hogy más valaki is erre a sorsra jusson csak azért, hogy nekem legyen társam?

Azt már nem!

Tudom, hogy vannak rajtam kívül más vámpírok is, nem egyet láttam már a londoni csatornákban, de még egy olyanról sem hallottam, amelyik olyan lenne, mint én most.

Az is lehet, hogy én vagyok az egyetlen. Az egyetlen, aki így gondolkozik, aki nem akar gonosz lenni. Aki ellen akar állni, szembefordulva a sorssal, elég erővel küzdeni akar, azért, hogy ne legyen ő maga az eredendő gonoszság.

Ki tudja? Lehet, hogy vannak, lehet, hogy nincsenek...

De talán egyedül, magányosan egyszerűbb lesz. És különben is, ha jobban belegondolok, lehet, hogy mégsem leszek, annyira egyedül.

Ez a gondolat megmosolyogtatott.

Kellemes érzés töltött el, melyet már rág nem éreztem.

Most tűnt csak föl, hogy fáradtabbnak érzem magam, ami igencsak furcsa volt. Eddig nem éreztem ilyet. Lefeküdtem a földre, egy fa alá, szemeimet lehunyta, és próbáltam nem gondolni semmire. Az a reményt keltő tudat azonban ott motoszkált a fejemben és újra és újra mosolyt csalt az arcomra.

Aludni nem tudtam, képtelen voltam rá, természetemnél fogva. Ehelyett inkább tovább gondolkodtam elkövetkezendő életemen.

Mindezek ellenére még mindig undorodtam magamtól, de inkább attól, amit tettem. Förtelmes, hogy mit műveltem azzal az állattal…

Azzal a tudattal, hogy nem szükséges embert ölnöm, – a szó után a gyomrom állandóan felkavarodott – elélhetek az állatokon is, csak még óvatosabbá tett. Nem mertem kockáztatni semmit se. ez valószínűleg annak is volt betudható, hogy most már ura voltam önmagamnak. Nem volt bennem az a kényszer, hogy emberek által lakott helyek közelébe merészkedjek.

Újabb hónapok teltek el úgy, hogy szinte semmit sem mozdultam északról. Ez idő alatt, akármennyire is kényelmetlennek és émelyítőnek találtam a gondolatot, sokat táplálkoztam és rájöttem, hogy minden állatfajnak más és más az illata és az íze. Emiatt például, ha egy nyúllal akadtam össze, inkább messziről el is kerültem. Az ő vérük volt, ha mondhatjuk így, a legförtelmesebb. de szerencsére nem sok élt errefelé.

Egyszer azonban mégis be kellett merészkednem egy faluba, hogy valami tisztességesebb ruhát szerezzek magamnak.

A jól bevált módszer szerint most is vasárnap akartam bejutni a faluba. Ezzel csupán egyetlen gond volt: fogalmam sem volt róla, hogy milyen hónapot írunk, hányadika van, és ami a legfontosabb, hogy milyen nap.

Mivel ezt is ki kellett derítenem, látogatásaim számát a faluban egyről kettőre kellett emelnem. Mindenképpen meg kellett tudnom, milyen nap van. Rengeteget táplálkoztam, nem foglalkozva azzal, hogy szükséges-e vagy sem.

Most szükséges volt.

Eközben olyan falut kerestem, amiben van templom, de elég kicsi ahhoz, hogy ne legyen nagy a kísértés. Nem akartam semmi rosszat, és főleg nem akartam, hogy valaki megsérüljön.

Gyorsnak kellett lennem.

Volt azonban egy másik lehetőség is. Ha meghúzom magam a falu közelében és kivárom, amíg a templom harangja megkondul. Ezzel viszont az volt a gond, hogy sokkal huzamosabb ideig lennék kitéve a szagoknak. Lehet, hogyha nem is lennék éhes, akkor is olthatatlan vágyat éreznék arra nézve, hogy mégiscsak enyhítsem efféle vágyaimat.

És ezt nem engedhetem meg magamnak.

De ha esetleg több időt töltenék az emberek közelében, akkor lehet, hogy egy idő után kezdenék egy kicsit hozzászokni. Vagy legalább megtudnám, hogy ebben az esetben mekkora az önuralmam.

Tudtam, hogy veszélyes – és nem rám nézve – az amit tenni készülök, de az „emberi” kíváncsiság nagyobb volt és úgy éreztem ennek egyszer úgy is be kell következnie.

A hajnal első napsugaraival egyre közelebb és közelebb araszoltam az elhagyatott északi falucska határához, melynek lakossága alig haladta meg a száz főt.

Száz ember.

Száz illat.

Száz vonzás…

Hallottam az emberek szívdobbanását, mindegyikükét. Hallottam, hogy van, aki gyorsabban veszi a levegőt, valószínűleg beteg. És akkor…

Megéreztem a szagokat. Szinte szó szerint mellbe vágott az a sok aroma. Az agyam kezdett elsötétedni és újra csak egy szó lüktetett a füleimben:

!

Mintha valami külső szemlélő lettem volna, „láttam” ahogy a testem megfeszül, fejemet hátraszegem és a levegőbe szaglászok, a legfinomabb zsákmányt keresve. Fejemben pedig, halk és mégis sürgető, vágyakozó morgást hallottam. Vissza akartam fordulni, nem éreztem magam ehhez elég erősnek.

Hogy végül mégis miért maradtam, nem tudom…és a azt sem, hogy, hogy bírtam ki.

Vagy azért mert a fejemben lévő hang egyre vágyakozóbban morgott vagy pedig azért meg akartam mutatni, hogy igenis elég erős vagyok.

A falu mellett húzódó erdőben bújtam meg és figyeltem. Mást nem is tehettem.

Amikor meghallottam a harangokat nem tudtam, hogy örüljek-e vagy meneküljek. Áldásnak tekintsem vagy „átoknak”?

Nem tudtam, mennyire tudom magam türtőztetni, hiszen hajnalban is nagyon veszélyes volt. Képes leszek rá, hogy kibírjam? Nem lehet, hogy ez még túl korai?

Bizonytalan voltam szinte mindenben, attól függetlenül, hogy máskülönben tökéletes.

Ez azért mégiscsak furcsa, de lehet, hogy csak az én „kiváltságom”.

Nem tudom.

Mindenesetre döntenem kellett méghozzá igen hamar. Nem húzhattam tovább az időt vagy egy újabb hetet kell még itt közveszélyként eltöltenem.

Azt pedig lehet, hogy most hanyagolni kéne.

Hirtelen indultam meg, spontán döntésből.

Nem vettem levegőt, lélegzetemet visszatartottam, hátha így valamivel egyszerűbb lesz. és Hála érte a Teremtőnek, az volt!

Nem fecséreltem az időt. Igaz, hogy ez lopás, de pénzem nem lévén sajnos csak ehhez tudtam fordulni. Isten majd megbocsájt! Az embereknek… De én már nem vagyok az.

Mindegy, erre ráérek még később is. Gyorsan összeszedtem mindent, ami kellett és már mentem is. Szinte menekültem.

Csak el onnan.

Minél előbb.

Sokáig futottam, nem álltam meg, miközben agyamban egymást kergették a gondolatok. a friss levegő jót tett.

Megálltam.

Már nem voltam bizonytalan. Egyáltalán nem.

Tudtam,…

hogy képes vagyok rá!

Élhetek anélkül, hogy gyilkos lenne belőlem.

Van esélyem…

reményem…

Sikerült!

*Marcus Aurelius idézete

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés