A kérdésem majdnem visszahangzott a szobában mindenki annyira néma lett.
Edward megdörzsölte az orrnyergét. Olyan fájdalmas arcot vágott, mint egy százéves ember. Persze ő száz éves, de nem ember. Alice és Rose meg csak néztek rám. Annyira untam már, hogy állandóan csak néznek. Nem vagyok csodalény. Na ez nem teljesen igaz, hisz vámpír vagyok, de akkor is. Ha valami teljesen logikusat kérdezek rögtön mindenki engem bámul, és úgy néznek rám, mintha feltaláltam volna egy új fizikai törvényt. Csodálkozóan, meglepetten, megbotránkozva.
- Már megint? – kérdeztem suttogva. Tényleg nagyon untam. – Vegyétek úgy, hogy semmit nem kérdeztem, jó?
Inkább menekülök, mint hogy megint végighallgassam a sajnálom-nem-mondhatunk-semmit-a-te-érdekedben szöveget.
- Erre végülis válaszolhatunk. – mondta Alice és Edwardra nézett. Most gondolatban engedélyt kér? Biztos. Mindig Edward dönt, ha arról van szó, mennyit mondjanak el nekem.
- Enyhén szólva furcsa lenne, ha végigsétálnál az utcán. – mondta Rose, mert abbahagyta a körmei nézegetését. – Ugyanis te, mint ember meghaltál.
Edward és Alice dühösen Rose-ra nézett.
Meghaltam. Tényleg meghaltam. Minden egyes ember számára halott vagyok. Nem létezem. Ez meglepő volt, mert nem is annyira zavart ez az egész. Nem zavart, mert senkire nem emlékszem, aki hiányozhatna. Se egy barátra, se az osztálytársakra. Még a szüleimre se.
Sokkal kevésbé kavart fel a dolog, mint kellett volna. Egyszerűen nem érdekelt, hogy más mit tud rólam. Ha a családom létezik… Az a család, ahová örökre tartozni fogok, akkor kit érdekel mit gondol rólam néhány régi ismerős? Hát engem tuti nem. Sokkal jobban érdekel, hogy miért Edward változtatott át? Miért vagyok az ő családjában? És hogy miért nincs velem. Úgy igazán.
Eldöntöttem. Amit kimennek a lányok a szobából bármi áron kiszedem Edwardból a teljes igazságot. Azt hiszem eleget vártam vele. Itt az ideje, hogy mindenre feleljen. És ennek érdekében akármilyen eszközt megengedek magamnak.
Mikor legközelebb szemügyre vettem családom arcát Alice a semmibe meredt, Edward meg abbahagyta Rose-zal való szemezést és kérdőn, csodálkozóan, meglepetten Alice-re nézett.
Sokszor láttam így Alice-t elbambulni. Biztos megint látomása volt valamiről.
- Mit látsz Alice? – kérdezte Rose teljesen hidegen.
A kérdésére viszont nem kapott választ. Alice és Edward továbbra is némán kommunikáltak. Nővérem mosolygott, Edward meg hitetlenkedett.
- Gyere Rose. Menjünk vásárolni! – mondta Alice és vigyorogva kitáncolt a szobából maga után húzva Rosalie-t is.
Én úgy döntöttem, hogy megragadom az alkalmat, és szemérmetlenül kifaggatom mindenről. Edward felé fordultam, de ő felállt és egy új CD-t rakott a lejátszóba. De nem egy halk zongoraművet, hanem rock-ot. Nem is bántam volna, ha nem olyan hangosra tekeri a hangerőt, hogy majd kiszakad a dobhártyám, de mégis. Ezt még soha nem csinálta. Ez Emmett szokása volt.
És én bármennyire kérdezni akartam, tudtam, hogy fölösleges. Először azért, mert nem hallaná, másodszor meg azért, mert teljesen nyilvánvaló miért ezt a CD-t rakta be.
Nem akar beszélgetni. Csak tudnám, hogy honnan tudta, hogy most faggatni fogom. Nem sokáig kellett gondolkodnom, mert eszembe jutott Alice huncut mosolya. Nyílván ezt látta. Annyira szabálytalanul játszanak velem szemben. Alice is és Edward is. Folyamatosan csalnak. Alice meglátja, hogy mikor mit akarok kérdezni, Edward meg kiolvassa a gondolataiból, én meg bosszankodhatok folyamatosan.
De most is, mint az elmúlt héten oly sokszor, megint úgy döntöttem, hogy nem érdekel. Legalább Edward mellett lehetek.
Közben Edward leült mellém és megfogta a kezemet.
Jól esett. Tényleg nagyon jól. Hüvelykujjával a csuklómat simogatta kellemes érzést kiváltva belőlem. Nagyon élveztem, de tudtam, ha nem hagyja abba, akkor pár pillanat múlva nem ülni fogunk. Megint kipattantak a szikrák, és hatalmas késztetést éreztem arra, hogy a kezeimet a nyaka köré fonjam.
Úgy látszott ő is így gondolta, mert a karját a derekam köré fonta és szorosan magához húzott. A fejem a mellkasán feküdt és hallottam, ahogy lélegzik. Egyenletes légzése megnyugtatott engem is. Már amennyire lehetett. Éreztem a bőre illatát, és azt is, hogy egy puszit ad a fejemre. Bárcsak máshol is megérintene az ajka!
Felültem, és a szemébe néztem. Nem tudtam, hogy az én szememből mit olvas ki. Én az övében csak szeretetet láttam, meg vágyat. És még valamit, ami nem tudom, hogy micsoda.
Láttam, hogy mozognak az ajkai, de semmit nem hallottam. Le se tudtam olvasni, hogy mit mond, mert nagyon gyorsan mondta. Rögtön utána a karjába vont és szorosan átölelt. Nagyon szorosan. Úgy, mintha soha nem akarna elengedni.
Én is átfontam a kezeimet a nyakán és erősen szorítottam magamhoz. Ezt az ölelést most nem a vágy vezérelte mégis hihetetlen érzéseket váltott ki belőlem. Éreztem kemény mellkasát, ahogy az enyémnek nyomódik, a kezemmel éreztem tökéletes hátának izmait.
Az arcomat a nyakába fúrtam és élvezettel szívtam magamba az illatát. Tudtam, hogy semmi nem fog történni, mégse akartam elszakadni tőle.
Pár perc múlva Edward mégis elhúzódott tőlem és kikapcsolta a lejátszóját. Mosolyogva felém fordult és a kezét nyújtotta nekem.
- Gyere. Menjünk le. – És én mérhetetlen boldogsággal, mosollyal az arcomon megfogtam a kezét és kifelé indultunk.
Ahogy lefelé indultunk volna a lépcsőn visszanéztem Edward szobájába, és az ajtaján egy lapot vettem észre. KÍVÜL TÁGASABB! Belőlem meg kirobbant a nevetés. Hát meg kell hagyni, hogy a Cullen családnak kitűnő a humora. A kérdés csak az, hogy aki azt a táblát írta, az a beszélgetésünk miatt rakta ki, vagy, mert én úgy döntöttem, hogy minden eszközzel meggyőzöm Edwardot, és az a személy látta, hogy nem csak beszélgetés lesz belőle?
Edward kérdőn nézett rám. Én abbahagytam a nevetést és a fejemmel az ajtaja felé intettem.
- Hát igen. Alice néha kicsit… furcsa. – Közben újra megindultunk lefelé.
A nappaliban Carlisle és Esme elmélyülten beszélgettek, Emmett és Jasper meg sakkoztak. Mi leültünk a kanapéra. Carlisle viszont egy betegről beszélt, akinek nem tudja mi a baja. Esme is próbált segíteni, mert ő is elvégezte már az orvosit. Nem azért, mert gyógyítani akart. Pusztán időtöbblet miatt. Edward is bekapcsolódott a beszélgetésbe.
Különféle kórok és genetikai betegségek röppentek föl, de mindent megcáfolták vagy egy másik tünet hiányával, vagy éppen egy tünettel.
Én nem tudtam beleszólni a témába, mivel nem emlékszem se a biológiai tanulmányaimra, és még orvosit se végeztem.
Viszont egy idő után az orvosi szakszavak nem tűntek idegennek. Tudtam, hogy miről beszélnek, és nem kellett rákérdeznek, hogy mi is az. Én is gondolkodni kezdtem a tüneteken, és döbbenetemre több száz betegség neve villant fel. Ezer tünet és rengeteg gyógyszer neve. Mindegyiknek tudtam a mellékhatását, mindegyiket tudtam, hogy mire kell használni. De egyik se illett teljesen pontosan a betegre.
- És ha egyszerűen rossz gyógyszert kapott a beteg? – kérdeztem magam is meglepődve, hogy megszólaltam. – Ha nem köhögéscsillapítót kapott, hanem köszvény elleni gyógyszert, akkor az okozhat vérrögképződést, ami szívritmuszavart és abból egyenesen következik a légzésleállás. Mindent csinált, csak azt nem, amire megvették.
Mindenki rám nézett. Emmett és Jasper is felemelték a tekintetüket a sakktábláról. És mindenki arcán meglepődöttséget láttam. Én is meg voltam döbbenve saját magamon. Én nem jártam orvosira. Akkor honnan tudok ennyi tünetegyüttest meg betegséget, meg mellékhatást. Én tényleg nem tudom. Edwardra néztem. Az ő arcán is döbbenet volt. De volt ott valami más is. Talán elismerés…
- Végül is, ez teljesen logikus. – mondta Carlisle.
Másnap Carlisle azzal a hírrel jött haza, hogy a betege meggyógyult, tényleg rossz gyógyszert kapott. Én viszont a helyett, hogy dagadtam volna a büszkeségtől, elmenekültem. Carlisle Alice-nek és Rose-nak is elmondta hirtelen szerzett orvosi tudásom, és akárhányszor beléptem egy szobába mindenki elhallgatott, és furcsán nézett rám. Egy idő után nagyon elegem volt, hogy én vagyok a középpont, ezért nem is szívesen voltam velük. És én a nagy bujkálás közben rájöttem, hogy nekem nincs is szobám. Bár nem mintha szükségem lenne rá. Semmim nincs, amit ott tartanék, mivel Alice ruhatárából öltözködöm. Persze nem is hibáztattam őket, hogy nincs szobám. Kicsit több, mint egy hét alatt senki nem vár ház átalakítást, hogy nekem szobám legyen. Így az ebédlőben ültem már két órája.
Nagyon unalmas volt. Semmit nem tudtam csinálni. Csak ültem, és gondolkodtam. Egy idő után viszont a gondolkodás is fárasztó lett, ezért csak meredtem a semmibe.
Hirtelen ötlettől vezérelve megindultam a nappali felé. Zongorázni akartam. Persze, amint beléptem a szobába mindenki elhallgatott és rám nézett. Én meg úgy tettem, mintha semmit nem vettem volna észre és egyenesen a hangszer felé mentem. Leültem és játszani kezdtem. Hallottam, hogy megint mindenki társalogni kezd teljesem jelentéktelen témákról. Fociról, ruhákról… és időjárásról. Engem nem érdekelt, hogy miről beszélnek, és próbáltam nem odafigyelni. Csak a zongorára koncentráltam.
Pár perc múlva éreztem, hogy valaki megérinti a vállamat. Én nem hagytam abba a játékot. Valamiért dühös voltam a családra. Úgy néznek rám, mint egy csodabogárra. Vajon Alice-re, Jasper-re és Edwardra is így néztek, még a legelején? Amikor Jasper elkezdte módosítani az érzelmeiket, amikor Edward válaszolt a gondolataikra, vagy amikor Alice megmondta, hogy mibe fektessenek a tőzsdén? Mondjuk nekik ez a képességük, én meg nem is tudom, hogy miért van ez velem. Hogy olyan dolgokat tudok, amit soha nem tanultam.
Alice leült mellém a zongoraszékre és megfogta a kezemet.
- Bella. – Alice hangja fájdalmas volt – Miért menekülsz előlünk?
Én nővéremre néztem. A szemeiben sértettséget láttam és fájdalmat. Nem gondoltam volna, hogy önkéntes száműzetésem mást is zavar, nem csak engem.
- Én nem menekülök. – mondtam, és kiszabadítottam a kezeimet Alicéből.
- De igenis bujkálsz előlünk. Ha nem így lenne, nem ültél volna két órán keresztül teljesen egyedül az ebédlőben. Bella, mi a baj?
Alice teljesen magába volt fordulva. Nem a mosolygós Alice volt, hanem a szomorú.
- Tudod… - Nem tudtam, hogy mondjam el neki a nélkül, hogy megsérteném. – Csak mindenki annyira… olyan máshogy viselkedik velem. Mintha nem is közétek tartoznék. Mintha csak találtatok volna.
- Bella. Mi szeretünk téged. De minket is meg kell értened. Nem tudjuk honnan, de olyan dolgokat tudsz, amit soha nem tanultál. Erre senki nem képes. Egy olyan beteget diagnosztizáltál, amin még Carlisle is gondolkodott. Bella, be kell látnod, ez nagyon furcsa. És nem azért nézünk rád máshogy, mert másnak tartunk, hanem azért, mert meg vagyunk lepődve. És azt a hülyeséget, hogy nem közénk tartozol teljesen verd ki a fejedből. – Alice mosolyogva fejezte be a mondatot, majd megölelt. És örömmel fogtam át a nyakát. Hittem neki, és nagyon jól esett, hogy ennyire szeret. És hirtelen hülyeségnek tűnt az egész nem szeretnek, nem akarnak dolog. Ha nem szeretnének, akkor hagytak volna meghalni. Kibontakoztunk az ölelésből, és mosolyogva egymásra néztünk.
És ekkor megtörtént velem az, ami egy héttel ezelőtt. Alice arca elhomályosult és egy másik kép vette át a helyét. Nem hallottam miről beszélgetnek a többiek, csak egy nagy csattanást hallottam, és azt láttam, hogy Esme kedvenc asztalára rádobnak valakit. Az asztal kettétört az a valaki pedig csak feküdt a romok között.
A kép újra eltűnt, és megint Alice-t láttam. Furcsán nézett rám.
- El fog törni Esme asztala. – suttogtam Alice-nek.
- Tessék? Bella beszélj hangosabban. Alig hallak.
- El fog törni Esme asztala. – mondtam hangosabban. Éreztem, hogy mindenki rám néz, úgy, mintha meg lennék őrülve. – Láttam az előbb. Már volt ilyen egyszer, és másnap megtörtént. A múltkor, amikor fenn voltunk a te szobádba. És meg is történt az, amit akkor láttam. Most azt láttam, hogy eltörik az asztal.
A családban mindenki furcsán nézett rám. Kicsit kételkedően, meglepődötten és értetlenül. Kínosan éreztem magam. Tudom, hogy furcsa, amit mondok, és hogy ez most különleges dolog, de bárcsak ne néznének ennyire. Edward is máshogy nézett rám. A felismerés és a meglepődöttség keveréke volt.
- Bella. Te …a jövőbe látsz? – Alice meglepve vizsgálgatott. De valami más is volt a szemében. Talán elismerés?
- Nem tudom. Az arcod elhomályosult, és nem hallottam mit beszéltek. Csak azt láttam, hogy valakit nekidobnak az asztalnak, és hogy kettétörik. Az egész egy pár másodperc volt.
- Bella. Azt hiszem te a jövőbe látsz. – Mindenki csöndben szemlélt engem. – Mit láttál a múltkor?
- Jelentéktelen semmiséget. Csak azt, hogy veszekedtem Edwarddal, hogy nem akarok szarvast enni. És aztán megtörtént.
Mindenki annyira furcsán nézett rám. Mintha egy csodabogár lennék. Egy érdekes rovar, amit mikroszkóp alatt kell vizsgálni. Furcsábban néztek rám, mint amikor Carlisle bejelentette, hogy, meggyógyult a beteg.
- Ne nézzetek így rám! - mondtam, mert már elegem volt, hogy mindenki engem bámul.
- Bizony illetlenség bámulni! – Jött egy teljesen idegen férfihang a bejárat felől. Hatan voltak. Mindenkin szürke köpeny volt. Szinte parancsszóra, egyszerre leemelték a csuklyájukat, és felemelték a fejüket.
AJÁNLOM AZ OLDALT
