Nem tudtam lélegezni, csak meredten bámultam a fényképeket. Egyértelműen felismertem magam, ugyanolyan volt a hajam, a szemem, sőt még az apró gödröcske is az arcomon, mikor mosolygok. Merthogy az összesen mosolyogtam. A legtöbb képen Jacobbal voltam, de volt néhány Bella és Edward karjaiban, Rosalie ölében, Carlisle és Esme között, és amin nagyon meglepődtem Emmett nyakában.

- Alice nagyon szeret fényképezni – mondta Rosalie egy sugárzó mosollyal. – Emlékezz, Nessie! Hozzánk tartozol!
Volt valami a hangjában, amitől összeszorult a szívem. Könyörgött nekem, de a csalásra nem tudtam rájönni.
- Ez nem csalás – hallottam Edward hangját magam mögött. – Szeretünk téged, hiányoztál nekünk és szenvedtünk utánad! El sem tudod képzelni milyen mérhetetlenül boldogok vagyunk, hogy itt vagy!
- Nézd, ezek korábbról vannak! – mutatta Rosalie és újabb albumot tett elém.
A képeken millió helyzetben voltam. Ismeretlen emberekkel, ismeretlen helyeken, de határozottan én voltam.

A gondolatok vadul kavarogtak a fejemben. Mi van, ha mindez igaz? Cullen vagyok én is? Ez nem lehet, apa nem hazudott volna nekem ennyit, hacsak…
Apa meg akart menteni, nehogy én is ilyen gonosszá váljak, mint ezek itt, talán tényleg elhozott tőlük és helyesen akart felnevelni, de ezzel a Volterrára szabadította ezt az ördögi családot. Talán ezért hibáztatott mindvégig és nyilván megbánta, hogy elvitt tőlük. „Hálás lehetnél a szerencsédért!”- szokta mondani.

- Elhiszi? – kérdezte Rosalie Edwardot.
- Szeretnék egy kicsit egyedül lenni – mondtam gyorsan és félrelökve az ölemből az albumot felrohantam a szobába, amit az én szobámnak mondanak.
Becsaptam az ajtót és bámultam az ágyat, ami az én gyerekkori ágyam. Odamentem a szekrényekhez és elkezdtem kiszedegetni a kicsi ruhákat. Öt szekrényben csak új, címkével ellátott darabok voltak, de a hatodikban megtaláltam azokat, amiket kerestem. Azokat láthatóan viseltem, többet felismertem, amiben a fényképeken is voltam.

Próbáltam emlékezni valamire, akármire, de nem ment. Az agyamban rakosgattam a kockákat és értelmes feltevésekké formáltam őket, csakhogy valami mindig hibádzott. Cullenék elmesélték azt a történetet, amiről azt akarják, hogy elhiggyem, de ebben az apám és egész Volterra népe gonosz és ők a jók.

Az ő szemszögükből nézve, nyilván helyes volt, amit a múltban tettek, hiszen elraboltak engem és ők csak vissza akartak szerezni, de ennyi életet elvenni… mindez miattam történt.
Hirtelen apa hangja rémlett fel bennem: „Borzalmas csata volt, Faith! Barát harcolt, barát ellen, a saját fajtánk pusztította el a kultúránkat és mindez, csakis a Cullenek hibája. Régóta tervezték a megdöntésünket, Te csak a végső ürügy voltál.”
Mindez azonban nem enyhítette a bűntudatot, ami emésztett. Ez olyan, mintha trójai Helénát győzködnék, hogy ő csak a végső ürügy volt a háborúra. Na, persze!

Hirtelen kopogás szakított ki a gondolataimból. Felnéztem és láttam, hogy Rosalie óvakodik be az ajtómon.
- Még mindig nem rémlik semmi? – kérdezte együtt érzőn.
Megráztam a fejem, mire gyorsan folytatta.
- Vannak felvételeink, ha megnéznéd, talán emlékeznél. Gyere, menjünk le!
A hangja olyan reménykedő volt, hogy rábólintottam.

Pár perc múlva lent ültünk a tévé előtt és figyeltem a hatalmas képernyőn történteket. Én voltam az, ahogy nézem itt a ház mellett lévő mezőn, Jacobbal. Meglepődtem azon, hogy az évekkel ezelőtti énje, ugyanúgy néz ki, mint a mostani. Mosolyogtam rá és nyújtottam felé a kezem. Seperc alatt a karjába kapott én pedig megérintettem az arcát.
Nyilván mutattam neki valamit, amitől ő felnevetett.

- Már megint? – kérdezte, aztán eltűntem a képből, ugyanis Jacob feldobott engem. A kamerát tartó személy halkan kuncogott és követte a röppályámat, amelynek tetőpontja meglehetősen magasan volt, majd a gravitáció győzött és zuhanni kezdtem. Sikongatva kacagtam, ahogy Jacob elkapott, majd megint megérintettem az arcát.
Jacob újra feldobott, most még magasabbra, de közben egy pillanatra sem vette le rólam a szemét, a karjait felemelve tartotta. Hirtelen visítás hallatszott és Rosalie földöntúli gyorsasággal termett Jacob mellett.

- Te ostoba korcs! – kiabált Jacobra, ahogy az megint elkapott engem. – És ha leejted?
- Öhm – mondta Rosalie mellettem és megnyomta a gyorsítás gombot, így felgyorsítva nézhettem az eseményeket, ahogy a felvételen lévő Rosalie először Jacobbal kiabál, majd a kamerát tartónak megy neki.
- Ne! Hagyd! – kértem gyorsan, mire visszakapcsolta.
- De Rose! – hallottam a kamerakezelő hangját. Mint mindig most is összerezzentem Emmett hangjára, de azért feszülten figyeltem.
- Miért nem állítottad meg? – visította Rosalie. Úgy festett, mint aki megőrült. – Akármi baja eshetett volna, ha a kutya leejti…

- Nem ejtette le! – védekezett Emmett és próbálta a kamerát Rosalie arcán tartani. – Különben is, nem hiszem, hogy Nessie-nek bármi baja lenne egy kis eséstől.
- Nem hiszed? – tajtékzott a lány. – Nem lehetünk biztosak benne, hogy…
- Biztos ezt akarod nézni? – kérdezte Rosalie újra megállítva a felvételt. – Vannak jobb részek is.

A következőben, ahol megállította megint Jacobbal voltam, csak épp farkas formájában volt, én pedig rajta lovagoltam, mint valami pónin, a két kezemmel a füleibe kapaszkodva. Csilingelő, szívszorítóan gyönyörű nevetést is hallottam. Bella nevetése. Az anyámé!
Tudatosult bennem ez a gondolat és hatalmas kőként lepuffant a gyomromba. Az anyám. Nekem van anyám, mégpedig az a gyönyörű nő az! Hamarosan ott is voltam a kezében. Figyeltem, ahogy az arcán lágy mosollyal csókot nyom a homlokomra, majd hirtelen Edward is ott terem és ölelésbe zár mindkettőnket. A kislányarcom, csak egyvalamiről tanúskodik. Tökéletesen boldog vagyok.

De akkor miért nem emlékszem? Ha valaha szerettem őket, most miért nem érzem ezt?
Rosalie hirtelen felugrott mellőlem és dühösen sziszegett.
- Ezt nem hiszem el!
Egy pillanattal később én is meghallottam az ismeretlen eredetű hangzavart. Odakintről jött. Rosalie nyomában (sokkal-sokkal lassabban) kimentem én is és elakadt a lélegzetem.
Emmett és egy homokszín farkas küszködött egy hatalmas grizzlyvel, egy szarvassal és egy hegyi oroszlánnal. A szarvas megkísérelt elrohanni, ám a farkas, mint valami pásztorkutya, folyton elé ugrott és meghátrálásra kényszerítette. A medve lekevert egy pofont Emmettnek, ami meg se kottyant neki és inkább a vicsorgó és karmolni próbáló pumát igyekezett megtartani a nyakánál. A bundájánál fogta, ahogy a kiscicákat szokták tartani.

Hirtelen egy csomó mindenki özönlött a helyszínre, Alice és Jasper, a fák irányából, Edward és Bella a házból, Jacob vöröses farkasa és mellette egy kisebb szürke a ház mögül.
- Emmett, mégis mit művelsz? – tajtékzott Rosalie és fájdalmas pillantásokat vetett, Emmett szakadt ruháira.
- Svédasztal, Nessie-nek – jelentette ki amaz vigyorogva. Próbáltam nem félni tőle, de nem nagyon ment.
Elszörnyedtem a gondolatra, hogy voltaképp arra akarnak rávenni, hogy állatokból igyak.

- Pedig megpróbálhatnád – mondta Edward, aki hirtelen mellettem termett. Nem akartam semmi rosszra gondolni, de még mindig idegesített a képessége. – Melyikkel akarod kezdeni? – kérdezte, nyilván kihallva a tétovázást, már a gondolataimból is.
- Nem is tudom – mondtam. A szarvas felém száguldott, majd a homokszín farkas eltérítette felőlem. Csak a szaguk csapott meg. A farkasé nem volt kellemetlen, de a szarvastól hátrahőköltem.
- Fúj, ti ezt megisszátok? Ez büdös!

Általános röhögés tört ki, mintha ez annyira vicces kijelentés lett volna. Még a farkasok is nevettek és a homokszínű felhagyott a szarvas bekerítésével. Hagyta, hogy visszarohanjon az erdőbe.
- Próbáld a grizzlyt! – ajánlotta Emmett. – Milliószor finomabb!
Tétováztam pár másodpercig, majd mit veszíthetek alapon elindultam Emmett felé. A szívem olyan gyorsan vert, mintha mérföldeket futottam volna. Észre sem vettem, hogy mikor de Jacob odajött mellém, mintha bátorítani akarna, ami nem jött össze, mert az orrom, ami eddig a grizzly szagát próbálta megvizsgálni, teljesen őrá hangolódott. Szerettem volna erősen belekapaszkodni a nyakába és átharapni a bundáját, hogy megérezzem…

Nyeltem egyet és a grizzly felé szagoltam. Más volt, mint a szarvas, de ugyanolyan ellenséges, fura szaga volt. Egyáltalán nem tetszett. A hegyi oroszlánnal, meg sem próbálkoztam, olyan gyönyörű volt, hogy véteknek éreztem volna, ha kezet emelek rá.
Hátranéztem a többiek irányába. Meg akartam kérdezni, hogy az egyik farkasból, nevezetesen a mellettem lévőből nem lehet-e, de eszembe jutott, mit mondott Edward. „A farkasok a barátaink”, így hát mást mondtam helyette.

- Szívesebben ennék valami emberi ételt – mondtam, ami nagyon nagy hazugság volt, de Edwardon kívül senki nem észlelhette (legalábbis azt hiszem).
Pár perc múlva odabent voltam a ház konyhájában. Tűnődtem, hogy mi szükségük van konyhára, mikor nem esznek. De aztán, mikor leültem az asztalhoz és az enyémen kívül más teríték is került az asztalra, rájöttem, hogy a farkasokkal együtt fogok enni.
Egy pillanatra sértődöttséget éreztem, amiért egy asztalhoz ültetnek a háziállataikkal, de aztán bejött Jacob, az emberi formájában.

Határozottan kedvemre való látvány volt, hiszen csak egy szűk farmert viselt és a fedetlen felsőtestén rengeteg harapásra ingerlő, kívánatos domborulatot láttam. Láttam magam előtt, ahogy magamhoz szorítom a forró testét, a fogaimmal utat török a…
Lesütöttem a szemem és próbáltam normálisan lélegezni.
- Jacob! – szólalt meg Edward. – Nem tudnál rendesen felöltözni?
Kicsit szégyelltem, hogy ezt is látta a fejemben, de nem tehettem semmit. Örüljenek, hogy apa ilyen jól kiokított az önmérsékletről!

Jacob szerencsére (vagy inkább sajnos) megfordult és kiment. Kíváncsian végignéztem a Cullenéken. Mindenki ott volt, és ahogy rájuk néztem legtöbben abbahagyták a bámulásomat. Vajon miért nem győzködnek tovább? Tudják, hogy elhiszem, hogy tényleg a családtagjuk vagyok? Nyilván tudják, de…
Edward bizonyára leszűrte, hogy tudom, csak épp nem tetszik. Pedig én igyekszem.

Edwardon állapodott meg a pillantásom. És most mi lesz? – kérdeztem tőle csak a fejemben.
- Segítünk neked emlékezni… valahogy. De ehhez tudnunk kellene, hogy eddig…
- Nem! – vágtam közbe ijedten. – Itt maradok veletek, ha akarjátok, elhiszek mindent, amit mondotok, de kérlek, nagyon szépen kérlek, ne bántsátok az apámat! Mármint, akit eddig apámnak hittem.
- Nem akarjuk bántani – mondta Carlisle. – Akárki is ő.
- Nem fogom elmondani – ráztam meg a fejem. – Sem gondolni rá – néztem Edwardra. Ő csak jót akart nekem, nyilván azt tette, amit helyesnek gondolt.
- Jól bánt veled? – kérdezte Bella.

Nem néztem rá, mert nem akartam azt a furcsa valamit érezni. Akárhányszor csak ránéztem és eszembe jutott, hogy ő az anyám, a gyomrom összeszorult és az egész lényem visítva tiltakozott a gondolat ellen, egyedül az agyam, józan észért felelős szeglete volt nyugodt. Ő az anyád, Faith, most mit izélsz? Mindig is akartál egy anyát – mondta ez a kicsi rész, aztán a másik kétségbeesettebb gondolat szétzúzta ezt a nyugodtságot. Még a neved sem, Faith, te hülye! Ez egyáltalán nincs rendben, valamit elvettek tőled, te pedig…
- Milyen hülye név az a Renesmee? Tényleg ez a nevem? – kérdeztem és reméltem, hogy Bella nem lesz mérges, amiért figyelmen kívül hagyom a kérdését.

- A két anyámtól van – mondta Bella. – Esme és Renée után. Nem akartam, hogy utáld.
- Nem utálom – vágtam rá, mert belém hasított a hangjából kicsengő enyhe csalódottság. Néztem őt és nem tudtam mit csinálni. Lassan könnybe lábadt a szemem, pedig nem akartam sírni, de ez olyan… - Nagyon kreatív név – mondtam és megtörtént. Elcsuklott a hangom és lecseppentek az első könnycseppjeim. – Sajnálom – törölgettem a szemem. – Nagyon össze vagyok zavarodva! Te vagy az anyám és… - és én nem emlékszem semmire.

Nem fejeztem be, mert kitört belőlem a sírás és hogy elrejtsem az arcom az asztalra borultam.
A következő pillanatban az ő karjaiban találtam magam. Magához szorította a testem és nekem csak még jobban kellett sírnom. Anyai ölelés, amiben még életemben nem volt részem.

Olyan erős és gyönyörű volt, a teste, kemény és hűvös. Az arcom a vállára hajtottam, a bőre hidege, még a szatén anyagon keresztül is lehűtötte a könnyektől forró arcom. Nem voltak emlékeim, de érzéseim annál inkább. Olyan volt, mint egy rég várt pillanat, mintha egész életemben csak erre vágytam volna és most végre…

- Kérlek, Nessie! – szólalt meg Edward elfúló hangon. – Mutasd meg neki, hogy mit érzel! Kérlek, mutasd meg Bellának!
Még mindig sírva megérintettem Bella, az anyám, selymes arcát és megmutattam.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés