63. fejezet – A megoldás


Apu távozása után gyötrelmes lassúsággal teltek a sötétség órái. Az álom csupán nyugtalan félórákra lepett meg, akkor viszont ájulásszerű rohamban tört rám, és jótékony ellazulást egyszer sem kínált.

A délelőtt java része eltelt már, mire feladtam a hasztalan próbálkozást, hogy valamennyire kipihenjen magam. Zsibbadt fél-eszméletlenségben kivackolódtam az ágyból, és becsoszogtam a fürdőbe. Arcomat a zuhanyrózsának tartva hosszan hagytam zubogni a dermesztően hideg vízsugarat, hátha felfrissít, hátha kipucolja fejemből a komor gondolatok fáradt salakját. Aztán törülközőbe bugyolálva visszatámolyogtam a szobába, ahol rövid, tűnődő semmittevés után ismét letottyantam az ágyra, és csak bámultam magam elé, bele a lefüggönyözött félhomályba.

Össze kéne pakolni… na de hogyan kezdjek hozzá? Egyáltalán miféle holmira lesz szükségem a beígért két-három nap során? Jacob vajon hogyan tervezte ezt a homályos indíttatású „kiruccanást”? Túrázni akar, és kigyalogolni magából a mérget? Vagy inkább valami csendes zugban akar meghúzódni, ahol zavartalan kettesben tudnánk tisztázni a dolgokat? Jó szándékkal közelít egyáltalán a témához… vagy valami teljesen más dolgot forgat a fejében?

A gyomrom öklömnyire zsugorodott a gondolattól; gyorsan el is hessegettem, mielőtt komolyabban beivódhatott volna a tudatomba. Derűsebb kilátásokra hangoltam az agyam, és – hogy a jóindulatú lendület kitartson – sietve nekiláttam összerámolni a motyómat.

Pozitív hozzáállás ide vagy oda, az elkövetkező két-három órában erősen vigyáznom kellett, nehogy eluralkodjon rajtam a hisztéria. Az első görcs akkor fogott el, mikor váltás fehérnemű után kutatva tekintetem a komód tetején heverő karkötőmre esett. Ha felveszem, talán megvéd a bajtól – villant belém az abszurd gondolat, amit azon nyomban a „késő bánat” keserű csalódottsága követett. Tegnap délután direkt nem csatoltam fel a becses ékszert; újbóli megjelenése a csuklómon minden bizonnyal kérdésekhez és kényelmetlen beismeréshez vezetett volna, na meg persze Nahuel felemlegetéséhez, amit minden erőmmel igyekeztem kibekkelni. Minek rontsuk el vele a hangulatot… Bah! A hangulat-elrontásról végül gondoskodtunk mi magunk.

A további görcsök már odalent, nappaliban összegyűlt családom láttán, valamint a leerőszakolt ebéd émelygős percei során leptek meg. Hogy apu mennyit árult el a többieknek a tegnap esti féloldalas beszélgetésből, nem tudtam, és igazság szerint nem is akartam tudni. Még a gondolatától is viszolyogtam annak, hogy rákérdezzek a dologra, s ezzel kvázi napirendi ponttá nyilvánítsam az ügy kitárgyalását. Az arcukra így is rá volt írva, hogy amint hátat fordítok nekik, azonnal összedugják a fejüket, és alaposan kibeszélnek.

A szabályszerű búcsút jó előre megejtve, fél kettőkor mindenkitől elköszöntem, és megkértem őket, egyszerűen csak szóljanak fel, ha Jacob megérkezik, akkor majd lejövök, és a formaságokat mellőzve, időhúzás nélkül távozom. Nem kell, hogy mindenki az arcomat fürkéssze közben…

A kopogás rossz irányból érkezett. Tévedés kizárva: határozottan és egyértelműen az erkélyajtó üvegén szólt. Legyűrve az első ijedséget, tétován odaléptem, és félrerántottam a sötétítőfüggönyt.

- Helló. – Jacob hangja tompán szólt a vastag üvegen keresztül. – Kész vagy?

Sután bólintottam, és egy zavarodott pillanatig nem tudtam eldönteni, mi legyen a következő reakcióm. Most hívjam be… vagy egyszerűen kapjam magamra a hátizsákot, és csatlakozzak hozzá az erkélyen… ahová nyilván az ereszcsatornán mászott fel…

- A lépcsősor beomlott? – próbáltam könnyedre venni a figurát, miután félrerántottam az ajtót.

Jacob arcán egyetlen mosolyra utaló jel sem tűnt fel.

- Nem tudok róla – felelte színtelen hangon, majd miután invitáló kézmozdulatomra tagadólag megrázta a fejét, sürgetően így szólt: – Ha lehet, ne húzzuk az időt, jó? Még az előtt szeretnék felérni a hegyekbe, hogy kitörne a vihar. Összepakoltál?

A lényegre szorítkozó, tárgyilagos hangnem szíven ütött, s a nagy erőfeszítéssel elnyomott balsejtelmek kezdtek visszaszivárogni.

- Miért akarsz elvinni? – bukott ki belőlem a kérdés, miközben továbbra is földbe gyökerezett lábbal álltam a kettőnket elválasztó ajtósín belső, sötétebbik oldalán.

Jacob arca furcsa, zárkózott kifejezést öltött.

- Van egy kis elintéznivalónk – felelte szárazon. – És ez csak kettőnkre tartozik.

- És mi az?

- Majd elmondom, ha odaértünk. – Jacob már meg sem próbálta palástolni a türelmetlenségét. Kezét félreérthetetlen üzenettel csípőre vágta, míg szobában kalandozó tekintetével a csomagomat kereste. – Induljunk már, jó!? És lehetőleg ezen az úton, amelyiken én is jöttem – mert őszintén szólva, a családtagjaid otromba tréfálkozása az utolsó dolog, amit most el bírnék viselni.

A kérlelhetetlen arc kilátástalanná tett minden további párbeszédre irányuló kísérletet, így hát megfordultam, és visszasétáltam a komódhoz. Ott – valami hirtelen sugallat hatására – felkaptam a karkötőmet, és gyorsan a csuklómra csatoltam, csak ezután hajoltam le a hátizsákomért.

- Kész vagyok – fordultam vissza, mire Jacob kimérten bólintott.

- Jó. – Félreállt az útból, és merev, közönyös testtartásban megvárta, hogy kilépjek mellé. Aztán lassú, szinte unott mozdulattal átlépett a korláton, és megindult lefelé az ereszcsatornán. A következő szava már odalentről szólt. – Jöhetsz.

Zsibbadt tagokkal követtem őt, le a kétemeletnyi mélységbe, miközben életemben először ötlött fel bennem a kétség, hogy vajon elkapna-e, ha lezuhannék. A hátsó kerten is teljes némaságban vágtunk át, Jacob felhajtón parkoló kocsijáig egy szót sem szóltunk, majd a takarékos „Add a hátizsákod, bedobom hátra”-felszólítás után ismét hosszú, nagyon hosszú csend telepedett közénk.

Kihajtottunk a girbegurba erdei ösvényről, ráfordultunk a 101-esre, és azon haladtunk még egy jó darabig. Aztán egy éles és meredek jobb kanyar következett, sokkal hamarabb, mint ahogy arra a három héttel korábbi utazás emlékével a fejemben előzetesen számítottam – s az önkéntelenül felvetődő kérdést most sem tudtam elfojtani.

- Nem a panzióba megyünk?

- Most nem.

- Hát akkor?

Jacob állkapcsa megfeszült, mintha már ez a rövid párbeszéd is bosszantaná, és nagyon nyögvenyelősen, a szavakat egymás után kényszerítve ki a száján fogott bele a magyarázatba.

- Most nem viszlek olyan messzire. Rachelnek vannak jóval közelebbi szálláshelyei is – az egyiket kibéreltem tőle pár napra. Egy kis ház, félúton az Olympus csúcsa felé.

Beszéd közben az arca üres és kifürkészhetetlen maradt, vonásai semmit sem árultak el a továbbiakról. A pillantását mereven előre, a mind élesebb kanyarokban folytatódó útra szegezte; a válla természetellenesen egyenes és feszes volt, akár fát is lehetett volna hasogatni rajta. Az egész lénye valami különös, tőle idegen aurát árasztott, akár egy alacsonyan járó viharfelleg, ami lassan szedi magára a kritikus tömeget, a kifakadásához elegendő súlyos feszültséget.

És bennem is ugyanígy nőtt-gyarapodott az idegesség. A tenyerem izzadt, a szívem a torkomban dobogott, a fejem pedig szédült a benne kavargó kérdések forgatagától. A késztetés, hogy mondjak valamit, hogy akármilyen jelentéktelen kifejezésekkel, de szabadkozzam, erősebb volt, mint valaha. Végül kirobbant belőlem:

- Ami a tegnapit illati, én…

- Inkább hagyjuk – szerelte le a próbálkozást abban a minutumban Jacob. – Mindent láttam, nem kell fárasztanod magad azzal, hogy nekiállsz magyarázkodni.

- De akkor mégis mit vársz tőlem? – néztem rá kérlelőn, miközben baljós bizsergés vándorolt végig a gerincemen. – Ha nem ezért hoztál magaddal, akkor… mi másért?

A tompa rosszérzés, melyet erőnek erejével igyekeztem tudatom hátterébe száműzni, most előretolakodott, és átható, páni félelemmel töltött el.

- Hogy mi másra? – Jacob rám se nézve ismételte meg a kérdést, aztán hanyagul rántott egyet a vállán. – Csak hagyom, hogy befejezd, amit tegnap elkezdtél; hogy végleg felnyisd a szemem.

- Nahuel miatt van? – szegeztem neki a kérdést cérnavékony hangon; a gombóc a torkomban majd’ megfojtott az idegességtől. – Mert ha az a csók az oka ennek, én meg tudom ma…

- Nessie, ezzel nem segítesz. – Jacob arcéle megfeszült, kormánykereket szorító kezén kidudorodtak az inak. – Ha lehet, ne nagyon emlegesd előttem azt az alakot, amíg a volánnál ülök, mert bármi is történt, a testi épségedért továbbra is felelősséggel tartozom. Úgyhogy várd ki szépen, amíg megérkezünk, és ne siettesd a pillanatot.

- De én nem akarok addig várni! – fakadtam ki elkeseredetten, képtelenül arra, hogy berekesszem a vitát, mielőtt az igazán elkezdődött volna. – Hogy üljem végig melletted az utat, amikor ilyen dühös vagy?

Jacob keményen összeharapta, majd lassan ellazította az ajkait.

- Dühös!? – szusszantott cinikusan. – Olyan sokféle érzés kavarog bennem tegnap este óta, hogy a végeredményt nehéz lenne nevén nevezni. Tudod, miután hazaértem tőletek, sokáig gondolkodtam. Magamba nézve megpróbáltam egy kis rendet teremteni… de valami mindig eltakarta előlem a lényeget, mintha egy maszatos szemüvegen át bámulnám magam a tükörben. Szóval úgy gondoltam, épp ideje, hogy változtassunk ezen, és megpróbáljuk valahogy…

szemmel nézni a valóságot. – Mintha kényszerítenie kellene magát, lassan elfordította a fejét, és rám nézett. A pillantása rövid fürkészés után az arcomról a csuklómra siklott, és hirtelen minden vonása feszesre rándult. – Ugyan miért nem veszed le azt? – bökött állával a karkötőre. – Az én kedvemért igazán nem kell hordanod.

És ez bizonyult a végszónak. Sírhatnéktól összeszorult torkom egyetlen további kérdést sem engedett a felszínre, az út fennmaradó részét nyomasztó, gyomorpréselő csendben töltöttük. Jacob szigorú eltökéltséggel markolta a kormányt, a vezetés szemmel láthatóan lekötötte minden koncentrációját. A világért sem nézett volna rám, csak meredt előre egyenes nyakkal, ki a mind sötétebb árnyékokkal szabdalt úttestre.

Az ég alján lilás-fekete hasú viharfelhők formálódtak, tömör vonulatuk csakhamar alkonyati félhomályba borította a környező tájat. Mintha így akarna idomulni személyes hangulatomhoz: baljóslatú aláfestést adva a fejemben egymást kergető sötétebbnél sötétebb gondolatoknak.

Egy lassan, de biztosan közeledő árnyék fenyegetését éreztem magamon, s tudtam, ez a sötétség ezúttal nem az égből fog leborulni rám. Jacob egész éjszaka a történteken rágódott, s valami szörnyű következtetésre jutott magában. A magyarázatom nem érdekli, mentegetőző szavaim elől konokul elzárkózik, csak ez a homályos, rettentő lehetőségekkel fenyegető terv hajtja előre… a szabad szemmel látás (mi az, hogy „szabad”?)… hogy változtassunk a helyzeten (de hogyan?)… hogy élesen érzékelhesse önmagát (saját elhomályosító gyengébb érzelmei nélkül talán?)… Miért? Hogyan? Nem értem! Csak nem akarja…? Ez jelentené a szabad szemmel látás…?

Megráztam magam, mielőtt a gondolat újabb önismétlő hurkot hozhatott volna létre. Keményen összeszorítottam a fogaimat, és minden erőmmel arra a pici, összetöpörödött reménydarabkára koncentráltam, ami délelőtt még derűlátóan hirdette, hogy ebből az útból akár valami jó is kisülhet. Izzadó tenyeremet nekifeszítettem merev combjaimnak, ujjaim ideges matatását a farmer varrásának kemény csíkjába fojtottam; az út néma-bántón tekeredett le alattunk, s én könnyeket szétpislogva meredtem magam elé, csuklómon az ólmossá súlyosult karkötővel, amit eszem ágában sem volt levetni.

Úti célunkat fél órával később, az első esőcseppek megérkezésével nagyjából egy időben értük el. Meghitten apró, manzárdtetős házikó tűnt elő a burjánzó zöldből, ahogy bekanyarodtunk a meredek felhajtóra; ablakait zöld zsalugáter fedte, a párkányokról dúsan virágzó muskátli csüngött alá.

- Itt vagyunk – közölte Jacob érzelemmentes hangon, és egy utolsó, rövid kanyarral leparkolta az autót. A slusszkulcsot a markába zárva kiszállt, benyúlt a hátsó ülésre, és kirángatta a csomagjainkat. – Előbb bedobjuk ezeket a házba – emelte fel a két hátizsákot –, aztán akár rögtön neki is láthatnánk a dolognak.

– adódott volna logikusan a kérdés, amit szívem szerint most már üvöltöttem volna, de amit a szomorú valóság torokszorító rettenete nem engedett még csak elsuttognom sem. Néma borzadály vett erőt rajtam, ahogy kábán kiszálltam a kocsiból, és valami fél-öntudatlan engedelmességgel követtem Jacobot a verandára.

A házban körülnézni eszembe se jutott, de talán időm se lett volna rá. Jacob épp csak befordult az egyik bolthajtásos helyiség bejárata mögé, és már jött is vissza, hátizsákok nélkül, mindössze egy nagy palack ásványvízzel és pár kinézhetetlen, apró holmival a kezében.

- Kimegyünk – mondta szűkszavúan, és a vállamnál fogva megfordított. Menetközben lecsúsztatta a kezét, ujjait a könyököm köré fonta, így vonszolt maga után, le a verandán, át az elülső kerten, majd a sarkon túl, a ház oldalfala mentén ki a zöldbe. Tömegesen burjánzó saspáfrányok közt meneteltünk előre, már rég elhagytuk a ház mögötti pázsitot, jobbról is, balról is magas fenyők tünedeztek fel; a kopogó eső elcsendesedett, ahogy a keskeny, kitaposott ösvényt követve egyre mélyebbre hatoltunk az erdő sűrűjébe.

Aztán az eső ismét rázendített, kövér cseppekben kezdett záporozni körülöttünk – s én egyszeriben megláttam, hová igyekszünk.

A tisztás közepén, ahová a fák sötétjéből kijutottunk, egy hagyományos kinézetű törzsi sátor fogadott minket. Szögletesen kerek, a tetején a füst kivezetésére szolgáló lyukkal, igazi, preparált bivalybőrnek tűnő, nyers-sárga oldalborítással.

És – ahogy az pár másodperccel később kiderült – a sátor belül sem volt kevésbé autentikus. A közepén szabályos tűzrakó gödröt alakítottak ki, annak mélyén most egy kisebb gúlába tornyozva fahasábok és gyújtósnak való száraztörmelék hevert.

- Ülj le – mutatott Jacob a tűzgödör melletti gyalult fatönkre. – Én addig meggyújtom a tüzet.

Gyufasercenés hallatszódott, majd apró láng villant, s a következő pillanatban percegve fogott tüzet a száraz gyújtós. Jacob velem szembe került, s egy nagyon hasonló fatönkön helyezkedett el, mint amilyenen én is ültem. Két alkarját lazán a combjára fektetve dőlt előre, és rezzenéstelen arcvonásokkal nézett felém – át a felcsapó füst tömör-szürke falán.

- Meg kell várni, amíg lelohad a tűz – magyarázta, mintha kimondatlan kérdésre felelne. – Csak akkor kezdhetjük el, ha már egészen elhamvadt…

- Mit? – erőltettem ki összeszorult torkomon, jóllehet valami rémisztő, iszonyatos bizonyossággal egy ideje már tudtam a választ. – Mit kezdhetünk el csak akkor?

- Hát a feloldó szertartást – felelte magától értetődő természetességgel. Érdeklődőn félrebiccentette a fejét, és keményen a szemem közé nézve, szigorú és részvétlen hangon megkérdezte: – Miért, nem ez akartad? Feloldani. Megnézni, mi marad belőlünk, ha a varázslat eltűnt.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés