Árnyak: az élet sötét kétségei
Remegsz: mert félsz, hogy újra megkísért
Uralkodj rajta: Különben összetörsz
Lélek: a jó és a rossz örök harctere
Álmodj: hogy a karjaimba visszatérhess
Sírj csak: a könnyek kimossák a sebeket, amiket okoztam.



1. Hajnal

Ásítottam. A nap besütött az ablakon és engem elvakított.
- Jó reggelt, ideje felkelni! – Claude lerántotta rólam a takarót, miközben én teljes erővel kapaszkodtam belé. Ennek eredményeképp száznyolcvan fokos fordulatot tettem az ágyon és fejjel lefelé pillanthattam meg őt ezen a reggelen elsőnek.
Annak ellenére, hogy már jó néhány hónapja együtt vagyunk, a szemeim még mindig nem szoktak hozzá a napfényen csillogó bőrének látványához.
- Muszáj neked mindig felkelteni azelőtt, hogy a vekker megtenné? – dünnyögtem. – Olyan szépet álmodtam épp!
- Tudom, hogy milyen szépet álmodtál, de én egész éjjel számolgattam visszafele a másodperceket, hogy végre újra felébredj!
- Jaj te szegény! – morogtam ismét. Kellemetlenül érintett a reggeli ébredés. Ráadásul tudja, hogy éppen álmodtam és mégis felkeltett! Pedig már majdnem átvettem a diplomám! Lehet, hogy nem akarta, hogy hiú ábrándokat kergessek?
Két éve tengődöm az irodalom tanszéken, de még mindig nem szoktam hozzá a határidőkhöz meg előadásokhoz. Egyfolytában rohanok, de még így is sokszor elkések. Ez nem igazán tesz jót a tanulmányi eredményemnek.
- Hiányoztál. Ez sem hat meg? – Én még mindig elterülve feküdtem az ágyon, ő pedig fölém hajolt és megcsókolt. Imádok vele csókolózni, olyankor mindig úgy érzem, csak mi ketten vagyunk ezen a világon.
- De igen, mindjárt könnyeket hullatok az álombéli diplomámért! – mosolyogtam el. Képtelenség rá haragudni, amikor ilyen megértő és nyugodt, annak ellenére, hogy ilyen pitiáner ügyekért durcáskodom.
- Ma kell leadnod a dolgozatot, ne felejtsd el!
- Megint belepiszkáltál az éjjel, igaz? – ültem fel hirtelen. A múltkor a prof olyan részleteket olvasott fel a dolgozatomból, amelyeket nem én írtam bele és a határidő előtti este még nem voltak benne. Mint később kiderült Claude unatkozott.
- Csak átnéztem…
- Na persze, hol van? – kipattantam az ágyból és kirohantam a nappaliba. Claude hirtelen előttem termett és a karjaiba zárt.
- Tényleg nem írtam hozzá semmit. Elhiszed ezt nekem? – mélyen a szemembe nézett. – Tudom, mennyire megbántottalak nemrég, amikor megtettem, szerinted képes volnék direkt megbántani téged? – elvigyorodott. Tisztában volt vele hogy nem tudok ellenállni, és úgyis azt válaszolom, amit ő hallani szeretne. De nem.
- Persze hogy képes volnál… – meglepődött egy pillanatra, majd hirtelen elengedett és komor arccal elfordult. A nappali felé indult, amikor halkan hozzátettem: -… ha amit teszel, az én érdekemben tennéd.
Hátrapillantott rám a válla fölött és elmosolyodott. Suttogott valamit spanyolul aztán eltűnt a konyhában.
- Mit mondtál? – szaladtam utána.
- Semmit. Magamban beszéltem.
- De rólam. Jogom van tudni!
- Mutasd meg nekem a törvény erről szóló cikkét és tárgyalhatunk.
- Gonosz vagy.
- Te is tudod hogy nem. Jogom van megtartani magamnak a megjegyzéseim, nem igaz?
- Nem. Claude, légyszives mondd meg! – ez a "légyszives" játék általában poén szinten megy nálunk, de legtöbbször hat.
- Azt mondtam, hogy egy kis hülye liba vagy… - ez kicsit megsértett, ami gondolom, az arcomon is látszódhatott. - …de ennek ellenére is imádlak.
- Szeretlek – vigyorogtam.
- Tudom, de most ideje felébredni, Csipkerózsika! Öltözz, valahol le kell gurítanod egy kávét és időben beadnod a dolgozatodat az új tanárnak. Mit is tanít?
- Sajtótörténetet.
- Akkor utána menj be az előadásra. Nem árthat nagyot.


Szokás szerint rohantam. A cipőm hangosan kopogott a márvány padlón, a szívem hevesen vert és szinte sípolva szedtem a levegőt, de ez volt a legkisebb gondom abban a percben.
Az L/2. terem felé szaladtam, míg egy tőlem nem sokkal öregebbnek látszó férfi szintén oda tartott. Mérsékelten elegáns, világosbarna sportzakót viselt, laza krémszínű inggel, indigókék farmerral. Ez a szerelés kifejezetten jól állt neki, a szőkésbarna kissé bozontos haja és barna szeméhez.
Idegesen mosolyogva, kényszeredetten intettem felé, de ő hűvös nyugalommal visszaköszönt. A tudat, hogy nem csak én késtem el valamiképp megnyugtatott, így nem tűnt fel a vidám káröröm a szemeiben.
- Úgy látszik, nem csak én késtem el – jegyeztem meg mosolyogva. Bekopogtam, majd beléptem a terembe. Természetesen csak az első sorban maradt néhány hely, így odabaktattam. A teremben csönd állt be az eddigi halk morajlás után, amelyre azt hittem csak kettőnk megjelenése lehet az ok.
Őszinte megdöbbenéssel figyeltem, hogy a srác nem a maradék üres helyek egyikére veti le magát a jegyzeteivel, hanem egyenesen elszáguld mellettem és a katedrára siet.
A felismerés pillanatában nemes egyszerűséggel eltakartam a szemeim. Nem akartam látni, de a füleimet már nem volt mivel befognom.
- A nevem Alastair McTodd, én fogom tartani a sajtótörténet előadások jelentős hányadát, de természetesen lesznek társelőadóink is. Ajánlanám, hogy járjanak be, mert nem csak a tankönyvi anyagról lesz szó – barátságosnak látszott és lazának, de nekem mégis amiatt főtt a fejem, hogy diáknak néztem. Ostoba voltam és hirtelen ítéltem, bár a sietségem mentségként szolgált. Az volt az első gondolatom, hogy most pikkelni fog majd rám, de erre a tévhitemre rögtön az óra végén rácáfolt.
Amikor beadtam a dolgozatom óra végén és elrebegtem egy elnézést a késés és a tévedés miatt kedvesen rám mosolygott és így felelt:
- Már többször néztek diáknak, nem zavar, de remélem a holnapi előadásra, ha eljön, időben érkezik. Miről írta a dolgozatot, - lepillantott a beadott munkámra – Miss Tokin?
- Az újságírás kezdeteiről, Mr. McTodd.
- Remek. Különösen kíváncsi vagyok az írására.
- Köszönöm.
- Akkor holnap remélhetőleg találkozunk!
- Biztosan.
Azt hiszem, most már némileg bízok az emberek jóindulatában… Némileg… az emberekében…

Az előadás mindössze két óra volt így délre végeztem. Még New Yorkban betértem egy McDonaldsba, éhségem csillapítandó, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve beugrottam Claude-hoz.
Amikor azonban beléptem a mindig nyitva álló ajtón, kisebb sokk ért. Legalább hat pár vérvörös szempár szegeződött rám. Vettem egy mély levegőt, majd, mint akinek ez természetes, elindultam a lépcső felé, de amikor épp az első lépcsőfokra ért volna a talpam valaki megszólított.
- Inez?
A halántékomon lüktetni kezdett az ér, a hüvelykujjamban az ideg elkezdett rángatózni és a szívem görcsösen összerándult. Nem tudtam ki szólt utánam, de először kísértetiesen rossz érzésem volt, aztán hirtelen dühös lettem. Miért néz engem mindenki egy rég meghalt lánynak? Hasonlítunk, de fizikailag lehetetlen hogy egyek legyünk.
Visszafordultam.
- Nem. Claude, hol vagy? – kérdeztem kicsit hangosabban. Kis fuvallat jelezte az érkeztét, de valószínű, hogy csak arra várt, hogy reagálok a sok vérszipolyra. Szerintem magamhoz képest jól…
- Dumar, mit keresel itt? – kissé védelmezően elém állt, de a vámpírt, mint régi barátot "üdvözölte".
- Hallottam egyet s mást erről a helyről mostanában és kíváncsi lettem. Azt hittem rég meghaltál. Nem hittem volna hogy… Inez halála után még képes vagy élni.
- Pedig képes vagyok.
- De megint ugyanazt a buta játékot űzöd… - itt jelentőségteljesen rám pillantott.
- Nem vagyok Inez hasonmása! Nem vagyok egy rég meghalt lány reinkarnációja és helyettesítője sem! Nem vagyok Inez Caris! Az a lány halott, meghalt, elporladt! – mondtam a véleményem a vámpír szemébe, lehet, hogy kissé hangosabban, mint kellett volna. Csak miután kimondtam jutott eszembe, hogy ez mennyire fáj Claude-nak.
- Senki nem állította, hogy ugyanolyanok volnának, kisasszony. Csak borzasztóan hasonlítanak – majd Claude-hoz fordult. – Azt hiszem, a többi dolgot akár Anabelle-el is megbeszélhetem.
Ez a mondat felért egy rejtett "Akkor, azt hiszem, most magatokra hagylak benneteket…"-tel.
- Menj csak, Dumar… – Claude keserűen elmosolyodott, amit egyértelműen a saját bunkóságom hatásának könyveltem el. Dumar gyorsan távozott, Claude pedig elindult a nagy szalon felé. Két éve költözött ide vissza, de a nagy szalon még mindig ugyanúgy áll, mint amikor elsőnek jártam itt. Senki nem merte háborgatni a helyet, ahol a hű szerető meghalt. A hű szerető még a gondolataimban is gúnyosan hangzott, mostanában pedig egyenesen viszolygok Inez említésétől is. Nem helyes, de így van. Nem akarom, hogy egy halott lány álljon közénk, azt nem hagyhatom.
A szoba, mint mindig most is borzongatóan félhomályos volt. A vérfoltokat sem tüntette el senki, csak a por állt egyre vastagabban a bútorokat borító lepedőkön. A napfény útját az ablakok elé aggatott nehéz, bársonyfüggönyök állják el, a parketta pedig csak úgy recseg a lépteim alatt. Claude persze hangtalanul halad előre, hátra sem pillantva, rám se hederítve.
- Nem akartalak megbántani… - kezdtem. – Csak zavar… hogy mindenki valaki másnak hisz, valaki olyannak, aki már nincs veled.
- Elisabeth… ha te nem tudod ezt elviselni, a gondolatot, hogy valaha valakit szerettem, és őszinte szerelemmel gondolok vissza rá, akkor nincs értelme folytatnunk – az ablakhoz ért és egy hangos reccsenéssel letépte az egyik deszkát, amit valamikor rászegeltek az ablakra. A napfény valósággal betört a résen és fehér ragyogásba vonta a vámpír alakját.
A napfény szétömlött az én arcomon is, gyengéden megtörve az arcomon végigszáguldó magányos könnycseppen.
- Akkor te most szakítasz velem, igaz? – kérdeztem színtelen hangon.
- Igen, édes, azt hiszem, igen – közölte, majd embertempóban elment mellettem. Távozott. Talán az életemből is…

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés