Meglepő bátorsággal ébredtem, és reménykedtem, hogy a nap végéig ki is tart majd. Bár az aggodalmaim és kétségeim a beszélgetéssel kapcsolatban percről percre nőttek, és kezdték kikezdeni az elhatározásomat, mégis biztos voltam benne, hogy ma tisztázunk mindent. Reggel ugyanis egy levél várt Edwardtól az asztalon - ezúttal sajnos süti nélkül.
Bella!
Éjjel kettőkor értünk haza, benéztem hozzád, de nagyon mélyen aludtál, nem volt szívem felébreszteni.
Ma nagyon sietek haza, mert ez nem mehet így tovább! Nem tudom, hol rontottuk el, de legfőbb ideje, hogy végre mindent megbeszéljünk - és most tényleg mindent! Nem akarlak elveszíteni! Nem szabad, hogy egy félreértés közénk álljon!
Kérlek!
Csók, Edward

Kis híján elbőgtem magam, amikor ezt olvastam. Tudtam, hogy nem fog simán menni, de sikerülni fog ez a mai beszélgetés. Mert ahogy Alice is mondta, most lesz igazán értelme, hogy mindketten meg akarjuk beszélni. Edward felmentett engem a kezdeményezés terhe alól, ami talán a legnehezebb rész volt. Nekem csak annyi feladatom maradt, hogy elmondjam, mit érzek, és most ne legyek gyáva hazudozó. Ennyinek mennie kell!
Ahhoz képest, hogy az utóbbi időben fáradékonyabb voltam, és imádtam a kanapén heverészni, ma alig bírtam addig ülve maradni, míg megeszem az ebédemet. A fennmaradó időben pedig remegő gyomorral, idegbaj közeli állapotban rohangáltam a házban és próbáltam hasznos elfoglaltságot találni... Természetesen sikertelenül, semmi sem kötött le fél óránál hosszabban.

Tudtam, hogy hiába ígérte, hogy siet, fél négy előtt akkor sem ér haza, ha a szokásosnál is gyorsabban tép majd. A főnöke ugyanis ráébredt, Edwardban fáradhatatlan és tökéletesen teljesítő munkaerőre talált, és mostanság egyre több feladatot bízott rá. Nem mintha a Cullen családnak számított volna, de ezzel ellentétben a fizetését nem emelte meg. Ám amilyen szerencséje volt, Edward imádta a munkáját, szóval eszében sem volt az igazságtalanságon fellázadva odébb állni.
Ezért is mertem tíz perccel három előtt autóba ülni, hogy elugorjak a közeli boltba. Addigra már szinte beleőrültem a várakozásba, és ahhoz, hogy beszédképes állapotba kerüljek sürgősen csokoládéra volt szükségem. Carlisle és Edward nem szerették, hogy sok édességet eszem, de én képtelen voltam ellenállni neki. Ami sajnos azt jelentette, hogy ha vettem, az hamar el is fogyott. Ilyenkor nem jött volna rosszul, ha az új családom tagjai emberek lettek volna. Akkor csak átugrok hozzájuk, és biztos tudnak segíteni nekem. De minthogy az én életem sosem volt egyszerű, és egy vámpírba szerettem bele, most kénytelen voltam elkocsikázni a legközelebbi kisboltig. Út közben jutott csak eszembe, hogy elvitethettem volna magam Esmével, vagy Alice-szel, akkor biztos, hogy időben visszaérnék. A kis Peugeot-val roppant gyorsan lehet közlekedni, és persze szinte bármelyik parkolóhelyre befér. Ugyanezeket nem lehet elmondani a furgonomról... Féltem, hogy mit gondol majd Edward, ha nem talál otthon. Legalább egy üzenetet hagynom kellett volna, de már késő volt. Túl ideges voltam, hogy logikusan gondolkodjak.

Beszaladtam a boltba, és egyenesen az édességekhez igyekeztem. Zsákmányoltam háromtáblányit a kedvenc mogyorós csokimból, de kínosnak éreztem ezzel beállni a pénztárhoz, úgyhogy vettem még tejet és lisztet. Amíg sorra nem kerültem, vissza kellett tartanom a lélegzetemet, mert a sorban előttem álló lány felől kellemes illatok szálltak felém, és a torkomat máris égette a szomjúság. Rájöttem, hogy több mint egy hete nem voltam vadászni... Fizetés után aztán kétségbeesetten rohantam ki a boltból.
A szabad levegőn már semmilyen étvágygerjesztő illatot nem éreztem, és a lángolás alábbhagyott. Beültem a furgonomba, és azonnal megbontottam az egyik csokoládét. Sajnos azonban két sor után sem éreztem magam sokkal nyugodtabbnak. Ideje volt haza indulnom, negyed négy is elmúlt.

A gondolataim csak Edward és a beszélgetés körül forogtak: most már azon is aggódhattam, mi lesz, ha nem érek vissza időben. Így aztán nem sokat segített a csoki nyugtató hatása... Ráadásul az eső is eleredt, és a kocsim ablaktörlője az utóbbi időben nem működött kifogástalanul. A vizes szélvédőn pedig még az én vámpírszemeim sem láttak jobban át...
Először egy furcsa hangot hallottam, aztán megláttam a hang forrását is. Egy sötét színű furgon száguldott velem szembe - az én sávomban.
Akárcsak pár éve, amikor Tyler majdnem elgázolt, most is rengeteg dolgot észleletem egyszerre, ám az új létemnek hála, több mindent át is tudtam gondolni. Mégsem ez volt a nagyobb különbség, hanem az, hogy örökös megmentőm ezúttal nem volt velem. A másik furgon sofőre a jelek szerint elvesztette az irányítást az autója felett, és most megállíthatatlanul száguldott felém. Láttam azonban, hogy minimális sikerrel, de próbálja visszakormányozni a maga sávjába. A távolság rohamosan fogyott köztünk, és nekem tennem kellett valamit. Nem tűnt jó ötletnek a másik sávba kanyarodnom, a sűrűn zuhogó esőtől nem láttam, hogy jönnek-e szembe, és a vezető még mindig küszködött, hogy visszajusson oda. Villámgyors pillantást vetettem hát a másik oldalra: egy tíz-tizenöt méter széles földsáv húzódott az út és az erdő között; semmi árok, vagy hasonló. Jobb ötlet híján arra, jobbra rántottam a kormányt, abban bízva, hogy elég gyorsan leérek az útról, vagy a szembejövő autó kanyarodik vissza, hogy ne ütközzön nekem.
Bár úgy éreztem volt időm átgondolni a helyzetem, valójában legfeljebb fél perc telt el aközött, hogy megláttam az irányíthatatlanul száguldó autót, és aztán félrerántottam a kormányt.

A következő pillanatban hatalmas csattanást hallottam, az ajtó mellettem behorpadt, üvegszilánkok záporoztak rám, és éreztem, hogy az egész furgon megbillen egy kicsit. Hiába voltam bekötve, az ütközéstől bevertem a fejem a kormányba. Nem igazán éreztem fájdalmat, de mégis furcsa volt. A hirtelen beálló csendben tisztán hallottam, ahogy egyszerre két autó fékez le a közelben, és kivágódnak az ajtók. A kiszálló emberek kiáltoztak valamit. Egy pillanatig úgy hittem, értem mit mondanak, és válaszolni akartam, de aztán elfelejtettem... Egyszerre minden elsötétült, én pedig elvesztettem az eszméletemet.

Összemosódó, ideges hangokat hallottam, amikor kezdtem magamhoz térni. Furcsa, de először a mentő közeledő szirénáját sikerült kivennem a kavalkádból. Mentők? Semmit sem értettem. Körül akartam nézni, de képtelen voltam kinyitni a szemem. Újra a hangokra koncentráltam, próbáltam megérteni, mit kiabálnak.
- Elkéstünk - zokogta egy túlságosan is ismerős hang, nagyon közelről.
- Magához kell térnie - felelte egy másik halkabban. - Hiszen nagyrészt már ő is... Egy karcolás sincs rajta!
Rólam beszélnek - jöttem rá. Lassan kezdett visszaszivárogni a tudatomba a baleset, bár egyelőre csak összefüggéstelen képekben. Úgy tűnt nekem, hogy a második hangnak van igaza: nem éreztem, hogy megsérültem volna. Azt leszámítva, hogy akármilyen mozdulathoz, még a szemem kinyitásához is gyengének éreztem magam, kutya bajom sem volt. Sőt, nagyon kényelmesen éreztem magam. Egy kellemes, és száraz helyen voltam. Először azt hittem, még mindig a furgonomban ülök, és a biztonsági öv ölel körül, de aztán rájöttem, hogy a fejem alatt a háttámlánál keményebbet érzékelek. Ez a felfedezés újra teljesen összezavart volna, ha nem érzem meg hirtelen az ismerős, édes illatot...
- Nézd, Edward, már lélegzik is - sóhajtott fel halkan, de tagadhatatlanul megkönnyebbülten a második hang, akiben Alice-re ismertem.

- Bella! Bella, hallasz engem? Szerelmem! Bella, kérlek, nyisd ki a szemed! Mondj valamit, kérlek! Mondd, hogy jól vagy! - könyörgött gyönyörű hangon az én angyalom.
Annyira akartam. Megszólalni, felébredni, és megmondani Neki, hogy nyugodjon meg, de nem volt hozzá elég erőm.
- Bella, Bella! Édes, kérlek... Alice! Alice, mit látsz?
A kérdést feszült csönd követte. A nagy erőlködésben, hogy megszólaljak, teljesen magamhoz tértem, és kezdtem tisztában lenni a helyzetemmel. Épp csak azt nem értettem, miért nem tudok mozdulni. Ugye nem bénultam meg? Hiszen vámpír vagyok!
- Ezt - felelte végül csendesen a barátnőm.
Pánikba estem, ahogy Edward is. Finoman rázogatni kezdett, és tovább szólongatott. Ordítani akartam, de nem tudtam. Mi van a kisbabámmal? Vajon neki nem esett baja? Meg kell tudnom, magamhoz kell térnem! Újult erővel próbáltam megszólalni, kinyitni a szememet.
- Leo... - sikerült nagy nehezen kinyögnöm. Olyan halkan, hogy egy ember egészen biztosan nem hallotta volna. Milyen szerencse, hogy én egy vámpírhoz mentem feleségül!
- Bella! Hallottad, Alice? Bella, kicsim, ébredj fel! Leo biztosan jól van, de Carlisle majd megvizsgál titeket, csak térj magadhoz. Hallasz engem, Bella?

Sikerült! És ha egyszer ment, mennie kell még egyszer is!
- Segíts, Edward, segíts - mondtam, és már egész hangosra sikeredett. Éreztem, hogy az engem körülölelő karok még szorosabbra fonódnak körülöttem.
- Mi a baj? - kérdezték mindketten egyszerre.
- Nem tudok mozdulni... A szemem - nyögtem, mert nehezemre esett a beszéd, habár percről perce erősebbnek éreztem magam.
Hallottam, ahogy halk vitába bonyolódnak, mi is történhetett velem. Edward úgy vélte, sokkot kaptam, Alice attól félt, beütöttem a fejem... És közben a mentő megérkezett. Még jobban kétségbe estem: nem vihetnek be! Hiszen vérem sincs... Szerencsére előbb a másik furgon sofőréhez mentek, mert ő életveszélyes állapotban volt.
- Bella, kérlek, nyisd ki a szemedet! - könyörgött újra Edward. - Csak akarnod kell, és menni fog! El kell tűnnünk innen, nem érhetnek hozzád... Észrevennék, hogy mások vagyunk...
Finom rázkódott alattam, ebből rájöttem, hogy még mindig zokog. Csendesen, könnyek nélkül.

Valami megérintette az arcomat, aztán az ajkaimra csúszott. Boldogan jöttem rá, hogy Edward ajka az. Könnyed csókot lehelt rá, aztán a szemeimre is. Ez segített, mintha hirtelen megtaláltam volna a megfelelő izmokat: sikerült kinyitnom a szemem. Pár pislogással később már a kép is kitisztult előttem, és láttam, ahogy Edward arca felragyog. Szorosan magához ölelt, és hallottam, ahogy Alice ujjong.
Körülnéztem, és rájöttem, hogy a Volvo hátsó ülésén ülünk. Illetve Edward ült az autóban, én pedig az ölében feküdtem-ültem, lábaim kilógtak a nyitott ajtón.
- Ügyes vagy, Bella! Köszönöm! - suttogta Ő a hajamba. - Meg is tudsz mozdulni?
Próbáltam, de nem ment, csak nagyon apró mozdulatokat tudtam tenni, mint megrázni a fejem, megszorítani a kezét. De Edward nem adta fel, elmosolyodott, és sejtelmesen ennyit mondott:
- Ha az előbb bevált...
Aztán lehajolt, és megcsókolt. Egyszerű, könnyed csóknak indult, de aztán egyre szenvedélyesebbé vált, bőven átlépte a régi határokat. Ölelő karja lesiklott a combomra, aztán vissza a derekamra, miközben kapkodva csókolta a számat, a nyakamat...
Megint igaza lett, és a módszere működött. Karjaim önkéntelenül, minden harc vagy erőlködés nélkül emelkedtek fel, és ölelték körül a nyakát, túrtak a hajába, hogy aztán közelebb húzhassam magamhoz. Mégis újra megmentett... A külvilágról megfeledkezve, teljesen belemerültünk egymás közelségébe, ám ezt senki sem róhatja fel nekünk, hisz hetek óta gondjaink voltak. Három napja, a búcsúcsókunk sem sikerült ilyen forróra... A helyhiány miatt egyáltalán nem zavartattuk magunkat, és sikerült valahogyan Edward alá keverednem az ülésen. Ő fél karjára támaszkodva - vigyázva növekvő pocakomra - csókolgatta a nyakamat, keze már a dzsekim alatt kalandozott.

- Srácok! - szólongatott minket Alice nevetős hangon. - Örülök, hogy így egymásra találtatok, de társaságot kapunk... És azt hiszem, nem is ez a megfelelő helyszín, az elsősegély tanfolyamotokhoz...
Kelletlenül váltunk el egymástól. Edward ügyesen kikecmergett az autóból, aztán segített felülnöm. Alice-nek igaz volt, mert már jött is két mentős.
- Bízzátok rám! - suttogta Alice, és kipattant a vezetőülésről. Edward azonnal elfoglalta helyét, és hátranyúlt, hogy foghassam a kezét.
- Alice, Edward - biccentett az idősebbik mentős. - A hölgy volna a sérült? - bökött felém.
- Igen, a sógornőm - mosolyogott szédítően a barátnőm. A fiatalabbik mentős, tátott szájjal pislogott rá. Úgy tűnik, őt már a maga oldalára állította.
Az idősebbikkel nem volt ilyen könnyű dolga. Aggodalmasan hajolt le, és méregetett engem. Edward megszorította a kezem, de a szemét le sem vette az orvosról. Az, mintha megérezte volna hozzá fordult.
- Hogyan szedtétek ki? Behorpadt az ajtó, amikor a másik autó neki ment... Képtelenség puszta kézzel kinyitni utána, mégis, hogyan sikerült? - kérdezte, de a hangjában nem volt szemrehányás, vagy gyanú...
- Én épp hazafelé tartottam, amikor láttam, hogy... Nem is néztem, mi van az ajtóval, rohantam, hogy kiszedjem Bellát – felelte Ő szemrebbenés nélkül. Tudtam, hogy nem véletlenül járt erre, de senki sem vádolhatta volna meg, olyan hitelesen adta elő. - És ahogy nyitottam, megakadt, de tudja, hogy van ez: az embernek ilyenkor megnő az adrenalin szintje, szóval megrángattam egy kicsit, mire nem hogy kinyílt, de le is szakadt...
Onnan nem lehetett látni a furgonomat, de a leszakadt - vagy sejtésem szerint inkább leszakított - ajtó nem hangzott túl jól. Vajon milyen állapotban lehet?

A mentős is elgondolkozva hümmögött, aztán pillantását visszafordította rám.
- Úgy látom csodával határos módon karcolások nélkül megúszta, hölgyem, de jobban örülnék, ha bevihetnék... Vagy legalább itt a helyszínen megvizsgálhatnánk - jelentette ki végül.
Alice alig hallhatóan felszisszent, de aztán megkocogtatta a mentős vállát, és akcióba lendült.
- Dr. Tailor, semmi szükség erre! - mondta egy csábos mosoly kíséretében. - Maga is látja, hogy Bellának haja szála sem görbült! Ráadásul már beszéltem Carlisle-lal, otthon van, ha valami mégsem stimmelne.
A fiatalabbik mentős még mindig kábán bólogatott.
- De úgy látom, a hölgy állapotos! Nem engedhetem el csak úgy - ellenkezett Dr. Tailor. - Be kell vinnem, meg kell vizsgálnunk....
Felém nyúlt, mire én hátrahőköltem, és elhúzódtam. Ijedten pillantottam Edwardra, de láttam, hogy tehetetlen.
- Teljesen jól vagyok! Ne sértődjön meg, uram, de engem csak Carlisle vizsgálhat meg... És semmi bajom sincs! Nem vágyok másra, csak hazamenni, és egy kicsit... - aludni, akartam mondani, de Edward egy észrevehetetlen fejrázással jelezte, hogy ez nem a legjobb ötlet. - ...enni.
Látva hármunk rendíthetetlenségét Dr. Tailor végül vállat vont.
- Ha biztos benne... De ki kell töltenie egy papírt, hogy vállalja a felelősséget. Rick, hozd a nyomtatványt! - fordult fiatal kollégájához. Az azonban még mindig Alice-t bámulta, és csoda, hogy a nyála nem csordult ki.
- Melyiket? - kérdezte végül.
- Melyiket, melyiket? Hát azt, amelyik úgy kezdődik: saját felelősségre...

Villámgyorsan kitöltöttem a papírokat, és vallomást tettem az időközben kiérkező Charlie-nak - aki egy személyben képviselte a szülőket és a rendőrséget is. Mivel nem akartam feljelentést tenni - szegény pasas, aki belém jött nem tehetett semmiről - nem nagyon volt más feladata. Aztán indulhattam haza Edwarddal. Alig vártam, hogy beszélhessek Vele, mert attól, hogy balesetem volt, még meg kell beszélnünk a dolgokat. Ám előbb még el kell mennünk Carlisle-hoz, hogy megvizsgáljon, Leónak nem esett-e baja.
Edward szótlanul indult el, de éreztem, hogy mondani akar valamit, így hát csendben várakoztam.
- Istenem, Bella! - sóhajtott fel végül. - Te még most is úgy vonzod a veszélyt, mint egy mágnes. Tudod, hogy megijedtem, amikor Alice felhívott, és közölte, hogy látomása volt a balesetedről. Hiába száguldottunk mindketten utánad... Én Port Angeles felől, Alice otthonról... Már csak azt láttuk, ahogy te jobbra akarsz fordulni, de akkor az a férfi megint elveszti a kontrollt a furgonja felett, és beléd ütközik... Alice és én is alaposan megijedtünk, mert a látomásaiban csak feküdtél sápadtan hidegen, nem mozdultál és nem is lélegeztél... És amikor kiszedtelek a kocsiból pont úgy festettél. Alice magát hibáztatta, hogy túl későn vette észre, de ez egy nagyon hirtelen ötlet volt, igaz?
- Igen - bólintottam. Nem akaródzott elmesélnem a csokit meg az aggodalmat, csak még nehezebbé tenné a beszélgetést, de Edward nem érte be ezzel a rövid válasszal. - Leszaladtam a boltba csokiért, mert izgultam... a mai beszélgetés miatt.

- Úgy tudtam - morogta, aztán váratlan dolgot mondott. Bár, ha jobban belegondolok, ez Tőle teljesen természetes volt. - Tudtam, hogy ez az én hibám, éreztem. Mert gyáva voltam leülni veled beszélgetni, és túl sokáig húztam a dolgot, utána meg hagytam egy olyan idegesítő levelet... Túl sok stressznek tettelek ki, sajnálom! Sokkal jobban kéne vigyáznom rád! Én csak...
Hagytam, mondja csak végig. Addig, míg ki nem fogy az önostorozó, bűntudatos szavakból, úgysem fog leállni; majd, ha befejezte, mondom meg neki, hogy nem Ő tehet róla. Sóhajtva ismertem el magamban, hogy ez Edward egyetlen hibája, és valószínűleg sosem fog kigyógyulni belőle... Vajon ez a tulajdonsága Diana miatt alakult ki? Közben elhallgatott.
- Edward, figyelj, ez nem a te hibád! Az egész dolgot ketten együtt rontottuk el, abban egyformán vétkesek vagyunk. A balesetről meg nem tehet senki, különösképpen te nem! Vagy te intézted, hogy eleredjen az eső? És te rángattad a kormányt? Nem! De ha mindenáron bűnbakot akarsz találni, akkor már én vagyok az, mert minek mentem el a boltba? Ha már itt tartunk, akkor miért eszem csokit, amikor Carlisle megmondta, hogy nem kéne? - fakadtam ki.
Edward némán hallgatott végig, és még jó darabig nem szólalt meg.
- Sajnálom. Azt hiszem, tényleg igazad van - ismerte el kelletlenül. - Erről nem tehetett senki... De attól még jobban kéne rád vigyáznom, pláne így, hogy még nem vagy teljesen halhatatlan, Leo pedig biztosan nem az!
- De reméljük, vele is rendben van minden - motyogtam félősen. Inkább maradok ebben a féléletben örökre, csak Leónak ne essen baja!
- Mindjárt megtudjuk - mondta, miközben megálltunk a nagy Cullen-ház kocsifelhajtóján. - Utána pedig... Ideje lesz megbeszélnünk a félreértéseinket, hogy máskor ne kelljen esőben nyugtató-csokikért rohangálnod.

Még ki sem szálltunk az autóból, már nyílt az ajtó, Carlisle és Esme rémült arckifejezéssel rohantak ki. Aztán, amikor látták, hogy a saját lábamon indulok el feléjük, egyszerre sóhajtottak fel. Kérdések özönét zúdították rám, de én nem figyeltem oda.
- Majd mindent elmondok, de most van fontosabb dolgunk is! - jelentette ki Edward. - Bella úgy tűnik, teljesen megúszta, minden rendben van vele, de Leót meg kéne vizsgálni...
- Persze, persze, a kicsi is megsérülhetett - aggodalmaskodott Esme.
Carlisle már meg is indult a rendelő felé, és mindhárman siettünk utána.
- Nem volt gond a mentősökkel? - kérdezte, miközben már készítette elő az ultrahangot. Én készségesen felmásztam a vizsgálóasztalra, Edward és Esme pedig mellettem álltak.
- Dr. Tailor meg akarta vizsgálni, de Bella előadta a szerepét, hogy csak benned bízik, meg Alice is segített, úgyhogy hamar lemondott róla - mesélte Edward, és kisimított egy tincset az arcomból.
- Tényleg, Alice hol van? - kapott észbe Esme. - Remélem, nem csinál semmi butaságot! Nagyon dühös volt magára, amiért későn vette észre a balesetet...
- Már belenyugodott; Bellának ez egy nagyon hirtelen döntése volt, lehetetlen lett volna sokkal hamarabb látni, és ezt Alice is elismerte - nyugtatta Ő. - Most vadászni ment, mert egy kicsit sok volt neki a vér...

- A jelek szerint Bella már eléggé... sérthetetlen ahhoz, hogy Leót is megvédje, mert a kis lurkónak sem esett semmi baja - közölte Carlisle széles mosollyal.
- Hála Istennek! - sóhajtottam fel megkönnyebbülten. Ha kisfiam rendben van, akkor minden rendben lesz. A mi dolgunk is Edwarddal...
- Nem értem viszont, hogy Bellával mi történhetett - morfondírozott Carlisle. Míg vizsgált, elmeséltük a történteket. Mindketten alaposan meglepődtek az eszméletvesztésemen, akárcsak azon, hogy Alice nem látta, hogy magamhoz térek. - Ha Alice nem látta a javulást, az azt jelentené, hogy Bella nem akart magához térni, de ez lehetetlen...
- Talán valami tudatalatti dolog volt - tippelt Edward. Valószínűleg csak én sejthettem, hogy mire céloz... Én pedig nem értettem Vele egyet! Lehet, hogy féltem a mai beszélgetéstől, sőt, még mindig félek, de attól még nem bénítanám le magam!
- Akárhogy is, ez újabb jele annak, hogy Bella még nem egészen vámpír, nem egészen halhatatlan... Szóval nagyon kell vigyáznunk rá - mondta Carlisle. - Ha szerencsénk van, csak a szülésig marad ilyen, és utána ő is teljesen vámpír lesz...
Fiam épsége iránti örömöm némileg csökkent erre a kijelentésre. Szóval lehet, hogy örök életemre ilyen... befejezetlen leszek?
De nem rágódhattam ezen sokáig, mert Edward indult, ideje volt, hogy mindent megbeszéljünk...

Némán, és lassan kocogva tettük meg az utat a házunkig, aztán belépve sem szólaltunk meg. Nem tudom, Edward mivel töltötte az egyre nyúló csendet, de én még egyszer, utoljára átgondoltam, mit is szeretnék Vele megbeszélni. És persze reménykedtem, hogy minden simán fog menni, és a nagy igazságáradat végül az Alice által látott végkifejletet éri el. Vagy legalább valami hasonlót. Tudtam, hogy a kocsiban lezajlottak nem lehetnek garanciák erre, kicsit olyan volt, mintha mindaz egy másik dimenzióban játszódott volna, ahol nem volt ilyen nagy feszültség köztünk... Azért mégis úgy sejtettem, a balesetem, és az ébredésemet követő... ünneplő csókáradat, talán egy kicsit javított a helyzeten, egy kicsit segített nekünk.
- Szeretnél egy kicsit pihenni, vagy enni mielőtt beszélgetünk? - törte meg végül a hosszú hallgatást Edward, mikor már mindketten a nappaliban toporogtunk.
Megfordult a fejemben, hogy - mivel úgyis éhes voltam egy kicsit - megpróbálok az evéssel még egy kis időt nyerni, de aztán csak megráztam fejem. Úgysem tudnék most sem enni, sem pihenni, és valószínűleg ennél alkalmasabb időpont sem fog többé adódni, minek húzzam hát az időt? Edward biccentett, aztán leült a kanapéra, és engem is magához húzott.
Különös arckifejezéssel nézett engem, nehéz lett volna megfejteni, keveredett benne a kíváncsiság, az aggodalom, dühvel és kétségbeeséssel. Az azonban nyilvánvaló volt, hogy azt várja, én kezdjem el a beszélgetést. De fogalmam sem volt, hogyan is tegyem...

- Szóval, az a helyzet, hogy az utóbbi időben nem egészen voltam veled őszinte - jelentettem ki, nem mintha nem tudta volna, de valahogy mégiscsak el kellett kezdenem. - Amikor a Dianáról készült képről beszélgettünk, és utána amikor, azt kérdezted, hogy nem szeretnék-e valamit megbeszélni, elmondani. Nekem végig volt egy kimondatlan kérdésem, egy kételyem, de féltem neked elmondani... És tudom, hogy ez örültség meg bizalmatlanság, és hidd el, ezerszer elhatároztam, hogy nem foglalkozom vele, mint ahogy azt is, hogy elmondom neked, de sosem volt hozzá elég bátorságom... Hiába tudtam, hogy nincs semmi jelentősége, nem tudtam elfelejteni.
- Soha - mondta jelentőségteljesen - Soha és semmiért nem tudnék rád haragudni! Legfeljebb morgok egy kicsit, de képtelen vagyok dühös lenni rád! Kérlek, mondd el, miről van szó...
Megpróbáltam hinni Neki, ami nem volt nehéz, mert aranylóan ragyogó szeméből csak úgy sugárzott az őszinteség. Sikerült is belefognom a kétségem ecsetelésébe, de pont e miatt az őszinteség miatt nem tudtam közben a szemébe nézni.
- Ne sértődj meg, nem azért kérdezem, mert nem bízom benned... Tisztában vagyok azzal is, hogy, még ha igaz is, amire gondolok, akkor sincs értelme a dolognak, mert mint már mondtam, jelentőségtelen, de mégsem tudom kiverni a fejemből. Kérlek, hogy válaszolj őszintén, mert már nem számít, jól gondoltam-e, csak lezáruljon ez az ügy, és örökre elfeledhessem!
Szünet tartottam, de továbbra sem néztem Rá. Ma már volt elég bátorságom, és a baleset is sürgetett, szóval már el mertem mondani neki, mitől félek, de talán sosem tudnék közben a szemébe is nézni. Leginkább attól féltem, mit látnék benne: dühöt? Csalódottságot? Hitetlenkedést? Sértettséget? Vagy éppen bűntudatot, mert igazam van? Ezért továbbra is a kezemet bámultam miközben folytattam.

- Felmerült bennem, hogy talán csak Diana miatt kezdtél közeledni felém... Kérlek, ne érts félre, nem arról van szó, hogy kétségbe vonnám az érzelmeidet! - mentegetőztem gyorsan. - Csak éppen attól félek, hogy kezdetben - hangsúlyoztam ki a szót - engem egyfajta vezeklésnek tekintettél... Ez nem jó megfogalmazás, de jobb hasonlatot nem tudok. Hiszen az én vérem illata minden másnál jobban csábított téged, és mi más volna nagyobb vezeklés Diana halála miatt, mint folyton együtt lenni velem, és mégis életben hagyni engem? Vagy az is eszembe jutott, hogy talán... emlékeztettelek téged rá, és ezért... Mert amikor meséltél róla, nem tudom észrevetted-e, de sokszor hasonlítottál hozzá, és én arra gondoltam, hogy talán ezért, vagy a két dolog miatt együtt, hogy ezek miatt engedtél közelebb magadhoz... - Kínos szünet következett, szerettem volna magyarázkodni, még jobban elmagyarázni, mit érzek. De megijesztett, hogy mindeddig nem szólt semmit. Megkockáztattam hát egy pillantást az arcára: furcsa, még a korábbinál is értelmezhetetlenebb volt. Talán mindent elrontottam?
- És, hidd el, hogy még egyszer sem éreztem mindezt ekkora hülyeségnek, mint most kimondva... Tudom, hogy már magam miatt szeretsz, még ha a mai napig nem is értem, de elhiszem neked - zártam le végül, mert feleslegesnek éreztem a további részletezést. Addig mindenképpen, amíg Ő némán ül...

Egy darabig hallgatott még, aztán amikor végül megszólalt, olyan sebesen kezdett beszélni, ahogy még sosem hallottam. Mint, aki mielőbb tisztázni akar valami, és még a légvételre sem akar időt pazarolni.
- Amíg nem meséltem neked róla, soha, egyetlen pillanatig sem jutott eszembe kettőtöket összehasonlítani. Diana egy jó barátom volt, de sosem tekintettem rá nőként! Eleinte bolondnak tartottam, később pedig hálás voltam neki, amiért nem kellett egyedül lennem. Ezzel ellentétben rád... Nos, az elején szinte a rémálmomként gondoltam, mert előástad belőlem a szörnyeteg. De amint egy kicsit is megismertelek, a szörnyeteg mellett, vagy helyett a férfit hoztad elő belőlem. Nem gondoltam, hogy száz évesen megtörténhet velem, de szerelmes lettem... Sokáig fel sem ismertem, mert irántad éreztem először ilyesmit, de ezt már tudod.
A másik dologban pedig némileg igazad van, de mégis óriásit tévedtél! Dianának valóban, úgy szólván köze volt a kapcsolatunk elejéhez, de pont ellentétesen, mint te gondoltad! Amikor rájöttem, hogy nem csak a véredre szomjazom, hanem meg is szeretnélek ismerni, közelebb akartam kerülni hozzád, akkor eleinte Dianára gondolva próbáltam magam lebeszélni rólad, ahogy mindig azelőtt is, valahányszor szerettem volna egy halandót közel engedni magamhoz. Eleinte a kép is ott volt, de később is mindig azt mondogattam magamban, emlékezz, mi történt legutóbb! Persze ott volt ellenpéldának Thomas története, akivel két évig voltunk jó barátságban, együtt zenéltünk, és soha semmi bántódása nem esett, de ismersz! Szóval egyáltalán nem vezeklésből kezdtem közeledni feléd, hanem mert ellenállhatatlanul vonzottál, minden értelemben, és ez ellen még Diana emléke sem ért semmit! Igaz, ugyan, hogy kemény küzdelem volt eleinte minden veled töltött perc, annyira csábított a véred illata, de nem Diana miatt voltam veled, csakis érted!

- Sajnálom - mondtam, és éreztem, hogy a könnyek kezdik elönteni a szememet. Dühösen töröltem le őket, látni akartam Edward arcát. - Bizalmatlan voltam, pedig igazán nem érdemelted ki! Én viszont megérdemlem, hogy haragudj rám, mert már az elején felfújtam az egész ügyet, és még ez is...
- Ugyan, Bella! - Magához húzott, és a hajamat simogatta. - Teljesen érthető, hogy felmerültek benned ezek a dolgok, és ezért egyáltalán nem is haragszom. Az már kicsit bánt, hogy ennyi ideig titkoltad előttem mindezt, de... Végső soron ez az én hibám is.
Hitetlenkedve néztem fel rá. Csak nem akarja az én buta kétségeim miatt is önmagát okolni?
- Igazad volt abban, hogy ezt a... nyomasztó helyzetet mi ketten teremtettük magunknak, de mégiscsak... Az a helyzet, hogy én az elmúlt nyolcvan évben nagyon hozzászoktam, hogy hallom az emberek gondolatait, és... Azt hiszem, emiatt nem nagyon megy nekem a kétoldali kommunikáció. Vagyis nehezen kezelem az ilyen félreértéseket, különösen úgy, hogy nem tudok olvasni a gondolataidban...
Meg aztán nekem is megvoltak ám a magam kétségei! És ez pont olyan ronda dolog volt részemről, mint a te vezeklés-teóriád. Tudod, én is bizalmatlan voltam, és azt feltételeztem, amikor olyan furcsán viselkedtél, hogy nem mondtál igazat. Hogy nem akarsz ugyan, de mégis félsz tőlem, és félted Leót is... És mivel nem hallhattam a gondolataidat, és nem mertem leülni veled beszélgetni, hanem inkább eljátszottam, hogy nincs semmi baj, egyre erősebbek lettek ezek a kétségek... És pont úgy nem tudtam tőlük szabadulni, mint te, noha a lelkem mélyén éreztem, hogy bolondság... Aztán így jutottunk ebbe a mű-kapcsolatba...

- Te is féltél megbeszélni? - kérdeztem, és elmosolyodtam. - Szép kis pár vagyunk, mondhatom...
Edward is elnevette magát. Olyan jó volt a nevetését hallani, hosszú hetek után végre újra szívből kacagott!
- Hát, mi sosem voltunk egy átlagos páros! Az oroszlán és a bárány, ki látott már ilyet? Sem átlagos, sem egyszerű nem volt a kapcsolatunk eddig, de talán most majd... Csak meg kell tanulnom beszélgetni! - kacsintott rám.
- Segítek, ettől ne félj! Viszont ezen a bárány dolgon változtatni kéne, elvégre már én is veszélyes vagyok - poénkodtam. - Lehetnék mondjuk tigris, nem gondolod?
Edward széles vigyora kedves kis mosollyá szelídült, szeme pedig hirtelen nagyon gyöngéd lett, úgy éreztem, elolvadok.
- Nem, nem. Te mindig is az én báránykám maradsz, mindegy, mennyire vagy veszélyes - suttogta bársonyos hangon, aztán megcsókolt. Ezt éreztem az első igazi, őszinte csóknak azóta, hogy megismertem Diana történetét...

Pár perccel, és jó néhány csókkal később aztán újra megszólalt:
- Bella, akkor most ugye mindent megbeszéltünk, és nincs több félre értés köztünk? Ha már benne vagyunk, mondjad most!
- Várj csak, át kell gondolnom... Nem, már minden vádamat elmondtam! - Bár elvicceltük a dolgot, tudtam, hogy csak azért tesszük, hogy ne kelljen a hangulatot újra elrontanunk, de mindketten komolyan gondoltuk.
Edward ünnepélyesen bólintott, és egy újabb csókkal pecsételtük meg a kétségek korszakának lezárást.
- Remek, akkor semmi akadálya, hogy főzzek neked egy finom vacsorát! - Az utolsó szót már a konyhában mondta, én pedig siettem utána.

Nem mintha máskor nem lettek volna finomak - emberi szempontból - az ételek, de ma különösen kitett magáért. A legjobb persze az volt, hogy nagyon sok hús volt bennük, az egyetlen emberi táplálék, amit mindig szívesen ettem. Míg Ő a vacsorát készítette, megbeszéltük, hogy a napokban elvisz vadászni, és addig nem is nagyon szabad emberek közé mennem.
- Ez hosszabb lesz, mint egy átlagos vadászat - magyarázta. - Egyrészt, mert a táplálkozásodnak ezt az oldalát kicsit elhanyagoltuk, tehát szomjasabb vagy, másrészt, mert én fogok vadászni helyetted...
- Tessék? Köszönöm szépen, Edward, de képes vagyok magam is vadászni - ellenkeztem.
- Szó sem lehet róla! Bella, nem azért, mert nem vadászol jól, de... Nem lehetünk benne biztosak, mennyire vagytok sérthetetlenek! Különben is elég nagy már a pocakod, és én nem szeretném az egészségeteket kockáztatni, kérlek, értsd meg. Ha összeakadsz egy nagyobb vadállattal, akár még kárt is tehet benned, vagy Leóban!
Nem értettem ugyan teljesen egyet, elvégre most úsztam Leóval együtt sértetlenül egy autóbalesetet - amiben, ahogy a mentős tájékoztatott a papírok kitöltése alatt, minimum ezer apró karcolást, és egy törött csontot be kellett volna szereznem -, de úgy gondoltam, talán Edward a saját alaptalan bűntudatán szeretne ezzel enyhíteni. Arra pedig már rájöttem, hogy erről az önmarcangolásról nehéz lesz leszoktatnom. Nem adtam ugyan fel, hiszen egy egész örökkévalóság áll a rendelkezésemre, hogy megértessem Vele, Ő egy különleges, csodálatos személy és nagyon jó ember - vagyis vámpír. Nem az a bűnös gonosztevő, akinek képzeli magát. De egyelőre lemondtam erről a tervről, és belementem az új vadászati szokásokba, mert ha ettől jobban érzi magát, az nekem is jó. Meg aztán azért az a bénulással kombinált ájulás nem tetszett túlságosan...

Akármennyire is szerettem volna minél előbb újra Edward karjaiban lenni, a hosszú, forró zuhanyra szükségem volt. Elég nehéz napom volt, még végig gondolni is fárasztó lett volna, mi minden történt velem. Ezért inkább a jövőre koncentráltam... Voltam már annyira vámpír, hogy kibírjam még egy jó darabig alvás nélkül; persze csak, ha megfelelő elfoglaltságot találok...
A hálóba lépve Edwardot a hatalmas üvegablaknál állva találtam, kifelé bámult rajta. Biztos hallotta, hogy jövök, de nem fordult meg, ami kicsit aggasztott. Mellé sétáltam, és erre már felriadt révedezéséből, káprázatos mosolyt varázsolt az arcára.
- Min gondolkoztál ilyen mélyen? - érdeklődtem könnyedén, noha egy kicsit azért féltem...
- Rajtad... És azon, hogy mennyire vagy vámpír, és később mennyire leszel az - felelte teketóriázás nélkül, mialatt az ágyhoz sétált, és leült rá. Ismét követtem, Ő pedig kaján mosollyal folytatta. – Szerintem, nem kell aggódnod, mert ha a tested képes most változni, hogy Leo nőhessen, akkor a szülés után is így lesz... Bár a megőrzött emberi tulajdonságaid nem egészen ezt bizonyítják. Például az, hogy az illatod még mindig olyan ellenállhatatlan számomra. Vagy éppen, hogy akárcsak engem, a veszélyeket is mágnesként vonzod. A vámpírságban is különleges vagy...
Beszéd közben a fülem mögé tűrte egy kósza tincsemet, hogy aztán akadálytalanul simogathassa az arcomat. A testemet valósággal lángba borította vágy, amelyet olyan sokáig kellett nélkülöznöm és most mindezt be akartam pótolni. És mivel Edward szemében is hasonló tüzet láttam, valóságos csodának számított, hogy meg tudtam szólalni.
- Valóban... jó lenne tudni,... mik a korlátaim - mondtam akadozó nyelvvel, remegő hangon.
- Igen, ez nem ártana. Kezdhetnénk azzal, hogy leteszteljük, meddig bírod levegő nélkül...
Rémlett, hogy akartam válaszolni valamit, de ahogy közelebb hajolt minden épeszű gondolat eltűnt az agyamból, aztán a számat is birtokba vette...

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés