Sokáig tartott, mire kibontakoztam Bella öleléséből és ennek Jacob nagy belépője volt az oka. Bár csukva volt a szemem, éreztem, ahogy közeledik. Éreztem a különös vonzást, mielőtt a szíve dobogását meghallottam volna, aztán a következő pillanatban mellettem volt. Illetve mellettünk.

- Mi történt vele? Miért sír? – kérdezte.
Túl közel volt hozzám. Ahogy elhúzódtam Bellától minden érzékem ráhangolódott. A belőle áradó illattól szinte transzba estem és önkéntelenül fordultam felé. A farmerjához már egy sötétkék pólót is felvett, amit egyből le akartam szaggatni. Utáltam azt a pólót! Nem volt joga elfedni előlem azt a rengeteg mennyiségű…

Megbabonázódva meredtem a nagy kezére, amit az arcomhoz emelt, a gyomrom hatalmas erővel rándult össze, mire ijedtem hátrébb ugrottam.
- Ne nyúlj hozzám! – figyelmeztettem. – Nem akarlak bántani.
Kételkedtem benne, hogy megértette, mert a kezét továbbra is úgy tartotta, mintha meg akarna érinteni, ezért még jobban elhátráltam. Tűnődtem, hogy mennyire lehet értelmes. Eddig beszélni nagyon keveset hallottam, más a mostani kérdéssor is meglepett. Két értelmes kérdés? Ez már valami, nagyon fejlett lehet az agyuk ezeknek az alakváltóknak. Lehet, hogy még hosszabb, összefüggőbb beszélgetésre is képes. Habár a hajára nézve nem úgy tűnik, hogy tud egyedül fésülködni. Talán valamelyik Cullen könyörül meg rajta néhanapján?

Edward megint nevetett, de nem kérdezősködtem, mert már nagyon rosszul voltam. Ha a szomjúság csak a torkomban ég, azzal tudok kezdeni valamit, de ezt a fura hasi reakciót még nem ismertem ki teljesen.
- Egy kicsit… szeretnék egyedül lenni – nyögtem ki, miközben a kezem a szám és az orrom elé tettem, majd kimenekültem a konyhából. Hirtelen kitört a nevetés, bár nem igazán értettem az okát. Őket nem zavarja, hogy a farkasuk veszélyben van tőlem? Akárhogy is nézzük, ez elég veszélyes helyzet.

Megint bent voltam a szobámban, újfent mindenfajta étel nélkül. Emberi ételre sajnos nem voltam vevő, pedig láttam, hogy mennyit készülődtek, legalábbis a letakart tálak és a fűszeres szagok ezt engedték sejtetni. Furcsa volt elképzelni, hogy ők a családom. Elhittem, ez igaz, de még nem fogtam fel. Annyi furcsaság és érzelem van a dologban, hogy egyszerre nem tudom feldolgozni, mert az egy dolog, hogy Bella az anyám. Ezt felfogtam, de hogy Edward lenne az apám? Nem tűnik apatípusnak. És ezentúl a többiek is valami rokonaim lesznek? Még Emmett is kedves akart lenni velem, hiszen hozott kaját… furcsa. Teljesen össze voltam zavarodva. Viszont a legfontosabb, hogy ne bántsák apát. Ha neki nem esik baja, kész vagyok benyelni mindent, még emberi ételt is eszem, ha kell (azt nem mertem megfogadni, hogy állatból is fogok inni, hacsak Jacob nem számít. Bár nem biztos, hogy őt az állatok közé sorolják).

Leültem az ablakpárkányra és onnan bámultam kifelé. Pár pillanat telt csak el és Jacob is megjelent odakint, teljesen, mintha addig akarna kísérteni, amíg rá nem vetem magam. Egyenesen felbámult rám, majd intett egyet. Ez elég aranyos volt, úgyhogy visszaintettem. Hófehéren villanó széles mosolyt kaptam cserébe. Csak akkor ijedtem meg, amikor elkezdett felmászni azon a fán, amin én nem sokkal ezelőtt lemásztam.
Elhátráltam az ablaktól, aztán ő már bent is volt.

- Ezt nem kellene! – ráztam a fejem hevesen. – Veszélyes lehetek rád nézve, érted ezt?
- Értem – bólintott. A mosoly még mindig az arcán volt. – Ne aggódj, nem tudsz ártani nekem.
- Biztos vagy ebben? – kérdeztem kétkedőn. Újabb bólintás. Kicsit idegesített, hogy úgy bámult rám, mintha én lennék a felkelő Nap… biztos farkas szokás.
- Szóval, mi barátok voltunk régen, igaz? – folytattam. – Láttam felvételeken, úgy tűnt, nagyon szerettelek.
- Igen, én is nagyon szeretlek. Hiányoztál.

Elnevettem magam. Nagyon szeretlek, jelen időben. Ez olyan édes, nem? Úgy látszik, mégis lehet velük értelmes beszélgetést folytatni.
- Nagyon kedves vagy, de tényleg ne gyere közelebb!
Már elhátráltam egészen a falig, próbáltam csak akkor levegőt venni, ha feltétlenül szükséges, így körülbelül hét százalék volt az esélye, hogy nem fogok rá támadni.
- Nem félek tőled – mondta. – Szeretném, ha közelebb jönnél.

Az agyam tiltakozott, de valami ösztön, ami erősebb volt az eszemnél, odavezetett egészen közel. Még csak nem is emlékeztem a megtett lépésekre.
Ő csak tovább bámult, szinte pislogás nélkül, mikor kicsit magamra találtam, gyorsan leültem az ágy sarkára.
- Szóval – mondtam kiszáradt szájjal – miért ilyen gubancos a hajad? Nem szoktál fésülködni?

Ahogy ezt kimondtam, már tudtam, mekkora bunkóság hagyta el a számat.
- Úgy értem, ha… ha akarod, szívesen megfésüllek.
Ez egyre rosszabb, biztos voltam benne, hogy ezt a sunyi, vérére szomjazó felem találta ki, amelyik nagyon közel akar kerülni a nyakához. Pechemre rábólintott, így igazán nem visszakozhattam. Különben is, vajon ki fésülte meg utoljára? Kicsit sajnáltam emiatt.
A hajkefe, amivel Alice fésült korábban ott volt a közelben, úgyhogy azt felkaptam és
görcsösen szorongattam.

Vad izgatottság tört rám és csakis attól, ahogy elképzeltem a hajával való babrálást, ahogy a kezem hozzáérne a fejbőréhez, a tarkójához, ujjaimmal végigsimítanék a nyaka vonalán és…
- Nessie? – megfordultam a fésűvel a kezemben és elmosolyodtam. Ez egy ravasz fajta mosoly volt, nem tudhatta milyen mocskos és mégis gyönyörteli dolgokra gondolok és ez elégedettséggel töltött el.
Visszaültem az ágy szélére.
- Csak ülj le ide elém! – mondtam és lemutattam a földre. Habozás nélkül leült.

Tökéletes célpontot nyújtott. El tudnám kapni, az egyik kezemmel elsöpörném azt a rengeteg hajat, erősen a hátára csimpaszkodnék és beleharapnék, mint egy… egy… nem is tudok olyasmit mondani, ami az ízéhez hasonlatos lenne.
Elkezdtem a mozdulatot, de aztán más lett belőle, egyszerűen elrendeztem egy marék hajat, majd fogtam a fésűt és végigszántottam vele. Illetve szántottam volna, de a fésű elakadt az első néhány centinél.
- Mikor látott ez utoljára fésűt? – tettem fel a költői kérdést és a fésűt félretéve a kezemmel igyekeztem kisebb fürtökre bontani.

Ahogy a haja egyre simább és gubanc mentesebb lett, úgy zuhantak a százalékok. Hamarosan a fésűt is tudtam használni, minden húzásra újabb és újabb illatfelhő szabadult fel. Két-három százalék maradt, mikor felfedeztem, hogy a haj, amit eredetileg feketének csúfoltam, korántsem az. Jó, fényes fekete szálak voltak többségben, de ahogy kósza fénysugár szökött be a szobába és rávetült a hajára feltűntek a sokkal inkább gesztenyeszín szálak, sőt megdöbbenésemre néhány vöröset is találtam.

Egészen megtetszett, erős szálú volt és selymes, összefogtam, mintha copfba akarnám kényszeríteni és akkor elfogytak a százalékok. Az ostoba mozdulatom teljesen felfedte a nyakát, megláttam a vörösesbarna bőrét, az élettel teli lüktető eret, amiről le sem tudtam venni a szemem.
Hátulról átöleltem a nyakát, az orrom odanyomtam a bőréhez és mélyen beszívtam az illatát. A szám önműködően kinyílt, a fogaim hozzáértek a nyaka védtelen ívéhez…

Aztán megálltam. Egy kicsi nyomás mellett volna gyakorolnom a fogaimmal és máris megkaptam volna, amit akartam, de észrevettem, hogy mit csinált eközben Jacob.
Teljes bizalommal dőlt bele az ölelésembe, a nyakát pedig kényelmesen odatartotta.
„Svédasztal Nessie-nek” – hirtelen Emmett hangját hallottam a fejemben.
Gyorsan elhúzódtam.
- Ne bízz bennem, te bolond farkas! – hadartam és igyekeztem felállni.
A gond csak az volt, hogy Jacob nem hagyta. Simán leemelt maga mögül és előre húzott.
- Ugyan már, Nessie! – nevetett. – Csak nyugodtan!

Aztán, mielőtt tiltakozhattam volna közelebb vont magához, a fejemet, meg a nyakához illesztette.
Próbáltam egy-két százalékot feltornázni, ahogy arra gondoltam, hogy ő csak egy jószívű, melák farkas, aki nem is igazán tudja, hogy mit akar. Azt nyilván nem akarhatja, hogy megharapjam, bármilyen csábító is az illata. A szám megint a nyakára tapadt, a nyelvem alatt éreztem egy lüktető eret.

- Régen is folyton megharaptál – mondta még és ez elég volt, hogy kitisztuljon a fejem.
„Nem vagy már gyerek, Faith!” – mondta nekem apa, mikor körülbelül négy éves voltam. A testem még gyermeki volt, de az elmém már nem és ő tudta ezt. – „Mérsékelned kell magad, különben akarat nélküli ösztönlénnyé válsz!”
- Nem, nem akarom! – mondtam, inkább apámnak, mint Jacobnak. – Engedj el!

Hirtelen hangokat hallottam odakintről. Fura kuncogás volt, nyilván Jacob is hallotta, mert felugrott és kitárta az ajtómat.
Emmett, Jasper és Alice voltak.
- Nyertem – jelentette Alice.
- Pedig biztos voltam benne, hogy megharapja! – úgy tűnt Emmett nagyon jól szórakozott.
Én éreztem egy csepp szégyent, aztán valami fura nyugalom szállt meg, ami nyilván Jaspertől származott.
- Ez furcsa! – mondta Jasper is.
- Mi a furcsa? – kérdeztem enyhén dühösen (szerintem jóval dühösebb lennék, ha Jasper nem sugározna ilyen nyugalmat).
- Miért nem haraptad meg?
- Mert én nem vagyok egy akarat nélküli ösztönlény! – vágtam rá.

- Ti fogadást kötöttetek? – jelent meg hirtelen Edward is. Dühösnek tűnt, aztán hirtelen rám nézett, majd át Jacobra. – Ez lenyűgöző! Hogy tudtad megállni?
- Ti arra számítottatok, hogy meg fogom őt harapni?! – a dühöm egyre inkább felszabadult. Talán Jasper visszavett magából. – Hogy lehettek ilyen felelőtlenek? És ha akármi baja esik? Vagy ez titeket nem is érdekel?
- Na, kezdődik! – jegyezte meg Emmett.
- Nessie nem úgy gondolja! – torkollta le Edward. – Te meg hallgass! – vetette oda Jacobnak.
Kezdtem úgy érezni, hogy kimaradtam valamiből.
- Gyere, Nessie! Talán, ha eszel valamit nem lesz ennyire rossz a szomjúság – terelgetett lefelé Alice. – Nem kellett látnom, ahhoz, hogy tudjam, nem fogod bántani Jacobot – biztosított. Jó neki!

Fél füllel hallottam, ahogy Edward leteremti Jaspert és Emmettet, amiért az én káromra szórakoznak, és hogy miért nem léptek közbe hamarabb. Úgy tűnt, azért mégis aggódik Jacobért. Ez azért szép tőle.
Odalent újabb ember alakba zárt farkasokra bukkantam. Illedelmesen asztalhoz ültek. Vajon ezt tanították nekik?
- Hello – mondtam nekik, kicsit lassan, tagolva. – A nevem, Faith… vagyis Nessie.
- Leah – bökte ki az egyikük. Nagyon szép lány volt, hosszú fekete hajjal, bár kicsit morcos kifejezéssel az arcán.
- Én Seth vagyok – mondta a másik. – Rám sem emlékszel, Nessie?
- Nem – mondtam mosolyogva. Tetszett, hogy ilyen értelmes mondatokat is össze tud rakni. – De te vagy, aki a szarvast őrizte, igaz?

Lelkesen bólogatott.
- Szép vagy – dicsértem meg. – És te? – kérdeztem és Leahre. – Láttalak már korábban?
- Szürke – súgott Seth. – És mindig olyan képet vág, mintha keresztben akarna lenyelni.
- Fogd be! – csattant rá Leah.
Nevettem, mert tetszett a közjátékuk.
- Sokan vagytok még? – kérdeztem. Seth felsorolt egy csomó nevet, állítólag ismerem őket, de egyikről sem ugrott be semmi.
Vissza kellett tartanom a lélegzetem, mikor Jacob leérkezett az emeletről és egyenesen a mellettem levő üres helyre ült le. Ezzel úgy tűnt, hogy teljessé vált, az asztaltársaság, mert Esme és Alice tálakat kezdtek elénk rakni.

- És – kérdeztem a maradék levegőm felhasználva –, hol vannak a többiek?
Bármi jól jött volna, ami eltereli a figyelmem, az édes, bódító illatról. Közben mindenki beözönlött a konyhába, hogy lássa, mit fogok enni. A dolgok jelenlegi állása szerint, egyedül Jacob volt a szóba jöhető fogások listáján, ugyanis az egyik tálban hatalmas adag rántottát, egy másikban, csupa zöld izéből álló salátát véltem felfedezni. Egyik sem volt ínyemre.
Seth hangja csak zümmögésnek tűnt a fülemben, mígnem ki nem vettem egy érdekesnek tűnő mondatrészletet.
- …Sam, pedig otthon van, mert Emily nemrég szülte meg a harmadik gyereket.
- Farkaskölykök? – ámultam el. – Láthatom őket?

Mögöttem vámpíroktól (azt hiszem, Emmett, Rosalie és Jasper) származó nevetés harsant, Leah viszont lecsapta a villáját, amivel addig a salátát turkálta.
- Nem gondolod, hogy kicsit pofátlan vagy ezekkel az otromba viccekkel?
- Öhm… tessék? – kérdeztem értetlenül.
- Nem vagyunk állatok! – oktatott ki. – És ha Sam hallaná, hogy beszélsz a gyerekeiről…
- Leah! – szakította félbe Jacob.
- Nem akartalak megsérteni benneteket, én csak… nem ismerem a szokásaitokat… nem tudtam mennyire fejlett az elmétek.

Ezzel nagyon rosszat mondtam, a lány felugrott az asztaltól és dühösen vicsorított rám. A Cullenek nyomban az oldalamon teremtek, Jacob félig felemelkedett a helyéről.
- Nessie – Edward hangja óvatos volt. – Ők igazából emberek. Emberekből lesznek farkasok, nem pedig fordítva. Ugyanolyan értelmesek, mint te vagy én.
Az arcomról talán hitetlenkedést lehetett leolvasni, mert Leah dühösen elfordult és kiszáguldott a konyhából.
Idő kellett, hogy megemésszem ezt az új információt. Emberek, mint mi. Vagyis, mint én, félig. Ezt nem értem. A farkas formájukban is emberi gondolataik vannak?
- Igen – válaszolta meg a kérdésem Edward.
- De… de… – ránéztem Jacobra. – Hé! Te… te pedig… becsaptál engem?
- Én nem csaptalak be – mondta meghökkenten.
- Azt akarod mondani, hogy a való életben is úgy viselkedsz, mint egy emberré változott kutya? Én azt hittem… hiszen még fésülködni sem tudsz egyedül!

Mögöttem újabb nevetések, pedig ez nem volt vicces. Engem becsaptak! Ez nagyon dühítő!
- Nem viselkedem úgy, mint egy kutya – mondta kicsit megbántottan. – És tudok egyedül is fésülködni.
- De akkor miért hagytad, hogy én fésüljelek? – kérdeztem értetlenül. Ez egyszerűen felháborító! Nem is egy háziállatot fésülgettem, hanem egy felnőtt, feltehetően (ám ebben nem vagyok tökéletesen biztos) ép elméjű férfit? Mi a…
Edward olyan hangos nevetésbe kezdett, hogy muszáj volt hátrafordulnom. Mindenki mosolygott (vagy épp nevetett, ki gúnyosan, ki vidáman) rajtam. Rosalie-ra néztem.
- Te is azt mondtad! – vádoltam meg dühösen. – Kutyának nevezted! És korcsnak! Az emberekre nem mondunk ilyet!
Ez lefagyasztotta a mosolyt az arcáról.
- Én nem is mondtam ilyesmit.
- A felvételen!
- Nem voltunk épp a legjobb barátok akkoriban – világosított fel Jacob.

Dühösen meredtem rá, egyrészt, mert eszembe jutott, ahogy a haját babráltam, sőt az erdőben mennyit simogattam. És összenyalta az arcomat! Milyen ember tesz ilyet, ha tökéletesen ép az elméje, ahogy állítja? Vagyis senki nem jelentette ki konkrétan. Kérdőn Edwardra néztem.
- Többnyire – jelentette ki egy féloldalas mosollyal.
Ez azt jelenti, hogy többnyire ép az elméje vagy többnyire ilyen őrülten viselkedik?
- Egyél valamit, kicsim – mondta végül Bella, talán, hogy elejét vegye a további vitáimnak.

Jacob az arcán egy dühítő vigyorral elém húzta a rántottás tálat és megkínált.
- Kösz, nem – mondtam, mire mert magának egy adagot. – Belegondoltál, hogy az az izé egy madár fenekéből jött ki? Oltári gusztustalan!
Cullenék nevettek, megint, pedig komolyan mondtam. Életemben nem ettem tojást, de nem is akarok.
Jacob Seth felé nyújtotta a tálat, de Seth megrázta a fejét.
- Inkább salátát! – az arcán látszott, hogy ő hirtelen belegondolt.

Tehát én is salátát ettem, amihez marhahússzelet is járt. Nagyon komikus lehetett ez a jelenet, ugyanis a teljes vámpírok, akiknek szerencséjükre nem kell emberi kaját enniük, végig nevettek. Már az első falatnál ráförmedtem Jacobra, hogy ha emberi felfogóképességekkel rendelkezik, ne bámuljon úgy, mint egy kutya. Kérésemre elfordította a fejét, ami nekem jól jött, mert miközben legyűrtem az undok ételt, amit borzalmamra rágni is kellett, bámulhattam, a nyaka hívogató ívét, amit felsejlett a hajtincsek között.

- Nem lehet annyira borzalmas – szólalt meg hirtelen Edward.
- Hát edd meg te! – háborogtam. – Megmutassam? Nem hiszem, hogy a gondolataimban látod ezt!
Nyújtottam a kezem, ő meg csak odahajolt, hogy hozzáérjen a kezemhez. Különböző ocsmány ételekkel szórakoztattam egy ideig, amiket meg kellett ennem és jól szórakoztam a különböző arckifejezésein. Legutoljára hagytam a tejet, ami a világ legborzalmasabb itala és amiből évekig meg kellett innom napi egy bögrével.
Nem ügyeltem eléggé, így hirtelen apa is becsúszott a képbe. „Idd meg a tejet, Faith! Rajta, ne akard, hogy én itassam meg veled! Könyörgő szemekkel néztem fel rá…

Elrántottam a kezem Edward arcától, de már késő volt. Tudom, hogy látta, de úgy csinált, mintha nem látta volna. Persze kiolvasta a gondolataimból, hogy gyanakszom, mert végül felnézett rám. A szemei nyugodtak voltak, bizalom gerjesztőek és így közelről eszembe jutott, hogy milyen szép. Ráadásul a haja teljesen olyan színű volt, mint az enyém.
- De a szemeid Bellától örökölted – mondta vidáman. – Nem kell aggódnod. Még soha nem láttam azt a… férfit. Nem ismerem.

Fellélegeztem. Hirtelen körbenéztem és láttam, hogy megint mindenki bámul. A Cullenek a szokásos szoborszerű merevséggel, mozdulatlanul, Jacob kutya szerűen, kezében a villájával. Egyedül Seth tűnt úgy, ahogy érdektelennek. Őt inkább a hatalmas hússzeletek kötötték le, a kése csikorgott a porcelánon, ahogy bekapott egy újabb falatot.
- Úgy tűnik, ezentúl veletek fogok élni – sóhajtottam. – De viszonylag hamar ki fogtok akasztani, ha állandóan így bámultok. Ez tök ijesztő!
És bár komolyan beszéltem, megint nevetni kezdtek rajtam. Persze nyilván igazuk van. Itt vagyok én a félvámpír, nyolc vámpírral és két farkassal. Sokkal furcsább lenne, ha nem érezném ijesztőnek.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés