64. fejezet – Démonkeringő 


Rémisztő hideg terjedt szét a mellkasomban, mintha az utolsó lélegzet jéggé fagyott volna odabent; szinte kataleptikus mozdulatlanságba dermedtem, az egész bensőm görcsbe rándult. 

- Feloldani… De mit? – Hangomban színlelt értetlenség és pánik keveredett. – Hogy érted ezt? 

Jacob keményen viszonozta a tekintetemet; üres arckifejezésén nyugtalanságnak árnyéka sem rezdült. 

- De hisz tudod – mondta lassú-türelmes, szinte atyai hangon. – Sőt, a te fejedben hamarabb fordult meg, mint az enyémben. Igen, a feloldó szertartás létezik, Nessie, az öregek tanácsa mindig is ismerte a módját. Ez is a számtalan legenda egyike, ami apáról fiúra szállt a törzsünkben. Mindezidáig talán egyszer vagy kétszer végezték el, csakis kivételes esetben – de attól még működik. Délelőtt össze is szedtem a hozzávalókat… Nézd!

Éreztem, hogy a szám a döbbenet merev O-jába kerekedik, ahogy Jacob elkezdte kipakolni zsebének tartalmát. Egy hosszú, feslett madzagszerű valamit külön fel is mutatott, s én zúgó fejjel hallgattam a magyarázatát.

- …ez a legfontosabb része, amit majd a csuklónkra kell kötnünk, a közepét pedig a tenyerünkbe fognunk. A tanács öregjei direkt az én kérésemre fonták meg az éjjel, állatszőrből és növényi rostokból, ahogy a szertartás szabályai előírják. Ez a szimbolikus kötelék, aminek fel kell oldódnia kettőnk verejtékében, miközben összekulcsolt kezünket a hamvadó tűz füstjébe tartjuk. – Jacob arcán kelletlen kis fintor jelent meg. – Előre figyelmeztetlek, hogy ez akár órákig… végső esetben pedig egy fél napig is eltarthat. A füst és a fáradtság elbódít majd, úgy fogod érezni, mintha a sátor elfordulna körülötted, s te egy helyben pörögnél. A tanács ezért hívja a rítust démonkeringőnek: az érzés miatt, mintha táncolnál valakivel, egyre gyorsabban és gyorsabban, mígnem teljesen elszédülsz, a kezed kicsúszik izzadt kezéből, s az a valami a markodban, ami addig hozzákötött, elszakad, és hagy elmenekülni tőle.

Borzadó kis nyikkanás tört ki belőlem; vitatkozni, perelni és ellenszegülni akartam, vadul előrevetni magam és széttiporni a tüzet, amibe Jacob most valami szörnyű-titokzatos keveréket szórt, amitől a lángok átszíneződtek, és kísérteties, kavargó füstoszlop kezdett gomolyogni – de a fejemben és a mellkasomban fájó, artikulálatlan dübörgést képtelen voltam értelmes hangokká formálni. És Jacob, számomra felfoghatatlan módon, tovább folytatta a módszer részletes ecsetelését: szentségtörően nyugodt arccal, egykedvű beletörődéssel, hideg, gépies hangon sorolta, milyen különleges összetevőkből áll a tűzbe szórt keverék, hogy ez meg az milyen speciális hatást gyakorol a szellemre; hogy törzsének bölcs öregjei miféle okkult módszerekkel nyerték ki ezen hatóanyagokat az előírásos növényi és állati vagdalékokból. 

Távolinak érzett hangja monoton zümmögésbe olvadt. Majd a zümmögés felerősödött: a tiltakozás darázsrajává vált a fejemben, ami ezernyi fullánkkal csípett-mart belülről: Tégy már valamit! De zavarodottságomban nem tudtam, hol kezdjem – mivel tudnék egy csapásra véget vetni ennek az őrületnek? Végül a legtriviálisabb, legkevésbé számító érv talált rá az őt közvetítő szavakra.

- Nem veszélyes ez? – tettem fel a szégyellnivaló kérdést. Az egyre sűrűsödő füstön át felnéztem Jacobra, és kényszerítettem magam, hogy egyenesen tartsam a pillantásomat. – Mi van, ha ez a dolog olyan mély gyökeret eresztett belénk, amit nem lehet sérülés nélkül kihúzni? Mi van, ha már túl késő, ha…?

- Megijedtél? – Jacob elnéző kis mosolyra húzta a száját. – Ne félj, Nessie, nem fog fájni. Vagy legalábbis nem nagyon. Maximum egy kis szívtáji nyilallás várható, de a tünetek kezelhető szinten maradnak.

Jeges hullámként csaptak felém ezek a szavak. A szemem mögötti nyomás felerősödött, az első könnyek már a felszínt bökdösték. 

Jacob figyelmesen hunyorított, majd félpercnyi néma fürkészés után részvétlen hangon megkérdezte:

- Csak nem fogsz sírni? 

Megráztam a fejem.

- Nem! – De az ajkam áruló módon megremegett. 

Jacob bólintott.

- Helyes. – Azzal megint előredőlt. Egy hosszú bottal a tűz közé piszkált, szétlökdöste, kettétörte az égő fadarabokat, gyorsabb hamvadásra ösztönözve a most még túl nagy lánggal lobogó tüzet. – Mindjárt jó lesz – szólt kisvártatva, miközben két szemét higgadt önfegyelemmel továbbra is a tűz üszkösödő fészkére szegezte. 

- Nem akarom! – tört ki belőlem egyszeriben. Felpattantam a farönkről, és minden porcikámban vadul remegve, mintha hullámörvények kavarognának bennem, rázni kezdtem a fejem. Az értelem vasmacskáját kell dobnom ebbe a kavargó őrületbe, és ezt csak egy módon tehetem meg. – Beszéljük meg! – kiáltottam hisztérikusan. – Hallgass meg előtte, hagyd, hogy elmagyarázzam! Én…

De Jacob nem hagyta, hogy belelendüljek.

- Beszélni? – vonta fel a szemöldökét értetlenül. – Ugyan minek? Miért beszélnénk előtte, mondd? Ez a dolog csak elhomályosítja a tisztánlátást – te magad is így véled, láttam a gondolataidban.

- Félreértetted! – vágtam rá szenvedélyesen. – S most elhamarkodottan akarsz cselekedni. Ha adnál nekem egy kis időt, ha hajlandó volnál meghallgatni, akkor biztos vagyok benne, hogy…

- Állj! – Jacob feltartotta a kezét. Finom, tapintatos kis mosoly jelent meg az arcán, ahogy egyenesen a szemembe nézett, és szinte közömbösségig nyugodt hangon így szólt: – Nincs értelme megjátszanunk magunkat egymás előtt, Nessie. Akaratlanul mindent elmondtál, s én ugyancsak akaratlanul mindent meg is hallottam. Mellébeszélésnek és szemérmeskedésnek köztünk nincs helye többé – a legtitkosabb gondolatod és emléked is olyan tisztán láttam, mintha az enyém lenne. 

- Nem számít, Jacob – ráztam a fejem konokul. – Az a csók…

- Az a csók – vágott a szavamba élesen – sokkal többet jelentett, mint ahogy azt el akarod hitetni velem… vagy önmagaddal. Éreztem a csalódásodat közben, s hidd el: nálad sokkal jobban tudom, mit jelentett. 

Ez a képtelen gondolat a szavamat vette, tiltakozásom jeléül csak a fejemet csóválhattam. 

- Pedig így van – folytatta Jacob; a tudathasadásos, abszurdan nyugodt kifejezés meg sem rendült az arcán. – A különleges kapcsolatunk csak feleslegesen komplikálja köztünk a dolgokat. Most már én is látom, megértettem, milyen abszurd ez az egész. De eltüntetjük, Nessie. Jobb lesz így, egyszerűbb és világosabb. Korrekt. Miért táplálnánk hamis illúziókat, ha a valóság ott van a felszín alatt, s mi ilyen egyszerűen lejuthatunk oda? Csak gondolj bele: nem lesz sokkal könnyebb a lelkednek, ha eltűnik róla ez a kéretlen teher? Ha nem érzed tovább kényszernek, hogy viszonozd a ragaszkodásomat? Ha végre szabadon, független szívvel dönthetsz, s nem kell tekintettel lenned rám? 

Magas, kitartott C hang kezdett zúgni a fejemben, mintha egy berezonált hangvillát döftek volna az agyam közepébe. Mintha az egész világ értelmetlen darabjaira hullott volna körülöttem; csak néztem Jacob kérdőn rám meredő arcát, s a lelkemet kitöltő rengeteg gondolat egyetlen szóban özönlött ajkamra:

- Megőrültél!

- Lehet. – Jacob irritáló hidegvérrel vonta meg a vállát, s magától értetődő természetességgel jelentette ki: – Csak nem szeretném, ha feleslegesen pazarolnád rám az idődet. És ne is próbálj meggyőzni az ellenkezőjéről! Megmondtam már vagy ezerszer, gyerekkorodban és tegnap ott a sziklán is, hogy nekem a te boldogulásod, a te igényeid a legfontosabbak. Ezt kell szem előtt tartanom, bármit cselekszem. 

A torkom mélyén gyülekező hördülés kitörhetett valahogy, mert Jacob sajnálkozó kis mosolyt villantott felém.

- Nevezd nyugodtan mazochistának a hozzáállásomat, de a dolog már csak így működik. …Na jó – vett nagy levegőt, és felállt –, vágjunk bele. Nyújtsd ki, kérlek, a kezedet… 

Nem mozdultam, ezért Jacob átnyúlt a tűz felett, és megragadta a csuklómat. 

- Ne…! – Megpróbáltam kirántani magam a szorításból, de Jacob erősen tartott.

- Mi a baj, Nessie? – nézett rám gyanakvóan összeszűkült szemmel. – Hát ennyire nem bízol magadban? – Közelebb hajolt, s a lélegzete meglegyintette az arcomat, amikor – először az őrület kezdete óta – igazi érzelmektől kásás hangon megkérdezte: – Ennyire félsz, hogy a végén semmi nem marad belőlem a szívedben?

Csak hüledezni tudtam az övön aluli ütés hallatán. Micsoda abszurd patthelyzet! És micsoda mestervágás! Jacob egyetlen mondattal minden erkölcsi fegyvert magához ragadott, s engem gyakorlatilag belekényszerített az együttműködésbe. Ha tovább ellenkezem, azzal csakis az ő képtelen felvetését igazolom.

A hiábavalóság tompa érzése úgy ért, mint egy központi idegbe adott bénító injekció. A kezem élettelen húsdarabként lógott Jacob fogásában; még csak kísérletet sem tettem az elrántására, zsibbadt tétlenségben tűrtem, hogy a rettenetes zsineg három hurokban átvetve a csuklómra kerüljön. Jacob kissé sután (hisz kénytelen volt a balját használni) a saját kezét is rákötötte a madzag másik végére, majd néhány csuklómozdulattal addig hurkolta magára a lógó szálat, amíg az elfogyott köztünk, s már csak a tenyerünk között feszült belőle néhány centi. 

- Így ni – szólt, és a tenyerével átfogta a kezemet. A madzag érdes felszíne belevájt a bőrömbe. – Már leülhetünk. Úgy egyébként is könnyebb lesz kivárni a végét.

Letottyantam, nincs jobb szó rá, a térdeim egyszerűen felmondták alattam a szolgálatot. A szorongatott helyzetből nem volt kiút, most már meg kellett várnom, amíg… minden kötél szakad. 

Ebben az egyébként találó kifejezésben annyi morbid mulatságot leltem, hogy minden kínom ellenére kis híján felvihogtam. Mert ez fog velünk történni, nem? Várakozásunk kínkeserves verejtéke feloldja majd a zsinórt, amit a törzs idős tagjai sodortak rendelésre az isten-tudja-milyen nyomorult szálakból, s a szentséges szövetség, mintha nem is létezett volna, megszakad, semmivé lesz egy szempillantás alatt. 

A jéghideg tény most először érintette meg úgy istenigazából a tudatomat, s a légszomj azon nyomban bőrszíjként feszült körbe a mellkasomon. Ettől fogva minden légvétel tudatos erőkifejtést igényelt, koncentrált megfeszítését erő ellenében dolgozó rekeszizmaimnak. De nem hagytam, hogy ez kifogjon rajtam, nem, mert bármi is történt eddig, büszkeség még mindig volt bennem. Lehettem akármilyen lesújtott, ijedt és zavarodott a szertartás végkimenetelével kapcsolatban, tudtam, hogy egy dologra minden körülmények között képtelen lennék: hogy soha nem folyamodnék a könnyek megvesztegető eszközéhez, hogy nem könyörögnék és rimánkodnék Jacobnak kegyelemért – a mélyen magamban hordott önérzet feszesen tartotta a gerincemet és csukva a számat. 

Hisz nem ezt akartam egyébként is? Kideríteni, mi maradna Jacob szerelméből, ha a szívét nem verné béklyóba valami homályos törzsi vudu? Hogy – megszabadulva a vak szerelem szemkötőjétől – tudna-e őszintén is szeretni? 

Az eszem tudta, hogy minden kérdésre igenlő a válasz, a szívem mégis süket volt az érvelésre. Ahogy haladtak előre a néma percek, s összeérintett tenyerünk közt cseppenként gyűlt a verejték, apránként az önérzet is fonákjára fordult bennem, s már önmagamat kezdtem hibáztatni. Miért kellett eljátszanom a gondolattal? Miért? Óvatlanul kihívtam magam ellen a sorsot, megkísértettem a saját szerencsémet!

A füst ködös maszatjain átpislogva Jacobra néztem – ő vajon hogy viseli ezt az egészet? 

Hosszan fürkésztem tűzbe meredő arcát, de érzelmeket leolvasni róla egy pillanatig sem tudtam. Lezárt titkos levél volt, mely féltőn őrizte intim tartalmát, egyetlen rándulás, egyetlen önkéntelen szájmozdulat sem árulkodott róla, mi zajlik odabenn, a verejtéktől fényes homlok mögött. A rendületlenség kőszobra… Ha voltak is kétségeim a szándékai felől, azok most egy csapásra szertefoszlottak. Abban a pillanatban megértettem, hogy Jacob meggyőződéssel hiszi is, amit mondott: ő tényleg meg akarja adni nekem a tisztánlátás esélyét, s ezért még arra is hajlandó, hogy feláldozza magát – azt a darabot a szívéből, amit soha nem tudtam méltón, értéke szerint megbecsülni. 

Lekaptam róla a szemem, és nagyon sokáig nem is néztem újra felé.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés