-Akkor miért nem mozdulsz meg? – tekergette kezét. Meg kellett mozdulnom. Döntenem kellett. A csókjára vagy az ölelésére vágyom-e jobban? Mindkettőt egyszerre akartam. A nevem úgy szakadt fel torkából, mintha csodát látott volna személyemben.
-Halkabban, szerelmem – morogtam, fél kézzel tartva, hogy a takarót felhajthassam. – Charlie fel fog ébredni.
-Akkor tegyél ellene! Tedd foglalttá a torkom és a szám - mondta, és szíve ettől a pillanattól kezdve vadul kalapált, és a légzésünk időnként abbamaradt.
-Már most hiányzol – hunyta le szemeit, mikor vészesen kevés időnk maradt egymásra.
-Nem muszáj mennem. Maradhatok – formálta a szavakat a szám öncélúan. „Mondj igent! Mondj igent!” – könyörögtem magamban.
Valami véget ért a ma éjszakával. Nem csak a titkolt éjszakáink, próbálkozásaink. Régi életének mondott örök és visszavonhatatlan búcsút ma éjjel. Át akartam karolni az utolsó pillanatokban. Én, a mérföldkő, aki egész végig életének két véglete között álltam. Dönthetett, hogy itt marad, vagy továbbhalad rajtam keresztül, hogy aztán követhessem őt. Én akartam a jövője lenni. És ő akart engem.
-Mmm – harapta be alsó ajkait. Az agyam dekódolt, a saját javamra: „igen”.
Mélyet szippantottam illatából, s mikor elteltem vele, egyszerre kutatták tekinteteik egymást. Ha nem ismertem volna, azt mondtam volna, sírni készül. Pedig csak engedte, hogy meglássam a lelkét. Az a lélek… Bárcsak nekem is lehetett volna lelkem. Valóban lett volna esélyem méltónak lenni a szerelmére, a lelkére, a testére. Még a gondolatolvasást is feladtam volna egy törékeny lélekért. Sosem halottam, mit gondolt. Sosem vágytam senki gondolataira ennyire.
Puha, nedvesen duzzadó ajkai elnyíltak, ahogy nyelvé hegyével körberajzolta.
-Határozott maradás – mormoltam.
-Nem, nem. Ez a legénybúcsúd. Menned kell – mondta, de mozdulatai minden egyes szavát érvénytelenítették. Jobb keze hajamba túrt, bal kezével szorosan szorította hátamat.Karjai alatt támaszkodtam könyökömön, és kezeim arcát simogatták.
-Legénybúcsúztatót azoknak tartanak, akik, hogy látják a múlást, azt hiszik, ez az egyetlen nap az övék. Én pedig nem is lehetnék lelkesebb, hogy az enyém leszel. Ez nem is volt kérdés soha!
-Igaz – lehelte nyakamhoz szorítva arcát. A kezei mellkasomon játszadoztak, és követték annak vonalát. A könnyed borzongás, ami reflexszerűen futott végig rajtam Bella érintése nyomán, arra sarkallt, hogy ajkaim megtalálják az övéit. Puhatolózva végigsimította nyelve hegyével ajkaimat. Sóhajtva emlékeztettem magam, hogy ma nem szabad ennél is jobban felizgatnom őt. Aludnia kellett, és már így is nehezebb lesz neki, hogy nem maradok vele. Elhúzódtam tőle kissé, demonstrálva, mára csak ennyit adhatok.
-Várj – kapta el vállamat, közelebb húzva magát hozzám, lerúgva a félig rám tekeredő takarót. – A gyakorlat teszi a mestert – mondta. Mintha nem ez lett volna a mottónk hónapok óta. Felkuncogtam az emlékek hatására.
-Nos, akkor nekünk határozottan közel kellene lennünk a tökéleteshez, nem így van? Aludtál egyáltalán az elmúlt hónapban? – viccelődtem, hisz arra mindig figyeltem, hogy zavartalanul kialudhassa magát.
-De ez a főpróba – próbált érvelni. Ez a mondta bájos végkicsengést adott volna utolsó próbálkozásunknak, amit mára lezártnak tekintettem. Csak ő nem. - És különben is csak gyakoroltunk néhány bizonyos jelenetet. Most nincs itt az ideje annak, hogy biztosra menjünk – mondta, s ezekre a szavakra mindenem megfeszült. Azt hittem, neki sem „csak” bizonyos jelenetek voltak azok a pillanatok. Ha eddig nem jött el az ideje, hogy biztosra menjünk, huszonnégy óra alatt hogy akart mindenről megbizonyosodni?
-Bella – kérleltem szinte, és szerettem volna magam fejbe vágni, amiért nem értettem meg vele tökéletesen, mennyire félnie kellene holnap éjszaka a reakcióimtól.
-Ne indítsd el ezt megint – mondta. - A megállapodás egy megállapodás.
-Túl nehéz összpontosítani, amikor velem vagy. Én – én nem tudok tisztán gondolkodni ilyenkor, és képtelen leszek kontrollálni magamat. Meg fogsz sebesülni – próbáltam így, az utolsó pillanatban is elmagyarázni neki azt, amit teljesen félreértett. A kompromisszumot. Egyáltalán nem én számítottam benne, csak ő. Csak miatta született ez a megállapodás, és tudatosan adtam elő úgy, mikor meg kellett születnie, hogy miattam van. Túl önfeláldozó volt. Ezt használtam ki akkor. Ez volt az egyetlen, ami megmenthetett egy elhamarkodott cselekedettől. A végső igent és nemet is neki kellett kimondania.
-Én jó leszek – ígérte, s ha tudta volna, mennyire kicsi ennek az ígéretnek a mértéke, akkor még a kedvemért sem említi meg. Fontos volt, hogy jó legyen. A legfontosabb mégis az én önuralmam volt. Sosem tudtam szavakba önteni, milyen iszonyatosan fáj, hogy nem volt még teljesen az enyém. Akár angyallá is változhatott volna másnap éjjel, az sem garantálta volna, hogy én jó tudok lenni. Minden alkalomkor, mikor ujjaim vagy akár egész testem kényszeredetten a fojtogató vágytól hozzáértek testének különböző pontjaihoz, erősebben szerették volna érezni a krémesen lágy bőrét, át akartak melegedni buja forróságától. Hosszú, és áldozatos munkával tudtam csak tudatosítani magamban, túl értékes és gyenge ahhoz, hogy a vágyaim fontosabbak legyenek.
-Bella – leheltem elgyengülve a tehetetlenségtől, és a vészesen fogyó idő félelmétől.
-Shhh – nyomta ajkait enyéimhez, és porba hullt minden elkeseredett reményem, hogy jobb belátásra térítsem. Titkon talán mégsem akartam, hogy kellőképp megrémüljön szavaimtól. Még a nadrágomon keresztül is érzékeltem, hogy lábának hőmérséklete csökkeni kezdett, ahogy lábaimra fonódtak. Én mégis mindig bizsergetően melegnek éreztem őket. Tudtam, hogy ha kékülni kezdene a lába, akkor sem rántaná el őket.
-Hogy vannak a lábaid? – kérdeztem. Küzdöttem az érzéseim ellen, de nem én győztem. Szerettem, ha derekam köré tekeredtek lábai. Olyankor a csípője, és felsőteste is tökéletesen hozzám simult, s leginkább az volt az a pillanat, amikor testemben minden vágy egy helyre húzódott vissza.
-Pirítós melegen – válaszolta. Nem bírtam megakadályozni a megformálódott gondolat megszületését.
-Valóban? Semmi második gondolat? Még nincs túl késő megváltoztatni a gondolataid – ajánlottam
-Próbálsz megszabadulni tőlem? – kérdezte gyanakodva, mire felkuncogtam. Megszabadulni? Az egyáltalán nem volt egyenlő a gondolatai megváltoztatásával. Másrészt ez egy utolsó kísérlet lett volna gyenge ígéretére, miszerint jó lesz.
-Csak biztosra megyek. Nem akarom azt, hogy bármit is tegyél addig, amíg nem vagy biztos magadban.
-Biztos vagyok benned. A többit meg át tudom élni – mondta magabiztosan. Biztos volt bennem. Ez hízelgő lett volna, minden más esetben. De tudott vagy akart átélni? Tétováztam, de meg kellett tudnom az igazi tartalmát szavainak.
-Tudod?
-Nem gondoltam meg magam az esküvővel kapcsolatban – pozitívan állok ahhoz is, hogy a lelkiismeret furdalásod ellenére életben fogok maradni – de később mi lesz Renée-vel? Mi lesz Charlie-val? – kérdezte, s meg is válaszolta saját kételyeit. Tehát ezt akarta „tudni”, hogy ki fog gondoskodni róluk. Mindig bizonygatta, nem lesz gond, de valahol mélyen mindketten tudtuk, az elválás után nem lesz mindig könnyű a tudat, hogy magukra hagyta miattam őket. Sóhajtva folytatta gondolatmenetét, rövidre zárva. – Hiányozni fognak – mondta. S ha tudta volna, Charlie-nak hogy fog hiányozni! Renée-t nem ismerhettem ki annyira, mint édesapját, de tisztában voltam vele, hogy élete végig keresni fogja a magyarázatot, hogy miért nem veszi fel vele Bella a kapcsolatot. Magamat akartam büntetni azzal, hogy felhoztam a barátai nevét is.
-Angela és Ben, Jessica és Mike.
-A barátaim is hiányozni fognak - mosolygott a sötétben, majd viccelni próbált. - Különösen Mike. Oh, Mike! Hogyan folytassam? – nevetett, pedig a hangja komoly volt. Felmorogtam Mike kiemelt említésére. Tudtam, semmi okom nincs rá, hogy féltékeny legyek Bellára, de ő sosem halotta Mike gondolatait. Sem magáról, sem másról. - Edward, mi túl voltunk ezen és túl is leszünk. Tudom, hogy nem lesz egyszerű, de ez az amit akarok. Akarlak és akarlak téged örökkön örökké. Egy élet nem elég nekem belőled – bizonygatta sokadjára, s bármennyire imponált ez a kijelentés, szerettem volna ebben az esetben is megragadni az utolsó lehetőségemet.
-Soha nem változni… soha nem mozgatni a csatárt – vetettem ellent.
-Ez mit jelent? – ráncolta össze homlokát.
-Emlékszel, amikor elmondtuk Charlie-nak, hogy összeházasodunk? És ő terhesnek gondolt téged? – kérdeztem lassan, megfontolva, hogy tovább húzzam az időt. Tehetek még egy utolsó próbálkozást, csakis az ő érdekében?
-És arra gondolt, hogy lelő téged? – találgatott nevetve. - Bevallom másodjára, őszintén fontolóra vette – mondta, mintha nem tudtam volna. Nem reagáltam. – Mi az, Edward?
-Én csak igazság szerint… nos, én csak úgy gondolom, hogy igaza lett volna – motyogtam. Elvettem tőle a lányát, hazudtam neki, miattam Bella is hazudott. És a tetejébe még „elértem”, hogy szörnyeteggé akarjon változni ez az ártatlan teremtés. Kész volt lemondani az emberi életéről, az anyaságról. Mindenről, ami az eddigi életét jelenthette.
-Gah – zihálta.
-Annyira tudott valamit, ami miatt igaza tudott lenni. Nekünk is lett volna több lehetőségünk. Utálom, hogy el kell vennem tőled ezt a lehetőséget – sanyargattam magam, és őt is meggyötörtem. Egy hosszú percig hallgatott.
-Tudom, hogy mit teszek – szólt, s szerettem volna sírni. Senki és semmi nem akadályozhatta meg döntésében. Annyira szerettem őt. Tudtam, hogy amennyire gyenge emberi szíve lehetségessé teszi, ő is szeretett engem. De fogalma sem volt mit tesz.
-Hogyan tudhatnád Bella? Nézz anyámra és a nővéremre. Ez nem is olyan könnyű áldozat, mint amennyire hinnéd – mondtam élettelenül, ahogy anyám és nővérem gondolatai jutottak eszembe. Az a mérhetetlen vágyakozás, a hiány fájdalma. Ah, még hallani is szörnyű. Hogy ítélhetném Bellát örök fájdalomra, mikor azt sem tudja, miről mondana le?
-Esme és Rosalie éppen, hogy csak boldogul. Ha ez később probléma lenne, tudjuk, hogy mit kell tennünk, Esme örök befogad – mondta, s igyekeztem elhitetni magammal, hogy ezek a mondatok pillanatnyi agykárosodás következményei.
Esme már akkor örökbe fogadta őt, mikor rájött a család, hogy szerelmes lettem belé. Nem az a lényeg, hogy egy darab, vacak papírra mi van írva. Hanem hogy tudsz-e szívből, feltétel nélkül szeretni?Hogy mondhatnád, hogy majd örökbe fogadsz? Mi a biztosíték, hogy tudod majd szeretni? Minden addigi kapocs nélkül. Esmének egyetlen időszak konkrét emlékei maradtak meg emberi életéből. Amikor babát várt, és mikor megszületett a gyermeke.
Megkértem, meséljen nekem róla. Azt mondta, a kapocs olyan erős volt közte és a kisbabája között, mint egy igazi hívő mély vallásosságából, és Isten ajándékából fakadó hite. Minden rezdülését érezték a másiknak, minden szeretet egymástól kaptak. Az életük a másiktól függött, de ez nem ijesztő volt. Ez volt az élet lényege, ez tanította meg őt arra, hogy minden mást fel tudjon adni, hogy tisztaszívből szeretni tudja az életet, a lét bármilyen formáját.
Nem kérhettem Bellától, hogy mondjon le erről. Sóhajtottam, és a hangomban vád támadt. Csakis magam iránt.
-Ez így nem igazság! Nem akarok belőled áldozatot gyártani. Én dolgokat akarok adni neked, és dolgokat akarok elvenni tőled. De a jövődet nem akarom ellopni. Ha voltam emberi – de nem fejezhettem be, mert apró kezét ajkaim fölé emelte.
-Te a jövőm vagy – nézett a szemembe, és a tekintete újfajta bűntudatot ébresztett bennem. Kész volt értem mindent eldobni, és én nem tudtam neki elég hálás lenni.
-Sajnálom. Szomorúnak hangzott, ugye? Kell lennie egy kis lelki erőnek – szégyenkezve viszonoztam pillantását.
-A lábaid hidegek? – kérdezte, s tudtam, nem a valóságra érti. Hogy lehettek volna hidegek, mikor annyira szerettem őt.
-Nem abban az értelemben. Száz évet vártam önre, Miss Swan. Az esküvői szertartás az egy olyan dolog - szünetet tartottam, majd a lényeget megragadva folytattam –Oh, a szerelem az egy szent dolog – és ahogy ezt kimondtam, fivéreim sürgető gondolatai tolakodtak elmémbe. Miért nem értik meg, hogy semmi szükség erre a bohóckodásra? Vele akartam maradni, és vigyázni rá, bocsánatot kérni, még akkor is, ha tudtam, nem haragszik rám. Csikorgattam a fogaimat, ezzel jelezve nekik, hogy hagyjanak békén.
-Mi a baj? –kérdezte lágyan, árnyalatnyi aggódással a hangjában.
-Nem kell hívnod a testvéreimet. Látszólag Emmett és Jasper nem engedik, hogy ma maradjak – fanyalogtam. „Gyere ki! Be fogok menni! Most!” – fenyegetőzött Emmett. Hát jöjjön csak be – gondoltam, mikor Bella erősen magához szorított. De elengedett.
-Jó szórakozást – mosolygott rám melegen. Maradni. Maradni. Maradni. Az ablak nyikorogva tűrte Emmett körmeinek élességét. Bella összerezzent a hangra. Emmettől mindenki félt. Csak az én butus Bellám nem. Hogy tudja pusztán azzal felmelengetni a bűntudattól terhes, fagyos szívemet felmelegíteni, hogy csak rá gondolok, a bátorságára, az értelmetlen szerelmére irántam?
-Ha nem küldöd ki Edwardot - sziszegte Emmett fenyegetően Bellának -, utána bejövünk!
-Megy már – nevettet fel kedvesem. – Mielőtt be nem törnek a házba – vetette oda nekik, mire megforgattam a szemeim. Ha valóban akartak volna, már réges rég bent lettek volna. Felkaptam a padlóról az ingemet, majd lehajoltam, hogy megcsókoljam homlokát. Szándékosan kerültem az ajkait. Emmett ereje ide vagy oda, ha abban a pillanatban megcsókoltam volna Bellát, meg akartam volna vigasztalni durva szavaim miatt, dúdolni szerettem volna neki, és ölelni reggelig.
-Aludnod kell. Holnap lesz a nagy nap.
-Köszi! Ez biztos segít lenyugodnom! – vágta rá csípős hangon. Még egy ok, hogy maradjak. „Kifelé, te hősszerelmes!” – parancsolt rám Jasper.
-Találkozunk az oltárnál – próbáltam szépen elbúcsúzni.
-Fehérben leszek – mosolygott, és mintha valami hihetetlenül idilli állapotról beszélt volna. Nevetnem kellett mosolyán, enyhén izgatott hangján.
-Nagyon meggyőző – s mielőtt meggondolhattam volna magam, guggolásba ereszkedtem, és még egy utolsó pillanatra összeforrt tekintetünk. Emmett üres gondolatai megkönnyítették dolgomat. Könnyedén rántottam le magammal, épp csak annyira, hogy természetes hanggal csapódjunk a földbe. Szitkozódva kelt fel, de a vigyor letörölhetetlen volt arcáról. Mindketten az ablak felé kaptuk fejünket, ahogy Bella védelmemre kelt:
-Neked nem kellene megszidnod őt a késéséért – mormolta. Jasper elgondolkozott egy pillanatra. „Még egy ilyen apróságért is képes védelmezni! Edward, Edward, ha éreznéd, hogy aggódik érted, hogy milyen bűntudata van, hogy mennyire szeret…” – csóválta meg fejét, emberi szemnek túl gyorsan. Elmosolyodtam, tisztában voltam azzal, hogy túlságosan féltett és szeretett. Csak felfogni, megérteni nem tudtam. De a bűntudat. Istenem, miért? Az egyetlen „bűne” az volt, hogy belém szeretett.
-Ne aggódj Bella. Időben haza fogjuk vinni – szólt Jasper, és a gondolatai elárulták őt, igyekezett megnyugtatni őt. Hálás voltam fivéremnek, Bellának erre most nagy szüksége volt.
-Jasper? A vámpírok hogyan tartják a legénybúcsút? Nem viszed el egy sztriptíz bárba, ugye? – követelte. A mosoly ismét megjelent arcomon. Ha tisztességtelen lettem volna, akkor is csak őt néztem volna meg ilyen helyen.
-Ne mondj el neki semmit! – morogta Emmett, és tudtam, még Bella is hallja. Ismét a földre küldtem, s amennyire bírtam, visszafojtottam nevetésemet. De a kuncogás felszaladt torkomon.
-Nyugi! - felelte Jasper. Nekünk, Culleneknek meg van a saját verziónk. Mindössze néhány puma, és grizzly medve. Sokkal több, mint egy átlagos este lenne – nyugtatta továbbra is Bellát. Végtére is igaza volt, ez tényleg több volt, mint egy átlagos este.
-Minden rendben, Edward? – kérdezte Esme, mikor hazaértünk.
Az arcom egy másodperc alatt képes volt több érzelmet mutatni. A legmélyebb gondterheltségtől kezdve a hitetlenkedő boldogságig. Megszorította a karomat, én pedig óvatosan megöleltem. „Igazi úriember vagy. Egy hölgyet sosem szabad túl erősen megszorítani!” – viccelődött gondolatban. Szorosan magamhoz öleltem. Majd felemeltem kezeit, egy-egy csókot nyomva rá.
-Szeretlek, anya – mondtam mosolyogva, s ő ismét átölelt, gondolatban viszonozva szavaimat. Túl kegyes volta hozzám a sors. A szüleim, a testvéreim. És Bella. Bármi történt is velem mindeddig, az semmiség volt. Csordultig teltem szeretettel.
-Edward – szólt Rosalie csöndesen a konyhaajtóból. – Lehet, egy kérésem?
-Bármi – fordultam felé. „Ugye velem is fogsz táncolni?” – kérdezte, minden rosszindulat nélkül.
-Emmett biztosan nem bánná – kacsintottam rá, s hosszú idő után egy őszinte mosolyt kaptam válaszul.
-Dehogy bánná – szólt Emmett, eredetileg értem jőve. Rosalie fülébe mormogott, s persze mindent halottam, de süketnek tettem magamat. Anya ebben már profivá vált. Mintha ott se lett volna.
-Mehetünk, Edward? – kérdezte, s Jasper után kiáltott.
-Azt hittem, csak vicceltek – lepődtem meg, hogy valóban vadászni vittek, fel a hegyek közé, ahova ember ritkán járt a veszélyes vadállomány miatt.
-Ez csak Jaspernek köszönheted – fintorgott tetetett durcásággal Emmett. – Mikor először vette el Alice-t, hasonlóan viselkedett, mint te. Emlékszel? – kérdezte megszokásból.
-Nem! – horkantam fel. Jasper olyan ideges volt akkor, hogy mindenki majd szétrobbant, hol túlságos aggódása, hol pedig kitörő boldogsága és büszkesége miatt.
-Edward jobban tudja uralni az érzelmeit, mint én – mondta Jasper. Komolyan nézett rám. – Azért hoztalak vadászni, mert holnap emberek lesznek nálunk. Nekem főleg nem árt az óvatosság. „Vigyáznod kell Bellára. És bocsáss meg, de gondolj Alice-re is! Összetörne, ha Bellának baja esne! Bár állítólag semmi szörnyűt nem látott, persze nem tudhatom, miből mennyit és hogyan látott.” – magyarázta, és én csak bólogattam.
-Na, most hogy megvolt a „rendes testvérek vagyunk” része, tartozom egy ígérettel. Ha a drága Bellát valamikor, remélhetőleg az öröklét jövőjében elveszed újra, ne számíts ilyen gyermekded búcsúztatóra! – nézett rám szigorúságot erőltetve az arcára Emmett. Nem említettem meg neki azt a tényt, hogy Bella nem éppen az a típus, aki újra és újra elviselné az esküvővel járó macerákat. Esetleg a kedvemért. „A kedvedért bármit” – milyen sokszor hallottam ezt tőle! Ismét mosolyogtam, s ahogy egy vadmacska illatát hozta felém az augusztusi langyos szél, átengedtem magam az ösztöneimnek.
Kora reggel hazatérve tudatosult bennem: ma éjjel – vagy inkább holnap hajnalban - olyan ösztönnek kell átadnom magam, amit még alig ismerek. A testi szerelem ösztöne még olyan volt nekünk, mint egy esetleges barátság kezdete, ahol jó néhány külső tényező áldozatává válhattunk.
Csak annyit szerettem volna, hogy neki jó legyen. Az sem számított volna, ha semmit nem érzek, ha nem lett volna rá olyan nagyon szükségem, csak a testi épsége megmaradjon.
Nem mertem bevallani, még magamnak sem, hogy lehetetlenség volt – már csak képzeletben is -, hogy bármiféle sérülés nélkül megússza. De én rendületlenül hittem, hogy Bella és én szeretjük egymást annyira, hogyha balul sülne el a nászéjszakánk, vagy ha az utolsó akadály még leküzdhetetlen számunkra, akkor is boldogok maradunk, és türelmesen várunk, esetleg időt kérünk egymástól, a további próbálkozásokra.
Addig maradtam ember, ameddig neki szüksége volt rá.
AJÁNLOM AZ OLDALT
