| Pale : 5. fejezet - Találkozás |
5. fejezet - Találkozás
2009.07.20. 11:50
Találkozás
„Through the mist I see the face
Of an angel, who calls my name
I remember, you’re the reason
I have to stay”
„Ködön át látom az arcát
egy angyalnak, aki nevemen szólít,
emlékszem, te vagy az ok,
akiért maradnom kell…”
Fokozatosan szoktattam magam az állati vérhez, ami - Alain figyelmeztetése miatt - csak kiegészítő táplálékom lehetett. Sajnáltam az embereket, de nem óhajtottam az ép elmémet kockáztatni az áldozatkímélő étrenddel. Ugyan fikarcnyi változást sem tapasztaltam, de mégis jobbnak láttam óvatosnak lenni, mégiscsak saját magamon kísérleteztem olyasmivel, amit a nálam jóval tapasztaltabb bátyám őrültségnek vélt. De nem tartott vissza, amiért hálás voltam. Sőt, segített ebben is, amiről álmodni sem mertem. Az ő ötlete volt, hogy ragadozó állatokra vadásszunk, mert ízletesebbek lehetnek. (Ezt egyébként abból következtette ki, hogy a vegetáriánusok vére kivétel nélkül rosszabb, mint a mindenevőké.)Valóban nem laktam jól sosem, de segített féken tartani magamat, és nem kellett miatta a háborgó lelkiismeretemmel viaskodnom, tehát a célnak megfelelt. Persze hozzátartozik, hogy borzalmas utóízt hagyott maga után a számban…
Amint nagyjából sikerült rendszereznünk az életemet, Alain felhagyott a közös táplálkozással, és mereven elzárkózott az ötlettől, hogy ő is „visszafogott étrenden tengődjön”, ahogy összefoglalta mazochizmusomat.
- Vámpírok vagyunk, nem holmi denevérek. Ha állatvéren kellene élnünk, akkor logikusan az vonzana minket – morgolódott velem gyakorta, mikor visszatértem magányos vadászataimból. Csekély erőfeszítésembe került volna, hogy őt is fellelkesítsem, de erőt vettem magamon és nem tettem. Jobb a békesség – és Alain el tudja dönteni, mit akar. Nekem pedig semmi jogom hozzá, hogy a döntéseit felülbíráljam. Sűrűbben ott kellett hagynom a kápolnát, mivel csak nagyon rövid időre tudtam csillapítani szomjamat. Normál táplálkozással átlagos körülmények között két-háromhetente egy vadászat kielégítő lett volna, én hetente kétszer kénytelen voltam inni. Bátyámat minden második alkalommal kísértem el közös embervadászatra. Megmaradtak a városi kiruccanások is, amikor eljártunk szórakozni: a könyvtárba járás, és a többi, de semmi nem jelentett nekünk valódi kihívást.
Ha ilyesmin tűnődtem, mindig a vérfarkas támadása jutott eszembe. Azt nem lehetett rutinból elintézni… ha megint lenne lehetőségem … megfeszített figyelem, taktikázás, és persze valódi veszély. Szinte kívántam, bárcsak újabb tévedne erre a dögök közül, de egy sem merészkedett a közelünkbe. Ennek ellenére bátyám, amit tudott róluk, azt megtanította, kötelességének érezte, hogy egy esetleges összecsapásnál jól felkészülten nézhessek szembe az ellenséggel. Addig is egymás közti játékos párbajokkal szórakoztattuk egymást, élvezve az emberi szem számára követhetetlen gyorsaságot, a földöntúli erőt, na meg persze, hogy sosem fáradunk el.
Ettől függetlenül én valóra váltottam régi elképzelésem: „véletlenül” összefutottam egy kiránduló családdal.
Két kisleány, talán nyolc- és ötévesek, ugrándozott a szülei körül önfeledten. Néhány gyors pillantással felmértem őket: mindegyikük barna hajú és szemű, teljesen átlagos ember. Viseletes ruhájuk alapján szegényesen élő polgárok lehetnek. Az arcvonásaikban sem akadt semmi jellegzetesség, és valahogy furcsán szürkének tűntek. Talán csak azért, mert a család fogalmához Yvette kompániájának képét társítottam, és a vámpír szépséggel értelemszerűen egy ember nem vetekedhetett. A férfi kezén a bőrkeményedések gyári munkát sejtettek, a felnőttek ráncaiba beleírták magukat a gondok, az aggodalom, a bizonytalanság. Mégis, azon a borús vasárnapi délutánon csak egymással, összetartozásukkal és kölcsönös szeretetükkel foglalkoztak – számomra ezért külön öröm volt közelükben tartózkodni.
Nem volt nehéz dolgom, mikor eltévedt kirándulónak adtam ki magam. Idegenkedtek ugyan a közelségemtől, de szinte nyomban legyűrték az érzést, és szívélyesen fogadtak. A gyerekek izgatottan körbetáncoltak, egymás szavába vágva faggattak mindenféléről, biztosra vettem, hogy a zavaros hadarást egy ember nem értette volna meg. A szülőkkel együtt elnézően mosolyogtunk ezen a felajzottságon, egyikünk sem próbálta csendre inteni a zajongókat, hiszen néhány perc múlva megnyugodnak a kedélyek. Csak számomra volt nehéz ez a pár perc, mert nem tudtam szélirány szerint helyezkedni, így a zsákmány illata minduntalan az orromba tolakodott, és elvonta a figyelmem. A számba önkéntelenül tódult a méreg, és úgy éreztem, lángok mardossák a torkom. Szinte kibírhatatlannak tűnt a vágyakozás a vérük után, de úgy ítéltem meg, hogy ha elveszteném az önuralmam, az utolsó előtti pillanatban el tudnék futni a közelükből, hogy ne ártsak nekik. Legfeljebb még évekig mesélnének a furcsa idegenről, aki nyilván az ördöggel cimborált, mert ember nem képes arra, amit ő tett…
Ha már a gondolatmenetnél tartottam, rájuk emeltem a tekintetem. Élesen, szinte kimerevítve érzékeltem a pillanatot: a felkavarodottságukat, az elakadt lélegzetek szisszenését, a rémült-zavarodott tekinteteket a felnőttek, és az értetlen-kíváncsiakat a gyerekek részéről. Nem csodálkoztam, élénk karmazsinvörös szemeim valószínűleg sokkoló látványt nyújthattak számukra. Mozdulatlanságba dermedve vártam, figyeltem, ahogy összeszedik magukat, felkészültem kínos kérdésekre vagy arra, hogy elküldenek, és lélekben remegtem az idegességtől. Valahol… fájt a felismerés, hogy túl idegen, túl rémisztő vagyok az embereknek. Egész eddig reménykedtem valamiben… nem is tudom, talán abban, hogy ha kedvem tartja, elvegyülhetek közöttük, vagy találhatok magamnak társaságot. Hihetetlenül erős volt a kísértés, hogy a fák közé vessem magam, a sebesség miatt egyszerűen eltűnjek a szemük elől, mintha sosem találkoztunk volna, mintha nem tört volna össze egy végig sem gondolt álmom. Elrohanni, hogy egymást kérdezgessék döbbenten, vajon nem csak a szemük káprázott-e, vagy tényleg találkoztak a furcsa idegennel… de maradtam. Nekik kellett elküldeniük, hogy sose felejtsem el a leckét, már csak erre az egy mozzanatra vártam, hogy teljessé tegye a kudarcot. Véglegesítsék, hogy nem tartozom közéjük. Mondják ki, fájjon még jobban, nehogy valaha is elfelejtsem: vámpír vagyok, vérszívó, akinek semmi keresnivalója itt.
- Nem kér egy szendvicset?
Döbbenten összerezzentem. Annyira elmerültem az önsajnálatban, hogy nem is figyeltem magamon kívül semmire és senkire. Időközben az emberek úrrá lettek ösztönös reakcióikon. Az anya kedves mosollyal nyújtott felém valami fura szagú ételt, míg az apa fák közé bóklászó gyerekekre figyelt. Nem undorodtak tőlem – szorongtak a közelemben, legalábbis a felnőttek, de nem törődtek vele. Kedvességgel és szeretettel akartak felém fordulni. Olyan megrendítő volt azt tapasztalni, hogy másodpercekig mozdulni sem mertem, nehogy kontrollálhatatlan mozdulataim eláruljanak, csak azután utasítottam vissza mosolyogva a felajánlást. Szerencsére nem vették zokon, hamarosan pedig a gyerekek is előkerültek, így a kirándulás folytatódott, a társaság pedig kiegészült velem.
Mindent összevetve csodálatos délután volt. Hiába kellett fokozottan ügyelnem magamra, mégis befogadtak. A meleg testek közelségétől, a csábító illatoktól, az érzelmi telítettségtől szinte szédültem, de nem számított. Mindenféléről beszélgettünk, igyekeztem veszélytelen témákat választani. Hamarosan azon kaptam magam, hogy immár a város felé kalauzolnak, és még csak nem is tiltakozom ez ellen. Az a pozitív közeg, amibe kerültem, talán felelőtlenné tett…
A városban kezdett kínossá válni kísérőim jelenléte. Túl sok zaj, illat, nyüzsgő ember vett körül. Tovább nehezítette a helyzetet, hogy eleredt az eső. Egyrészt feltűnővé tesz, hiszen engem cseppet sem zavar, másrészt kiemeli az illatokat. Féltem, hogy kárt teszek valakiben, hát elköszöntem, sűrűn hálálkodva a mai délutánért, és bevetettem magam az első csendesebb utcába, ami az utamba akadt. Ott szinte nyomban egy kis kávézóba botlottam, úgyhogy oda nyitottam be, szerettem volna egy kis időt nyerni, hogy megnyugodjak, csillapodjon a szomjúság, mielőtt visszaindulok. Nem csuktam be magam mögött az ajtót, élveztem a záporozó cseppek kopogását. Megnyugtató hang. Nem mintha sok szükség lett volna rá, hiszen a benti légkör valami furcsát, idegent mutatott nekem.
Ahogy megfordultam, láttam, hogy felém tart egy fajtársam, akit nem ismerek. Még véletlenül sem hihettem embernek, a sápadt szépsége, a higanyszerű, kecses mozgása, az emberi hő hiánya, az illata… letagadhatatlan. Nem tudtam, mit akarhat tőlem, de azonnal ellenséges szándékra gyanakodtam, különben nem sietne felém. Azonnal összébb húztam magam, védekező állásba helyezkedtem, hogy bármelyik irányba azonnal ugorhassak. Halkan, emberi fül számára talán nem is hallhatóan morogtam az idegenre, de ahogy az érzéseit elemeztem volna, elakadt a hangom. Sosem tapasztalt pozitivitás áradt belőle, olyan összetett érzelem, amilyennel még nem is találkoztam. Rémlett valami homályos emlék – két kamasz a város határában –, de nevetségesnek tűnt az összehasonlítás, ez annyival több volt. Keveredtek lágy és gyengéd hullámok a szenvedélyes kitörésekkel, egyszerre felajánlott és követelt, adott és elvett, felemelt és mélybe rántott ez a kavalkád. Megkönnyebbülés, hála, ragaszkodás, törődés, féltés… nevét sem tudtam mindennek, és ami összefogta, mindent átitatott, beburkolt, elringatott: szeretet, szerelem. Önkéntelenül egyenesedtem fel, és néztem a nő mézaranyszín szemébe.
- Hosszan megvárakoztattál – csilingelő hangon szólalt meg, csipetnyi rosszallással, mintha egy anya feddné meg tévelygő gyermekét. Zavaromban fejet hajtottam, még egy emberi beidegződés maradéka volt ez, és ostobának éreztem magam, miközben válaszoltam:
- Elnézést, hölgyem…
Mondtam volna tovább is, hogy nyilván összetéveszt valakivel, én senkivel nem készültem találkozni, és különben sem ismerem… de már előttem is állt, és kezét a kezembe csúsztatta. Nem is tűnődtem a reakciómon, csak megszorítottam, bátorítón, és azon vettem észre magam, hogy viszonzom mosolyát, sőt, elragadtatottan keresem én is a tekintetét. Nem is tudtunk megszólalni, csak bámultuk egymást, simogatott a pillantása, és az érzések szinte burokba zártak minket a külvilág elől. Végül kiszakítottam magam a bűvöletből, az ajtó felé kezdtem húzni a jelenést. Ő nem tiltakozott, hamarosan már a szakadó esőben rohantunk, egészen az erdőig, ahol aztán megálltam, mintha csak a megszokott közeg ráébresztett volna, mit művelek. Zavartan lesütöttem a szemem.
- Elnézést, hölgyem – ismételtem meg a korábbi szavakat, minthogy nem is tudtam, mit mondhatnék. Olyan volt, mintha már régóta ismertük volna egymást, holott még a nevét sem tudtam. – Jasper Whitlock vagyok.
- Alice Cullen – mosolygott rám a nő. – Régóta vártalak.
Hátráltam egy lépést, és nem követte a mozdulatomat, csak mosolygott, mintha értené, hogy ez sok nekem így egyszerre.
- Megtudhatnám, honnan ismer, Ms. Cullen?
- Ó, igazából még nem vagyok Cullen, csak az leszek. Azt nem tudom pontosan, hogy mikor, de veled együtt. Egyébként még nem ismerlek annyira, de már szeretlek, és te is szeretni fogsz, látom. Carlisle-ékkal fogunk élni, és te is ezt akarod majd, amint megtapasztalod, milyen a vegetáriánus életvitel. Egyébként tegezz nyugodtan, Jasper.
Fuvolázta a nő elbűvölő lelkesedéssel, én pedig szólni sem tudtam a megrökönyödöttségtől, amilyen csodabogárnak tűnt. Sehogyan sem illett a konzervatív emberi nevelésembe, a tartózkodó vámpírok viselkedéséhez pedig végképp nem tudtam illeszteni.
- És ez a… vagyis… szóval lát… és hogyan is érti…? Vagyis ez hogyan működik? – hebegtem, hátha akkor értelmesebbé válik az a szóhalmaz, amit rám zúdított.
- Ó, hát persze. Tudod, én látom a jövőt, úgymond. Innen tudtam, hogy találkozni fogunk, és szerelmesek leszünk. Az is bizonyos, hogy Cullenékhez kell mennünk. Ők is vámpírok, persze, de civilizált népség, akik állatvéren élnek, elvegyülve az emberek között. Rögtön kedvelni fogod őket, majd meglátod. Edward kicsit mogorva néha, de ami azt illeti, belső tulajdonságokban hasonlítotok. Ti ketten remekül meg fogjátok érteni egymást, hiszen még az adottságotok is hasonló terhet jelent.
Csak mosolyogtam. Lehetetlen volt ennyi lelkesedés és életöröm mellett mogorvának lenni, ahogy azt az Edwardot vagy kit jellemezte… eddig két ismeretlen nevet is említett, és még egy perce sem beszélgetünk. Tartottam tőle, hogy meglehetősen kínos lesz számomra az első időszakban mellette lenni. Talán csak figyelmetlen, de mintha szánt szándékkal mondana mindig kevesebbet, mint amennyit tud, hogy csak felcsigázza az érdeklődésemet. Ami azt illeti, a módszer hatásos volt, ámbár felesleges. Azon kaptam magam, hogy határozottan élvezem a csacsogását, sőt! Alig várom minden egyes szavát.
- Ó! Látom, be fogsz mutatni Alain-nak? Milyen kedves tőled! – a felkiáltás váratlanul ért, hiszen éppen akkor határoztam el, hogy valóban, ezt bátyámnak is látnia kell. Megadóan felsóhajtottam, aztán mosolyogva nyújtottam felé a kezem.
- Hát akkor, Alice, talán ideje is indulnunk. Addig mesélhetnél még…
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés